Shadowrun Hong Kong Extended Edition – keleti unalom

Eltérve azon szokásomtól, hogy a sorozat játékait világhoz tartozó útleírásként taglaljam a legutóbbi inkarnációt hagyományosabb módon ismertetném inkább. A harmadik részt (is) életre hívó Kickstarter kampány egyik hozadéka volt az a hat óránál valamivel többre saccolt kiegészítő, amivel kiegészült az alapjáték és amely rövid kritikám fókuszába került. De vajon érdemes visszatérni az egzotikus árnyak közé?

Léteznek rossz előjelek … amikor egy játék megjelenése még a saját készítőinek honlapján SEM szerepel, akkor az például az. Ellentétben azzal, ahogyan a korábbi részek készítését és fázisait követhettük nyomon a Harebrained Schemes blogján keresztül, úgy az Extended Edition névre keresztelt „teljesebb” verziója az alapjátéknak szinte a kiadója részéről is radar alatt maradt. Egyrészről érthető, hiszen az amúgy sem népes fejlesztőgárda gőzerővel dolgozik a Battletechen …

… másrészről pedig érezhetjük, hogy itt azért valami trehányság lehet a hirtelen magát kicsit túlvállalt senior alkotógárda részéről. Ezzel ellentétben a megjelent anyag jó munka, tisztességes munka … csak éppen iparosmunka. Valamennyire optimalizálták a kódot, simábban fut a gyengébb gépeken is (örülünk, még az írógépem is elbírta), tartalmaz egy készítői audiokommentárt az alapjátékhoz, ami tetszés szerint ki és bekapcsolható az Options menüben. Újrajátszásnál mindenképpen érdekes lehet.

Illetve, ami számomra fontosabb volt, hogy az ígéretnek megfelelően visszatérhetünk Hong Kongba, hogy a megszokott csapatunkkal és fejlesztett karakterünkkel egy igazi ’Prime Runner’ lehessünk. Ez azért fontos (nekem, egy kicsit), mert ez az első alkalom, hogy a játékhoz adott pályaszerkesztővel készített UGC (user generated content) helyett egy hivatalos folytatást kapjon végre az egyik ilyen kampány. Arról nem is szólva, hogy kevés dologra vágytam jobban gyerekkoromban, minthogy a Shadowrun készítőinek kvalifikálása szerint ’Prime Runner’ lehessek … (na jó, LEGO kalózhajóra).

Jóképű autószerelőm sajnos ezúttal sem képezhető skorpió sámánná át.

Gondoljunk bele micsoda lehetőség: a három gazdag kultúrát és eszközöket felvonultató kampányt egy ütős fináléval lezárni, régi nagy karaktereket visszahozni, „karma-esőben” fürdeni … hiszen a berlini Dragonfall végén még utalás is volt a seattle-i eseményekkel való összehozásra, hiszen minden lehetőség és eszköz adott és megvolt ahhoz, hogy valami igazán ütős lezárást adjanak a szériának mielőtt átnyargalnak a Battletech valóban háromdés lépegetőivel foglalkozni évekig … de az előjelek.

A játék elindítása után ismerős dallamok csendülnek fel és a tartalom kiválasztása (Content) menüben gyakorlott UGC felhasználóként megállapíthatjuk, hogy nem sokkal több lapul itt, mint az alapjáték és az ahhoz tartozó eszköztár, illetve az új kampányunk … a létező legfantáziátlanabbul elnevezve: (bonus). Értem én, hogy kényszermunka és be volt ígérve, mert előre ki volt fizetve (a Kickstarter kampányok kritikájába most itt nem mennék bele), de ez azért hervasztó egy „Dead Man’s Switch” után.

Ettől még belecsapunk, ettől még mindig szeretnék ’Prime Runner’ lenni. Komoly összeggel fogadtam volna, hogy az új történet azzal kezdődik, hogy felszerelésünktől megfosztva, csapatunktól elvágva valamiféle kalamajkába kerülünk indulásnak és amikor felderengett a képernyőn egy szők cellában székhez bilincselt karakterem, John Walker alias Amund izometrikus képe gondolatban igen sok nuyent nyertem meg. „Innen szép nyerni” gondoltam és lehetőségeimet latolgatva vártam mi lesz.

Ami a rendőrségen történik az a rendőrségen marad … általában holtan.

Hogy sokkal többet el ne áruljak a „fordulatos” történetből inkább csak a lényeget foglalom össze, amit már előzetesen is tudni lehetett: a Walled City-ben történtek után pár hétten vesszük fel az eseméyek fonalát, amikoris még mindig Kindly Cheng keze alá dolgozunk a Yellow Lotus zsoldosaként. Ekkor egy általános felfordulás leple alatt (kikacsintás napjaink zavargásaira a félszigeten) egy árnyvadászatunk hiúsul meg, hogy új irányt adjon kalandjainknak.

Az alapjáték kampányának háttérbe szorult rendfenntartó kontingense, Krait ügye kerül előtérbe, aki annak idején csapatunk tagjait egy kegyetlen paranccsal megfosztotta szeretteitől és minket is RASZtalanná tett (Rendszer Azonosító SZám nélkülivé, eredetiben viccesen SIN). Szóval, hogyha még mindig érzünk karakterével szemben indulatot akkor MOST jól a nyomába eredhetünk, mert a saját HPFK szervezete nyomoz utána túlkapásért, gyanús tevékenységért és blah blah blah … blah.

Szóval rendőröket kell ölnünk majd rendőrök kedvéért. Ezt mindösszesen négy és fél küldetésen keresztül, amelyek szünetében két új területen is megpihenhetünk, hogy vásárolhassunk és szocializálódhassunk. Ezek közül a második legalább egy indonéz kalóztanya … de itt leszünk kevesebbet. A küldetésekről nem említenék sok szót, mert akkor azt a kevés meglepetést is lelőném, amit tartogat a kiegészítő az árnyvadászok számára.

Tachikoma és barátai igyekeznek meggátolni, hogy befejezhessük a küldetést.

Túl sok újdonság nem lesz, bár a vízalatti laboratóriumban egyszer láthatunk egy statikus tengeralattjáró animációt és ugyanitt néhol plexi üveg padló alatt ívnak el halak … de ezeket leszámítva SEMMI új látványelemet nem találtam a pályákon. Persze, hiszen ismerős terepen járunk meg minden, de akkor is … NA! Maga a történet a rendőrségi thrillerével valahol a Film+ szintjén mozog (néhol TV3-as) és sokkal inkább egy Ghost in the Shell Stand Alone Complex töltelékepizód.

Utóbbit azért fájlalom nagyon, mert a Shadowrun világa legalább annyira fantasy és misztikus a szememben, mint amennyire sci-fi és tudományos. Sajnos ebből az utóbbi dominál inkább, ami az egotikus keleti helyszín miatt csalódás volt az alapjáték súlyos qui-karma-chi-feng-shui témái után. Olyannyira, hogy még mutatóban sem találkozunk a Felébredt Világ teremtményeivel a metahumánokon kívül … csak emlegetik őket olykor-olykor. Nekem pedig ez kevés.

Nehézség terén én nem tudom, hogy miféle tehetségtelen játékmestert ültettek a fejlesztés élére, de még egyszer annyiban fogadnék, hogy a nagyágyúknak semmi köze nem volt a tervezésben: hullámokban ömlenek ránk a közepes erejű ellenségek és bár most sem fejlődhetünk odáig, mint mondjuk az első részben, de egészen a végéig nem lesz gondunk … előbb unjuk el a csatákat, mint meghalnánk. A végén pedig konkrétan Krait és a szövetségesei szimplán csalnak … persze mielőtt meghalnak.

Előfordult, hogy két céges különítmény kereszttüzében szorulva percekig figyeltem az újabb és újabb egységek tevékenységét és érkezését, nem csak megtelt a számukra fenntartott sorrend jelző, hanem még még ismétlődött is annyian voltak. Komikus jeleneteket figyelhetünk így meg a mesterséges intelligencia által, amit amúgy nem szoktam figyelni, de itt NEM VOLT MÁS LEHETŐSÉG. ’Prime Runner’ … mi?

Ami egy kicsit még jobban zavart az a beszélgetések dinamikátlansága. Nem azt mondom, hogy korábban Tolsztoj magasságait nyaldostuk, de megvolt az a kellemes Shadowrun életérzésük és éreztem, hogy valóban reagálnak arra, amit mondok. Itt viszont miután mindenki rám zúdítja élettörténetét és vágyálmait általában három lehetőséget dob fel a program, amik közül egyik sem fejezi ki jól a karakterem, de mindegy, mert mintha meg sem hallanának.

Összességében tényleg olyan érzésem volt, mintha beültettek volna játszani egy rossz játékmesterhez, aki kényszerből és muszájból a lehető legfantáziátlanabb történetet csapja hozzá a korábbi eseményekhez, csak, hogy mindannyian letudhassuk végre ezt a korábban kicsit túlontúl nagyvonalúan elhangzott ígéretet az új kampánnyal kapcsolatban. De igaz, nem mondták, hogy jó lesz, csak, hogy lesz …

Ugyanakkor mindig jó érzés visszatérni kicsit az árnyékvilágba. Jó volt újra Racter furcsa filozófiájáról beszélgetni és Koschei oldalán harcolni a végsőkig. Gobblet egyre inkább hasonlít totemjére a patkányra, IsObel pedig kezd bekattanni a Mátrixtól … Duncan pedig … hagyjuk. Az alapjáték plusz karaktere (zombi szamuráj) nem tartott velem, mert őt még akkor és ott nem választottam (megöltem). Mindegy, most nincs átvezető sem az elején, sem a végén, ahol szerepelniük kellett volna.

Most olyanba bele sem megyek, hogy napjaink Hong Kong városa mennyire nem ilyen, hogy ez még olyan sem tudott lenni, mint az alapjáték világképe. Ahogy az eredeti inspiráló volt és provokatív, úgy ez most lehangoló és kifejezetten unalmas volt. Egy hosszabb este alatt (egy éjszaka) teljesíthető és mivel kétlem, hogy hamarosan lesz módunk ilyen utazásra annak, aki túl van az alapon tudom ajánlani. Csak ezért nem kell belevágni a Shadowrun Hong Kongba. Bízzunk az UGC szcénában …