Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
Magyar Gergely: A szerelem útja
A bárd kora este érkezett az útszéli fogadóba. Terranóba tartott, gyalog. A fogadóst finom modorával, az utazóközönséget legújabb, a dúlás elveszett kincséről szóló balladájával, míg a lányokat mosolyával nyűgözte le.
– Olyan helyes! – lelkendezett Dizy. – Sokkal jóképűbb, mint a lovagocskád.
– Ne hívd a lovagomnak! – fakadt ki a szőke lány. – Nem kell nekem.
– De azért csak elkísérted a múltkor, hogy megmutasd neki a legfrissebb málnákat – incselkedett halkan Dizy, miközben helyére tette az eltörölgetett kupákat.
– El, de minek… – sóhajtott Nita. – Meghallgathattam a legutóbbi kalandját, ja és, hogy kit vesz el hamarosan. Mindketten kuncogva tették a dolgukat.
Aznap este sietve szolgáltak ki mindenkit. A bárd vacsorája mellé ajándék sütemény, a felszolgáláshoz különösen kacér mosoly is járt. A két lány szinte versengett a dalnok figyelméért.
– Láttad a medálját? – kérdezte a fekete hajú, kerekebb arcú Dizy a húgát, amikor újra magukra maradtak a konyhán.
– Nem. Kellett volna? Szép?
– Szívet ábrázol. – fedte fel a titkot a fekete hajú lány. – A szerelem útjának lovagja lehet – csapta össze a kezeit ábrándozva. – Biztosan olyan gyengéd és figyelmes, mint amilyen kedves is.
– Kár, hogy nem téged nézett meg olyan alaposan. – incselkedett a fiatalabb Nita. Noha négynyárnyi hátrányból indult az életben nővéréhez képest, lemaradását nyílt közvetlenséggel, gyakran szemtelenséggel pótolta.
– Amikor elé tetted a vacsorát rám mosolygott, vagy nem? – kérdezte fölényesen Dizy. – Ő végre hadd legyen az enyém. Este beosonok hozzá. Persze véletlenül… – súgta mellé sokat sejtetően.
– Ó, jaj, majd’ húsz esztendeje itt lakok, de nem is tudom, merre találom a kijáratot! – játszotta el a húga elváltoztatott hangon, kezét a homlokára csapva.
Mindketten nevettek. Ilyenkor mindig könnyebb volt a munka, az edények tiszták lettek, minden a helyére került és még a reggelihez is előkészítették az edényeket.
– Holnap te fejed meg Csillagot, én fáradt leszek! – súgta a húga fülébe búcsúzóul Dizy.
Irigységet mímelő mosolyt kapott válaszul.
– Noir vigyázza az álmod, nővérem! – ölelte meg testvérét búcsúzóul Nita, ahogy az szokása volt. Persze az újhagymákat is keresztbe rakta a konyhaasztalon, a sarokban lévő, poros köcsögre pedig kört rajzolt az ujjával, hogy a rossz szellemeket távol tartsa.
Pedig aki ezen az estén rosszaságon törte a fejét, az ő maga volt. Nem szólt a nővérének arról, hogy a gyertyák eloltása közben apró ajándékot vett magához. A zsebkendőt, amire vörös holdat hímeztek, és egy kék búzavirágot rejtett bele. Azt, amiből olyan sok nyílik a pajta melletti fűben. Becsúsztatta a férfi szobájának ajtaja alatt. A dalnok érteni fogja.
Mire az égen a vörös hold megkoronázta az egyszarvú csillagképet, Nita is az udvaron volt. Szerencsés napot jeleztek a csillagok, ilyenkor megszelídíthető a csalfa férfiak szíve, az éjközép rövid, és ilyentájt születnek a legszebb kiscicák is. A szőke lány csak egy prémmellényt vett hosszú vászonruhája fölé, odakint meleg volt. A bárd megértette az üzenetet, és már a kék virágok között várt rá. Dudorászott, valami kedves nótát, ezt Nita már a pajta másik oldalától hallotta. Szegény Dizy, üresen fogja találni azt a szobát.
Hamar szót értettek. Nem lopták az időt, noha a bárdot már csak hallgatni is jó volt. A hangja andalító, a történetei egyszerre humorosak, pajzánok és meghökkentők voltak. Fertályóra múlva már csak ő létezett az elvarázsolt Nita számára. A szőke lány egyre közelebb húzódott a férfihez, valamikor az ölébe is ült. Mire átölelte, már csak azt akarta, hogy egymáséi legyenek. A férfi érintése gyengéd és türelmes volt, illata magával ragadta, a csókja elvette a szőke lány eszét. Nita sem szűzies sem tapasztalatlan nem volt, mégis kislánynak érezte magát az erős karok ölelésében. A közös titkuk, a lány győzelme és a tiltott út vonzalma egyszerre hevítették Nita lelkét. A kéj mindent elsöprő volt, a szőke lány csókba fojtotta sikolyát.
A fájdalom az oldalából fakadt, egészen a szívéig hatolt és valósággal megfagyasztotta. Kábán tűrte, ahogy a dalnok lefekteti a virágok közé, tekintete a férfiét próbálta elkapni, de a kerek hold vöröse győzött. Sóhaja bugyogott, ajkáról sós ízű patak indult útjára.
– De… hát… a szív! – lehelte Nita méltatlankodva.
– Igen, kedves – hajtotta félre kigombolt ingét a bárd. – A kígyószív. Mind közül a legerősebb hölgy szimbóluma.