Nephir: Árnyéktánc (M.A.G.U.S. novella)

Újabb darabot ismerhetünk meg az Ynevi Krónikák közül, s egy újabb, a legkésőbbi logo-ját az egykori rpg.hu aloldalnak. Érdemes elmondani (lehet újból), hogy a Magyar Szerepjátékosok Oldala induláskor azzal a céllal jött létre Bepe főszerkesztése alatt, hogy az akkori M.A.G.U.S. levelezési listán megjelenő anyagokat archiválja és méltó módon megőrizze. Később az oldal növekedésével ez a feladata szétosztódott számos aloldalain, melyek közül egy volt a Köge főszerkesztésével létrejött és fejlődött yk.rpg.hu, aki a Krónikáknak is alapítótagja lett később. Az írás eredeti megjelenési ideje: 2001. 09. 10. (A novellát követően megtaláljátok az Ynevi Krónikák novelláinak listáját és hogy melyiket hol olvashatjátok az oldalon azok közül, ami már kikerült)

***

Kövér esőcseppek hullottak a koromfekete éjszaka méhéből, halk ütemet – amolyan baljós, gyászzene félét – verve a keskeny ablakrések szorosra zárt, nedvességtől már megvetemedett ablaktábláin. Az álmokban suttogó istenasszony ideje volt ez, a hiú vágyakkal és zsigereket mardosó rémségekkel teliszőtt álmok néki szánt áldozatként rebbentek a háztetők fölé. A tornyok magasában is elbújtak a máskor oly kíváncsi tekintetek – hiszen hiába keresték volna a felhők mögé rejtezett kerekarcú teliholdat, s nem fürkészhették a jövendőt sem az égi vándorok hunyorgó rajzolataiban – ám ha a kóbor szempárok olykor mégis, lopva a mélyet ásító égre néztek, gazdáiknak könnyen olyan érzése támadhatott, hogy nem is a közönséges eső, hanem maga a sötétség akar lefolyni az ég kárpitjáról, hogy miriád darabban hulljon alá a világra. És ki tudja? Talán nem is a nyár csendes zápora verte végig ezen az éjjen a gigászi Erion ódon falait, hanem magának a szétszakdó sötétségnek hideg vércseppjei áztatták végig az utcákat. Tintaszín fellegek gonosz ivadékai,melyek útjuk során végigcsorgottak a roskatag raktárház tornyának vénséges kövein is, mint meganni fájó, csupasz izületen, tovább koptatva, simítva héjukat, gyilkos repedésekkel teleszőve testüket – amelyeknek némán és tehetetlenül kellett tűrniök közönyös gyilkosukat. Ám nem ez volt az egyetlen rossz, ami a kövekre várt ezen a nyirkos, baljóslatú éjszakán…

Ha a sápadt vörös hold nem rejtőzött volna a zord felhők mögött, ha egy kósza járókelő világot gyújtott volna a vén torony tövében, furcsa látvány tárult volna szemei elé. Törékenynek tűnő, ám fürge testek kapaszkodtak felfelé a torony oldalán – két apró rovar mászik egy lassan bomló fatörzsön. De nem holmi közönséges élősdi férgek, hiszen Ynev tolvajklánjaiban – ahonnét ők is származtak – nemigen jutott hely közönséges férgeknek, élősdiségükért pedig gyakran nagy árat fizettek ezek a rovarok – mint például most is, ahogy kettejüknek jutott az a háládatlan feladat, hogy éjnek idején járjanak végére egy különös és első hallásra is veszélyesnek tűnő ügynek. Ősi törvény hogy mindenért meg kell fizetni – ha nem most, hát később. Persze a klán főnökei – akik tisztában voltak mindezzel – most is okosan választottak: két mindenre elszánt, ügyes bolondot, akik ha rajtavesznek is, leírhatóak, legfeljebb a klán kíváncsisága marad kielégítetlen. Sok ostoba szidja a tolvajokat, mindenféle zsebmetsző aljadékkal, rablógyilkos haramiával említve együtt őket. Mert igaz ugyan, hogy az efféle söpredék is a máséból igyekszik boldogulni, ám ez az éjszaka a maga kihívásával és veszedelmeivel már túl sok lett volna az ilyen díszes társulatnak – és ugyan ki halott olyan haramiáról, aki másokért vitte volna vásárra a bőrét? Ők minden bizonnyal a torony sötét mélyébe hullanának, hiszen nem tanulhatták a makacsságnak és a félelem legyűrésének művészetét, melyre csak ráadás a mászásnak és a vakon haladásnak a tudománya, minden tolvajok kiskátéja… Kezek érintik meg az iszamlós köveket, ujjaik görcsösen fehérlenek, ahogy fogást találnak a csúszós, alig kitapintható peremeken. Majd egyre feljebb vándorolnak, átadják helyüket a puha bőrcsizmába bújt lábaknak – egy pillanatra sem pihenve, csendesen és halálos nyugalommal. Fertály óra alatt elérik a torony legfelső szintjét, oldalvást araszolnak az egyik résnyi ablak felé. Ázott, fekete köppenyük szinte a falhoz tapasztja őket mint két kinövést, mintha csak durva kőtömbök lennének maguk is. A két vakmerő elért hát céljához, ami a távolságot illette, de korántsem értek még el dolguk végeztéhez, sőt, aki ismeri valamennyire a dolgok természetét, az jól tudja: a két tolvaj útja még csak most kezdődik igazán. Megengednek maguknak egy szusszanásnyi pihenőt, arcukat a lecsorgó apró vízpatakok masszírozzák – de most nincs idő kiélvezni a pillanatot, durván visszarántják hát elkalandozó gondolataikat. Mozgás támad a sötétben, fény nélkül is láthatóan, szinte tapinthatóan fodrozva maga körül a feketeséget. Az egyik köppeny meglibben, fémesen súrlódó hang – kicsusszanó penge, rosszat sejtető – töri meg az esőcseppek monoton, gyors kopogását. Gazdája kissé oldalt fordul, jobb vállát a falhoz szorítja, majd oly hosszú némaság után megnyílnak eddig szótlan ajkai, melyek halk suttogását csak társa hallhatja.
– Enyém a harcos. – fiatal férfihang, gazdája talán huszonöt esztendős ha lehet – Te törődj az öreggel, bármi is történik.
– Ahogy sikerül Shiram. – érkezett a nemvárt, szemtelen válasz. A Shiramnak szólított férfi nem felelt, és jól tudta hogy társa most minden bizonnyal egy gúnyos vigyort is küld feléje. Fő, hogy nem fél – gondolta – Talán nem véletlen küldték ide. Meg kell hagyni, lány létére egészen bátor. És valóban, a fiatal lányt, aki itt kapaszkodott Shirammal jó hetven láb magasan, inkább a kíváncsiság és az izgalom kerítette hatalmába – akárcsak a mai nap reggelén, amikor is Shirammal együtt szemrevételezték a kopott, gyengén őrzött raktárházat. Már akkor, ahogy a szomszédos bognárműhely udvarán tanakodtak, feltűnt a tolvajnak a lány helyénvaló esze és elevensége – csúnyácska külsejét meghazutolta értelme és túl korai érettsége.
– Biztosan a toronyban vannak. – találgatta akkor, a sápadt napfényben – Én sem rejtőznék máshová.
– Jó megérzés. – helyeselt Shiram – Figyeld csak a felső ablakokat Nara. – Shiram fejével a torony felé intett, ügyelve arra, hogy minél kevesebbet pillantson az ablakok felé. Óvatosnak is kellett lennie, hiszen itt, a szomszédos raktárházban vert tanyát az a két férfi, akik talán nem is tudták, hogy éppen az Osonók klánjának területére léptek, s igencsak felhívták magukra a figyelmet. Szokatlan volt jövetelük: nem a térkapun át érkeztek – rossz, nagyon rossz jel – és nem is béreltek szobát a közeli Fogadónegyedben. Két idegen alak: egy sebesült, harcos-forma, és egy öregember, talán valamilyen vajákos. Gyalog jártak-keltek, egyetlen csomagjukat a harcos-forma férfi cipelte. Arra hivatkozván, hogy errefelé keresnek valakit, és nincs pénzük fogadóban megszállni, a raktárház őrei némi rézpénzért beengedték őket pár napra – csak ne lábatlankodjanak túl sokat. Igen ám, de a rézérmék, amiket a sovány, borvirágos orrú őrparancsnok már aznap este elszórt egy közeli kocsmában, beszédesnek bizonyultak. Az érmék ugyanis dzsad kufárok váltópénzei voltak, akik ugyebár nem állnak szóba pénztelen népséggel. Akkor hát ki lehet ez a két férfi, és legfőképp mit keresnek itt? A klán okosai úgy vélték, hogy üldözőik elől rejtőzhetett ide ez a két alak, és az sem kizárható, hogy valamilyen értékes dolog lehet a birtokukban, netán fontos információ – így hát gyorsan a dolog után kell járni, mielőtt a Kereskedőnegyed nagyobb urai, vagy maga a Hercegi Gárda felfigyelnek rájok. Így kerültek hát ők – Nara és Shiram – előbb a bognárok kopácsolástól zajos udvarába, most pedig a vén torony barátságtalan magasába. Minden készen áll hát mostanra: készen áll Shiram is, hogy harcoljon és zsákmányt szerezzen: klánja elégedett lesz, ha a két idegen gúzsba kötve hever majd a szűk toronyszoba padlatán, és persze mindent kitálal. Jobbjával megmarkolja tőrét, baljával, amellyel az ablak peremébe kapaszkodik, durván meglódítja testét: már nincs visszaút, igaz, ezt nem is vette számításba senki sem…

Öreg, hajlott hátú alak ül egy keskeny asztal mögött, vele szemben harcos-forma férfi. Szótlanok és mozdulatlanok, akárcsak a vénséges kőtömbök a szoba falában. Kékes, halovány derengés fogja körül őket, fénycsíkok táncolnak a kövek rücskös domborulatain. Odakint, a keskeny ablakon túl egy közeli város gonosz kontúrja – innen nézve akár szabott mása is lehetne annak a hatalmas bogárfészeknek, amelyet csak Kalandozók Városaként emlegetnek, s ahol most két vakmerő teszi próbára kevéske szerencséjét – de a gondos szemlélődőnek feltűnhet, hogy ez a város, ahol nem fedik felhők az esti eget, ahol már a kék holdkorong terpeszkedik, nem lehet a nyüzsgő, élettel teli Erion, hiszen már árnyaiban is fenyegetőbb és sötétebb, ezen hely egésze másabb és veszedelmesebb – karcsú, égbeszökő tornyok erdői, lázálomszerű, kaotikus formák: ez maga a dicső Shulur. De akkor milyen hely lehet ez, ahonnét ilyen, sosemlátott arculatát tárja elő Toron éke? Minden bizonnyal nem a kopott raktárház rozoga tornya, mert az legalább őriz valamit az elrohanó idő kéznyomából – de itt mintha megállt volna a máshol oly gyorsan elsiető idő is. Igen, ilyen hely csak egy létezhet: a félelmes Boszorkányerőd, a shuluri öböl hajósainak tabuja, fekete kelés a kék hold fényében gyöngyöző habok felszínén… és talán csak holdfény káprázata a két alak maga is: mert ők nem létezhetnek teljes valójukban ezen a világon, inkább a legendák és iszonytató mesék lapjain kelhetnének életre. Mintha a tér maga is összesűrűsödne ezen a szentségtelen helyen, némán sikítva, ahogy az idősebb alak akarata újabb és újabb formákba gyűri – mindig másba és másba. Csak ő egyedül, ennek a határtalan akaratnak a gazdája változatlan: immáron húszezer éve öreg és hajlott hátú, s bár viselhetné ifjú testét is, fiatalnak ez a föld sosem látta – messze innét, időben és távolságban született Calowyn vörös kontinensén. És ahogy a krónikák regélik, vörössé váltak Ynev partjai is, mikor először tapodta őket lábaival, mikor a nagyhasú hajók elhozták új hazájukba a fehér hajú hódítókat, vörössé vált minden a kiömlő vér, az égő falvak és városok színétől… Szürke dreggisén pompázatos amulett – csavarformában tekerődző, tűzszemű lény: a tengeri kígyó. A másik alak szinte eltűnik mellette, bár jelentősége nem lehet csekély, ha jelen lehet itt, az egyik Öreg Dom, a Hatalmasok hatalmasának sárkányfészkében. Ruhája túlzó színorgia: mégis mezítelennek érzi magát, testtartása – mely a falakon kívül tökéletesre csiszolt, rezzenetlen fejedelmi póz – itt most talmi álca, akarata ellenére is túlzásba viszi a remegést és az alázatot. Mintha nem is egykori boszorkányhadúr lenne, aki halált megvetve küzdött, aki kiérdemelte a kegyelmet az őt birtokló Hatalmas halála után, hanem apja mellé kucorgó megvert fiúcska, akiből kifakult a dac – nem sokért adná, ha ez így lehetne… De nincs így, és ha igazak a szóbeszédek, amelyeket annak idején úrnőjéről, a levitézlett és ostobán elbukott Ifjú Hatalmasról suttogtak, a Dom különleges célokra szemelhette ki őt – talán testére vagy lelkére lehet szüksége. Nem tudhatta, hogy a Domnak, a vénséges vén Kígyónak soha sincsen szüksége mások hitványságaira, hisz rég lemondott már holmi esendő testekről és lelkekről – de azt tudta jól hogy szolgálnia kell, és ha életét kérik, az a legkevesebb hogy adnia kell.

Eleven lövedék csapódik a szűk szobába – egy pillanat műve csupán, ahogy áthenteredik a szalmával felszórt padlón – majd tőrrel kezében talpra szökken. Érzései vezetik, kiválasztja a két pihenő árny közül a nagyobbat, bal karjára csavart köpenyét védőn maga elé tartva ugrik felé. Shiram elméjében – merthogy ő az, aki megzavarja a békés csendet – átvillan egy futó, rosszatsejtő gondolat: Valami nem stimmel. Ennek ellenére nem töri meg lendületét, máris az alvó alak mellett terem, és nagyjából azon a helyen, ahol lábait sejti, belevágja alattomos, bénító méreggel gondosan átpreparált tőrét. Puhán, halkan hasadó hang – mintha Shiramon kacagna – árulja el a tolvajnak, hogy nagyot tévedett. Tőrével ugyanis nem kiszemelt áldozatát sebezte meg, helyette csupán az összegönygyölt lepedőt döfte át. Valami megmozdul mögötte, és szomorúan kell megállapítania hogy csapdába került – de vajon hogy nem vettem észre? Oldalra vetődik, bár tudja hogy elkésett. Csípőjét akkor éri az első rúgás, amikor épp kiegyenesedne – kegyetlen, de hatásos módszer – így hát kénytelen a földön maradni, és úgy folytatni küzdelmét, félig háttal ellenfelének. Tőrét csuklójához szorítja, nehogy egy hirtelen mozdulattal kiüssék kezéből, majd bal lábával erősen hátrarúg – de csak az ürességet találja el. Tompa puffanást hall az ablak felől, ahogy társa megérkezik, a levegő mozgásán pedig érzi, hogy a láthatatlan harcos, aki eddig sakkban tartotta őt, az új zajforrás irányba mozdul, valami hihetetlen fürgeséggel. Noir szerelmére, csak a lányt ne! Shiram hirtelen ötlettel kiveti lábait, mintha gáncsolni szeretne, tőrével pedig vakon a levegőbe kaszál. Ravasz csel, mert ha az ellenfél nem szeretne elbotlani, oldalvást kell lépnie, vagy megtorpannia, és az altatóval megkent tőr kígyóként mar testébe. De az árnyékban táncoló alak könnyen átugorja a tolvaj lábait,elkerüli a pengét, és máris előnyt kovácsol magának: megpördül, halálos biztonsággal rúgja ki a tőrt a tolvaj kezéből. Shiramnak csodálkozni sincs ideje: mintha az árnyékok zuhannának rá, eszméletét vesztve roskad a szalmatörek közé.

Reccsenve törik meg a csend, ahogy az Öreg Dom előrébbhajol a székében.
– Eljött hát az idő. – síron túlról szóló, az ősi kyrt beszélő hang – manum Tharrolla gazdára lelt. – A hadúr földig hajol, pillantásával sem meri zavarni a Domot. Itt nagy úr a rend, akár a vén kígyó maga…
– Az ifjú dicső és veszedelmes út előtt áll, de megleli nekünk a szent fegyvert. A guttar keze majd segíteni fog neki. – a másik férfi talán jól is tette, hogy az imént egészen a padlóig görnyedt, mert máskülönben nemigen tudta volna elleplezni meghökkenését. Nem mindeki meri ugyanis közönségesen guttarnak, kíndémonnak szólítani Toron leghatalmasabb istenét.
– Igen, igen. A hetedik kor a végefelé jár. Új korszak jő: a ősi féregnép újra hatalmas lészen, az embernépre sötétebb kor várakozik, mint miután Szent Birodalmunk óvó karja lehanyatlott. S ugyan mi az ami menedéket adhatna? – a hadúr nyel egy keserűt, de elég okos hozzá hogy ne feleljen a kérdésre.
– Egykor csodálatos idők tanúja volt ez a föld.- zengte tovább a síri hang, mintha csak magához szólna – Oly fegyverek és hősök születtek akkoron, melyekre nekünk még csak legendáink sem lehetnének. Égi hajók úsztak a hegyek felett, oly remek paloták terpeszkedtek a bérceken hogy Enrawell minden dicsősége megfakulna belé… és voltak akkoron olyan mesterkezek is, amelyek a hatalom igézetét gyúrták anyagba. A hatalomét, amely képes dacolni az idővel, amely eltipor mindeneket, kiket csak anya szült, legyenek bár az ősi népek szülöttei… s ezen tárgyak némelyike még ittrekedt ezen síkon. Nem arra szánták hogy kérészek érintsék őket, de manum Tharolla az ifjú nép ifjú gyermekének ebben segítségére lesz. – rekedt kacaj visszhangzik a teremben, talán a kövek kacaja. A hadúr elgondolkodik. Manum Tharolla. Tharr szent keze, melyet az alsó síkra küldött, s amely tette ezek szerint a Hatalmasok paktumainak része volt. Igen, a szent kéz, mely büntetlen érinthet szent és bűnös dolgokat, megszelídítheti, uralma alá hajthatja az ősi népek ereklyéit is. Erre kell hát az Erionbéli. De vajon mire kellhet ő, a bukott Dom egykori jobbkeze? És itt ez az ifjú. Miért nem egy tisztavérű kyrt állítanak ilyen hatalmas feladat elé, miért egy koszlott obsort, egy erioni kutyát?
– Téged szemeltünk ki arra hogy kövesd és igazítsad őt, azon az úton, amire küldetett. Valaha… – sóhaj, vagy talán egy újabb, halk kacaj- …közén tartozott. Ő volt előző életében a gazdád. – a döbbenet csendje – Tharr kegyelméből azonban továbbra is Kyriát szolgálja… s újfenn mellette lehetsz. Távozhatsz Famor. Az ifjú nemsokára megérkezik.
Nem nézi – minek is nézné – ahogy a hadúr kilép az ajtón. Hátradől a nyikorgó székben és lehunyja vén szemeit. Messze jár, időben és térben, csukott szemei előtt újra ott ősei földje, Calowyn, látja apját, a kérges kezű, csapzott hajú halászt, aki őreá mindig kedvesen mosolyog, s újra csak a vén tengeri kígyó és a fehérhajú nép regéit meséli neki.

Lüktető, hasító fájdalom kelti fel, az ver tompa ütemet fejében. Felpillant, őszhajú öregember-arc néz vissza rá. Shiram riadtan pattanna talpra, de az öreg megelőzi őt. Hangja elkergeti a csendet.
– Semmi baja a társadnak. Nem kell félned Shiram. Felelne, de a fájdalom belehasít jobbjába is. Rossz ösztönnel maga elé kapja kezét, rápillant – és felordít, ám nem a fájdalomtól.
– Kevés rangodbélinek van ilyen erős marka, Shiram. – gonosz mosoly az öregember-arcon. – Mától fogva Te vagy a tolvajok fejedelme. Élj hát vele bölcsen Iriol Nyn Terrn, ha már ilyen egyszerű testbe költöztél vissza… Büszke sarja voltál népednek. Manum Tharolla segíteni fog neked… vagy megleli számodra az örök halált. Shiram – riadtan és szánalmasan fekszik a köveken – nem nagyon érti miről is beszél az öreg. Bolond lenne? Hisz minden vajákos az. Ideje volna tenni is végre valamit.
– Nem vagyok bolond Shiram. Apropó, jobb lesz ha sietsz, nem is tartalak tovább. A társam mindenben segítségedre lesz majd. Nesz nélkül mozdul, majd olvad a sötétbe a galambősz öreg. Hangja síron túli – legalábbis így emlékezik majd reá a tolvaj – s mintha sóhajtana is, bár tűnik inkább halk kacajnak ez a hang…
– Ellenségeid holtan születnek. Kezek nyúlnak hónalja alá, a harcos-forma férfi talpra segíti őt.
– Menned kell. Már senkinek és semminek nem tartozol engedelmességel, csak Kyriának. Árnyékkaput nyitottunk, társad a túloldalon vár. Mintha az éjszaka ölelné keblére, amikor átlépi a térnek és a hideg, üres feketeségnek a nemlétező küszöbét. Árnyékkapu. Találó név. Rés a valóságon, mögötte új szín az árnyjátékban, ahol majd Ő adhatja elő az egyik táncot. Szeme sarkából még látja, ahogy mögötte gonosz fény gyúl: az idegen vajákos még a nyomát is eltörli annak, ami egykor a szebb napokat is látott raktárház volt.

Hátát a falnak veti, úgy nézi az éppen lóra kapó férfit. Az ügyesen átveti lábát, s egy pillanat múlva már meg is üli a lovat. Siet, de még visszanéz a lányra.
– Az égiek áldjanak Nara. Nemsokára visszatérek. – a lányra néz, gondol egyet s újra megszólal – Ígérem. A lány előbb elhúzza a száját, majd csúnyácska arcára gúnyos vigyor ül.
– Tudom hogy visszajössz. – nem fejezi be a mondatot, csak magában teszi hozzá: legfeljebb nem hozzám.
– Akkor minden rendben.
Porzik a vén út, ahogy lovagol rajta. Köpenye mögötte lobog, mintha éjszín szárnyak nyilnának hátából. Sötét angyal. Feje fölé a varjak húznak fekete glóriát.