Újabb rövid írás következik hétindítónak az Ynevi Krónikák lapjairól, s mellé az egyik egykori logóval a honlapról. Brutalis másik rövid novellája egy Hétarcú hívének belső monológja és érzéseit mutatja be.
***
Győztem! Győztem. Győztem? Ó, Domvik, győztem én most? Győzelem ez? Hátam perzseli a lángban álló kúria tüzének heve. A vörösen lobogó lángok fényénél torzan vonaglik előttem a földön az árnyékom. Odabenn nem maradt senki élő. Újabb fekélyt perzseltem ki Shadon testéből, újabb kórosan burjánzó daganatot távolítottam el. És mégis kételkedem magamban, Ó, Uram. Mert nem tudom, van-e más út, s ha van, mely út lehet az. Lehet az, hogy csupán a magam számára könnyebb utat választottam? Volt számomra választás? Ölni, pusztítani, gyújtogatni: ennyit bármely útszéli rabló tud. Rárontani az alvókra, szent ereklyéket lengetve tüzet idézni a mit sem sejtőkre, ez lenne az út, a megtisztulás útja? Halál, kín és szenvedés, ez a Te utad, Uram? Reccsenés hallik a hátam mögött, ahogy a lángok, saját magukat falva a fában, felemésztik a tetőszerkezetet. Elnyújtott nyögés, ahogy a szenes gerendák a megroggyant falakra omlanak. Csikorogva csúsznak – hullanak a földre megfeketedett kőkoloncok. Aki eddig életben maradt, most bizonyosan megtért Domvikhoz. De nem! Emberi hang szólít segítséget! Valaki segítségért nyög! Ölnöm kellene, de nem tudok, nem tudok! Nyújtott léptekkel rohanok a hang forrása felé. Ősz öregember hörgött az imént, alsótestét maga alá gyűrte az omladék. A Hét Arc hitének papja, látom a szimbólumot a nyakában lógni. Már az is véres, fémesen-fényesen csillognak rajta a mar lohadó lángok visszfényei. Vérpatak csorran az ajkáról a föld felé, ahogy hozzám szól. Mert hozzám szól, megismert a fájdalom ködén át. Tudja, hogy én hoztam számára a végzetet, hogy én vagyok a gyilkosa. Megrázza verítéktől csatakos fejét, keze lehanyatlik a fára, nem könyörög már segítségért. Nem kell már neki a segítség. Tőlem nem. Szinte tébolyultan húzom-rángatom le róla a gerendákat, a köveket, hiába rázza a fejét, hiába nyögdécsel elutasítóan, nem érdekel már, megmentem őt, ha tetszik neki, ha nem: az én kezemből nem ragad el újabb áldozatot a Halál! Hamarosan kiszabadul az alsóteste, de bár maradt volna az omladék áldott takarásában: nem egyéb már, mint zúzott pép, ha valaki látná, sosem gondolná, hogy a véres massza, ami megmaradt, valaha láb volt…rémülten hanyatlok hátra: ezt tettem volna én?! Megbánás söpör át a lelkemen, térdre rogyok, s csak ennyit tudok mondani, ennyire telik tőlem:
– Bocsáss meg nekem, bocsáss meg!
Fogom a kezét, ezt a ráncos, öreg kezet, mely áldást osztott azelőtt, azelőtt, hogy a hitünk szembefordított volna bennünket, shadoniakat – most fiú harcol atyjával, öcs a bátyjával, papnövendék támad lelki atyjára, seregek dúlják szeretett Birodalmunk, és én, én, akit arra neveltek, arra tanítottak, hogy szeressek mindent, ami él, szeressem az Embert, részt vettem ebben az őrültségben, és nem láttam eddig… és hányan, ó, Uram, hányan vannak még, akik nem látnak, milyen sokan, mindkét oldalon! Hogy feledhettük el…? Ó, Domvik, bocsáss meg nekem! Zokogok, mint valami gyerek. Könnyek mossák le az aszott kézről a ráfreccsent vércseppeket. És végső erőfeszítéssel felemeli fejét az agg pap – nem tartom immár eretneknek, már úgy érzem, közelebb áll ő Domvikhoz, mint én valaha is remélhetem tetteim után -, és három szót mond, tisztán, érthetően, hangja régi zengése visszatér torkába néhány szívdobbanásig, úgy szól most, mint valaha szólhatott a szószéken:
– Én megbocsátok neked.
Ember embernek ennél többet adni nem tud. És én, a méltatlan, a gyilkos, megkaptam e nagy ajándékot… Domvik, áldott legyen a Te neved! Te győztél – mert végül mindig a Tied a győzelem.