Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
Magyar Gergely: Árengedmény
A csizma az asztalon feküdt. Szép, ápolt darab volt, vékony bőrtalppal, fekete cérnával varrva. Egészen rafinált szabása volt, mintha több darabból állna, mint az szükséges volna. Így viszont látszott rajta, hogy mennyire szabad mozgást enged a lábnak. Minimális, bőrfonatos díszítés volt rajta, ízléses, de cseppet sem hivalkodó. Az edorli suszter értette a dolgát, meg kell hagyni.
– Ez most valami rossz vicc, ugye? – méltatlankodott Tarbaled. – Ennyi pénzért egy egész cipészműhelyt vásárolhatok.
– Hármat is – javította ki mosolyogva a suszter. – Csakhogy semmit nem érnél velük, ha nem értesz a mesterséghez. Ilyet pedig még akkor sem készíthetnél bennük.
A vevő elgondolkodott. Részletesen ismertette, mit szeretne. Mászásra alkalmas lábbelire volt szüksége, egészen lehetetlen feladathoz. Ez a csizma egészen különlegesnek nézett ki.
– És ebben akkor szerinted jó eséllyel felmászhatok oda? – kérdezte.
– Nem – a cipőkészítő még mindig mosolygott. – Nem jó eséllyel mászhatsz fel, uram. Ebben fel fogsz mászni.
– Kérdés, hogy megéri-e – méltatlankodott a leendő vásárló. Hosszúkás arca gondterhelt volt, homlokára mély barázdákat szántott az összpontosítás.
– Megérni az érné meg, ha a kapun lépnél be a városba, uram – felelte a mester. – Még a térkapu is sokkal olcsóbb volna. Te mégis meg akarod mászni azokat a falakat. Bizonyára jó okkal teszed, és én nem kérdezem miért. A cipész mélyreható pillantással méregette a pyarroni férfit. – Feltételezem, ha az okod megfelelő, akkor a várható haszon megtéríti majd ezt a befektetést.
– Persze, hogy nem csak a saját szórakoztatásomra mászok fel oda. – dörmögte Tarbaled. – De hetven arany… ez rablás!
– Rablás az, amire… de inkább hagyjuk. – hagyta rá a suszter. – Viadomo bevehetetlen. Sem sereggel, sem ármánnyal nem juthatsz a falai közé, ha nem engednek, hacsak… hacsak nem ebben a csizmában mászod meg a száz lábnál is magasabb bástyát.
A vevő még mindig az állát simogatta. Ez már fél siker. Egyszer egy dzsad kereskedő, aki a háború idejét Edorlban vészelte át, azt mondta, hogy ha a vevő nem fordul ki a boltból a pofátlanul magas ár hallatán, akkor azt megengedheti magának, és már csak rá kell venni arra, hogy kifizesse.
– És biztos, hogy mágia munkál benne? – kérdezte gyanakvóan a szalmahajú pyarroni férfi. Bármilyen okba örömmel kapaszkodott volna, amit az alkudozásra használhat.
– Kételkedsz benne? – válaszolta a cipőkészítő. – Nyilván azt sem hiszed, hogy több, mint kettőszáz esztendős. Próbáld ki, és meglátod.
Tarbaled élt a lehetőséggel. Levette cipőjét, és kis gondolkodás után a zokniját is. Régi volt, koszos is, jókora lyukkal… nem méltó egy ilyen csizmához. Még a lábát is áttörölte.
– Éjszaka senki nem lát majd meg. De ami ezt a szagot illeti… – ízetlenkedett a cipész.
Tarbaled hümmögve húzta el a száját. A remekmű annyira lekötötte, hogy visszavágni is elfelejtett. Ilyen lábbelit még soha nem viselt. A csizma tökéletesen illeszkedett a lábára, pedig a látványa alapján meg mert volna esküdni, hogy nagy lesz. Alig érezte, hogy rajta van. Azt viszont érezte, hogy biztosabban áll a lábán. Ugrott egy picit, fellépett egy sámlira. A cipész mosolyogva bólogatott, ahogy az ügyködését figyelte. A pyarroni felnézett a galériára, és elhatározta magát, nekilendült az oszlopnak, és könnyedén felmászott rajta, mire észbe kapott, már a tetőzet belső gerendáinak egyikén gubbasztott.
– Hihetetlen! – mondta csodálkozva. A csizma a legapróbb résbe is belekapaszkodott, szinte felrepítette. Eddig remélte, most már el is hitte, hogy megmászhatók azok az óriási tornyok. Amilyen könnyen felkapaszkodott, olyan könnyen és biztonsággal le is mászott.
– Remélem, elégedett vagy – kulcsolta össze ujjait a mester.
– Igen. Mi lenne, ha a csak a felét…
– Szóval nem tetszik? – vágott a szavába a cipész.
– Dehogynem, viszont még mindig drágállom.
– Szóval nem tetszik.
– Meg kell, hogy érts – válaszolta Tarbaled. – Dreina ellen vétenék, ha nem a saját érdekeimet nézném.
A cipész szemében mintha megértés csillant volna.
– Adhatok engedményt – állt kötélnek a cipész. – Tíz aranyat kérek most, tízet pedig utána.
– Hála Dreinának – Tarbaled arca felderült. – Tudtam én, hogy nem gondolod komolyan. Nade akkor kezet rá!
– De utána a csizma visszakerül hozzám – folytatta az új feltételeket a suszter.
Hallgattak egy sort. A pyarroni férfi hol a cipész sötét szemeit, hol a csizmát nézte.
– Legyen – egyezett bele. Bármit, csak ne kelljen levennie ezt a csodát a lábáról.
– Nyilván nem veszed zokon az én hitetlenkedésemet. Biztosítékot akarok – nehezítette tovább a helyzetet a cipészmester.
Tarbaled elgondolkodott. Sóhajtva nyúlt a tarisznyájába.
– Ez a szelence még az apám apjáé volt…
– Ne nézz Della bolondjának! – szakította félbe a mondandóját a cipész. – Veled megyek.
Együtt vágtak neki az útnak. Edorlt szekérre kéredzkedve hagyták maguk mögött. A pyarroni lovat akart, de Zoddor, a cipész ragaszkodott a kényelemhez. Persze mindent Tarbalednek kellett fizetnie, elvégre az ő kukacoskodása okán alakult így a dolog. Napok múltán aztán, egy larmaroni menedékházban csak előkerült a kérdés.
– Most már áruld el, mi dolgod lesz odabent? – firtatta Zoddor.
– Nem mondhatom el – válaszolta Tarbaled. – De nem úgy van, ahogy hiszed.
– Éspedig? – vonta fel a szemöldökét a cipész. Becsületére legyen mondva, hamar összeszedte magát, és egyetlen hátizsákkal indult neki az útnak. A fajtájához képest nem is kényeskedett sokat.
– A Pyarroni Titkosszolgálatnak dolgozom – jelentette ki bizalmasan Tarbaled.
– Ahogy én is.
Kis szünet után hangosan felkacagtak. Megfeleztek egy üveg predocit. Kiderült, hogy Tarbaled nem is tanult Sayenasban, tehát aligha lehet titkosszolga. Zoddor viszont járt Pyarronban, és olyan meggyőzően sorolta a helyeket, hogy Tarbaled kételyei eloszlottak a cipész szavahihetőségét illetően. Akkor kezdte megkedvelni, amikor kiderült, hogy őt is kidobták egyszer az Emlékek Völgyéből, amikor olyat rendelt, ami után már alig tudott magáról. Jó hangulatban feküdtek le, persze egy szobában, mert úgy olcsóbb volt.
Azután az út meredekebb, a menedékházak ritkábbak, az erdő pedig sűrűbb lett. Sokat gyalogoltak, errefelé már jóval kevesebb szekér járt. Az emberek is mintha kevésbé lettek volna barátságosak. Egy szénégetőnél felfrissítették a készleteiket, egy vándortól pedig útbaigazítást kaptak.
Tarbaled nem bírt magával. Mindenhova felmászott, olyannak tűnt, mint egy gyerek, aki új trükköt tanul, és lépten-nyomon azt gyakorolja. Egy másik helyen kelletlenül behúzódtak egy remete kunyhójába, és ott is maradtak két napig, olyan cudar viharos idő kerekedett. Az öreg házsártos volt, és nem szívlelete az aranyat sem, a segítségét le kellett dolgozniuk. Tarbaled a favágástól fájó háttal, Zoddor a portól tüsszögve, és két ingyen készített cipővel könnyebben szabadult. Egy őrjárattal is találkoztak, de a Dreina-lovagok egy vakkantásnak jobban beillő köszönésen kívül nem méltatták őket a figyelmükre.
A harmadik héten látták meg az ikertornyokat, de még két napba tellett, mire el is érték. A közelben húzódtak meg, és nagyon hosszú várakozásnak tűnt, mire leszállt az éj, és az oroszlános lobogót leszámítva még a nagykapuban is megszűnt a mozgás. Az őrjáratok ritkák voltak és jól látták a fáklyáikat. Egy elhagyatott falrészt választottak, éppen az egyik, önálló várnak is beillő bástya tövében.
– Itt hagyom a dolgaimat – kezdte Tarbaled. – El ne tűnj vele – viccelődött, ahogy a közös hetek alatt megszokták.
– Ezzel a trükkel sem tudsz rávenni, hogy elmenjek a csizma nélkül – válaszolta Zoddor. – Vigyázz rá. És magadra is.
A pyarroni mászni kezdett. Viadomo bástyáit nem arra tervezték, hogy könnyed mászást biztosítsanak bárki számára. Ismert legendának számított, hogy egyszer egy khál harcos bizonyítva hihetetlen képességeit, megmászta a bástyát, így remélve felvételét a bent székelő lovagrendbe. De emellett tucatnyi történetet hallottak a környékbeliektől arról, hányan zúzták halálra magukat, amikor ilyen őrültséggel próbálkoztak.
Tarbaled szinte suhant a függőleges falakon. Kapaszkodó alig volt, a szél is simára koptatta a köveket, ráadásul a sötét sem segített, és a vörös hold mintha még azt a kis fényt is sajnálná, felhőket húzott maga elé. A csizma megért volna kétszer annyi aranyat is. Tarbaled hol póknak, hol hegyi kecskének, hol hangyának gondolta magát egy-egy pillanatra, ahogy szédítő magasságba ért. Nem volt könnyű dolga, de hát éppen a lehetetlennel próbálkozott. Amikor már a környező erdőt is fentről látta, újabb nehézsége adódott. Új ellensége a szél lett, ami láthatólag elhatározta, hogy a mélybe taszítja őt, varázsos csizma ide vagy oda. A pyarroninak minden ujja sajgott, mire elérte a torony felső harmadát. Már nem mert lenézni. Az ablakokat is gondosan elkerülte, nem egy mögül fény és beszélgetés hangja szűrődött ki. Még az üzekedők megleséséről is lemondott – túl magasan volt már ahhoz, hogy kockáztasson. Vagy visszaforduljon. A csizma lehetetlen helyzetében is stabil állást biztosított neki, de irtózott attól a hirtelen gondolattól, hogy vajon lefelé milyen volna mászni.
Végül csak felért.
Megkapaszkodott a pártázat hideg köveiben, szusszant néhány pillanatot, és rászánta magát, hogy átlendüljön rajta. Sikerült! Tarbaled nagy kortyokban nyelte a levegőt. A perem tövébe kucorodott, hogy kifújja magát, és hálát rebegett Dreinának, amiért segítette, de Arelhez is köszönömöt intézett, amiért nem vetette a mélybe.
Lassú taps térítette magához.
– Ezt nevezem! – szólt az óriási bástya felépítményének árnyékból előlépő alak. Páncélján megcsillant a hold fénye, lépte a kövön koppant. Két társa mögötte magasodott, az ezüst oroszlán éhesen nyújtózott mellvértjükön. Mellettük pedig… Zoddor! A csalódás fájdalma ült ki a pyarroni arcára.
– Meg kell, hogy érts – szólt a cipész. – Dreina ellen vétenék, ha nem a saját érdekeimet nézném.
***
A következő rendezvény ahol nyerni lehet az összes írást tartalmazó Kóbor csillagok alatt című kiadványból a XX. Kalandozok.hu Téli Tábor. Jó kalandokat kívánunk minden résztvevőnek!