Adanos: A kripta (M.A.G.U.S. novella)

Újabb rég elfelfedett történet következik az Ynevi Krónikák oldal egykori könyvtárából. Erre az alkalomra kicsit rendbe szedtük magunkat és a tudástárat is egyben, így a következő táblázatból még az aktuális kalandos írás előtt tudtok tájákozódni és navigálni az egykori írások között, melyeket az évek alatt megőriztünk a honlapunkon. Ebből látható egyébként az is, hogy a jövőben milyen írásokra számíthattok ebben a sorozatban. Jó olvasást kívánunk ehhez és bármelyik más írásunkhoz is! Fontosnak tartjuk, hogy ezek az írások ne vesszenek el végleg és ha valaki érdeklődik a Kalandok Kontinensének irodalmi világához találjon rendszeresen egy kaput, ajtót, ablakot, de laglább egy lőrést, amin át Ynevre betekinthet. Ezt (is) szolgálja ez a küldetésünk.

***

***

Kelar az enyhe fuvallatra azonnal a falhoz lapult és megmerevedett. Az asztrális síkon teste helyén csak az üres tér látszott, de még így is félt, hogy mozdulatai elárulják. Izzadtság gyöngyözött a homlokán a hűvös ellenére. Ynev síkján még csak nem is tudták, hogy ő hajtja végre a leghajmeresztőbb küldetéseket. Ez tette a legjobbá alapos felkészültségén kívül, s a bátorságán. Sosem vesztette el hidegvérét, mindig tudott racionálisan gondolkodni. Különben már nem élt volna. Nem is az életét féltette ezúttal sem. Másodszorra már nem merte megkockáztatni, hogy felnyitja harmadik szemét és megpillantja azt, ami a párkány alatt futó folyosón elsuhant. Megborzongott.

Az idő ellene dolgozott, késésben volt. Odakint már a harmadik nap virradt, mióta átlebegett a két ember vastag kőlapon ami a sírkamrát elzárta a világtól. És ezalatt mindössze ötszáz lépést haladt a célja felé. Második emberöltőnyi létezése is már több éve elmúlt ezen a síkon, de még nem találkozott ilyen tökéletes védelmi rendszerrel. S más sem. A második napon megtalálta a nyolcadik testet is, a varázslóét. Ő jutott a legtovább. Lelkük a sír falain nem tudott kijutni többé. Annak, aki látta és hallotta őket, jobb esélyei voltak a sikerre ugyan, de örökös nyöszörgésük és rikácsolásuk a hosszú órák alatt egyre őrjítőbbé vált. Kelar tíz szívdobbanásnyi ideig kivárt, majd lassan kiengedte tüdejéből a levegőt. Továbbra is csukva tartotta a szemét. Miközben sorban megfeszítette izmait, hogy megszűnjön a tetszhalálban töltött idő miatt merevség, szája hangtalan szavakat mormolt. Újabb hatvan szívdobbanás… az ébren tölthető idő újra rövidebb lett, pedig igyekezett csak a legfontosabb védelmeket énje köré feszíteni. Bár még egy tapasztalt varázsló is csak akkor vette volna észre, ha határozottan és pont arra a helyre koncentrál ahol feküdt, tartott tőle, hogy felfedezik. Abba pedig, hogy ki fedezi fel, bele sem mert gondolni. Tíz lépés választotta el a sikertől, de ez volt az utolsó napja mielőtt beköszönt a halál hava.

Csúnyán elbízta magát. Egy napon belül kellett bejutnia és elmenekülnie zsákmányával. Felnyitotta a szemét. A három óra pihenés alatt semmi sem változott. A szobrok helyükön álltak, üres tekintetük az elmúlást sugározta továbbra is. A folyosó két oldalába süllyesztett kis mélyedésekben pihentek. Ismeretlen kezek a legkülönbözőbb lényekről mintázták őket. A sírkamra kezdetén különféle népek fiai álltak, főleg az északi nemzetségekből. Egy idő után azonban idegen bestiák váltották fel őket… querdák, árnyak, élőholtak. Kelar egy csontsárkány felett feküdt a boltozat alatti párkányon, s vele szemben egy két és fél méter magas csontpáncélzatú lovag tornyosult. A következő két szobor utánuk már nem kőből készült, hanem olyan anyagból, amit Kelar sem ismert. Bár érdekelte az alkímia, inkább nem akarta megtudni az összetételüket, és azt sem, honnan származnak. Folyamatosan mozogtak, élővé tették az ábrázolt entitásokat.

Az egyikük halandó testet formázott, egy kyr mágusherceget. Vele szemben matt fekete ködfelhőből kiemelkedő alak lebegett. Nem tudta, hogy isteni küldött, vagy rangos démon-e az illető, s most már a legendákban is kételkedett. A dartoniták fanatikus őrültek, és a humoruk is sötét. Az elhunytat pedig sokan úgy istenítették körükből, mint prófétájukat, Airun Al-Maremet. Ők azt terjesztik, hogy a sírfolyosó falaiban azok az ellenfelei állnak, akikkel megküzdött, akiket legyőzött. Az azonban, hogy erre képes legyen valaki, már a lét törvényeivel ellenkezik. Nem beszélve az üresen álló beugrókról, ahol nem látszott semmi az utolsó tíz lépésen.

Kelar úgy hitte, ha inna a zsebében lapuló egyik fiolából, hogy érzékei felfoghassák a mágia megannyi láthatatlan rezdülését is, amit még harmadik szeme sem lát, olyan dolgokat pillantana meg ott, amitől remegő kocsonyaként élné le további életét. Ez pedig teljes képtelenségnek tűnt számára.

Biztos volt benne, hogy ha valaki ezeket az ellenfeleket legyőzte, az nem lehet ember. És nem is halhatott meg, ahogyan tartják. Mivel pedig más hozzá fogható lény nem volt jelen, az volt számára a legvalószínűbb, hogy az egész legenda kacsa. Hogy az őrült imádók újabb áthatolhatatlan csapdarendszert alkottak egy halom értéktelen csontkupac számára és sötét mesékkel is igyekeztek elrémiszteni a sírtolvajokat. Már nagyon unta ezt.

Farkasszemet nézett az utolsó teremmel. Falai, padlózata, teteje furcsa fémes anyagból készült, koncentrikus körökben különféle jelek borították. Kelar hiába lassította le az idő folyamát a teste számára. Így számolva két hónapja tanulmányozta őket, mégsem értette meg rendjüket minden tudásával. Az utolsó olyan helyen lapult, ahol jelen formájában közel biztos volt benne, hogy nem érzékeli semmi és senki.

Szinte az orra előtt volt a cél. A terem közepén kőből készült szarkofág feküdt. Mögötte pedig a falban levő utolsó mélyedésben egy szobor állt, a falakhoz hasonló anyagból. Két méternél magasabb volt az alakja. Vértje lemezeit olyan bonyolult rúnasor borította, ami elkápráztatta Kelart. Szíves örömest megfejtette volna, ha nincs más feladata. A szobor nyakában varjúszárny lógott, persze kiélezve. Egy páncélhoz hasonlóan elkészített kétkezes pallosra támaszkodott. Hátán másfélkezes kard díszelgett, övén pedig a hozzá használt hárítótőr és dobóbalták. Arcán gondozatlan ifjúi körszakáll meredezett, félig kibomlott haját egy pánt fogta hátra. Akárha utolsó küzdelme után merevedett volna meg örökre.

De nem ez volt a fontos, hanem valami egészen más. Apró kis jel utalt rá mindössze, ám Kelarnak volt ideje megbizonyosodni róla, hogy nem csak a szeme káprázik. Ott volt. A varjúszárny szimbólum egyik borotvaéles tollán, a többitől majdnem teljesen eltakarva, apró kidudorodás látszott. Nem a toll volt vastagabb. Ott pihent a gyűrű, amiért küldték. A mágus idegesen babrálta a nyakában kilenc sorba rendezett drágaköveket. Életében az első alkalom, hogy nyíltan viseli saját titkos laboratóriumán kívül, de az ezzel járó izgalom már rég tovaszállt. Így sem érezte nagyobb biztonságban magát, főleg annak fényében nézve, amire készült.

Tudta, hogy az éjfél elmúltával beköszönt a halál hava, és egynapi járóföldön belül minden elpusztul, akár él, akár lélek nélküli halott. Ez nem csak legenda volt, mindenhol látszottak a halál nyomai odakint. Nem akarta ezt a saját bőrén tapasztalni. Sóhajtott egy mélyet. Meg kellett tennie. Ha visszakozott volna, az valószínűleg túlélhető lett volna, de az eskü megtörését is jelentette. Ezerszer elátkozta álcáját, ami az esküvel járt, s a buta küldetéssel, de nem volt más út akkoriban. Az Ereni fehér tigrisek nem kérdeztek.

A mágus kiakasztotta a mászóvasakat a falból és összekuporodott a két tenyérnyi széles peremen. Gondolati parancsára lefoszlott álcájának egy része, hogy cserébe felerősödjön mágikus védelme. Helyen már az anyagi világban is látszott némi fodrozódás a levegőben. A falakon rúnák villantak fel. Az idő lelassult körülötte.

Látta, amint mögötte valami feldereng a folyosón és még így is szédületes tempóban közeledik felé. A teremben azonban várakozása ellenére semmi sem változott. Nem maradt visszaút. Villámgyorsan rendezte sorba a nyaklánc köveit, miközben felpattant, nekifutott és a párkány végéről a szoborra vetette magát. Mellette nyolc teljesen megegyező halovány folt landolt a teremben amikor a szarkofág tetejére érkezett. Nem csak a külsejük volt ugyanolyan, mint ő. Ez ő maga volt, teste és lelke más időkből ideszakítva. Egyikük a talajra érve egyszerűen elhamvadt. Kelar érezte, amint agya egyik része meghal. Bal szeme elhomályosodott, majd miközben a varjúszárny felé nyúlt, egy villanás keretében teljesen kihunyt. Tudta: már csak heten vannak.

Keze csigalassúsággal érte el a szimbólumot. Gyűrűsujját átszúrta az egyik toll, s amint lerántotta az apró ékszert a szoborról, újabb sebek nyíltak a kezén. Látta ahogy vére apró cseppekben lebeg tova, s nemsokára megérezte a fájdalmat is. Meg sem lepte, hogy a szobor vele szemben megelevenedett. A páncélos alak megemelte a pallost, valószínűtlenül gyorsan, miközben egy szót kiáltott. Kelar egyik árnya szertefoszlott, s bőre feketedni kezdett, haja csomókban hullott. Egy tűzhullám csapott keresztül rajta, s a terem falairól visszaverődve sokszorozott erővel repítette kifelé a folyosóra. Felette suhant el a levegőben a pallos. A varázsló bal keze szabályosan rászáradt a gyűrűre miközben repült.

Alatta lebbent el valami, aminek hatására a bőrén felrepedtek az erek és mágikus amulettek, gyűrűk robbantak szét a terheléstől testén. Érezte, hogy ha több ikerlélek pusztul el, vagy ő maga is velük hal, vagy a fájdalomban veszti eszméletét. Utolsó cselekedetével még egyszer aktivált a nyakában lógó kövekkel egy varázslatot.

Nem zuhant vissza a földre, valami magával ragadta, mielőtt elsötétült számára a világ. A terem mögötte néhány másodperc múlva elcsendesedett. A szobor ugyanott állt ismét, még akkor is, mikor vibráló kapuk nyíltak meg mellette. Tizenkilenc alak állt meg körben. Mindegyikük egy-egy gyűrűt mutatott fel sorban, majd a szoborra néztek. A kőszarkofág felnyílt, gyereksírás hangzott fel belőle. Miközben a légelementál az eszméletlen mágust szélsebesen röpítette tova, Erion felé már egy fekete csuklyás alak vágtatott. Ölében újszülött fiú gyermek pihent.

Elkezdődött ismét. Valahol, egy másik síkon Ynevtől távol, Darton felnevetett.

(~2005.01.26)