c3062941d010“–         Alucard Ront’e Rone grófja, Szépmező küldötte, Eleronte örököse, Shentemolan előljá..

–         Elég, elég. Ebből biztosan levágják ki vagyok.”

(Vörös és kék, részlet)

Hasonlóan korábbi cikkünkhöz, ahol Axel Ragaen előtörténetéről és statisztikáiról rántottuk le a leplet jött el az idő egy újabb ikonikus Krónikák-mitológia szereplő részletesebb bemutatására. Földi időszámítás szerint 2005-ben indult kalandozni, hogy az “ikerkaszt” is legyen tesztelve a ‘Tetemre Hívás’ típusú karakteralkotásban, majd mesélők képességeit mérte le számtalan kalandban (kalandmesteri vizsgák) mielőtt az Ynevi Vándorlások és több történet során az az enigmatikus felhajtó karakter lett, akinek sokan ismerhetitek mostanra.

Felsorolni is nehéz lenne, hogy hol is jelent meg eddig oldalunkon, kalandjainkban és írásainkban személye, legutóbb a Virágkapuk ostroma lapjai között szerepelt és hogy onnan hová és merre vezet az útja az akár a Nem Játékos Karakterként őt felhasználó Kalandmestertől is függhet. Ugyanis az évek során nemcsak én játszottam és meséltem őt, hanem többen is hozzátettek mítoszához. Így mostanra egy teljesen önálló, élő karakter lett Yneven, a kalandok kontinensén.

***

Családja egy ősi ilanori familía, akik névleg támogatták Chei kivándorlási tervét a 13. zászlóháború után, azonban nemzeti röghözkötöttségük miatt végül mégsem szánták el magukat, hogy kövessék az önjelölt királyt délre. Őrgrofok voltak, akiknek ősei esküvel fogadták, hogy az utolsó RonteRonéig védeni fogják Szépmező határait.

Alucardo azonban már abban a kettős filozófiában nőtt fel, hogy Cheinek igaza is volt meg nem is, hazát elhagyni lehet is meg nem is. Kettőségét tovább nehezítette, hogy ő maga dalnoknak érezte magát igazán, de Arel kiválasztotta őt és haláláig nem engedte el szolgálatából, sőt még azután sem. Kalandozóként élt és alkotott északon, 40-45 éves korára már szép respektje volt a hozzá hasonlóak között.

A szövetség ügynöke volt, akinek elsődleges feladata az volt, hogy kalandozóként, kalandozók között vegyen részt politikai küldetésekben, akár toroni bérért is, de mindig azzal a céllal, hogy hátráltassa a toroniak katonai készültségét. Hamarosan azonban meghasonlott kissé ezzel a nézettel, mert viszont azt látta, hogy közben észak egyre jobban fegyverkezik.

Megalapítója lett a Kalandozók közül is külön kiválasztott Kóborlók Rendjének, akiknek a célja az volt, hogy az Antiss-t használva kommunikációra a határ mindkét oldalán gyengítsék a zászlók rabszolgáinak hatalmát és ezzel minél inkább kitolják a két elkerülhetetlen háború közötti időszakot. A szervezet nagyon közel került hozzá, hogy fényt derítsen a zászlók hatalmának valódi lényegére, de az kiderült számukra, hogy akár vörös-akár fekete, mindenképpen gonosz eszközök.

Így végül már inkább volt kalandozó, mint ügynök, amikor Lammonban a 60-as, 70-es években egy akció során életét vesztette. Lélekben fel volt készülve istennője vádjaira, hogy inkább volt dalnok mint pap, de Arel (mert a nők és az istenek szeszélyesek, hátha még mindkettő) érdemei elismeréseként és egyben büntetésként különös átokkal/áldással sújtotta: angyallá tette.

Arel angyalaként tért vissza Ynevre, ideális, örökifjú képében, azonban minden gyarlósággal egyetemben: halandóként érzi a fájdalmat és a szesz égetését, hatalma pedig soha sem terjed tovább annál, amit életében birtokolt. Sújtsák bár halálra, mérgezzék meg, látszólag igya magát földig, idővel mindig regenerálódik a teste és benne az örök körforgásból kiszakított meggyötört lelke.

Ez azonban nem szegte kedvét és nem is lett búskomor tőle, sőt: újult erővel vetette magát inkább a feladatába, hogy az embernem ügyét szolgálja. Visszatérve a szövetségbe a 14. zászlóháború során komoly szerepet vállalt abban, hogy a toroniak ne érhessék el ilanor határait, de lovasnép serege viszont kivonuljon észak megsegítésére. A háború után kinevezték a titkosszolgálat élére és azóta is Arel, a Szövetség és a Kóborlók rendjének érdekeiben kalandozik.

Különös kapcsolata a toroniakkal nem merül ki a harcban és titkos szövetségben: egy akció során tudta nélkül utódot nemzett egy boszorkánynak és ezt csak halálában tudta meg istennőjétől: így visszatérve életcéljai közé került, hogy megkeresse a gyerekét, aki elvileg tőle van, de korban már vagy egyidős, vagy idősebb is nála. Ezért is veszi fel a kapcsolatot szívesen kalandozócsapatokkal, mert közöttük reméli meglelni őt, bízva abban, hogy hasonló mentalitású lett a lánya/fia.

Unikornis nevű hajója a Godorai öbölben horgonyoz és a kabinjából egy állandó térkapu vezet Torozon egyik mindig számára fenntartott szobájából. Ennek dacára szívesebben utazik gyalogszerrel, esetleg lóval mérföldeket észak bármelyik pontjára, mert hiszi és vallja, “hogyha valamit el akarsz intézni, csináld magad … és bérelj fel egy csapat kalandozót”.

***

Az alábbiakban két részletet osztunk meg életének egy-egy fejezetéről, melyeket a maga stílusában őrzött meg a M.A.G.U.S. és így a Titkosszolgálat és az Inkvizíció jegyzéke … mikor éppen melyik.

***

Hullócsillagok

(részlet, 2005)

– Te ezt élvezed.

 Most miért tagadjam? Az életem része ez is, akárcsak ő. Ugyan hány Ellena papnő viselné el éjszakáról éjszakára ugyanannak a férfinek a különcségeit? Ettől a gondolattól felbuzdulva újabb szőlőszemet hengerítettem végig meztelen combján és csúsztattam a számba.

 -Mindenben kell lennie egy kis humornak. Különben sem lennél velem ha te nem élveznéd. – válaszoltam neki és szeme villanásából láttam, hogy igazam van. Vele kapcsolatban mindig igazam volt és ez vonzott hozzá. Képtelen voltam uralni vagy irányítani, de nem is erre vágytam. Elmosolyodtam.

 -Talán virágokkal kellene elhalmoznom királynőm? – kérdeztem félig hunyt és szándékosan elfelhősödött szemekkel, de tudtam a választ. Ifinben manapság nem volt divat a virág úgy mint északon és mi tagadás az őszinteség sem…

 – Na azt próbáld meg. Hamar kint találnád magad.

 Pontosan ezért szerettem. Egy csepp őszinteség a hazugságok tengerében és ami a legszebb, hogy én sem tudtam neki hazudni. És ez ritka dolog, de legalábbis becsülendő egy nőnél. Arel irgalmazz, öregszem.

  Még akkoris ezen tépelődtem mikor az amúgy zajos és tömött utcán vezetett végig valamilyen ismeretlen cél felé. Persze ha erőltettem volna magam biztos beugrik, hogy a Szövetség itteni támaszpontjába igyekszünk, de ez is olyan mint egy közös éjszaka után beszélgetni: fárasztó. Nem sok kapott meg az utcából, Ifin nyüzsgő és piszkos utcái szinte megszólalásig ugyanolyanok voltak. Talán csak a tömeget alkotók arca vitt olykor némi színt a látványba: a kereskedőkkel perelő törpe harcos, valami toroni ifjonc fűzött egy vízhordó lányt és „vak” kéregető buktatott fel botjával egy láthatólag tehetősebb járókelőt. Csak én láttam, hogy miközben hevesen szabadkozva felsegítette megkönnyítette övét egy erszénnyel is. Reggel Ifinben, kihagyhatatlan élmény.

  Mi viszonylag különösebb gond és probléma nélkül értük el célunkat, egy vászonárus félreeső üzletét ahol egyes kelméknek az ára sokszor emberéletekkel ért fel és tényleg. A boltos, a szövetség helyi füle és szája, egy töpörödött öregasszony volt aki két dologhoz értett csupán hajlott korára: az én szapulásomhoz és a szövetek megmunkálásához. Aktuális partnernőmet kecsesen kipenderítettem a végtelennek tetsző szövetrudak folyosójára én pedig a vénasszony megszokottan gyűlölettől kedvesen lángoló tekintetébe néztem.

– El kéne már venned te gazember. Évek óta csak rád vár.

– Ne nevetessen öreganyám. Egy aranyos csillanásért bárki elveheti őt. Ez az ő istennője törvénye. Ezen kívül egyikük sem ismer sem embert sem más istent.

– Ostoba vagy Alucard, ha nem vagy képes érteni az asszonyok nyelvén. – dorgált meg tűszúrásoktól sebes ujjával. Sóhajtottam, mindig ugyanaz a történet.

– És talán hűséges lenne hozzám mi, te vén bábaasszony? Az első héten otthagyna a nyakamban akkora számlával a szentélyének hogy halálomig fizethetem.

– Ostoba vagy Alucard és tudatlan is.

  Ekkor ért vissza hozzánk vágyaim tárgya és egyszersmind életem értelme. Valószínűtlenül kék szemeivel arcomat fürkészte és azt, hogy vajon dűlőre jutottam e az öreg Máméval, ahogyan a szövetségen belül és a kikötők csapszékein nevezték. Fiatalkorában ugyanis a legdévajabb és legszebb asszonynak tartották akit a legdélcegebb kapitány jegyzett csak el igen kalandos módon. Állítólag a nagykirály hárem-börtönéből szabadította ki egykor és vonta a lányt kerevetére egyetlen éjszaka leforgása alatt. Nem meglepő hát ha férfiasság dolgában a Marac con Corde név igen nagy tiszteletben áll még ezeken az istenektől távol eső rovott múltú helyeken is. Ám ahogy lenni szokott: a kapitány egy hajnalon hajóra szállt és nem is tért vissza többé északra. Mondják a shadoniak kapták kalózkodáson a déli vizeken és kínozták halálra őt és embereit az utolsó szálig. Ám a kedves Máme sokáig állt még a kikötői bérc fokán hogy valaha volt kedvese visszatérjen.

  Bánatomra nem elég soká ahhoz, hogy ne rajtam köszörülhesse a nyelvét minden olyan alkalommal mikor csak itt járok. Reméltem hogy legalább Drona kedvéért tűrtőzteti magát egy ideig. Legalábbis amíg elmondja mi vár rám az elkövetkező időkben. Éreztem ugyanis, hogy megint felgyűlt a mocsok olyannyira itt Ifinben hogy a magamfajta segítségére lett szükség. Máskülönben nem hívott volna ide Drona sem, valójában csak miatta jöttem. Éjszín kalapomat jelzésértékűen az asztalra helyeztem és a tőlem telhető legkomolyabb arccal néztem hát az öreg, megkeseredett asszonyra.

 – Mesélj Máme, mondd el mit kellene tudnom.

  A vén varrónő, a szövetség titkosszolgálatának ifini összekötője, a hajdan ünnepelt aszisz táncosnő aggodalmas arccal halászott elő egy mélyvörös rubintot kelméinek a szemem számára nem is létező rejtekéből és felém nyújtotta. Már csupán a kővel való információközlés tudatából sejtettem hogy nem a szokásos kobravadászat lesz a dolgom, jóval baljósabb volt a vérvörös fényben izzó drágakő látványa, melybe tudtam hogy északon helyeztek el minden tudást melyre szükségem lehet a feladat megoldásához. A vén Máme hallgatott, ismeretségünk óta először és én nem tudtam kárhoztatni érte. A dolgok bonyolódni látszottak és ez nem volt jó jel. Igaz helyzetemben semmi sem lehetett most az…

  Egyedül kuporogtam kedvenc fogadóm, a Rézsellőhöz címzett vendégváró egy különösen drága szobájában. Ha legutóbbi, haonwelli látogatásomkor szerzett fizetségem nem fedezte volna legalább egy álló hónapig minden óhajomat e helyen és úgy, hogy ezzel korábbi számláim is letudjam biztosan nem itt szálltam volna meg. A tulaj rendes ember volt, már ha az lett volna. Valahogy mindig a hideg futkározott a hátamon mikor láttam. Volt valami embertelenül rideg a tekintetében, valami émelyítő lenézés ami hihetetlenül ellenszenvessé tette a szememben. Azt suttogták róla, hogy a dzsadok népéből származik. Erre utalt mind ruházkodása, mind pedig ízlése is: a rézsellő különlegesen berendezett szeparéi Taba-el-Ibara rangosabb szerájait idézték. Összességében szerettem itt megszállni, bár látogatásaimat olyankor ejtettem meg mikor az úr üzleti úton volt. Szerencsémre ez az év tetemes részét jelentette így nemigen voltam háborgatva fagyos, zsigerelő tekintete által.

  Hogy teljesebb képet festhessek erről az…úrról: miféle ember bízna meg egy renegát varázslót, hogy alkosson a számára egy értelem és érzelem nélküli bábot, mely a tengerek élettel teli sellőit formázza és utána mágikus béklyókba zárva tartaná egy ősöreg rézakvárium poshadt vízében? Szerintem nem is ember az ilyen.

  Sokszor mikor az ivóban üldögéltem rumot vagy égetett szeszt pumpálva megroskadt önmagamban mindig valamiféle szánalommal vegyes együttérzést váltott ki belőlem a rablény látványa. Tudtam, hogy nem gondolkodik vagy hogy nem érez, mégis magamhoz hasonlónak éreztem: egy szürke, élettelen képmásnak egy dísztelenebb, de sokkalta nagyobb akváriumba zárva. Valójában nem is különböztünk mi annyira egymástól. Pontosan ugyanannyi közünk volt a sorsunk irányításához.

  Ezt éreztem most is, mikor az öklömnyi rubinnal szemeztem a szobám rejtekén. A függönyöket gondosan elhúztam és az ajtót is gondosan elreteszeltem. Mély sóhajjal ereszkedtem meditációs pózba a drágakővel szemben és megnyitottam felé tudatom csatornáit. Az első percekben úgy éreztem mintha egy gömbszerű tengeren úsznák, melynek habjai vörösek akár egy rubiné, majd lassan egyre mélyebbre merültem a kő belsejébe zárt tudás felé. Alig haladtam érzésem szerint pár karcsapásnyit a szikrázó mélység felé mikor egy zengő hang szólított meg.

  – Örvendek Alucard úr. Reméltük, hogy ilyen hamar önre akadhatunk.

  Félve nyitottam ki szemeimet, de a várt vérvörös káprázat helyett egy kényelmesen berendezett szobában álltam két fotel, egy lobogó tűzzel égő kandalló és egy méltóságteljes taláros férfi társaságában. Nem ismertem őt magát, csak ruhája díszeiből következtettem arra, hogy valószínűleg egy északi kyel inkvizítor kínál hellyel a vele szemben lévő párnázott fotelben. Illendően, rangomhoz méltóan köszöntöttem őt hazám, Ilanor nyelvén majd elfogadtam a kínált lehetőséget és elhelyezkedtem az amúgy valóban kényelmesnek tűnő karszékben és érdeklődve néztem „házigazdámra”. Bár tudtam ugyan hogy egy ilyen előre eltárolt antissálomban gyakorlatilag nem vagyok képes változtatni az események alakulásán, a valóság illúziójába fogództam, hogy az átlagember számára képtelen és észvesztő, mesterségem gyakorlói számára viszont hétköznapi élményt a maga valójában tudjam szemlélni. Tekintetem félve hordoztam végig az üres semmiben lebegő roskatag fotelek rojtjain és kisebb hibáin, a kandallóban táncoló élénkpiros tűz lobogó lángpárjain majd a karótnylet inkvizítor mesterséges képmásán, „aki” egyenesen rám nézett, mert az álomban így kellett lennie. Magamban sóhajtottam mikor a szájai ismét megmozdultak, legyen aminek lennie kell.

  – Számomra a megtiszteltetés, de engedje meg, hogy elmondjam az ön ittlétének a célját. – erre színpadiasan a minket körülvevő vákumszerű tér felé intett én pedig megszédültem kissé ahogy a végtelen ürességbe tekinthettem, szerencsére sem én, sem asztrális kivetülésem nem szenvedett a tériszonytól- Mint tudja többfrontos háborút vagyunk kénytelenek vívni és seregeink nem állnak az események magaslatán.

  Ezzel valóban nem mondott újat, tisztában voltam vele hogy északon sorra futamítják meg a szövetség sietve összegyűjtött erőit és avval, hogy a dwoon gyepűkön már régen toroni portyázok garázdálkodnak. Nem szenvedhettem a nyakas dwoonokat, de harcostárs és hűség dolgában kevesen vetekedhettek velük a Sheralnak ezen a felén.

  – Ezelőtt közel két héttel egy különleges küldöttséget indítottunk az aszisz nagykirályhoz, hogy a békéről tárgyaljunk titokban vagy ha arról nem lehet, legalább időt nyerjünk. Félő hogy e küldetés és annak tagjai csapdába kerültek. Volt közöttük egy magas rangú személy is akit remélhetőleg életben hagytak. Tudjuk, hogy az északi foglyokat még mindig ifinben tartják míg meg nem érkezik a toroni küldött.

  Toroni küldött, bárkit vagy bármit is takart e kifejezés egyetlen porcikám sem kívánta közelebbről is megismerkednem vele. Ám a szolgálatnál töltött évek rutinja kétségtelenné tette számomra hogy ez csak hiú ábránd marad. Az inkvizítor folytatta:

  – Számításaink szerint a holdforduló idején érkezik a városban, a legnagyobb titokban persze, hogy a foglyokat átvegye a nagykirálytól és hajóján Shulurba toloncolja. Remélem megérti hogy ezt nem engedhetjük. Most kérdezhet.

  Megpróbáltam magamban úgy feltenni a kérdést hogy arra egyenes választ kapjak, tudván hogy a válaszokat ugyanúgy előre tárolták el mint ezt az egész jelenetet nagyon pontosan kellett fogalmaznom.

– És mi van ha nem vállalom? – tettem fel a kérdést ami lassan már szálló igévé vált a velem dolgozó közvetítők körében. Igazából nem vágytam újabb feladatra, ilyenre pedig még annyira sem. De úgy tűnik az északi inkvizítor, aki a pusztítás és teremtés szentembere is volt egyben számított erre a kérdésre.

– Ez esetben készségesen kiadjuk önnek járandóságát, bár tartok tőle ez több hátránnyal járna ezidőszerint mint előnnyel.

 Ez talált, a számláimon felhalmozott pénz, mint mindig mikor háború tört ki a Vörös és Fekete hadurak között, a hármak országainak hadikincstárára szállt. Ez természetesen csupán időszerű tranzakció volt, de arra pont jó hogy elvegye a hozzám hasonló különcök kedvét a szövetség titkosszolgálatától való rugalmas elszakadástól.

(…)

***

A Gróf a Maszkok Ünnepén

(részlet, 2005)

Félreértés ne essék, valóban én voltam a probléma forrása. Tisztában vagyok vele, hogy ezen kijelentésemmel kivívom magam ellen ezen magas rangú és nemzetes tanács tagjainak ellenszenvét, de nézzék el nekem, hogy az őszinteségem a kenyerem. Önök talán vetnének rezet egy oly’ kobzosnak, aki nem szívből, nem lélekből játszik? Ugye nem. Az igazsághoz tartozik persze az is, hogy mind a lelkem, mind a szívem elvesztettem régen és a szóbeszéddel ellentétben nem kártyán esett meg ez velem. A lelkemet hazámban, Szépmezőn hagytam, szívemet egy csókokkal terhes, vérgőzős haonwell-i éjszakán veszítettem végleg el. Kérem, hogy ezen hiányosságaimért ne marasztaljanak el, vagy ha lehet így kérnem, ne ezen bűneimért ítéljen el ez a nemesi tanács.

Én megértem, nehéz időket élünk, uraim és azt is, hogy senkiben sem bízhatunk meg. Ó, hogy mennyit tudnék regélni önöknek, de kérem emlékezzenek meg rólam és tetteimről, amit a híres-neves tarini nemes, Geontelt, a Sziklák Ösvényén Járók nemzetségének fője is alá tud támasztani éppúgy, mint a Naplovagok mindenkori rendfőnöke. Itt most nem is ezen régebbi események felett való merengéssel kívánom önöket az unalomba fojtani, hanem arról kívánok beszámolni önöknek, ami közvetlen érinti önöket, konkrétan az Esthajnalban történt eseményekről.

alucardoMint ahogyan bizonyára már önök is tudják a Maszkok Ünnepének első napján léptem át e kedves kisváros, mármint város, kapuit, ahol máris részese lehettem ennek a színpompás vígságnak és hömpölygő kavalkádnak. Láttam itt egyszerű csepűrágóktól, tehetséges utcai színészeken át valódi térzenészeket is, akikkel sokszor érzek lelki közösséget annak ellenére, hogy egyet sem ismerek olyan közelről, hogy ezt az érzelmi összetartozást alátámasztani tudjam, de mindezek ellenére is érzek valami köteléket az ő szívük-lelkük által játszott játékkal és az én, nos, melankólikus húrtépésem között. Tekintet nélkül hiányosságaimra, kivételesen.

Fájón vettem tudomásul, hogy szép városukban nem leltem rangomhoz és vagyonomhoz is méltó szállásra, így némi keringés és kérdezősködés után az ünnepségtől és a tömegtől távolabb, így az őrjöngésen úgy nyüzsgésen kívül eső fogadó, a már említett Esthajnal roskatag kapui előtt találtam magam. Addigra már nem egy szemrevaló vendégváróban megfordultam már rövid életem folyamán, így van némi fogalmam az ilyen helyek mibenlétéről itt északon és meg kell, hogy mondjam, hogy az Esthajnal nem tűnt kívülről a legpuccosabb helynek korántsem eddigi szállásaimhoz képest. De ezen nem ütköztem meg, hiszen háltam már rozogább viskókban is ezelőtt, például Ifinben is. Kaján vigyor ült ki az arcomra a gondolattól, hogy azon szállásaim hiányosságait maradéktalanul pótolta éjszakáim igéző tekintetű társasága, ami képes volt feledtetni velem aggályaimat éppúgy, mint számos más fájó emléket, melyeknek puszta léte tette terhessé abasziszi mindennapjaimat. Olykor visszavágyom.

Lovam horkantása tudatosította bennem a távolságot időben és térben régi önmagamtól és azt, hogy értetlenül állok egy kapu előtt már egy ideje és mögöttem nem olyan rövid (tehát hosszú) út állt, ami mind a lovamat és mind magamat kitikkasztott.

Kiakasztottam a kaput és lassan az udvarra vezettem utitársamat, akit még az Unió területén vettem egy ősz üstökű gazdától, aki bár igen felstrófolta a kért árat, de szép volt a lánya, így vele vigasztalódtam a rossz üzletkötés felett. utána még azt sem igen vettem fel, hogy katonákat küldött rám. Régi estet, köpenyt rá.

ramses

Mint ahogyan talán köztudott, az Esthajnal fogadó igen régi és ódon alkalmatosság. Három különálló épületét faltól falig nyúló portenger övezte, melynek piszkos hullámai sok helyütt derékmagasságig csaptak a terméskő falak oldalán. Tőlem balra egy karám szája nyílt mély sötét torokká előttem, jobbra a szobákat magába foglaló építmény oromlott, míg az orrom előtt a főépület, az ivó maga meredezett a maga három emeletével.

Minden kihalt volt. A földszinti szobák előtt lévő kis verandán, egymással randevúzó asztalok magányán nem enyhített sokat a rajtuk már csak díszként funkcionáló, csonkig égett gyertya mécsese. A távolból zümmögésként morajlott a fő utcán vonagló menet ricsaja, ami még kihaltabbá változtatta az udvar levegőjét, ami nem volt kis szó.

A város morajából csak lassan ért el hozzám egy különálló, szépséges dallam. Előbb csak halkan, szinte halványan ért el ennek a különös, búcsúnak tetsző gyászdal távoli hangja, ami engem ellenállhatatlanul vonzott, mint lepkét a láng.

Öntudatlanul indultam el az ösztöneimen és érzelmeimen játszó karcsú (mert kétségeim sem voltak felőle) női ujjak felé. Lassan, szinte csoszogásnak is beillő lépésekkel indultam meg a szobák és a veranda felé, mert onnan véltem hallani ezt az éteri, túlvilági dalt, mely rég nem látott hazám képeit idézte elém, körém és oda ahol érzésem szerint valahol a lelkemet és szívemet tudtam, valahol messze innen, valamikor nagyon régen. Ez az emlék már-már elfeledettnek hitt képeket és emlékeket is elmémbe idézett: hűtlen szeretők keserű csalódásokat éppúgy, mint magányos csillagtalan éjszakák fagyos ölelését. Borzongás futott végig minden pocikámon és idegpályámon, ahogy tudatomig elért a felismerés, a dal hazám nyelvén szól, és aki játssza sem lehet más, mint hazámból elszármazott személy, valahogy éppen csak mint én. Önkéntelen is közösséget éreztem ezzel a valakivel, annak ellenére, hogy én magam sem szívleltem hazám szülötteit. Régi nóta és régi dolog ez uraim, amely személyes volta a tárgytól való teljes kapcsolatlansága miatt úgy hiszem helyesebb ha e helyütt nem kerül feltárásra.

gregoireA dal szövegét magam is jól ismertem, ahogy ismerte szép mezőn minden énekmondó éés lantos, így én is. Holtak fölött való gyász, az eltávozottak iránt érzett bánat himnusza volt ez, amelyben a vadrózsák halálát énekelték meg e mű ismerői úgy, hogy aki hallja, személyes veszteségeit hallja ki a melankólikus sorok közül. Ezt a dalt is csak olyan volt képes így, ilyen módon játszani, aki maga is elvesztett valakit és a dal mélységeiből ítélve, korántsem régen.

-Segíthetünk valamiben, uram?

Merengésemből egy közel tizenhét nyarat látott lányka kérdése zökkentett ki, szeplős, ártatlan képével, s egy pillanatra elkergette a gondolataim fölött gyülekező fellegeket. Egy pillanat alatt felmértem a hölgyet (kellemes benyomást tett) és a mellette álló ducinak mondható másik cselédlányt (kellemetlenebb benyomást tett). Az utóbbi egy szennyes ruhával roskadásig telt teknővel a karjai között állt, az ilyesmi sokat ront egy hölgy karizmáján.

-Uram, segíthetünk valamiben?

Nehezemre esett az előbbi magasztos hangokat elűzni gondolataimból annyira, hogy válaszolni tudjak. Végül csak sikerült figyelmemet fókuszálnom annyira, hogy felfogjam az elhangzottakat és válaszoljak is rájuk:

-Szobát és abrakot, mindezt a lovamnak persze, én magam elalszom a szolgákkal – mondtam már, hogy az ember ösztönlény? Én is. A lány mentségére legyen mondva, hamar megértette a finom célzást cseléd létére, minekutána elpirulva pukedlizett és az istálló felé indult. A csónak tőkesúlyra hasonlító társnője kacsázó léptekkel követte. A levegőt is csak akkor fújtam ki, mikor már eltűntek a baloldalon álló kőépület pillérei között, reményeim szerint azzal a céllal, hogy kerítsenek valami lovászt, nehezen viseltem volna ha a nehezen szerzett Dwoon hátasom avatatlan és hozzá nem értő kezekbe kerüljön. Borzasztó gondolat.

Ha mást nem is, e négylábú csodás teremtmények iránt érzett feltétlen tiszteletet megőriztem magamban, mint őseim hagyatékát. Utitársaimnak mindig ezzel az ősi ösztönnel választottam lovakat vagy málhás állatot magam mellé. Nem szándékosan, ó dehogy, azonban önkéntelenül eljátszadozom a gondolattal olykor, hogy van-e nép ami hasonló ösztönnel választ-e magának párt? Ha van is, hát én irigylem minden férfi tagját, mert ezidáig lóban és acélban sosem csalódtam vérem szavát követve, ami nem mondható el minden korábbi kedvesemről.

benbeLátom értik mire gondolok, valóban ez nekünk férfiaknak az a próbaétel, amit nincsen módunk sokszor teljesíteni. A boldogság keresése, mely boldogságot kivétel nélkül mind asszonyok ölelésében keressük, elemészt minket, karunk erejét éppúgy, mint elménk tisztaságát, és hogy mégis mivel védekezhetünk ez ellen? Sokáig azt hittem, csupán az ital adhat feledést és feloldozást lelki bűneink felett, de be kellett látnom nekem is azt, hogy ez is kevés lehet, ha az ember olyan fenevaddal kerül szembe, aki a teremtés hajnala óta a természet csúcsragadozója: a nővel. E tünemény tökéletességében gyökerező kegyetlenség az, ami minden ellenfélnél veszedelmesebbé, minden méregnél fájdalmasabbá teszi őt velünk szemben. Túlzás volna persze általánosítanom, hisz vannak köztük olyanok, kik sosem érik el a fajtájuk csúcsát jelentő ragadozó létet és érzik is, hogy életük nem lehet teljes anélkül.

Csupán csak a véletlen játéka volna, hogy mi sosem ezen fejlődésben lévő asszonyállatokhoz vonzódunk inkább, mintsem azokhoz a tökéletes nőkhöz, kiknél a hangsúly a nőn van, s mint ilyenek, mindennél kívánatosabbak a hozzánk hasonló férfiú számára? Ezt bizonyára önök is meg tudják válaszolni és így engem is megérteni, uraim.

Látom értik, de azt is vajon tudják-e, hogy miért mondom mindezt? Hiszem, hogy mire mondandóm végére érek, megértik majd remélem.

Megjelent a lovász, bár inkább istállós fiúnak tűnt és csak remélni mertem, hogy érti a dolgát. Tudtam, hogy ezen a vidéken sokat nyom a latba a szakértelemnél annak honorálása, így mind a magam, mind a fiú (aki lehetett akár Bruno-Marc-Alex vagy bármilyen más nevű, én magam képtelen voltam megjegyezni) lelkét megnyugtatta két barátságosan csillanó rézpénz gyors tulajdonosváltása, minek után kapcsolatunk a formálisból szinte barátivá, de mindenképpen bensőségesebbé vált.               Sosem tartottam magam materiális, anyagias embernek, de sosem becsültem alá a „könnyű pénz” fontosságát. Ez nem egyszer mentette már meg az életemet, félhomályban úszó, félreesőbb vendégvárókban tett látogatásaim során.

Ahogy az istálló felé tartó délceg paripát és a kacsázóm dülöngélő kettős táncát figyeltem a hamis aranyként csillogó délelőtti nap fényében timpa puffanásra lettem figyelmes. A fogadó középső, láthatóan központi épülete mellett egy kis lócán különös, szembántó alak üldögélt. Elindultam az ivó bejárata felé, ahol ez a sunyi képű alak támasztotta a falat. Közeledtemre rám emelte borostás képét, mélyen ülő szemeivel és előreugró arccsontjával egy rókára emlékeztetett. Vastag karimájú kalapja alól meredt rám és tetőtől talpig végigmért, majd szélesen elmosolyodott. Kényszeredetten viszonoztam a gesztust és meg egy főhajtással is tarkítottam, éjszín kalapom hirtelen mozdulattal kaptam le, amire ő jól láthatóan megrándult és ijedten kapott csizmaszára felé, de látva, hogy csupán a köszöntés része volt ez is, visszadőlt a falhoz. Tudtam, hogy valami rejtett tőr vagy kés felé kapott, tudtam, mert én is a csizmaszárban rejtettem el a késemet. Ez a szokás kalandorok és ingyenélők sajátja, így már nem esett nehezemre néma társaságomat a fenti csapatok egyikébe osztanom. Elég volt egy pillantást vetnem élre hajtott ujjasára vagy bő selyem nadrágjára, hogy eldöntsem: nem a földeken töltött kemény munkával jutott idáig, de nem is vér jogán.

A rókaképű ingujjából egy kurta pengéjű dobótőr bukkant elő, arcára torz vigyor ült ki. Egy szemvillanásnyi pillanat múlva már rezegve állt ki a tőrpenge egy közeli fahordó oldalábó, oda sem kellett néznem, hogy tudjam erőfitogtatás képpen a csapszeget célozta meg és találta el. Nem tudtam visszafolytani lenéző mosolyomat egy ilyen nagyképű gesztus láttán. Tüntetőleg elindultam hát be az ivóba, ahol a korai időre tekintettel, nem mozogtak sokan. Csak a csapszék körül kialakult, láthatóan helyi kompánia poharainak összecsengése volt elég hangos, hogy elnyomja egy légy zöngését, ami a terem legaktívabb lakója volt. Siralmas látványt nyújtott egy ilyen hely az utcákon hömpölygő tömeg és a roskadásig telt fogadók ismeretében. Ám ezúttal nekem ezzel kellett beérnem és még ezért is hálát adtam magamba Arelnek, hogy valamivel csendesebb helyre vezetett, mert nehezen bírtam volna elvegyülni az ünneplő tömegben. Ahogy szemem egyre jobban hozzá szokott a bent uralkodó fárad félhomályhoz, sikerült kivennem egy görnyedten ülő alakot az egyik…

(A vallomás következő oldalait az Inkvizíció indexre tette még beavatott ügynökök előtt is, de állítólag csak ezzel takargatták, hogy egy lelkes boszorkányszekta rátette a kezét a szöveg eredetijére. Akárhogy is, aki kíváncsi volna mesélőként és/vagy játékosként a történet tárgyalására megteheti a kaland eredetijének,a Maszkok Ünnepének megismerése által.)

Én Arelnek a háború istennőjjének, a természet úrnőjének felszentelt papja vagyok. Elorante grófjai mindenkor és minden időben az istennő akarata szerint rendezték életüket és cserébe ő évszázadikog megtartotta mind családom, mind annak nevét. Én azonban nem csupán követtem és elértettem az ő akaratát, de átéltem mikor megvédelmezett ellenségeimtől még akkor is, mikor minden másnál jobban vágytam a halált. Szerelemből és elhivatottságból választottam ezt az életet, ami száműzötté tett, de szabaddá is. Az úrnő segedelmével jutottam el idáig, át minden megpróbáltatáson és nehézségen, át véráztatta harcmezőkön, dzsad víztől illatos vánkosokon át eddig a percig, hogy e nemes tanács előtt álhassak most és volt alkalmam mindezt önök elé tárni. Ez a legteljesebb és legvégső igazság, rendelkezzenek hát vele aszerint, ahogy őt megilleti és rendelkezzenek felettem is épp úgy. Sehogyan máshogyan nem cselekedhettem volna, így megbánnom sincsen módom bármit tettem is.

„A lelkem tiszta, mert
a nyilam szélsebes
a kék ég végtelen
és csak őszintén szerettem”

alucard stat1alucard stat2alucard stat3

Panteon: Alucard Ront’e Rone gróf

Vélemény, hozzászólás?