Egy másik nézőpontból és kritikustól is olvashatunk véleményt Jan van den Boomen tavaly megjelent regényéről. Magyar Gergely ilyen tárgyú írásai nem idegenek az oldalon, sőt, sok esetben csak ő fogalmaz meg kritikát egy-egy megjelenő műről. Látásmódja és szempontjai sok mindenben eltérnek a korábbi írásunktól, de éppen ezért osztjuk meg szívesen az ő véleményét is. Egyedi stílusa és alapossága pedig további rétegekben segíthet azoknak, akik a könyv megvásárlását és/vagy elolvasását tervezik valamikor.

A Delta Vision kiadó első, és egyetlen – értelmes – MAGUS kiadványa a 2020. évben Jan van den Boomen Istenítélet című regénye – az esszékötetet most ne vegyük az Ynevet építő elemek közé. Már majdnem azt hittük, hogy véget ér az év egy tragikus eseménnyel, de karácsony előtt megjelent a hír, hogy lehet előrendelni az új Boomen regényt. Kicsit furcsa nekem, hogy most már látni sem kell egy könyvet ahhoz, hogy gyorsan megrendeljük, de hát ma már így megy – természetesen én is hamar megrendeltem, hiszen minden MAGUS rajongó vágyott már valamire, egy, a szerepjátékunknak nem éppen kedvező, szerintem mondhatom, hogy katasztrofális év végén. A kiadó és a futárok becsületére legyen mondva, hogy már azt beszéltük ismerősökkel, hogy ez már necces lesz, de csak megérkezett a fa alá az új könyv.

Erről a regényről fogok most írni, a tőlem megszokott stílusban és részletességgel és azt is remélem, hasznossággal. A regény kézbe fogását megelőzte – igazából esély sem volt látni, olvasni hamarabb, de hát az igazán bennfentesekkel nem lehet versenyezni – nem is egy videó, ismertető és a szerzővel készült interjú is – nem tudok eltekinteni attól, hogy ezeket is belevegyem a képbe és a regénnyel együtt értelmezzem, elemezzem bizonyos részleteit – a regény fényében, nem külön azokat értékelve. A feltétlen rajongást meghagyom a krákogós videónak, én igyekszem a megszokott kemény, de legalább igazságtalan és személyes kritikai megközelítéssel tekinteni a műre, és megosztani veletek a gondolataimat. És mindezt patrónusok nélkül, szóval ezért még fizetnie sem kell senkinek. És nyilván – a tájékozottság látszatát fenntartva – nem tekinthetek el a MAGUS anyagaitól, a fejleményektől, hírektől és pletykáktól, folyamatoktól és eredményektől sem. Bocs, Péter, de ahogy Yneven mondják, akinek nem incognója, nem veszi magára.

Az Istenítélet Jan van den Boomen legújabb MAGUS regénye. Igazán vaskos kötet, mindent összevetve majd 630 oldal, az ára pedig egy fél régebbi szabálykönyv – igaz, jó régen volt már amikor frissen kiadott szabálykönyvet lehetett vásárolni, bele sem merek gondolni, ma mennyibe kerülne egy, pedig lehet, hogy hamarosan megtudjuk. A könyv külső megjelenése a szokásos DV minőség, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. A borítón magyar szerző – én ennek örülök – munkája látható, Nagy Gergely festménye minden bizonnyal kifejezetten ehhez a könyvhöz készült, noha nem éppen a legtipikusabb jelenetét ábrázolja a történetnek. Vagy talán mégis, mert a hangulatában igazán illik a regényhez, és nem kell feltétlenül a főhőst tenni a borítóra. Nekem tetszett. A hamis MAGUS logó már kevésbé, mert én még akkor szerettem a MAGUS-ba, amikor a kyr nyelvű mozaikszó többes számban jelentette a kalandorok krónikáit. De ezt persze igazán megszokhatnám már, hiszen elmondták már, hogy nem fog változni.

Érdekes még megnézni, és elmerengeni a fülszövegen, mert fura dolgok is vannak benne. Közbevetem itt, hogy kicsit nehéz dolgom lesz, ugyanis megpróbálok egy poént sem lelőni a regényből, így viszont sokszor muszáj lesz általánosságokban beszélni, homályosan fogalmazni. Először is, érdekes kezdő helyzetet tár elénk már a fülszöveg, valakit holtan találtak egy bezárt szobában! Micsoda rejtély. Nálunk, egy földön játszódó krimiben. De Yneven? Egy fantasyban? Egy szerepjátékos fantasyban, ahol ezt a problémát a legtöbb valamirevaló játékos legalább tucatnyi módon tudná előidézni. Szóval a nagy talánynak szánt dolog érzetem szerint egy, a MAGUS világban játszódó könyvben nem az. Na de legyen.

Aztán van még itt érdekesség. Az rendben van, hogy krimi, ez valóban újdonság, nézzük meg, nézzük meg! De még crossover regény is. Ezen sokat – talán máig – gondolkodom, hogy mit is akart jelenteni. Szerintem nem az, utána is néztem… az, amikor az alien küzd a predatorral, az crossover. Talán – hogy a MAGUS-ban maradjak – crossovernek fogható fel a Két hold, bár ott nem két főhős keveredik egybe, hanem két világ, de mondjuk, hogy talán az. De az Istenítélet semmilyen crossover jelleget nem mutat, Yneven játszódik, egy ynevi főszereplővel, végig. Valószínű, hogy csak olyan divatos, figyelemfelkeltő szóhasználat akart lenni, mint a narratív, amiről azóta már sokan bebizonyították, hogy semmi értelme és az, amire ezt állítják, nem is az.

Továbbá azt is megtudhatjuk – még mindig a fülszövegből – hogy ez a történet nem csak a régi kalandozóknak szól, hanem az Ynevvel most ismerkedő olvasóknak is. No, előrebocsájtom, hogy érzésem szerint ezt nem sikerült igazán jól megvalósítani, de erről még írok bővebben. Azért – bár már jócskán túlhaladtam az írásom elején – azt mégis ide kívánkozik, hogy egészen jó véleményem van a regényről, de azért a Ranagol a részletekben van. Ha már a regény típusát kell jellemeznünk, akkor a Boomen-interjúból – meg később majd az utószóból – egy új fogalmat is megtudhatunk, mégpedig azt, hogy Ynev-regény. Hogy ez mit is jelent pontosan, azt a szerző maga sem tudta elmondani, csak sejteni lehet inkább, mint konkrét definíciót alkotni hozzá, bár én így is azt állítom, hogy nem lett az, vagy nem sikerült igazán annak, talán akkor vagyok a legpontosabb, ha úgy fogalmazok, hogy semmivel sem ynevibb, mint a jobb átlag MAGUS regények, tehát a jelző megint csak inkább porhintés. Később kifejtem ezt is.

A könyv felépítése a szokásosnak mondható. Az elején a kiadó eddig megjelent kötetei, stb. Nem tudom, ki szerkeszti ezt az oldalt, de azért meglehetősen szégyenletes, hogy a világ megismeréséhez még mindig – jó nagy betűkkel – az Ynev.hu oldalt ajánlják, ami addig sem volt alkalmas erre, amíg létezett, de most, hogy már jóval több, mint egy éve nem üzemel, igen hányavetinek tartom itt szerepeltetni. Nesze neked Ynevvel most ismerkedő új olvasó.

Aztán belefutunk a szokásos Igrain Revalba, mint sorozatszerkesztőbe. Őt már annyit elemeztem és szidtam a kritikáimban, hogy most inkább nem… mert már úgyis láthatjuk, hogy semmi jelentősége.

A regényt az író Andrásnak ajánlja, ami szép gesztus, aligha bírálhatjuk, és sajnos aktuális volt, ugyanis Gáspár András tavalyi év elején bekövetkezett halála óta ez az első MAGUS könyv, ahol erre igazán mód volt.

A következő kis rész, egy kettő és fél oldalas valami – mert címe nincsen – ami kellőképpen elborzasztó alap hangulatot ad a regényt olvasónak – illetve olvasni akarónak, mert ez még nem a regény. Valami földrajz féle, sok zagyvasággal Lar-Dorról – ti. a történet helyszíne, Syenas városa Lar-Dor állam fővárosa. Hogy honnan származik ez az írás, nem tudom, csak sejtem, hogy valami beleerőltetett GA-ságról van szó (talán az egyik esszéből, de nincs gyomrom keresgetni), hivatkozva ugyanis nincsen, a stílusa, szóhasználata pedig egyértelművé teszi, hogy ezt bizony nem a szerző alkotta. (GA-ság alatt többek között az egykor élt szerző azon, utolsó éveiből származó, a MAGUS-nak káros próbálkozásaiból származó írásait tekintem és az abból kinyerhető – már ha valakinek van gyomra hozzá – információkat nevezem, ami Ynev szinte teljes átírására, önmagából való kiforgatására irányult. Gondolhatnánk, hogy vége… de nem). Mindjárt nyitásként olyan földrajzi nevekkel, ami sehol nem kap magyarázatot, márpedig illene, tekintve hogy korábbi MAGUS térképeken például, nemigen szerepel, még azokon sem, amit annak idején a szemfüles rajongók tudtak – volna, ha minden nap felnéznek, merthogy majdnem naponta változott a felhozatal – letölteni a két nemmondomacímét világépí…-romboló GA kötet hátteréül beharangozott honlapról, pontosabban valami megosztási mappából. Éljen az internet a számtalan zugával, megtalálhatatlan és követhetetlen anyagaival. Szóval én most azt állítom, hogy nem is értem igazán, pedig Ynev egyik ismerőjének tartom magam, hát még mit szól az az új olvasó, aki most ismerkedik Ynevvel, és keserűen fogja tapasztalni, hogy ezek a földrajzi megnevezések nem is léteznek, nincsenek is Yneven.

Végre, elérkeztünk a regényhez, magához az érdemi történethez.

Ez pedig egy pontos ynevi idő és helymeghatározással kezdődik, amit én különösképpen üdvösnek tartok. Biztosan kellett rajta gondolkodni, de akit érdekel, az pontosan el tudja helyezni térben és időben a történetet, és az átgondoltságot sugallná akkor is, ha csak üres adat lenne, de nem az, a regény igencsak épít rá. Akit meg nem érdekel, annak sem fáj. Már az elején egy nagy piros pont.

A regény az eltelő napok sorszámozott megnevezését mutató című fejezetekre oszlik. Szép és precíz szerkezet, és jól lehet mindenféle különösebb magyarázat nélkül érzékeltetni az idő pontos múlását a történetben. A napok sorban jönnek, noha van, hogy egyet-kettőt átugrik a szerző, ahol erre volt szüksége – de ez jól is van így. A fejezetek részletes bemutatásától nyilvánvalóan eltekintek, lehetetlen is lenne úgy, hogy ne vegyem el az élményt azoktól, akik majd esetleg ezután olvassák, szóval, akit érdekel, annak tessék elolvasni a történetet. A regény érdemi része kicsivel több, mint hatszáz oldalon át tart – szép méretű lett, meg kell hagyni. Bár a nyilvántartásom e téren hiányos, de úgy becsülöm, ez a leghosszabb valaha megjelent MAGUS regény.

A végére egy ötoldalas receptgyűjtemény került, Olon mester – a történet főszereplője – gyűjteményéből. Hát jó… a Morgenában is volt. Ez csak annak fényében kritizálható, hogy a kötetbe már se szószedet, se térkép nem került, pedig, mindkettő kellett és elfért volna. Viszont ezentúl az igazi MAGUS rajongó el kell, hogy mondhassa magáról, hogy nem csak a pusztítók krédóját, az ikrek búcsúztató versét vagy az Óda a kardhoz-t tudja kívülről elmondani, de megfőzte már a halgombócos tésztalevest is legalább egyszer. Az a baj, hogy meg is tudná, erről később még szólok. Ugyanakkor a receptek közül nem mindegyik indokolt, van, amelyik étel valóban főszereplő a történetben, de van, amit meg sem említenek, vagy maximum csak megemlítenek.

A kötetet egy terjedelmes utószó és köszönetnyilvánítás zárja, amiben a szerző szinte tényleg mindenkit megemlít, „aki nem szalad el”, de számos ötletgazdára, inspirációt adó műre is fény derül – néhány esetben ez is segítheti a megértést. Számomra öröm volt általam nagyra becsült szerepjátékost, ha úgy tetszik, rajongót is a megemlítettek között látni.

Tartalomjegyzék nincs, de igazából nem hiányzik, csak mondom, van viszont néhány reklám. Az egyik, egy MKK-t reklámozó, csak én gondolom, hogy az évszámmal idénre ígérő hirdetés, ami legalább már nem a MAGUS logót bitorolja, hanem ha már nyilván a legjobb szándékkal, de újabb tőrt készül döfni a MAGUS szerepjátékos közösség hátába – erről külön cikkben írtam, itt nem rabolnám senki idejét vele – legalább saját logó alatt teszi azt. A másik reklám egy MAGUS kártyát reklámozó oldal – fura, hogy több MAGUS kiadványt, amit például megemlítettek a korábbi regényekben, itt már nem. Teljesen jó, tényleg elkezd összefonódni a MAGUS sokfelé növő törzse egy fává, de ugyanakkor végtelenül elszomorít – még akkor is, ha pontosan ismerem a 2021-es állapotot –, hogy ha „ne csak olvass, játssz is a MAGUS világán”-t akarsz, akkor bizony kártyázhatsz. Más nincs. És kérek mindenkit, hogy ezt félre ne értse, hagyjuk élni és szeretjük a MAGUS kártyázókat is, de a MAGUS 1993-ban egy asztali szerepjátéknak indult, és én a mai napig ebből a szemszögből tekintek rá.

Talán ideje rátérnem magára a történetre, a regény érdemi részére. Szenzációs. Nekem nagyon tetszett ez a könyv, pontosabban nagyon jó élmény volt elolvasni. Ha ezt a krimi tette Boomennel, hát várom a következő ynevi krimijét. Én Boomen történeteit nem soroltam a kedvenceim közé, nem volt olyan felhőtlen élmény olvasni, és többnél nem értettem igazán hogy akkor most mi is a vége, vagy nem éreztem teljesen kereknek a történetet. Itt nem. Az interjúban Boomen mester is nyilatkozta, hogy sokat csiszolt a stílusán, és ez nagyon látszik a kötet szövegén. Az Istenítélet egy olyan könyv volt, ami „itatta magát”, nagyon jó volt olvasni és sose akartam letenni, és magamhoz képest hamar végig is pörgettem, pedig 600 – igaz, szellős tördelésű – oldal! Számtalan általános pozitívumot tudok felhozni a könyv mellett.

Szemléletes, de rövid leírások. Semmi nincs túlbonyolítva, mégis ott élhet az olvasó a regényben, mindent lát és hall, csak éppen nem túlzó mértékben. Nyoma sincs a többoldalas helyszínleírásoknak, mindenből csak egy kicsi jön. Ami pont jó, ami pont elég. Nincsenek unott hosszú párbeszédek – ezt pont az interjúban is kiemelte Boomen mester, hogy direkt, mert ez a krimis. Nem vagyok nagy krimi-olvasó, de ha ez, hát ez, és ennek a könyvnek szerintem nagyon jót tett. Pörgős a harc, lehet követni, nem veszünk el több oldalon keresztül a részletekben. Pörgős a mágia, a pszi, nincsenek hosszú oldalakon keresztül mágia-leírások, és ennyi pont elég. Arról nem is szólok, hogy a varázslatok és pszi alkalmazások döntő többsége pontosan felismerhető, és valóban az, aminek lennie kell, ami a MAGUS-ban is ott van. És – kapaszkodjon meg mindenki – ettől véletlenül sem lesz szabálykönyv-szagú a történet semelyik része, semmit nem vesz el az élményből, aki nem ismeri a játékszabályokat, annak mindegy, aki igen, az meg elégedett lehet. És sikerült, és jó lett… ugye, hogy lehet így is? Hatalmas gratuláció érte, ennek sikeres megvalósítása is az írót dicséri.

Élnek a szereplők. Nem csak a főszereplő az érdekes és hiteles, de az összes többi is. Sok mindent megtudhatunk róluk, már csak a 600 oldal okán is, és én sehol nem éreztem, hogy na, ez bizony sántít. Jók a nevek is, csak azért írom le külön, mert ezekkel is szeretek kötekedni, de most nem kellett. Nekem tetszettek a szereplők, számomra nem idegen az, hogy ynevi kisemberek szemén keresztül nézzük a történetet. Az Istenítélet egyébként is több ilyen szempontból, mint a Bíborgyöngyökkel indult „mutassuk be, szerepeltessünk kisembereket” koncepció, itt valóban szerepelnek, és élnek. Nagyon tetszett egy-egy kiemelt, ha úgy tetszik epizódszereplő alakja, mint amilyen a bárd, ami nagyon sokat tehet hozzá a szerepjátékok bárdjaihoz, de az Uwel-paplovag, vagy a különböző tudósok megformálása is nagyon tetszett.

Jól felépített a történet is. Azt gondolom, hogy ez a krimi a MAGUS-ban a nyomozós kalandokhoz is segítségül szolgálhat, ötleteket adhat a kalandmesternek, hogyan is lehet még egy információt a történetbe hozni, hogyan is kell tégláról-téglára felépíteni egy „menj oda, öld meg” történetnél nagyobb bonyolultságú kalandot. Ha nagyon nagyítóval nézzük, lehet éppen egy-két kisebb bakit találni a történet logikai folyásában, de komolyan mondom, hogy ezek nem veszik el az élményt, és mivel nem is mindent én fedeztem fel, és előadni is lehetetlen volna anélkül, hogy elvegyek a majdani olvasók élményéből, ezért nem teszem. A történet szép lassan halad, mindig előkerül egy-két nyom, néha összefoglalót is kapunk róla, és szép lassan kerekedik ki a történet egésze. Sőt, a végén összeáll és meg is lehet érteni. Ez is roppant fontos, szerintem.

A helyszínválasztás is érdekes, abszolút illik a történethez, és a történet kiválóan be is mutatja azt, Syenas városát. Természetesen készülök már egy, a játékot támogató Syenas térképpel is – mindazok számára, akik a regény után és hatása alatt, hozzám hasonlóan Syenast akarnak mesélni –, és külön köszönet és elismerés, hogy Boomen mester nemcsak a segítségéről biztosított ez ügyben, de tevékenyen hozzájárult a kezdeményezés majdani sikeréhez.

Érdekes a főszereplő kalandozóságának meghatározása. Persze sokan, sok helyen hosszan vitáznak, mi is pontosan az a kalandozó – nem, nem a BP-től lesz az – és Boomen mester azt nyilatkozta, hogy Pamar Olon nem az. Vitába szállnék vele, mert szerintem meg de. No nem olyan, akit a csuklyás megbízó felbérel, majd három térkapun átlépve ott terem, és megöli a királylányt, majd hazaviszi a sárkányt… vagy fordítva. Tényleg nem ilyen. De egy ember, aki, noha van hétköznapi élete, gyökere, családja és ismerősei és munkája, de azért ebből rendszeresen kilép, hiszen több minden érdekli, hiszen a saját szintjénél többet tud – tanult, verekedni is tud, a mágiáról is van kicsi fogalma, az emberekhez is ért kicsit, manipulatívan is képes kommunikálni, az esze is vág. Nem egyszerű fogadós, hanem olyan fogadós, aki nekimegy egy rejtélynek, és sikerre visz más dolgokat is. Igaz, az Úszó erőd óta tudjuk, hogy a szakácsokkal jó vigyázni. Én szívesen láttam egy ilyen szereplőt, egy ilyen kalandozót. Miért is ne tekintenénk annak, amikor ugyanúgy alakította a sorsát és a környezetének sorsát, mint ahogy a kalandozóktól elvárjuk? Jó is, hogy ilyet is bemutattak hivatalos, kiadott regényben. Lehet ám játszani élő karakterrel is, nem csak olyannal, akinek mindenkije meghalt és azt sem tudja, kicsoda, – na indulhat a kaland. Úgy gondolom, hogy a kezdő, végtelenül egyszerű szintről feljebb lépve sokan – legalább is az én tapasztalataim szerint – próbálnak ki ilyesmi karaktereket, tehát éppen ideje volt, hogy az irodalom oldaláról is támogatást, példát, és szemléletes, jó és élvezetes példát kapjon ez a fajta karakterkoncepció.

További nyíltan vállalt és hivatkozott elem a regény ideje és hangulata, ami a dúlás utánra, egészen pontosan a fő eseménye után 15 évvel, az igazi legvége után mindössze kettő évvel játszódik a történet. Ez a része tetszett, szerintem számtalan ponton, sok párbeszédben, több karakter véleményében és gondolataiban is sikerült méltóképpen megemlékezni a dúlásról, amit ki így, ki úgy, de itt mindenki túlélt.

Nekem nagyon tetszett az a kisebb merítésű Ynev stílus, amit a szerző szintén felvezetett, megemlített az interjújában, bár valahogy a kalandozótlanság témakörébe foglalta. Tetszett, hogy itt Ynev valóban nagy, és Dél-Ynev közepén nem mindenki a toroni elit kedvenc kábítószerével él, és nem az Északi titkosszolgálatok mozgatják a szálak egy részét, hanem megvannak a saját kicsit zárt világának saját szereplői. Megvan a helyi alvilág, a helyi erős emberek, a helyi szokások és jellegzetességek. Ez egy kicsit zártabb homokozót fest elénk, de számomra sokkal hihetőbb, Ynevbe illeszthetőbb, mint az olyan tányér, ahová minden fogásból mertek egy kicsit – csak hogy stílszerűen a konyhánál maradjak.

Szintén hitelesnek éreztem a pyarroni emberek bemutatását, azok pyarroniságát. Van néhol hiányérzetem, de azért kapunk elemeket a vallásból, az egymáson való segítésről, az adakozásról, a befogadásról,a nyílt elmével való gondolkodásról is.

A regényt teljes egészében 1/1-ben meséli el a főhős. Klasszikus stílus, bár én nem szeretem annyira, mert vannak hátrányai, ez itt is érződött. Valószínűleg segítette a beleélést, mert néha azon kaptam magam, hogy együtt kíváncsiskodok a főhőssel, vagy sajátomnak érzem a mérgét, vágyát vagy éppen bánatát – egyszóval jó élmény volt a könyv. Ugyanakkor az 1/1-ből hiányzik az író, a mesélő narrációja, ezért hát nélkülözni kell az összes olyan információt, eszmefuttatást, elbeszélést, amit a főhős nem tud. A többi szereplőt is csak a főhős szemén keresztül ismerhetjük meg, róluk sem tudhatunk meg semmivel se többet, mint amit Olon mester tud és elmond, vagy legalább gondol. Arról nem is beszélve, hogy amikor a főhős nem tud magáról, mert például elájult, akkor minden kimarad. Persze, ez így hiteles, ha már az ő szemszöge a regény, de lényeges helyzeteket is elmulasztunk ezzel, amit viszont szeretnénk olvasni, és érdemes lehetett volna bemutatni.

Talán a fenti ok is hozzájárul ahhoz, hogy a regény Ynev-bemutatása eléggé kevéske. Nem ismerjük meg belőle Ynevet, de még Pyarront sem igazán. Nekem az volt az érzésem, hogy csak azért kaptam el az erre vonatkozó dolgokat, mert egyébként ismerem Ynevet, de aki nem, szerintem nem sokkal fog hozzá közelebb kerülni. Még a pyarroni isteneket sem, vagy az államszövetség tagjait sem igazán ismerteti meg a mű, holott állítólag azért is lett ilyen hosszú, mert fel kellett vezetni, be kellett mutatni a világot. Én ezt inkább csak reklámszövegnek érzem. Egyedül talán a dúlásról lehet összerakni egy nagyjábóli képet, de ebben sem vagyok teljesen biztos, mert az én elmém nyilván hozzákapcsolta a már hosszú ideje gyűlő ismereteket. Érzésem szerint nem is bontja ki a szerző eléggé ezt a témát, talán mert a krimi rész, az érdemi történet elveszi a helyet és az időt. Inkább csak belekapkod dolgokba, de ezzel alig mutat be igazi jellegzetességeket. Persze mutat, kétség nélkül Ynevi a történet világa, csakhogy a hatszáz oldalhoz képest igen híg.

Ahogy azt is inkább csak népszerűséget hajszoló, de üres kijelentésnek érzem, hogy a kezdőknek is szól. Az igaz, hogy annyira „nem történik benne semmi nagy dolog”, értsd, nem Ynevet boncolgatja, nem hatalmas változásokat mutat be, semmi Ynevre vonatkozó koncepciót nem ismerhetünk meg belőle, hogy ezért aztán nem is válik érthetetlenné azok számára sem, akik még nem ismerik Ynev minden szegletét. Ugyanakkor, ami van Ynevről – és itt most nem az érdekes krimi történetet, hanem csak az Ynev elemeket boncolgatom – az nincs rendszerben, csak kis elemeket kapunk belőle, és nem is igazán segít a könyv rendet tenni az odadobált apróságokban. Persze nem az a feladata, mert van benne más érdekesség, de akkor ne reklámozzák így. Számtalan – ha nem az összes – földrajzi név ismeretlen marad, nem tudjuk meg, hol is vannak, pedig még engem is érdekelt. A legtöbb Ynev-elem csak úgy összedobált, nem láttam meg benne a bemutatás szándékát, a rendszert. Ebből nekem szinte semmi nem állna össze, ha nem ismerném már most is. Persze az is igaz, hogy ne akarjunk mindent egyetlen regénytől megkapni. Valószínűleg csak az zavart, hogy annyira kihangsúlyozták, hogy ez a kezdőknek is szól, holott nem, vagy semmivel sem jobban, mint szinte bármelyik másik MAGUS regény.

Ugyanakkor a képet tovább rontja, hogy az Ynev bemutatás, a világ sok mindenben egysíkú, és így Ynev is az lesz, ha ebből a regényből alkotunk képet róla. Ezen csak azért csodálkozok, mert állítólag cél volt Ynev bemutatása. De ebben a regényben, környezetben mindenki csak borlevét iszik. Mindenki csak cigarkát szív. És még azt sem magyarázzák meg, hogy azért, mert csak ez maradt, mert ez az olcsó, vagy miért? Hol van egy-két bor, amikor számtalan bortípust ismerünk, és Predoc is a szomszédban van, egy olyan helyen, ahol létezik és ingyen van a térkapu – ha már a klasszikus és ismert dolgokat említjük. Hol egy pipa, egy vízipipa, vagy bármi hasonló, csak hogy ne ugyanaz kerüljön a pöfékelők szájába mindig? Akad persze egy-két kivétel, de én ezeket borzasztóan kevésnek éreztem. Lehet, hogy a kivételekre akart a szerző tudatosan ráerősíteni ezzel a motívummal? Mert az biztos, hogy feltűnt, amikor a szereplő sört ivott, vagy vizet kért. Ugyanígy az ételek. Mindenki és mindig azt a padhit eszi. Reggel, este, bármikor, bárhol. Persze, értem én, hogy ez a mester specialitása, és ez rendben is van, de tényleg csak elvétve fordul elő bármi más értelmes étel. Persze azért van, de én valahogy zavarónak találtam, hogy milyen az arány. Mindenki, aki szegény legény-utcagyerek, az hadiárva, és még egyenruhájuk is van. Másfajta koldus elképzelhetetlen volna? Említettem az ételeket, recepteket. Teljesen földi alapanyagok. Sehol egy ynevi fűszer, valami ynevi különlegesség. Megint nem azt mondom, hogy olyan ételleírásokra vágyok, amit csak szótárral lehet megérteni, de a kettő véglet között van még átmenet is.

Talán ide kívánkozik az a rengeteg földi áthallás, ami számomra zavaró volt. Attól még, hogy egy-két betűt megváltoztatunk egy földi kifejezésben, az még nem lesz ynevi. A szereplők nem szivart, vagy cigarettát, hanem cigarkát szívnak, nem gitáron, hanem quitharon játszanak, a szomorú embereket nem valami ynevi madárhoz hasonlítjuk, amihez esetleg még érdekes történetet, legendát is lehetne kötni, hanem marabuhoz – ami eddig még nem volt Yneven. Persze elfér, de hogy nem kifejezetten ynevies, az biztos, és inkább kelti a minapi állatkertezés hangulatát, mint valami kitalált világ jellegzetességét – főleg, hogy ez a madár legalább ötször-hatszor szerepel. Persze nem kell minden világelemnek különleges egyediségnek lennie, de hogy semmi sem az… a kertben begónia nő, nem valami ynevi virág, és a bambuszfonat is inkább Budapestre, a kínai piac mellé illik jobban, mint egy pyarroni városba. Ezek persze egyik sem hatalmas szentségtörés, mindenki érzi, hogy apróságokról van szó, csak együtt, és a többi különlegesség hiányában tűnik említésre méltónak.

Szintén ide kapcsolódik, és rokon probléma az a „fantasyatlanság”, ami már feltűnően áthatja a regényt – és ez megint csak igen megtévesztő, és nem éppen érdekes képet festhet a kezdőknek, akik csak most ismerkednek ezzel a fantasy (?) világgal. Először is sehol egy embertől eltérő fajú szereplő. Jó, nem kell star wars kocsmát csinálni Ynevből, de azért egy elf, egy törpe, ne adja Sogron, egy khál, igazán előfordulhatna. Főleg egy nagyvilági egyetemvárosba, ahová a fél kontinens jár tanulni. Nem kell minden sarokra egy, de hogy egy sincs… (csak egy ork kitömve, de az nem baj, hiszen ők, pláne a dúlás után, ellenségek.) Ez lenne Ynev? Szóval meglehetősen low-fantasys a vonal, amit én különösképpen szeretek, de ez nekem is túl low volt. Nem mondom, a varázslatok, a profán mágia azért megjelenik több helyen, ezt nem is kell, hogy kritika illesse, de én sorra kihagyottnak érzem azokat a ziccereket, amiket az eddigi Ynev építő tevékenység megteremtett Ynevre, és legalább említés szintjén fel lehetett volna használni belőle egyet-kettőt, hiszen Pyarronról van ám anyag bőven. Szerintem nem sikerült jól megfogni az ynevi életet sem, holott ez is cél lett volna, ezért (is) ilyen hosszú a könyv. Az nem fantasy, semmiben nem Ynevesebb, mint egy földi középkori történet, hogy akkor most Yneven a tó mellett halat esznek, csónakon járnak, a kocsmákban berúgnak, az egyetemeken tanulnak, lóval vagy éppen gyalog közlekednek, a házak meg téglából és kőből vannak, az emberek vizezett bort isznak, és fogadnak a kocsiversenyre… hol egyedi, hol fantasy, hol Ynev ez? Egy Ynevvel most ismerkedő ne ezt az Ynevet lássa. Sajnos olyan – egyébként érdekes – kérdések nem kerülnek áttekintésre, mint az istenekhez való viszony egy többistenhitű kultúrában, mármint, melyikhez hogyan és hogy mindhez hogyan, vagy van-e választott isten, és ha igen, ez mit is jelent… Szóval nem érzem úgy, hogy többet tudtam meg Ynevről. Vagy inkább, hogy sokkal többet, mert azért meg apróságokat igen, csak hát ugye a hatszáz – egyébként élvezetes – oldal.

A stílus egyébként kiváló volt, engem csak a – ugyan kis mennyiségű – trágárság zavart, amit nem tudtam, hová tenni, mert van olyan rész, ahol ezt kiválóan és irodalmian megoldja az író, de azért egy k..va meg egy f..sz bekerült a szövegbe.

Sajnos elő kell hoznom még egy kritikai észrevételt. Azt hittem, hogy véget ért a GA Ynevépítő, vagy inkább Ynevátíró munkájának eredményeinek beleerőltetése más MAGUS írók műveibe, de nem. Rendben, ajánlja csak a művet, az más, de hogy ennek a regénynek is csöpögnie kell az általam csak GA-ságoknak hívott Ynevidegen, de sem az eredeti, sem a huszonöt éven keresztül megjelent Ynevet bemutató kiadványok egyikében sem szereplő – leszámítva a két esszékötetnek hívott förmedvényt – kifejezéseknek, azt nem fogadom el jó szívvel. Én még abba az Ynevbe szerettem bele, ahol a Gályák-tengere volt, és nem Galliomara, ahol a rendeket még nem ordóknak hívták, ahol a pyarroni hit és elvek terjedtek, nem a kontinentalizmus, ahol hatalmak és nem erőközpontok voltak, ahol nemesek és kereskedők és varázslók uralkodtak, nem ész- meg pénzarisztokrácia, és sorolhatnám. Ezek mindegyike olyan speciális kifejezéseket takar, amit soha senki nem használt a MAGUS-ban, még maga GA sem, csak miután elkezdte az Ynevet átíró, újra felépítő és szinte semmihez nem alkalmazkodó tevékenységét. Persze mondhatnánk, hogy nem kell már vele foglalkozni, de kell, mert itt van. Persze mondhatnánk, hogy ugyan már, nem ez a lényeg, koncentráljunk a történetre, de pont ez az, hogy nem ez a lényeg, mégis sulykolják az újításokat, és el is vesznek egy kicsit a hangulatból. Persze meg kell jegyeznem újra, hogy azért ez elenyésző ahhoz az élményhez képest, amit a regény egésze adott. Csak az az ijesztő ebben, hogy ha ezek a jegyzetek maradtak meg, és az írók ebből fognak építkezni, és emellett pedig a régi, az eredeti források meg feledésbe merülnek vagy csak simán nem kerülnek felhasználásra, hát az akkor nem az az Ynev lesz, amit várunk. Őszintén remélem, hogy nem így lesz.

Talán az egyetlen, és igazi kritika a helyszínt, pontosabban a környezet kialakítását, a végletesen a történethez való igazítását érheti. Itt arra gondolok pontosan, hogy minden véletlen azt segíti, hogy a főhős maradjon nyeregben, és senki más nincs egy ynevi nagyvárosban, aki egy gyilkosság után érdemben nyomozhatna. Csak egy szakács. Nincs egy épkézláb városőrség? Persze erre van indok, csak nem hihető. Nincs a keleti iskolában egyetlen varázsló sem, akit érdekelne egy ilyen, és megmozdítaná a kisujját az ügyben? Nincs egy hivatásos nyomozó sem? (nem, nem hiszem el, hogy ez egy pyar város, itt soha nincs és nem is volt ilyenre szükség… Nincs egy bárd.. ja, de van!, de nincs, aki tudná, hogy őt meg lehet kérni… A titkosszolgálatok honában nincs egy elemző, egy bárki, akinek több sütnivalója van mint egy varázslóiskolából kibukott szakácsnak? És főleg, de tényleg főleg: nincs senki, aki segítene szerencsétlennek? Hol vannak a kalandozók, akik megvédték a várost a krániak ellenében? Hol vannak a katonák, az őrök, hol vannak Syenas bástyái – bizony, GA jegyzetein kívül vannak még itt érdekes források a helyszínről… Persze, dúlás volt (sok éve már), de csak maradt valaki… nem halhatott ki minden fegyverforgató… az újakat ki képzi ki? Ők nem esznek levest, hogy legalább megszánhatnák a főhőst? Főleg úgy, hogy állítólag ide települt a Pyarroni Államszövetséget irányító fő tanács, a mindenféle-arisztokratákkal (blá..), és ők nem hatalmas lovagok és papok? És nincs kíséretük? Senki? (Egyébként nem települt, PPL-es anyag, hogy a dúlás után Viadomóban húzták meg magukat, és Új-Pyarron meg hamar készen lett.) Persze akkor még a Hat Város sem volt ellenség és Temoran is csak egy déli városállam volt, nem a Pyarroni hit és kultúra egyik fő bástyája. Jó, én értem, hogy a történet ezt kívánta, meg azt is, hogy egy valamire való bűntényt csak egy leszázalékolt, vagy bukott, vagy kirúgott rendőr, vagy netán egy szakács tud csak megoldani… de ez így nem elhihető, vagy inkább zavaró volt a többi hiánya. És még egyszer megerősítem, nem a főhőssel van baj, nekem az ő motivációja nagyon összeállt, a véletlenek is az ő szerepeltetésének hitelességét erősítették. A problémám az összes többi nem-szereplővel van.

Kicsit kritizáltam már, de újra előveszem és konkrétan megnevezem a források kezelését. Mintha eltűnt volna minden, ami a két GA könyv előtt létezett volna, de legalább is mintha az íróknak már csak a készülő manifesztációs jegyzeteik és ezek az új GA-ságok állnának rendelkezésére. Vagy ami még rosszabb, hogy ha tényleg csak azokat akarják figyelembe venni. Például létezik már egy átgondolt, átszámolt, többek között a hold ciklusait is modellező nagy naptár. Teljesen egyetértek vele, ha valaki azt mondaná, hogy a fene tudja csak úgy azonnal a csípőből, hogy miként jár a két hold, vagy miként viszonyul egymáshoz. Ezért jó dolog, gondolom, hogy valaki már elgondolkodott ezen – nem önreklámnak, de pont az én cikkemről van szó. Csak azért említem meg, mert a könyvben a két hold ünnepén ahogy kell, látszik a két hold, egyszerre, éjközép nélkül, méghozzá telehold – de senki nem szól arról, hogy ez bizony ritkaság, két egymáshoz képest eltérő ciklusú hold esetében. Egyébként az ünnep a naptár és a leírások szerint is megfelelően lett elhelyezve a regényben. Az már érdekesebb, és szerintem hibás is, hogy nem egészen egy hónap múlva ismét telihold van!

Szólnom kell még a függelékről, illetve annak hiányáról. Nekem nagyon hiányzott, és az olvasóknak is fog, úgy gondolom. Azzal egyetértek, ahogy minden regény és szószedet kapcsolatában igaz kellene, hogy legyen, hogy az olvasás élményéhez, a történet megértéséhez egyáltalán nem szükséges, egy valamire való történet úgy is kerek egész, érthető és emészthető kell, hogy legyen, hogy az olvasó nem végez közben tudományos kutatómunkát a háttéranyagokban. Ez eddig rendben is van, az olvasás élményét vagy a történet megérthetőségét egyáltalán nem rontja el, hogy nem „pazaroltak” még pár oldalt a szószedetre. Ellenben, aki tovább akar menni, mélyebbre látni, annak hiányzik. És kellett volna, nem is értem, hogy miért kellett az interjúban kiemelni ennek a hiányát, mert fájó, és ráadásul, amit ott elmondtak, az nem is állja meg a helyét. Konkrét példának hozzák fel a khuryak szót, ami csak egyszer fordul elő a könyvben. Meg is néztem újra és részletesen elemezve… hát, a regény nem magyarázza meg. Semmit nem tudunk meg róla, azt talán összerakhatja az olvasó – aki kezdő is lehet, hiszen nekik is szól az Ynev bemutatás – hogy valami Uwellhez kötődő tisztség, rang, megszólítás? De semmi többet. Még azt sem, ami magától értetődő lett volna, hogy legalább a rendházfőnöki tisztséget megnevezzék vele kapcsolatban. Ennek hiányában viszont akár alkalmazni is fölösleges volt a szót, hiszen úgysem tudunk meg belőle semmit. Használhatta volna egyszerűen a rendházfőnök szót is az író, vagy bármelyik másikat helyette. Hangulatos sem igazán lehet, hiszen nem is tudjuk hová kötni. Ha történetesen én egy kezdő KM vagyok, aki szívesen mesélne hangulatosan, hát nem tudja meg, hogyan és mire is használja ezt a szót. De hozhatnám példának az egyetem – nemes egyszerűséggel versitis (ahol egyébként mindennek is van külön tanszéke, ezt is össze lehetett volna foglalni), ez vajon honnan jöhetett? – tudományos fokozatait. Van belőle jó pár, és azt azért el kell ismerni, hogy legalább a már létezőket felhasználta az író – bár a legtöbb meglehetősen latinos majdnem átvételnek tűnik. Amit persze megszokhattunk volna már, hiszen a toroni, meg a kráni, meg a shadoni, meg a pyarroni (milyen hatalmas és sokszínű is Ynev…) rangok gyakran latinosak. És gyakran azonosak is, gondoljunk csak a saggitorokra… De hogy itt melyik mit jelent… azt nem tudjuk. Egy-két leheletnyi gondolat a legtöbb, amit hozzájuk társíthatunk, pl. hogy viselője öreg, vagy éppen fiatal. De hogy mi közöttük a különbség, mivel lehet kiérdemelni, vagy milyen sorrendben állnak, milyen plusz jogokat vagy kötelességeket jelentenek… abból semmi nem derül ki. Persze nem oldalakon át tartó definiálásra gondolok, ha már pont megdicsértem az írás pörgősségét, könnyedségét és fogyaszthatóságát. Lehet ám mértékkel adagolva is definiálni dolgokat – ha már alkalmazzuk őket –, most hozhatnám fel a példákat, de emlegessük csak a Renegátot, tele „idegen szavakkal”, amiket szépen kifejt a történet. Ha ugyanis semmi különbséget nem igazán teszünk közöttük, akkor akár nyugodtan lehetett volna mindenkit ugyanúgy nevezni, vagy simán tutornak hívni, úgysem derül ki, hogy a serenis vagy az emeritus ír jobb tudományos cikkeket. De éppen erre lenne való a szószedet, hogy egy-két érdekességet, lényeges elemet ezekhez a fogalmakhoz társítson a könyv. Anélkül, hogy rombolná a szöveget. Aki akarja, majd megnézi külön, az is lehet, hogy valaki soha sem, de azért ott van. Később is lehet használni, át lehet venni, így építve Ynev világát, ha már az író szükségesnek tartotta – akár csak a hangulat, a tudományos bla-bla miatt is. Arról nem is beszélve, hogy ha KM-ként megtetszik a helyszín, a hangulat, és syenasi egyetemi intrikás kalandon töröm a fejemet, akkor legyen már ott, és ne nekem kelljen újra kitalálni, hogy akkor most ki milyen szinten áll a tudósok ranglétráján. Számomra ez főleg az író „bármikor összeütöm, ha kell” nyilatkozata után fájt, hiszen akkor meg miért nem tette? Persze a MAGUS szószedetek elszánt rajongójaként és talán mondhatom, hogy felvigyázójaként, nyilván elfogultan kezelem ezt a kérdést, de fentebb indokoltam, hogy ha világot épít a könyv – hiszen Ynev regény! – akkor miért kellene megtennie ezt az egyébként már MAGUS regény hagyomány gesztust.

Noha a történet nem viszi tovább Ynev történelmét, nem is tűzte ezt ki célul, azért kisebb koncepciókat mégis találhatunk benne. A „miért nem tudtuk a dúlást előre” kérdés is felmerül, de meg kell, hogy mondjam, a válasz nekem kicsit egyszerűnek tűnt, noha van benne fantázia. De azóta már több jelentős kalandmodul is napvilágot látott, amik sokkal érdekesebben és hihetőbben tárgyalták ezt a témát. De a regényből mellesleg megtudhatjuk azt is, hogy Kradnak vannak papnői is, meg szerzetesnői is – újabb példa a MAGUS szerzetesének kétféle értelmezésére – és Kyelnek is akadnak szerzetesei. Sajnos a shadoni, GA mintára Pyarronba is bevezetett funkciós angyalok nekem teljesen idegenül hatottak, ahogy fura a Toront idéző sárgaruhás Krad-szerzetesnők is, de nekem Toront juttatta eszembe az a kimérás (Pyarronban – ez megért volna egy kifejtést?) hekka (jó, nem így hívják), aki még a papi mágia ellenében is megóvja az oltalmába ajánlott városrészt. De a legjobban a pyarroni nekromanták latolgatásától dobtam hátast, igaz, ez egyáltalán nem fő motívum, lehet, hogy sokaknak fel sem tűnik. Viszont mégiscsak irodalmi, és eztán hivatkozási alap egy olyan dologra, amit szerintem jó lett volna nem megpiszkálni.

A koncepcióknál a regény lezárásában kapunk új löketet, egy olyan esemény részletezésével – igyekszem csak körülírni és nem elárulni – amit a szemfülesek már a Karnevál óta tudnak, de annyira el volt dugva, hogy bevallom, sokáig nekem sem tűnt fel. Aztán a Pyarronos novellás kötetben – A hit városa – kellőképpen belesulykolták az olvasókba, de most újra elővették, én úgy éreztem, végre szem előtt, fő eseményként, önnön rangján, szépen és érthetően leírták, amit én örömmel fogadtam akkor is, ha nem újdonság. Legalább ezt is megismeri most már minden kételkedő. Viszont a regény történetéhez, eseményeihez abszolút semmi köze nincs, tehát nem is kellett volna bele feltétlenül ezen logika szerint. Ha viszont azt mondjuk, hogy ez egy Ynev regény és meg kell, hogy jelenjen benne, hiszen a regény idejében ez is megtörtént, akkor meg az a kérdés merül fel, hogy miért nem kapott legalább egy kicsi figyelmet a többi ezen évben játszódó esemény? Legalább említés szintjén. Persze, az igaz, hogy ez volt a legjelentősebb, ezt aligha vitathatja bárki – én sem.

Végére is értem a listám „még azt is említsd meg” részének. Azért remélem, a hosszas kifejtés, vagy egyáltalán a kifejtés nem téveszt meg senkit, és mindenki érzi, hogy ezek a megkritizált elemek apróságok ahhoz képest, hogy egy olvasható, kerek egész történetet láthat és a sajátomból kiindulva, jó élményt szerezhet az, aki rászánja magát az Istenítélet hatszáz oldalas történetének elolvasására. Én eléggé Ynev- és szerepjátékos fanatizmussal megáldott nézőpontból tekintek a MAGUS könyvekre, de még mindig azt gondolom, hogy fontos és döntő szempont az, amikor elolvasok egy ilyen könyvet, hogy jól szórakozzak, jó élmény legyen, és ez feledteti is az esetleg felmerülő problémákat is.

Összefoglalva úgy gondolom, hogy az Istenítélet egy nagyon jó, élvezetes regény, történet és Yneven eddig nem megszokott krimi, jó és érdemes is elolvasni. Noha a önnön megnevezése ellenére nem tartom a legynevibb regénynek – a hossza arányában –, és abban is biztos vagyok, hogy a MAGUS világával ismerkedők számára nem éppen a legjobb első olvasmány – bár ha azt vesszük, inkább találkozzanak egy ilyen élvezetes és olvasási kedvet meghozó művel elsőként, mint egy Ynevvel csöpögésig átitatott, de élvezhetetlen szöveggel – mindenképpen a kár kihagyni kategóriába sorolom. Ha a regény nem is kap nálam helyet a dobogón – ami egyre nehezebb a több, mint száz MAGUS regény lassan, de azért egyre bővülő mezőnyében – azért mindenképpen az érdemesek, a legjobbak közé sorolom. Szóval bátran ajánlom mindenkinek, aki csak teheti, hogy kézbe vegye és beleolvasson – utána már úgysem fogja letenni és hopp, el is szaladt a hatszáz oldal – Boomen úr legújabb MAGUS regényébe. És ha már rászoktam a K100-as – szigorúan K100, és nem lehet befolyásponttal növelni – értékelésre, akkor ez legyen most 85. Köszönöm az élményt, nagyon hiányzott már, annak pedig, akik végigolvasta ezt a kritikát, kívánok egy élvezetesebb és irodalmibb élményt is, mi mással, mint az Istenítélettel.

 

2020.02.12. Magyar Gergely

Hozzászólás, vélemény, észrevétel: magyargergely@kalandozok.hu

Magyar Gergely Kritika – Istenítélet című regényről

Vélemény, hozzászólás?