A 22. Kalandorkrónikák első hangulatkeltő novellájával Enoszukére utazunk el, a Bukott Császárság földjére. Sokszor fogyott el és telt meg a két hold, amióta a Keleti Legendák révén bebarangoltuk ezt az ismeretlenül ismerős, megváltozott tájat. Talán vannak is közöttetek, akik emlékeznek még az akkori küzdelmek, nehézségek és győzelmek ízére. Most mindannyian visszatérhetünk és (Góczi Noémi illusztrációja mellett) egy méltó útitársat, kalauzt is kapunk a következő írás főszereplőjének képében.
Cungenmaru léptei hangját elnyelte az eső. Puhán érkezett a fa ágáról egy, az épületekhez közeli bokorba. A nedves talaj rajzolatait elmosták a tócsák egymás felé nyújtózkodó partjai. Végighordozta a tekintetét a fellegek alatt terpeszkedő falun, a cölöpökön álló faházakon, a tetőket takaró nagyobb sziklákon. Koncentrált, de a számára belátható síkok egyikén sem talált életjeleket. Különösnek találta, de sajnos nem példátlannak. Az utóbbi időben ez a sokadik hasonló falu volt, ahol csak az emlékek laktak már. A nyakában lógó talizmánt óvatosan rejtőöltözete alá csúsztatta.
Ennek ellenére is óvatosan közelítette meg a házat és eggyé vált a tartófák közötti árnyakkal. Hasalva kúszott előre, nem törődve rejtőöltözete tisztaságával. Meglapult a túloldalon és mivel az esőcseppek tompa kopogásán túl semmi mást nem hallott, továbbiramodott. Két elnéptelenedett házba is bepillantott, de félbemaradt tevékenységek és levert edényeken kívül semmit sem talált. A harmadik ház tűzhelyének hamuja régen kialudt már, állaga alapján napokkal ezelőtt.
Tanácstalanul fordult a falu közepén álló kútszentély felé. Az utóbbi években sokat tanult az enoszukei szokásokról és a módszerekről, amivel a megváltozott partvidék népe a Ködvidék fajzataitól védte magát. Ilyeneket is látott már, amiken keresztül áldozatokat lehetett bemutatni a démonoknak védelemért, engesztelésért vagy csak bántatlanságért cserébe. Sajnos az áldozatok sokfélék lehettek és a kifinomultságukat a körülmények és az elkeseredettség szabta meg faluról-falura.
A körülmények pedig nem kedveztek az utóbbi időben az Ég Alatti Császárságnak. Földjeit idegenek taposták a kataklizma óta, régi ellenségek szagolták ki a Quiron-tengeren az ország vízzel keveredett vérét és régi szövetségesek is elmarták a magukét baráti kézzel abból, amit a tűzvihar meghagyott a szigetek lakóinak. A lassan magukra és hatalmukra találó hadurak háborúzni kezdtek és úgy látszott, hogy a jogos trónörökös visszatérése sem hoz azonnali megoldást, csak a frontvonalakat egyenesíti ki.
Az ilyen csatákban mindenki magáért küzdött és a császárné külországi tanácsadóival is csak a teljes polgárháborúba való süllyedést volt képes elérni. Persze idővel változhatnak a dolgok, szoktak is. A kútszentély kávája nem tartalmazott élőáldozatra utaló jeleket és hálát adott Kaorakunak ezért. Azonban talált vért, a kút túlfelén egy hozzátartozó testtel. Néma falusi, napok óta fekhetett itt. Arcán és testén számtalan heg, seb és zúzódás halál előtti és utáni nyoma sápadozott az esőben, hullamerevségnek már nyoma sem volt.
Egy órába telt ameddig Cungenmaru a közeli fák sűrűjében elég száraz ágat tudott összehordani, amire ráfektethette. Négyszer kellett megpróbálkoznia, mire tüzet tudott csiholni és a fény egyszerre ragyogta be a távozó nyugodt arcvonásait és az ő maszkkal takart képét. Halk imát mormolt, de nem a lélekért, az Kaoraku felelőssége onnantól, hogy eltávozott. Az élőkért szólt a Nagy Sárkányhoz, hogy kitartsanak.
Elfordult a hevenyészett máglyától és visszaindult a házak felé az esőben. Egyetlen hulla, máshol nincs nyoma erőszaknak: példát statuáltak. Rablásnak és fosztogatásnak nincs nyoma: az élőkért jöttek. A fák között susogó szellemek relatíve nyugodtsága nem utal démonikus jelenlétre … legalábbis a megszokottnál nagyobbra nem: tehát nem áldozati szertartásra kellenek. Remélte, hogyha jobban megvizsgálja a faluból kivezető ösvényeket, több nyomot talál. Ha majd eláll az eső, addig neki is pihennie kell és mennykő nem csap le kétszer ugyanoda.
A ház, amit kinézett a falu túlsó felén volt. A szag alapján több asszony lakott itt, mint férfi és a megmaradt fekhelyek is itt voltak a legtisztábbak. Meditációs pózban, hátát az egyik tartó gerendának vetve az ablakkal szemben telepedett le és kezdett bele álmatlan alvásába. Ha bárki a magasított kunyhó közelébe lépett volna éberségét harckészültség váltja fel. Így nyert pár békés órát. Gondolatai a környezet részletei körül forogtak.
Félig telt kanna, láncos tűzhely lelógva a plafonról, apró vízcsepp mászik le az ablakkereten. Tekintete beljebb vándorolt. Vékony gyékény fekhely, kétszemélyes. Puhább, de nem kifeküdt matracok, valószínűleg gyerekeknek. Azon túl egy különös tákolmány, ahol a szokás szerint a háziszentély állna. Semmi sárkányos motívum és jel, pikkelyek vagy fogak. Száradt virágok és növények, narancs héjának lassú rothadása émelyítően illatozik a felerősített érzékszervűek számára.
A sárgult levelek alatt mintha cseresznyevirágsziromból lenne terítve fekhely és azon egyetlen termés hever. Olyan jelentéktelen, hogy elsőre fel sem tűnik kiemelt elhelyezése. A sötétben nyúlik ki a keze és fél aggyal még mindig a meditációba merülve keresi a fadarab célját és értelmét. A gyér fényben nem tudja kivenni a részleteket, de a tapintása alapján egyértelműen toboz. Felerősíti a látását, hogy tisztán lássa a véséseket és elsőre megdöbben a mesteri kidolgozottságán az apró kalap alatti arcon. Büszke arc kivájva és a toboz egymásra lapuló szelvényei mint a páncél részei, hol apró kezek faragva ki, hol egykori klánjelek homályos foltjai, amennyire egy gyerek felfogni képes Enoszuke nemes harcosainak kinézetét.
Elmosolyodva szemléli közelebbről a toboz-szamurájt, a kard – és hátzászló nélküli kis védelmezőt, majd maga mellé ülteti az ablakkal szemben. Lám, Enoszuke népe legnagyobb veszedelemben is ősei tiszteletében érzi a jelene megvédésének legnagyobb esélyét és meséikből soha sem vesznek ki azok, akik a legnagyobb megpróbáltatások idején is szigorú erkölcsi kódexükhöz tartották magukat a jövendő megőrzése érdekében. Különös világ ez. Nem az első alkalom, de örömmel gondolt rá, hogy ezt az állomáshelyet jelölték ki a számára. Járt sokfelé, de az itteni káosz mégis rendnek tűnik a Nyolc Vadon őrületéhez képest. Keze ösztönösen a nyakában hordott medalionra kulcsolódott.
Óvatlanul álomba merült ezektől a gondolatoktól és tudatalatti képzeletében az eső dobolása tenger partot ostromló hullámzása lett, ahol toboz-szamurájuk százai kurjantanak és fakardjukat az égre emelve rázzák öklüket a távolban horgonyzó hajók felé, majd az égből lecsapó tűzoszlop hamuvá égeti apró termés-kapajukat és őket is, de senki sem hátrál meg, senki sem menekül. S az egyik félig vízben álló alak aprólékosan kivájt szemében egy apró kútszentélyes faluban rá váró fekete hajú lányka tükröződik furulyával, aminek hangja képes elnyomni az orkánként lecsapó világvégét is a számára.
Cungenmaru magától ébredt fel és nyugtatta, hogy nem a beállított védelmei mozdították ösztönösen. A vihar odébbvonult és ideje volt a hajnali fényben a megmaradt nyomokat szemügyre vennie. Hogyha ebben a faluban is talál, akkor lassan meg tudja határozni a vonulás irányát és megtalálni azokat, akik felelősek ezekért a tömeges eltűnésekért. Sejtette, hogy a felderítés után szükséges lesz segítségre, de mostmár nem érzett ezzel kapcsolatban szégyent, mint kalandozó korában. Az Inkvizítorok Szövetségének ügynökeként régen elfogadta, hogy bizonyos feladatok teljesítéséhez és az ártatlanok védelmében sokszor indokolt a segítség kérés és van olyan feladat, ami meghaladja még egy hozzá hasonló shenar képességeit is.