Juhász Péter: Másnap (M.A.G.U.S. novella)

Egy közösségi oldalon tűnt fel az alábbi, meghatározatlan korú novella a kalandok kontinenséről. Hangulata és témája sok ismert szerepjátékos és M.A.G.U.S. irodalmi hagyományra reflektál. A film-noir hangulata, amely sokak szerint végül az Uwel nevébennel érte el a méltó helyét az Ynevről szóló regények sorában jó helyet lel magának a választott helyszín, Erion hátterébe ágyazva. Főszereplője pedig, mint „detektív Tharr-pap”, önmagában is érdekessé teheti sokak számára. Az egészen bizonyos, hogy ritkán van alkalmunk betekinteni ennek a (sokszor félreértelmezett) vallásnak a működésébe és még ritkábban a követői szívébe és lelkébe. Honlapunk (mivelhogy spirituális utódja) az Ynevi Krónikák (yk.rpg.hu) küldetését továbbvíve újabb M* novellát mutat be nektek, amit rajongó(i lelkesedéssel) írt(ak). Fogadjátok szeretettel Juhász Péter Másnap című történetét. Jó olvasást hozzá.

***

Valahogy nem volt étvágyam. Bár Torozon tavernájának étkei más alkalommal maradéktalanul kielégítették szerénynek nem tekinthető igényeimet, most félretolva hűlt ki a cseréptálban a csülökhús. Ma este inkább a karcos, toroni pálinkát részesítettem előnyben. A drága üveg már csak félig volt teli. Illetve már félig üres volt. Persze nézőpont kérdése ez is, mint annyi minden. Ami a nézőpontomat illeti, panaszra igazán nem volt okom. Asztalomtól teljesen beláthattam a főcsarnok minden fontosabb részét: a hosszú pultot, a rendetlen összevisszaságban álló kerek asztalokat, túloldalt a pénzváltó -shadoni gyóntatószékre emlékeztető- kuckóját, a kiváltságos vendégkör emelvényét, a bejáratot, és a felfelé induló lépcsősorokat egyaránt. Nem mintha érdekelt volna. Máskor talán, de ma nem. Újratöltöttem a kis ezüstpoharat, majd felkaptam az üveget és meghúztam. Jófajta pálinka volt. Körülbelül olyan hatása volt, mintha ő császári fensége valamely hadigályájának naftavetőjéből kortyoltam volna.
Árnyék borult az asztalomra, s az asztal lapja jól hallhatóan megreccsent a hirtelen ránehezedő tehertől. Vigyor ült ki a képemre, ami nem lehetett túl megnyerő. Szinte sose az. Kövérkés ujjak emelték fel a teli poharat, majd a szék jajveszékelve tudatta, hogy enyhén túlsúlyos látogatóm lerogyott mellém.
– Nem ízlik az étel toroni fattyú? – dörmögte egy érdes bariton, s a pohár is visszakerült a falapra hangos koppanás zajától kísérten. Üresen.
– Dehogynem. Majdnem olyan, mint anyám főztje.
Pofátlan hazugság volt, mert anyám, ha véletlenül főzött valamit, az okvetlenül méreg volt. Torozon nem zavartatta magát, halkan kuncogott.
– Olvastad? – lökött elém egy ívpapírt, miközben mutatóujjával arra a sorra bökött, amit még gond nélkül ki tudtam betűzni, a címsorra, amely hüvelyknyi betűkkel íródott. Nem volt szerencséje. Árny suhant el az asztal felett és Torozon kézfején madárürülék fröccsent szét.
Még szélesebben vigyorogtam, mintha a békaszáj-verseny döntősének babérjaira pályáznék. Míg a fogadós káromkodva visszakapta a kezét, én előrehajoltam a papír fölé, és elkaptam a vészesen megbillenő üveg nyakát. Félelmetes, mit ki nem hoz az emberből a közvetlen veszély! Elővettem papos hanghordozásomat és a lapra se pillantva kántálni kezdtem:
– Múlik a háború hatása… toroni és erv kalandozók koccintanak halott bajtársaik emlékére… a rowoni zsoldosok sem méregetik sanda szemmel az asziszokat… blablabla, blabla… — meghúztam az üveget és lapos pillantást vetettem a fogadósra, aki a kezét törölgette valami vörös kendővel – Értem én hogy a Herceg szeretne békességet, de ki hiszi el ezt a hülyeséget? Biztos valami főmindenttudó odafent a palotában kisütötte, hogy milyen nagyszerű dolog ilyesmivel előrukkolni… – Körbenéztem a csarnokban. – Látszólag persze működik — motyogtam – látszólag! Nekem meg se próbálja senki beadni ezt a kenetes maszlagot! Nézd csak! – intettem a kelleténél tán szélesebb mozdulattal bal kéz felé. – Azok ott valóban ervek, és toroniak. És persze! Koccintanak. De! Akik olvasni tudnak a mozdulatokban, azok tudják, mit gondolnak egymásról. Látod azt széles vállú, csonkaorrú honfitársamat? A tartása, ahogy az ervhez beszél, az a tartás, amivel otthon egy rabszolga felé fordulna. Az északi hülye persze nem tudja, nem tudhatja. Nem toroni, nincs szeme hozzá. És a többi is mind ilyen. Miért lenne más? Látszik, hogy Erion már rég elfelejtette milyen egy háború. De lobogtasd csak meg előttünk azt a kendőt, mondd rá, hogy Hadúri Lobogó, és megvesznek újra. Ki a vörösért, ki a feketéért…
– Látom, jó kedvedben vagy – morogta Torozon.
– Már hogy a fészkes fenébe ne? – rikoltottam enyhe fejhangon. – Ma van születésem ünnepe! – majdnem magabiztos mozdulattal újratöltöttem a poharat. – Igyál pajtás!
– Túl szigorú vagy, toroni. – Torozon a díszes társaság felé bökött – Kalandozók! Ők másképp élik meg.
– Szigorú? – jobbommal beletúrtam a hajamba, miközben félig elfojtottam egy böfögést – Végülis pap volnék, vagy a mi a fene… – Újabb korty pálinkát csúsztattam le, majd szomorúan állapítottam meg, hogy tán egy pohárnyi, ha maradt. – Mondok én neked valamit fogadósok gyöngye! – Félig lehunytam szemem, és fejemet a hátam mögötti falnak támasztottam. – Azt mondod mások. Kalandozók… Nos igen, azok. Nem tudom, miért vannak sokan annyira odáig ettől. Azért élnek így, mert elbuktak. Mert a saját társadalmuk normái szerint nem voltak képesek boldogulni. Ez volna az a fene nagy érdem? Valójában vesztesek… én is az vagyok. Te meg a vesztesekből élsz, barátom. – vigyorogtam újra Torozonra – És mivel igen jól élsz belőlük, ismét csak meg kell hajolnunk Tharr igazsága előtt!
Egy szuszra kiittam a maradék pálinkát, s az üres üveget a Hercegi Röplapra fektettem. Torozon kimért mozdulattal felém emelte a poharat, kiürítette, majd lefordítva maga elé tette az asztalra.
– Éltessenek az Istenek toroni – biccentett felém miközben feltápászkodott.
– Nekem az is megteszi, ha békén hagynak – morogtam távolodó hátának.

Kis idővel később, miután sikeresen lehánytam a fogadó egyik félárnyékos sarkát, többé-kevésbé magabiztos léptekkel haladtam azon a széles úton, amely a legközelebbi szentély felé vezetett. A templom vérmárvány lépcsőjén egy szerzetes csoszogott elém. Valami újsütetű agyhalott lehetett, mert nem ismert fel. Odavillantottam neki a szent szimbólumomat, mire sietve visszahátrált az árnyak közé. Sose értettem miért jó nekünk, ha idiótákkal vesszük körbe magunkat. Egy magyarázatot tudtam felhozni, hogy egyes rendtársaimnak nagyon mélyre kell tenni a mércét, hogy kiemelkedettségüket érzékelni tudják… Persze mivel intelligencia és hatalom még Toronban sem mindig járnak kéz a kézben, ezért fenti tétellel csak olyankor hozakodtam elő, amikor biztos nyerő pozícióban voltam. Leszámítva azt az esetet, aminek következményeképp el kellett hagynom hazámat. De ez más lapra tartozik.
Egyenesen a belső szentélybe siettem. Némi keresgélés után – hülye egy viselet ez a dreggis – ráakadtam az áldozótőrre, amit mindig magammal hurcolok, mert csodásan lehet vele sípot faragni. Kinyújtottam bal kezemet az oltár fölé, felemeltem a tőrt, és… és észrevettem, hogy sikerült a fekete dreggis bő ujját is lehánynom. Bosszantó. Utálok mosni. Elhessegettem a mosás fenyegető rémképét, és tőrömmel kellő mélységű sebet vágtam a bal tenyerembe.
– Üdv Néma! – mondtam az oltárkőnek – Ma van a szülinapom. Tudom, maga a tény téged nem izgat, de én úgy gondoltam helyes, ha emlékeztetlek rá. – Vérző tenyeremet az oltárra tettem, és folytattam – Szóval tekintsd úgy, hogy bál van, és itt a pia! – vártam pár pillanatot majd mikor láttam, hogy az oltárkő mohón magába szívja a vért, az est folyamán harmadszor is elvigyorodtam – Szóval bejön a cucc. Remek!
Az igazat megvallva a Némánál sose lehet tudni. A huszonötödik születésnapom alkalmával tartott szentbeszédem után fél évig sántítottam, és a legegyszerűbb átkaim se fogantak meg. Rég volt.
Szigorúan véve a teológiát, persze az is csoda volt, hogy még élek. Sokszor kárhoztatták már a szónoki teljesítményemet paptársaim is. Legutoljára pont ebben a szentélyben. Az oltárnál rendeztünk a kérdést, mert nem akartunk túl messze menni, ráadásul úgyis fohász-idő volt, tehát a teli templom ideális terep volt. A fickónak leégett a szemöldöke, és azóta se nőtt újra. Ezt mindketten jelnek vettük, és attól fogva békén hagy. Persze titokban mindig reméli, hogy Tharr agyoncsap egyszer az oltár mellett, úgyhogy ha lehetősége van, az árnyékból figyeli minden társalgásomat a Háromfejűvel. Ott volt most is, kifelé menet intettem neki, aminek hatására ösztönösen a homlokához kapta a kezét.

Fejfájósan ébredtem. Az ágyamban feküdtem, igaz keresztben. Jobb kezem lelógott oldalt, és valami sima hűvös tárgyat érintett. Nyögve előrekúsztam és lenéztem. Na persze. Pálinkásüveg. Az ablakon bevágó reggeli fény nem igazán volt ínyemre, kikászálódtam hát a takaró alól, és behúztam az ablaktáblákat. A szobára jótékony félhomály borult. Próbáltam keresni valami ruhát, ami nem ment könnyen, de hát ki igazodjon el a káoszban, ha nem Tharr papja? Nagyjából elfogadhatóan felöltöztem, s bár sarut egyelőre nem találtam, elégedett voltam. A fekete dreggist berúgtam az ágy alá, és átvonszoltam magam a mosdóhelységbe. A tálban tegnapról maradt hideg víz volt. Nem sokat vacakoltam, fölé hajoltam és fülig merültem bele. Vakon a törülköző után nyúlva, rutinosan levertem a bádog vizeskannát, amitől úgy éreztem, mintha negyven serény törpe egyszerre kezdte volna csákánnyal feltárni a koponyám barlangját.
Ezen a ponton kellett volna visszafeküdnöm, és tudomást sem venni az egész napról. Nem tettem, és ez elég nagy hibának bizonyult. Cranta korcsai Tongoriában úgy vélik, hogyha a férfiember megbotlik a kunyhója küszöbén, amikor vadászni indul, maradjon inkább otthon, mert különben ő lesz más zsákmánya. Az egytizenhatodnyi kyr vérem tiltakozott persze, hogy holmi lezüllött crantaiak példájára hivatkozzak, de van amihez a primitívek értenek igazán. Mindenesetre én inkább megtöröltem a szemem az ingujjammal, majd az utolsó simításokat a végre megtalált törülközővel végeztem el. A szemben lévő bronztükör elég lehangoló összképet tálalt elém. Szürke szemem meglehetősen véreres volt, fakó sörényem össze-vissza állt, homlokomra pedig a szokásosnál is mélyebb ráncokat varázsolt a fejfájás. Lemondó sóhajjal belevágtam a törülközőt a vízbe és kivonultam a folyosóra.
Sokszor tűnődtem már, hogy mi a francot eszik rajtam Torozon. Szobát nyitott nekem, pedig nem az a fajta vagyok, akiket ő kedvel. Hogy mást ne mondjak, ellentétben dédelgetett védenceivel, én a kerületet is ritkán hagytam el az elmúlt két év során, nemhogy Eriont. Dél felé járhatott, és teljes volt a kihaltság az emeleten. Lentről halk moraj szűrődött fel, vélhetőleg megjöttek a legkorábban ebédelő léhűtők. Torozon Tavernája sokaknak úgy él a képzeletében, mint valami mozgalmas, nyüzsgő hely, de ez tévedés. Azaz csak azokra a részekre igaz, ahol a közösségi élet zajlik. Itt az emeleteken, a szállásoknál olyan a hangulat, mint egy régi temetőben. A szobák jó része tartós bérletű, és lakóik évente talán ha két-három hetet töltenek itt. A „hírességek” ajtaján, egy kis réztáblán ott a nevük, még azoké is, akik el se tudják olvasni. Egy neves korg férfiú mindig fordított egyet a táblán, ha alkalmi hölgyismerőseivel szobájába vonult. Mint egy beszélgetésünk alkalmával kiderült szerinte ezzel kell jelezni, hogy ne zavarják. Ami engem illet úgy gondoltam az a tény, hogy váratlanul rányitó, részeg unokaöccse fejét kettészelte egy kiröppenő csatabárd, hatásosabb figyelmeztetés volt minden táblaforgatásnál. Az esetet az Őrség sem firtatta. „Családi ügy” vonta össze bozontos szemöldökét Trigas őrmester, amikor egyszer szóba hoztam előtte.
A korlátba kapaszkodva próbáltam méltósággal lejutni az első emeletre, több-kevesebb sikerrel. Mikor leértem megtorpantam. Az első szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Nem voltam olyan állapotban, hogy csillogó táblácskákat olvasgassak, de nem is volt rá szükségem. Pontosan tudtam, kinek a neve fityeg az ajtón, és azt is tudtam, hogy az illető nem lehet a szobájában. Ebben főleg az akadályozta, hogy körülbelül egy hete került fölé másfél méternyi föld a taverna melletti temetőben. A járkáló halottak léte persze tény, magam is rá tudok venni szinte bárkit, hogy kikaparja magát, és kutyaként koslasson utánam, de a néhai puszta testének nincs sok keresnivalója a szobában, amit a teste és lelke együttesen fizetett ki még e hó végéig.
Kíváncsi alkat vagyok, tehát nem szóltam Torozonnak, hanem belöktem az ajtót. Ami azt illeti, a temetői hangulatot csak fokozta az ágyon heverő hulla látványa, aki nem lehetett a szoba bérlőjének mászkáló teteme, tekintve, hogy a néhai bérlő nő volt, ez a hulla viszont férfi. Ehhez kétség sem férhetett, mert a test, csupaszsága révén, bizonyító erejű volt e témában. Az ágy és környéke vérrel volt telefröcskölve, a férfi kezei és lábai erős kötelekkel a vaságyhoz kötözve.
Ha nem fáj a fejem, és nem dobol a vér a fülemben, akkor minden bizonnyal a lépésekre is felfigyelek, de így csupán a lezuhanó tálca és az edények csörömpölése riasztott meg. Hátrafordulva az egyik fiatalabb teremszolgát pillantottam meg, akit szemlátomást a frász kerülgetett, és épp sikítani készült. Megelőztem. Sárga fény lobbant.
– Hívd Torozont! – utasítottam, és hangom ezúttal olyan volt, mint az ostor csattanása. A kölyök úgy indult meg, feledve hullát, tálat, étket, kifolyt bort, mint akit dróton rántanak. Hiába no, jó az, ha isteni erővel kitörölhetjük a gyengék agyát, hogy aztán tetszés szerinti szándékkal töltsük meg.
Miután eltűnt a lépcsőfordulóban benéztem a szobába. A hulla furcsa görcsbe rándulva, természetellenesen mereven feküdt a vetetlen ágyon. A vér körös-körül foltokban vette körül, jutott belőle a közelebbi falra is. Az ágy melletti szekrényen boroskorsó, két fakupa, egy mozsárszerűség, egy kés, meg valami gizgaz. A szekrény előtt a vérfoltos szőnyegen őrlőfa. Bal kezemmel az ajtófélfának támaszkodtam, és megnéztem a zárat. Nem törték be, nem feszítették fel, aki kinyitotta, kulccsal jött be. Esetleg tolvajkulcsot használt.
– NE MOZDULJ! – harsant mögöttem a kiáltás, és fásultan vettem tudomásul, hogy a hallásom nem ér hajítófát sem. – Lassan fordulj meg, és ne nyúlj a tőrödhöz!
Engedelmesen megfordultam. Hárman voltak. Elől egy feketébe bugyolált hullaszerű fickó, akiről szinte ordított a foglalkozása, meg két kísérője, akikből nagyjából a második pillantásra lehetett kinézni a kocsmai bérverekedőt. A változatosság kedvéért jobb könyökömmel dőltem az ajtófélfának, bal kezemmel pedig végigsimítottam a homlokomon. A halovány képű úgy meredt a mellkasomra, mintha hipnotizálnák. Először azt hittem az almazöld ingen fityegő aranyozott gomboktól van kibukva, de aztán leesett miről van szó: Tharr szent szimbóluma kényelmesen megvackolt magának a sűrű mellszőrben, és szinte gúnyosan csillogott a jövevények felé. Tudtam mi következik, és próbáltam megúszni.
– Csak az emberáldozós dumát ne! Könyörgöm…
– Emberáldozó! – sipította fejhangon a feketeruhás, és vékony ujjával felém mutatott, bár közben azért hátrált két lépést a legényei felé.
Másnaposan kétféle nézést tudok produkálni: a morózust, és a nagyon morózust. Utóbbit öltöttem magamra. Reméltem, Torozon hamar megérkezik, de egyelőre nem láttam sehol. Beletörődtem, hogy beszélnem kell az idiótával.
– Miben segíthetek? – kérdeztem végül szinte udvarias, bár kissé vontatott hangon.
A másik meglepődött, talán nem pont ezt várta. Lehet, hogy azt hitte, magam is vért köpök, esetleg előrántok egy még lüktető emberi szívet valahonnan.
– A paktum… a pyar… izé…
– Mi van vele? – szakítottam félbe remekbeszabott szónoklatát. Néha rohadtul könyörületes tudok lenni. Általában nem használ, most sem jött be.
– Tiltja az emberáldozatot! – vágta ki emberem az adut. Próbáltam gyengéden megértőnek mutatkozni, ami abból állt, hogy vicsort erőltettem az arcomra. Valami nem stimmelt, mert ezúttal mindhárman hátraléptek egyet, úgyhogy befejeztem a kísérletet, inkább bal kézzel a hátam mögé böktem.
– Márhogy erre gondolsz? – érdeklődtem. – Baleset volt, a vak is látja. – láttam rajta az erőlködést, hogy az elgondolást magáévá tegye, úgyhogy folytattam. – Egyébként is Erionban vagy, nem Pyarronban, vagy valami szövetségi kocsmában. Itt az ilyesmi magánügy. Ha akarsz látni olyat, mármint emberáldozást, akkor ugorj be hozzánk valamelyik jeles ünnepen! Van egy pörköltképű paptársam, aki… Hééé! Most meg mi van?
A fickó halántékán idegesen rángani kezdett valami.
– Fenyegeted a Szent Inkvizíció képviselőjét?
– Dehogy! – vágtam rá, és megállapítottam, hogy az előzékenység nem volt jó pont nála.
– Itt állsz e brutálisan legyilkolt férfiú teteme előtt, akinek lelkét gyalázatos praktikák tárgyává aláztad… – a kis ember egyre jobban magára talált, én pedig azon tűnődtem, hogy rögtönöz, vagy bemagolt szöveget citál – övedben a véres késsel, mellyel fertelmes tetted elkövetted, és még te mersz fenyegetni engem, a Szent Hivatal Szolgáját?
Esküszöm, mindhárom szót nagybetűvel mondta! Aztán újonnan jött önérzetétől eltelve, és félreértve átmeneti hallgatásomat, nekilódult, hogy bemenjen a szobába. Bal kezemmel gyorsan elkaptam a másik ajtófélfát, és rosszallóan lenéztem rá, amikor nyakával fennakadt az alkaromon. Ő hökkenten felnézett rám, és pedig előugrasztottam jobb kisujjamból azt a jó öt centis oroszlánkarmot, mellyel Tharr volt szíves megáldani, és jelentőségteljesen megvakartam vele az államat. A karmom egyébként tök használhatatlan volt, mint a Háromfejű adományainak döntő hányada (ki az a marha, aki a leggyengébb ujjra tesz ilyesmit?), de látványos eredményt lehetett vele elérni azoknál, akik nem tudták, hogy semmire se jó.
– Mondd csak meg nekem minden inkvizítorok legjobbja – kezdtem mély torokhangon, enyhe rosszallással – van teneked engedélyed belépni ebbe a szobába? Mert ha, mint azt gyanítom, nincs, úgy helyesebb volna, ha megvárnánk a fogadó tulajdonosát, esetleg az Őrséget. Nem gondolod? Nem kenyerem a pátyolgatásod, de szerintem tanácsos lenne nem összerúgnod a port Torozonnal…
Enyhén borzadva meredt a karmomra, de közben a hallottakat emésztgette. Látszott rajta, hogy attól tart el akarom küldeni az egyik fogdmegjét, tehát hozzáfűztem:
– Már üzentem a fogadósnak. – leengedtem bal karomat, szabaddá téve az útját befelé – Felőlem beügethetsz, de ha összegányolod a nyomokat, Trigas őrmester nem lesz hálás neked.
Nem lépett be. Mégsem volt olyan hülye, mint elsőre gondoltam. Tettem egy félfordulatot, ezúttal hátammal támaszkodtam az ajtófélfának, és befelé intettem, miközben eszembe ötlött, hogy ha minden variációt ki akarok próbálni, akkor legközelebb arccal kell a félfának dőlnöm.
– Egyébként innen szinte mindent látsz, ami az eset megoldásához szükséges.
Hunyorogva rám sandított, tekintetéből csak úgy sütött a gyanakvás, de aztán felülkerekedett benne fajtájának kutakodásra való hajlandósága, és szemügyre vette a szobát. Hamarosan végzett a vizsgálódással, és járkálni kezdett fel-, s alá az ajtó előtt. Két kezét összekulcsolta a háta mögött, homlokát enyhén összeráncolta. Két fogdmegje közül az egyik áhítattal nézte a másik láthatólag egykedvűen meredt maga elé. Utóbbit figyelni kezdtem a szemem sarkából és gyanúm beigazolódott. A fickó a maga feltűnésmentes módján a szobát figyelte. Hoppá…
– Szerintem minden egyértelmű – fordult felém az inkvizítor, aki a szónoklat idejére felhagyott a járkálással, helyette inkább a sarkán hintáztatta magát. – Két pohár, két személy. Az egyik halott, a másik te vagy. Az áldozat erősebb volt nálad, ezért mérget használtál. A mozsár és a porító a szobában van. Miután elkábítottad megkötözted, megvártad, míg magához tért és megölted. A mellén a bordák alatt alvadt vér, ahol a szívét kivágtad. A tőröd még most is véres. Ez emberáldozat! Talán csendvarázst használtál, és azért nem tűnt fel senkinek az áldozat kiáltozása…
Itt szemlátomást elbizonytalanodott, és egyenesen rám nézett, mintha valami válaszfélére várna. Én közben azt latolgattam, hogy egy szál tőrrel, milyen esélyeim lennének, ha át kéne vágnom magam rajtuk. Őszintén szólva nem voltam elragadtatva a kilátásaimtól. Picit elbambulhattam, mert már csak a kérdést hallottam, talán már annak is az ismétlését.
– Beismered?
– Mit? – kérdeztem vissza kissé ingerülten.
– Az emberáldozás vétkét!
– Fenét!
– Tehát tagadod, hogy embert áldoztál?
– Nem. Azt nem ismerem be, hogy vétek volna.
Ettől kissé ellilult a feje. Szinte már megsajnáltam. Észrevettem, hogy megint vigyorgok, tehát próbáltam némileg megilletődött arckifejezést erőltetni magamra. A fickó épp ordítani készült, amikor megjelent végre a fogadós, egy alacsony, mogorva férfi kíséretében, aki az őrség sötétkék egyenruháját viselte. Mögöttük a fiú baktatott kissé gépiesen.
Trigas őrmester a körzet talán legértelmesebb altisztje volt. Ismertem, mióta megérkeztem Erionba. Akkor még kevesebb ősz hajszála volt, de ugyanilyen bozontos szemöldöke. Sem akkor, sem most nem tudtam, hogy hányadán is állok vele. Nem szívlelte a fajtámat, sem származási, sem hivatásbeli szempontból. Randa kopótermészete volt. A maga szinte kibírhatatlanul lassú, aprólékos módján utánajárt minden kétes ügynek. Felszínes megfigyelő gyakran vélte együgyűnek, de nem volt az. Volt pár közös ügyünk, s bár sose voltunk jóban, gyakran kisegítettük egymást. Egy komoly hiányossága volt a szememben. A legcsekélyebb humorérzékkel sem rendelkezett. Feljött a lépcsőn, sötét pillantása végigvillant négyünkön, de a szobába nem nézett be.
– Hol a hulla? – kérdezte egykedvűen, miután a pillantása megállapodott rajtam.
Enyhe sértődöttséggel meredtem rá.
– Muszáj ezt? – érdeklődtem. – Így is nyakamon az Inkvizíció!
– Ki a halott? – kérdezte Torozon.
– Nem tudom – vontam meg a vállam. – Első nézésre valami korg a keleti partvidékről, Másodikra pedig a Karom-fok környéki klánok valamelyikéhez tartozik. Egyébként itt fekszik a néhai Romila ágyában. Késett pár hetet. Romila örült volna neki is, meg a póznak is, amiben van.
– És ti, uram? – érdeklődött az őrmester az inkvizítornál, aki már amúgy is elég nehezen viselte, hogy kikerült az események fősodrából.
– És Cardeno atya vagyok – jelentette be színpadiasan, mintha ez így önmagában bármit is jelentene. – a Szent Inkvizíciót képviselem. – tette hozzá, mikor látta, hogy Trigas továbbra is mereven bámul rá. Az őrmester kicsit emésztgette az értesülést majd Torozonhoz fordult.
– Mi van itt? Ez már a második.
– Volt egy kis botrány… – morogta a fogadós – Egy hibbant nőszemély okozott némi felfordulást. Hívott valami inkvizítort, de aztán összerúgta a port vele. Állítólag Berkano hívő… Úgyhogy most itt kutakodnak páran, bár a boszorkány meglépett.
– A két dolog nyilván összefügg! – kotyogott közbe a feketeruhás.
– Nyilván. – bólintott Trigas, és úgy nézett a fickóra, mintha most látná először. – És a másik kettő?
– Mi? – nézett értetlenül a kérdezett, majd leesett neki. – Velem vannak. A kísérőim.
– A kísérői. – bólintott újfent az őrmester, és alaposan szemügyre vette őket. Cardeno kissé türelmetlenül nézett rá.
– Meg sem nézed a holttestet, fiam? – kérdezte sürgetőleg. Szemlátomást nem zavarta, hogy a „fia” jó 10 évvel idősebb nála.
– Miért ez a kapkodás, uram? Megy valahova a hulla? – Trigas felém fordult. – Te találtad meg?
– Aha… – fűztem elmésen a szót.
– Ő nem egyszerűen megtalálta! – sipított közbe Cardeno – Ő ölte meg! Ott van nála a véres tőr!
– Véres tőr – bólintott felé Trigas, amitől a drága inkvizítor halántékán ismét lüktetni kezdett egy ér. – Te jártál már odabenn, inkvizítor uram?
– Nem.
– Akkor honnan veszed uram, hogy egy tőrrel ölték meg?
Puff. Cardeno meglehetősen ostobán meredt az őrmesterre.
– Nyilvánvalónak tűnik…
– Nyilvánvalónak. – ismételte Trigas, és kissé felvonta a jobb szemöldökét, ami nála az érdeklődés jele szokott lenni.– Hm. – tette még hozzá a nyomaték kedvéért.
Az őrmester mellém lépett, és szemügyre vette a szobát, de egyelőre ő sem ment be.
– Ismered? – kérdezte Torozont, aki szintén bekukucskált az őrmester válla felett, ami nem volt nehéz, mert Torozon megtermett fickó volt, az őrmester pedig viszonylag mély növésű.
– Hát… Ismerni nem ismerem, de emlékszem rá. A fattyú jól tippelt, tényleg korg. Tegnap este jött egy nővel, de szállást nem kértek.
– Sose tippelek – jegyeztem meg sértődötten, de nem figyeltek rám.
Trigas válla felett felnézett Torozonra.
– Nyilván sok a dolgod. – jelentette ki – Menj nyugodtan! Majd elmondom mire jutottunk…
Krákogtam egyet. Kár volt, mert valami fura ízű dolog szakadt fel a torkomról. Miközben azon tűnődtem, hogy kiköpjem, vagy lenyeljem, az őrmester rám nézett.
– Igen?
– Jó lenne… – kezdtem kissé fuldokolva – ha Torozon meg a segédje átnézné a szinteket. Nem lenne rossz, ha nem valaki más akadna a nő hullájára…
Figyeltem a hatást. Cardeno gyanakodva nézett rám, de nála ez már beidegződés volt. Torozon pillantása inkább döbbent volt. A szolgáló még kissé kába volt, hasonlóan ostobán nézett maga elé, mint a kíséret bambábbik tagja. A másik fickó viszont, aki oly érdeklődőnek mutatkozott az imént, elgondolkodó pillantást vetett rám. A nyakában függő sasmedállal babrált. Azt hiszem kezdett átértékelni. Akárcsak én őt.
– Nem lenne rossz… – ismételte Trigas, és jobbjával a szemöldökét kezdte babrálni. Sose szerette, ha kizökkentettem. – Akkor, ha lennél szíves fogadós uram…
Torozon bólintott, megragadta a fiú vállát és magával vonszolta. Kissé arrébb egy ajtó nyílt ki. Egy szőke ifjú lépett a folyosóra. Szándéka szerint a lépcső felé indult, de amikor meglátta kis csoportunkat sietve visszahátrált a szobájába. Zár kattant. Én pedig végre lenyeltem, amit az imént sikerült felkrákogni.
Trigas ismét a szobára fordította figyelmét. Pár perc szemlélődés után – ami alatt Cardeno háromszor nyitotta szólásra, majd csukta be a száját egy hang nélkül – óvatosan belépett, és bekukucskált az ajtó mögé. Megrázta a fejét, majd az ágy felé indult, de intett, hogy maradjunk. Leguggolt, megnézte a leesett porítót, de nem nyúlt hozzá. A halott barbárt is alaposan szemügyre vette, majd mutatóujjával megnyomta a hulla tekintélyes karizmát. A bőr nem nyomódott be.
– Korai… – morogta az orra alatt.
Cardeno nem bírta tovább.
– Mi korai örmester?
Trigas ügyet se vetett rá.
– Az őrmester arra céloz, hogy a hulla merev. – jegyeztem meg halkan.
Az inkvizítor úgy fordult felém mintha megcsíptem volna.
– Mi a korai azon? Szerintem pont ideje…
– No igen. – bólintottam – A kérdés azért érdekes az őrmesternek, mert a hullánk ilyen különös tartásban van. Mert ugye, amikor kivágtam a szívét – vigyorogtam Cardeno arcába – akkor a fickó meghalt, és szépen kinyúlt az ágyikón. Ebben az ernyedt pózban kellene most tuskót játszania. De az őrmester úgy véli, hogy a mi korg férfiúnk elve ilyen izomgörcsben halt meg. Nomármost az a kérdés, hogy amikor feláldoztam…
– Befejeznéd Morwayn? – szólt közbe Trigas – Senki nem gondolja, hogy te ölted meg ezt a szerencsétlen flótást.
Cardeno arca teljes meglepetést tükrözött. Benne láthatólag még fel sem merült semmi hasonló. Most gyanakodva nézett Trigas irányba. Az őrmester lassan visszasétált hozzánk.
– De a véres tőr! – tiltakozott az inkvizítor.
– A véres tőr… – dünnyögte az őrmester. – Gondolkodtál már azon, uram, hogy vajon a ruhája miért nem véres? Hiszen az áldozat vére mindent befröcskölt…
– Átöltözött! – rikoltotta Cardeno – Nyilván sietve, mert még a cipőt is elfelejtette!
Lenéztem. El is felejtettem, hogy mezítláb vagyok. Francba…
– Ugyan, – csitította Trigas – ha átöltözni tudott, akkor a tőrt már igazán letehette volna… Továbbá a vér mindenhol rég megalvadt, és a fickónak már szerinted is merevnek kell lennie, uram! Ez meg nem arra utal, hogy a toroninak sietnie kellett volna.
Óvatosan, két ujjal fogva, előhúztam az említett tőrt az övemből, és felemeltem, aztán melléemeltem a nyitott bal tenyeremet. Cardeno undorodva nézett, de nem tudtam eldönteni, hogy a tőrre, vagy a kezemre.
– A vér tegnapi. – vetettem oda morcos hangon – Ráadásul a sajátom. Ott a vágás a tenyeremen. Ha kerítesz egy magitort, az majd beazonosítja.
Na, ettől a lehetőségtől se lett boldogabb… Talán zsigerből utált mindenkit, aki másféle mágiát használt, mint ő. Átmeneti csend szállt közénk. Méregettük egymást. Aztán lemondó sóhajjal visszadugtam a tőrt az övembe. Cardeno szemlátomást duzzogott. Trigas megint a szemöldökét babrálta, majd kibökte:
– Mondd! – Ez persze nekem szólt. – Aztán kiegészítem, ahol kell. – fűzte még hozzá.
Beletúrtam a hajamba, végigsimítottam fájó homlokomon, és kissé összekaptam a gondolataimat.
– Először – kezdtem bele – azt mondtam, baleset volt. De aztán rájöttem, hogy voltaképpen gyilkosság, csak épp nem ölték meg az áldozatot. – böktem az ágy felé. Fekete ruhás barátunk úgy nézett rám, mint egy háborodottra, de a sasmedálos fickó félrehajtott fejjel figyelmesen hallgatott.
– Úgy értem őt pusztán hagyták „magától” meghalni. – folytattam. – Vélhetőleg a nő dolga lett volna, hogy gondját viselje. Gondolom már ő sem él, hiszen a jelek szerint fontos volt neki a férfi. Ha rajta múlik, beadja az ellenszert… De nem adta be. Ott hever a szekrényen. A porító pedig tiszta, ahogy gondolom a mozsár is.
Az őrmester bólintott.
– Tiszta, nem használták.
Cardeno olyan értetlenül meredt rám, hogy kicsit visszavettem.
– Keleten, a partvidéki barbárok közül néha hatalmas harcosok kerülnek ki. Harci dühük oly erőt ad nekik, ami szinte legyőzhetetlenné teszik őket a csatában. Egy ilyen harcos áldás és átok egyszerre, mert őrjöngése közben nem nézi, kit hentel fel…
– Felhentel? – kérdezte az inkvizítor.
– Gro-ugoni szakkifejezés. Eredeti orkból fordítva… Feldarabol, felaprít, cafatokra szaggat, péppé ver, meg ilyesmi. – vetettem oda, majd folytattam – Tehát áldás és átok. Ha van. De csapás és szégyen, ha nincs!
Kérdőn az őrmesterre pillantottam. Elértette és biccentett. Beléptem hát és kerülve a vérfoltokat a szekrényhez mentem. Felemeltem a giz-gazt.
– Sziklatövis. – mondtam csendesen. – Szétmorzsolva és borral keverve hatékony ellenszer.
Cardeno szintén halkan szólalt meg.
– Ellenszer? De hát mi ellen?
– Egy nemkívánatos mellékhatás ellen, amit a másik kupába töltött ital okoz. – fordultam meg, letéve a növényt. – Itt nem két ember borozgatott, itt egy embernek volt szüksége két kupára. De csak az egyikből ihatott, mert nem maradt senki, aki a másikból megitassa.
Szemem sarkából Trigas-t figyeltem, ahogy lassan elgondolkodva kijjebb sétál. Cardeno ösztönösen beljebb lépett, a sasmedálos fegyverese pedig utána. Az őrmester megfordult és kintről szólt.
– Folytasd toroni!
– Van egy méreg. A Karom-foki korg vajákosok ismerik a titkát. Lényegileg képes olyanokból is „igazi” szent őrültet csinálni, akik nem születnek ezzel a hajlammal. A dolog kicsit kockázatos, mert ha a szervezet nem képes uralni a szert, akkor halálos méreg. Továbbá mint minden, ez is függőséget okoz…
– Úgy érted minden kábítószer. – vetette közbe az inkvizítor.
– Nem. Azt mondtam minden, és így is gondoltam. A szokás tesz függővé, nem az anyag. De szerintem ezen ne vitázzunk. Rohadtul másnapos vagyok…
Óvatosan megkerültem az ágyat, és leguggoltam. Szemügyre vettem a barbár görcsbe merevedett arcát. Kihúztam a tőrt, és mivel Trigas nem szólt semmit, a markolatával megkocogtattam a fickó mellkasa alatti mélyedést. Közben vigyáztam, nehogy elkenjem a pengére száradt véremet. Nem gondoltam, hogy még kötözködni fognak velem, de biztos ami biztos.
– Természetesen nincs itt semmi seb. – mordultam Cardenora – Csak meggyűlt a vér. Semmi kivágott szív, semmi emberáldozósdi!
Ismét az arcra néztem. A grimasz szörnyen eltorzította, de végre már tudtam, hol láttam korábban. Felegyenesedtem.
– Bemutatom nektek Khumcran Dhak-ot – a sasmedálos fickóra szegeztem a pillantásomat, az a hullát nézte és arcán megrándult egy izom a név hallatán – a Közös Nyelven körülbelül Pajzsot Zúzó Penge lehetne. Persze hívják őt másképp is. Észak bizonyos tájain éppoly ismert volt a háborúban, mint hazájában. Hívták Mészárosnak, Gyerekvérivónak… – minden név egy újabb rándulás.
– Dhak nem volt igazi Őrjöngő. – folytattam. – A mérget használta. A háborúban ez nem okozott nagy gondot. Viszont mióta véget ért, már problémás lett. Abbahagyni nem tudta, hisz évekig szinte hetente élt vele. Tudom, mert még a háború elején volt alkalmam találkozni vele néhányszor. A méreggel alapvetően két baj van, és csak az egyik a függés, és a használatától beálló őrjöngő harci düh. A másik az, amit már említettem: Ha a szervezet nem képes uralni, akkor ezt produkálja, amit láttok. Az áldozat befelé vérzik, amit aztán gyakorlatilag kiokád, egyre erősebb görcs rántja össze, míg végül kiszenved. Ez ellen volna a másik szer. A méreg körülbelül fél óra után hat. Nem sokkal előtte kell beadni a frissen kevert ellenanyagot, amikor már majdnem kitör a balhé. Pontos működését nem ismerem. A dühöngést nem akadályozza meg, de szinte teljes biztonsággal kizárja a halálos végkimenetelt. Persze háborúban nem nagyon használják. Ott a negatív végkifejlet látványa önmagában is felőrölheti az ellenség ellenállását. Felteszem Dhak el tudta készíteni magának is, különben biztos nem élte volna túl a háborút…
Kicsit hallgattam, de süket csönd követte szavaimat. Folytattam, bár nagy kedvem nem volt hozzá.
– Nézzük mi történt itt! Dhak és a nője megjön. Nem bérelnek szobát, pedig szükségük van rá inkább betörnek egybe. Lepakolnak és teszik, amit már annyiszor. Dhak megissza a mérget. A nő megkötözi, hogy ne okozzon semmiben kárt, de vigyáz rá. – a kötésre böktem, ahol a kötelek alól bőrszerű valami kandikált ki – Puha anyaggal védi a férfi bőrét. Nyilván szereti. Talán az ilyen lehetőséget is. Talán él is vele, hisz’ a korg meztelen. Van még ideje. Legalábbis azt hiszi. De téved. A nő valamilyen tartós csendvarázst használ, hogy ne hallják őket, és ez a veszte, mert így ő sem hall. Valaki bejön ugyanis az ajtón. És nyilván megöli a nőt. Vagy elhurcolja, de szerintem megölte. Ha utóbbi, akkor megfojtotta, vagy kitörte a nyakát. Ugyanis itt minden vér Dhak vére. Sok tennivaló nincs. Dhak nem kapja már meg az ellenmérget. A mellékhatás pedig beüt. Aki a nőt eltette az útból, nyilván ért a dologhoz. Megölné Dhak-ot, ha nem végezne vele a szer, de az túl sima lenne. Vélhetőleg reménykedik benne, hogy Dhak-nak nem lesz szerencséje, és nem lesz könnyű halála sem. Bejön neki. A korg iszonyú kínok közt szenved ki. Már csak az a kérdés, mi van a nővel. Mert, ha halott, akkor van egy gyilkosunk is…
– Az van… – Trigas szólt közbe. – A nő az ajtó mögött lóg a fogason. Megfojtották.
A beálló csendben a sasmedálos férfit néztem, aki szinte öntudatlanul lépett egyet előre, és a barbárt bámulta. Közben az ajtó előtt feltűnt Trigas két egyenruhás embere. Az őrmester is beljebb lépett. Tűnődtem kicsit, de aztán megkockáztattam a dolgot. Teátrálisan a barbárra böktem.
– Hatalmas harcos volt! – szavaltam – Bátor és hősies! Népének virága…
Puff! Emberem lényegesen gyorsabb volt, mint képzeltem. És sokkal nagyobbat tudott ütni.
– Egy rohadt mészáros! – üvöltötte az arcomba – Egy eszelős féreg, asszony-, és gyerekgyilkos, aki mindent kínt megérdemel! – lihegve tért kissé magához, és kábán nézett hátra a többiek felé.
Lassan feltápászkodtam a fal mellől, ahová a váratlan ökölcsapás repített. Szemtől szemben álltunk. Megtöröltem vérző szájamat az ing ujjába, majd csendesen megjegyeztem.
– Olyankor nem volt magánál. Nem ő tehet róla…
Dühödten meredt rám, de én sóhajtva otthagytam. Az ajtóhoz ballagtam és kihajtottam annyira, hogy lássam a nőt. Nem volt szép látvány. A fuldoklás elcsúfította egykor tán helyes vonásait. Anyaszült meztelenül lógott a fogasról, ahová azzal a kötéllel akasztotta a gyilkosa, amellyel végzett vele. Felemeltem egyik kezét és alaposan megnéztem, majd visszafordultam a többiek felé.
– Te voltál – vetettem oda a férfinak –. Gondolom szétváltatok, hogy a Berkano banyát keresgéljétek. Kulcsot felteszem maga Torozon adott nektek. Benyitottál. Felismerted Dhak-ot. Tudtad mi az ábra. Megölted a nőt, és hagytad a korgot kiszenvedni.
– Badarság – morogta a másik – Semmi bizonyítékod erre a sok hülyeségre…
Fejemet csóváltam.
– Nincs igazad. A nő körme alatt fekete anyag van. Ha átnéznénk a ruhádat, vélhetőleg megtalálnánk a sérülést, és persze egy varázsló is azonosíthatja, ha az őrmester biztosra akarna menni, dehát szerencséd van, hiszen a külhoni kalandozók elhunyta nem érdekli Godora urait… Csak azt mondd el nekem: Kik miatt?
– Két lányom, és az anyjuk. – hajtotta le a fejét – Évekkel ezelőtt. Északról jöttem a háború után. Menekültem az emléktől. A látványtól, ahogy ez a szörnyeteg feldarabolja őket, amíg én bénultan fekszem a földön. De nem lehetett. Megláttam itt… A többi jött magától.
– De a lány… – böktem a hátam mögé – őt miért? Simán le is üthetted volna.
– Már nem is tudom. Nem gondolkodtam.
– Ahogy Dhak sem gondolkodott, amikor legyilkolta a családodat. – mutattam rá. – Csak ő képtelen is lett volna a szer miatt…
– Tudod toroni, bennem is maradt ilyen szer! – köpte felém a szavakat – A háborúból hoztam. Bosszú, és az ölés mindennapossá váló szokása. A korg vajákosok füveket kotyvasztanak, pedig pár év a hadszíntéren éppúgy megteszi…
Megrázta magát és az ajtó felé indult.
– A lányt sajnálom…
Az őrmester a sasmedálos elé lépett.
– Nem kétlem. – jegyezte meg halkan. – De még nem tudod mennyire. A lány nem külhoni. Erion polgára. Volt. És a Város törvényei szerint lógni fogsz.
Trigas emberei fegyvert vontak. A férfi egy pillanatig döbbenten nézett az őrmesterre. Reméltem lesz annyi esze, hogy felkínálja az alkalmat. Megtette. Keze a fegyvere markolata felé kapott, hogy levágja az őrmestert, aki fegyvertelenül áll előtte.
Furcsa az idő természete. Amikor a pillanat lelassul. És minden olyan élessé válik. Minden olyan kifinomult. A mozdulat, ahogy a tőr markolata a tenyérbe simul. Ahogy a hullámos penge átsuhan a levegőn. A hegy nyomában egyre szélesebben behatoló acél mellett kibuggyanó első vércseppek. A test rándulása, amikor a közelgő halál első jelét megérzi. A lassú zuhanás. A sebet elhagyó penge nyomában előszökő vérsugár. És végül a tompa puffanás a padlón.
A férfi a hátára fordult, barna szeme rám nézett.
– Tharr? – kérdezte.
Fejemet ráztam, s letérdeltem mellé.
– A lelked nem az Övé. Mehetsz a saját isteneid elé.
Fura grimaszt vágott. És meghalt.
– Remélem nem volt Erion polgára – néztem Trigasra, de ő csak nemet intett.
Az áldozótőrt az övembe dugtam, és elindultam kifelé. A dermedt Cardeno mellett megálltam.
– Mindig is meg akartam kérdezni…- néztem le rá -…,hogy minek is tartod azt, ha pár hozzád hasonló fickó halálra kínoz egy boszorkányt?
Furcsán nézett vissza, de reflexszerűen rávágta.
– A lélek megmentése.
Könnyedén megveregettem az arcát.
– Tehát te így hívod az emberáldozatot… – biccentettem felé – Nos, nem mulasztom el a következő áldozatomnak erre az értelmezési lehetőségre is felhívni a figyelmét. És most bocsáss meg inkvizítor, de megyek, mert okádnom kell…
Otthagytam őket.

Este a szokott asztalomnál ülve nézelődtem. Valami alacsony alkoholtartalmú italt tukmált rám a csapos. Szerinte jót tesz. Szerintem szart se ér. A tizedik pohárnál jártam, és még semmi megnyugtató. A nőcske, aki az est folyamán mellém keveredett, a hetedik után ráborult az asztalra. Most halkan hortyogott, szájából nyál csorgott az asztalra. Legalábbis reméltem hogy nyál. Eszembe jutott Romila. Hiányzott. Ő ilyenkor csak rám nézett félrehajtott fejjel, és azt mondta kötekedő hangon: „Nem bírod toroni?” És nem tette volna hozzá, hogy az italra gondol-e…
– Tizenegy. – mondtam félhangosan, mikor ismét kiürítettem a poharat.
– Nem ettél. – mordult fölöttem Torozon hangja.
– Nem vagy az apám. – mutattam rá a kétségtelen tényre – Neki például helyes bakszarvai voltak… Persze nem mindet Tharr-tól kapta. A láthatatlanokat anyám révén szerezte. Ilyenből volt több.
A fogadós leült. Ránéztem. Nyugodtan viszonozta a pillantásomat. Egy pillanatra irigyeltem.
– Mit akarsz? – morogtam.
– Rajtad gondolkodtam Fattyú. Kíméletből öltél?
– Az akasztás nem szép halál. Ő akarta így. Azért nyúlt a fegyveréért. Tudta, hogy megteszem…
– És a lelke? Mi volt az a szöveg a lelkéről?
– Hazugság. – újratöltöttem a poharam, és egy hajtásra leküldtem. – Tizenkettő.
– Mégis Tharr elé küldted?
Nem feleltem neki. Felkeltem és felnyaláboltam a nőmet.
– Valaki eltávolította a fogadóból az összes Hercegi Röplapot… – jegyeztem meg.
– El. – biccentett Torozon, de nem részletezte.
A nőt átvetettem a vállamon és Torozonra vigyorogtam.
– Kipróbálom tudok-e még kezdeni vele valamit…
Elindultam a lépcső felé, de ő még utánam szólt.
– Shien!
Megfordultam aléltan csüngő terhemmel.
– Nem, nem küldtem Tharr elé. – mondtam Torozonnak csendes, ám határozott hangon. – de hazudtam neki. A lelke nem jut az istenei elé egy jó ideig még. Ott maradt egy kiégett udvarház romjai közt a háborúban… Talán örökre.
Otthagytam, és nem mondtam meg neki, hogy láttam délután, amint komor arccal elégette a szobájában az összes Röplapot. Ő sem mondta el soha.