Dark Halfdan: A bosszú (M.A.G.U.S. novella)

Újabb fejezetet ismerhetünk meg az Ynevi Krónikák által a kalandozók mindennapjaiból.

*** 

Hűvös, csillagos, őszi éjszaka volt Abaszisz déli peremterületén. Sok kalandozó fordult meg erre, és az is megtalálta a magának valót, aki tiltott tudásra, esetleg titkos szövetségekre akart szert tenni. Minden csak pénz kérdése volt. A szél lágyan fújt. Csak a megtelni készülő kék hold és az utcai lámpák gyertyái világították meg az üresen kongó utcákat. Minden nyugodtnak látszott és a csendes utakon egy teremtett lélek sem kószált.

Egy félelf érkezett Kharionba, ebbe a határ menti kis városba. Senki nem tudta ki ő, de mindenki igyekezett kitérni az útjából és jeges félelemmel rezzentek össze, mikor már messze járt. A Három Sárkányfiókhoz címzett fogadóban szállt meg az idegen. A háromszintes épület rendben volt tartva kívülről és belülről. A keleti oldalon istálló, hátul udvar és a nyugati oldalon kovácsműhely várta az ide látogatókat. Az étel ízletes volt a borok jó minőségűek, a szobák pedig kényelmesek voltak. A félelf zavartnak tűnt, de a fogadó tulajdonosa nem kérdezősködött, csak a pénzt számolta. Néhány hónap múlva szinte teljesen beilleszkedett, de alakját még mindig homály fedte. Egy nap azonban az idegen hirtelen elment és hosszú ideig nem jött vissza.

Ybon Findalas futott, ahogy csak a lába bírta. Két harci kutya és négy férfi üldözte. Egy nemes fogadta fel őket. Házi tanítóként dolgozott Erigow egyik városában, még évekkel ezelőtt, de ő beleszeretett a nemes lányába. Alig akarta elhinni, hogy vele ilyesmi megtörténhet. Ybon átkozódott, mert bár félelf volt, a vérebeket nem tudta lefutni, és a csaholó ebek egyre csak közeledtek. Őszi hajnal fényei törtek utat a part melletti páradús légkörben. A szürke utcák közt levő sikátorok mélyéről néha hangokat lehetett hallani, melyek egyeseknek a halált másoknak a túlélést jelentették. Egy macska szemei villantak az egyik sötét sarokból és egy dobozon ülve nézte, ahogy a félelf lélekszakadva rohan, majd kecsesen lehuppant és eltűnt az egyik sikátor mélyén. A csatorna poshadt szaga keveredett a hűsítő tengeri levegővel elég furcsa elegyet alkotott. „Mint a Hatalom Itala” – gondolta a félelf és keserűen elmosolyodott – „mely az erőt adja nekem, de annak nagy ára van” A vérebek csaholása egyre közelebbről hallatszott és Ybon már a harcra gondolt, de hirtelen eszébe jutott valami. Benyúlt táskájába, majd íves mozdulattal szakállas vassulymok százait szórta szét maga mögött. Néhány másodperc múlva hallotta a kutyák keserves nyüszítését, és örömmel nyugtázta, négylábú üldözői már nem követik. Nem akart harcolni, mert nem üldözőivel volt baja, hanem a megbízójukkal, ezért gyorsabban kezdett futni. A négy férfi még mindig nem adta fel, így a félelf drasztikus lépésre szánta el magát: levette íját a válláról és tegezéből előhúzott egy különleges nyílvesszőt. Egy ékes, vörös rúna díszelgett a rubinberakással díszített szakállas hegyen, mely egy szörnyű varázslatot rejtett. Ybon megállt, célzott és lőtt. A lövedék a páncélt átütve a harmincas éveit élő férfi gyomrában állapodott meg. Ő haladt elől, ami kulcsfontosságú volt a félelf számára. A rubinhegyből kiszabadulva a mágia lassan megfertőzte a férfi fáradt szervezetét. Először csak a szájából folyt a vér, majd az orrából és a füléből. Néhány másodperc múlva kis vörös patakok fakadtak a bőrén, melyek néha gejzírekként spricceltek az ég felé. A férfi arca elsápadt és nemsokára mindenét elöntött az életet jelentő vörös nedv. Társai sokkot kapva megtorpantak és próbáltak segíteni, de már túl késő volt. A haldokló hörgését messzire vitte a lágyan fújó szél, és aki hallotta az beleborzongott. „Sajnálom” – mondta halkan a félelf. Még futott, míg üldözői szem elől nem veszítették, majd megállt és körülnézett. A romos házak fekete utcáin nem volt közvilágítás és csak az enyészet szaga terjengett a csatornákból. Ybon enyhén összpontosítva behunyta szemét, majd mikor kinyitotta egy másik világot látott. Minden kék, avagy zöld színben pompázott rajta kívül. Ő a piros és sárga árnyalatait látta magán. Körülnézett, de a házak falain nem látott keresztül. Valamiféle szegénynegyednek vélte. Félni kellett volna, de nem tudott. Csak arra gondolt, hogy bármilyen tapasztalt is, ilyen helyen nem sokáig maradna életben. Sietve elindult visszafelé, de az utca közepén hagyta néhány aranyát és élelmét. „Úgy is van még” – mondta magában – „csak jussak ki innen” Visszafelé már csak egy vértócsa emlékeztette a korábban történtekre. Valószínűleg társuk elvesztése miatt egy ideig nem fogják zavarni a nyugalmát, de lehet, hogy nem mondanak le róla.
– Nem szenvedett sokat. Kivérzett és mély álomba merült. Az istenek segítsék a Kárpiton túl – mondta halkan, majd elkezdte keresni nyílvesszőjét, melyet kis idő múlva meg is talált. Összpontosított és varázsigét mormolt, amire a nyílhegyen levő rúna vörösen felizzott, jelét adva, hogy készen áll az újabb használatra. Sietősen visszament a fogadóba, ahol a szállása volt. Gyorsan kellett cselekednie, összepakolta holmiját és lement a kocsmároshoz. A markába nyomott két aranyat és megígértette vele, hogy senki az égadta világon nem látta őt. Azzal felcsatolta éjfekete hollótollakkal díszített köpenyét, arcába húzta csuklyáját, felvette csontvértjét, felhúzta kesztyűit és lement az istállóba. Egy fekete harci mén várta őt a többi lótól elkülönítve, mert azok nem szenvedhették társuk jelenlétét. Ez érthető is volt: Ybon lovából megmagyarázhatatlan erők sugároztak. A ló több mint négy évtizede Ynev világán volt! Már ugyan csak félig élt, a fején zöldesen fénylő rúnák nem engedték távozni a lelket és regenerálták a kisebb sérüléseket is, így az állat nagyon sokat fejlődött. Mivel a test épségben volt, így a ló képes volt anyagcserére és az állat azt hitte, hogy még mindig él. Ez nem lélekcsapda volt, mint a nekromantáké, hanem egy szimbólum, mely nem engedi ki a lelket a már birtokba vett testből. Azonban ennek volt egy nem várt mellékhatása, méghozzá a lélek aurájában, melyet bármely azonos fajba tartozó érzett. Egy érzés, hogy nem kéne itt lennie. Egy érzés, mely félelemmel töltötte el a szívüket. Egy halálfélelemhez hasonló érzés, mely a közelben állókat gyötörte és nem engedte szabadon a gondolataikat. Az ösztönük azt súgta „el innen”. Ybon lova Éjfél már megszokta ezt. Egyébként is: a félelf törődött vele, ellátta minden jóval és nagyra becsülte. Hosszú élete alatt volt alkalma tapasztalatokat szerezni és gazdájának hála igazi kalandózótárs vált belőle.

Már több napja Erion felé vágtattak, és Éjfél érezte, hogy Ybont nyomasztja valami, ezért sietősebbre vette a tempót. Újabb csillagos tiszta éjszaka volt. A kék hold most teljes valójában tündökölt az égbolton és megvilágította a vágtató lovas előtt az ösvény kanyargós vonalát. Lágy szellő fújdogált a réten és sustorgó hangot kölcsönzött a hajlongó fűszálak tengerének. Ybon már nagyon fáradt volt a szüntelen lovaglás miatt. „Nincs annál jobb, mint a természet lágy ölében éjszakázni” – gondolta. Sötét hivatása ellenére, melyet kényszerből vett fel, szerette a természetet. Sosem tudott volna egy állatot puszta szeszélyből bántani és az ellenségeit sem akarta soha megölni, de néha a kényszer nagy úr. Megint körülnézett enyhén összpontosítva és megint minden kék és zöld árnyalatot vett fel, ám néhol felsejlett egy-egy állat alakja sárga színben tündökölve. Ybon lehetséges táborhelyet keresett, majd nem sokkal később észrevett egy csupasz bemélyedést egy magányos, égbenyúló szikla tövében, melyet már oly sok kalandozó használt és odairányította hátasát. Leszállt róla, levette hátizsákját és elindult tüzelőért a közelben lévő kis erdőbe. Néhány perc múlva már barátságosan ropogott a tűz a mélyedés közepén. Éjfél éhesnek érezhette magát és elkezdett legelni. A félelf úgy döntött követi lova példáját és ő is eszik valamit. Hátizsákjából előhúzott egy jókora utazókenyeret, boroskulacsot és némi füstölt húst. Ez az őszi este is hűvös volt, akár az előző. A szél vidáman játszott a tábortűz lángjával és suttogott, akárha valami fontosat akarna mondani. Minden olyan nyugodt volt, így Ybon hamar elaludt. Másnap reggel frissen kelt. Már idejét sem tudta, mikor aludt ilyen jól. Mire a hajnal fényei arannyal borították be a tájat, addigra a félelf fakó, pupilla nélküli kék szemei a távolt fürkészték, tejfehér hosszú haját a szűnni nem akaró szellő lengette. Egy ideig még nézte a kelő napot, majd összepakolta holmiját és még egyszer az aranyló égitest felé fordult. A nap megvilágította fiatal, de gondterhelt arcát. Már jócskán megélt kilencven telet, de még mindig fiatal, 25 év körülinek látszott. „Erion falain belül már senki nem találhat meg” – gondolta. Felcsatolta köpenyét, arcába húzta csuklyáját, hátizsákját felrakta lovára és maga is felült. Folytatták útjukat Erion felé.

A fogadó egy négyszintes kőépület volt, fatetővel. Látszott rajta, már rég nem takarították az eredetileg fehér, most azonban szürke falakat. Bent a hatalmas zsivaj és a dohányfüsttől terhes légkörben Erion kétes hírű zsiványai mulatták az estét. Egy félreeső földszinti szobában Oren Raiybur, a fogadós, egy új embert készült felvenni. Az egyik felszolgálólány kihallgatta a beszélgetésüket. Tetszett neki, ahogy a fiatal férfi dacol a nála kétszer szélesebb bajszos kocsmárossal, akinek fehér, ujjatlan felsője akár az étel- és itallap is lehetett volna. A tulaj és a férfi azon vitatkoztak, hogy mégis mennyit kaphat a munkáért. Persze Orent nem lehetett csak úgy félrevezetni. Amint pénzről volt szó a kocsmáros malac szemei összeszűkültek, orrlyukai kitágultak és borsónyi agya hihetetlen sebességgel kezdett matematikai műveleteket végezni, aminek általában a másik fél látta kárát és sokszor nem csak anyagiakban: volt már, hogy a pimasz alkudozót az ablakon hajította ki, és miután kifizettette vele, még behajtott tőle egy kis pénzt egyéb dolgok miatt, hacsak az illető nem akart börtönbe jutni. De ez a mostani az eddigieknél is jobban idegesítette Orent. A lány csak nevetett magában, ahogy a kocsmáros dühös hangjával szemben egy nyugodt, kimért hangot hallott. Aztán az idegen megfenyegette Orent, ha nem megfelelőek a feltételek, akkor szívfájdalom nélkül életét veszi. Salina ezen nagyon elcsodálkozott, mert még senki nem mondott ilyet a testes tulajnak. Oren ekkor már nagyon dühös volt, mondani akart valamit, de mondandója szó szerint a torkán akadt: az idegen a férfi mögé szökkent és megfogta a kocsmáros izzadt, kövér nyakát.
– Vagy elfogadod, vagy eltöröm a nyakad, és idejekorán a Kárpiton túl találhatod magad. Nem kenyerem az erőszak, de ha kell, akkor lépek – mondta az idegen halál nyugodt hangon. Felkapott egy a tárgyalóasztalon levő kést és az asztal lapjába szúrta a tulaj két kövér ujja közé úgy, hogy az egyiket megvágta.
– Ezt jegyezd meg – mondta az idegen, de hangjában az ingerültség legapróbb szikráját sem lehetett felfedezni. Aztán a férfi kiment a helyiségből és elment a felszolgálólány mellett, akinek most volt alkalma alaposabban szemügyre venni. Fiatal ember lehetett, nagyjából 20-25 éves, rövid fehér hajjal és fakó kék szemekkel, melyek tekintetét nem állhatta senki egy percnél hosszabban. Nem tűnt mérgesnek, sőt inkább végtelenül nyugodtnak látszott. Ruházatából ítélve, ami egy jellegzetes erigowi fehér ing, egy barna nadrág, bőröv és kopott bőrcsizma volt, nem tűnt túl szegénynek, de nem is lehetett gazdag, főleg hogy idejött dolgozni. Az összképet csak a fejpántja rontotta, ami részben takarta fülét, bár Salina nem tudta, miért. A szobában lezajlott eseményeket a zárt ajtó miatt nem láthatta senki, a lány is csak titokban hallgathatta ki őket, de volt elképzelése a bent történtekről. A tulaj később elmesélte barátainak a találkozást „egy másik pimasz alkudozóval”. Persze jobbnál jobb meséket szülve adta elő az eseményeket: az első változat szerint csak dulakodtak a beszélgetés végén, és persze a kocsmáros győzött, de az idegen megvágta a bicskájával. A második szerint a férfi kardja le is vágta az ujját, de ő visszarakta. Aztán az ellenfél veszítette el az ujját, míg a végső változat szerint a kocsmáros öt emberrel bánt el és mindegyiket a másvilágra küldte egyet kivéve: neki most élete végéig szolgálnia kell. A kocsmáros barátai nagyon élvezték ezeket a meséket, és a végén mindig harsányan nevettek a pórul járt idegenen. A lány, amikor ezeket a képtelen történeteket hallotta, csak mosolygott magában. Tetszett neki a férfi. Olyan könnyed mozdulatokkal szolgálta ki a vendégeket, hogy a lány akárhányszor látta mindig elcsodálkozott. Arca sem árult el semmit az érzéseiről, hangja mindig nyugodt volt és minden indulat nélkül való. A férfi zokszó nélkül tűrte, ahogy a tulaj megalázza és parancsolgat neki. Amellett, hogy a kocsmáros hangja felért egy orkánnal, melyet heves zápor kísért, az arca is olyan volt, hogy egy nekromanta is beleborzadt volna látványba. A lány félt megkérdezni az idegen nevét, de titkon remélte, egyszer majd beszélhet vele, és ő majd segíthet neki.

Néhány nappal később, munka után Salina a szokott módon hazafelé tartott. Már jócskán elmúlt éjközép és mérges volt, amiért ilyen későn váltották le. Az eget felhők borították és a rossz közvilágítás miatt, a szürke utcák éjfekete lepelbe burkolóztak. Próbálta nyugtatni magát, hogy nem eshet semmi baja, különben is közel lakik, de a lelke mélyét mardosó hideg kéz nem eresztette el szívét, csak miután becsukta maga mögött az ajtót. Otthon lefürdött és hálóinget vett. Még utoljára leült az asztalához és a tükörbe nézett. Egy 20 éves nő nézett vissza rá, szikrázó kék szemekkel és göndör, hosszú, vörös hajjal. Gondterhelt és fáradt volt, arcán évek keserű tapasztalata látszott. Árva volt, akit Oren Raiybur fogadott. Utálta nevelőapját, mert az szolgaként kezelte kicsi gyerek kora óta. Már számtalanszor megpróbált elszökni, de a kocsmáros mindig életveszélyesen megfenyegette. Most azonban megcsillant a remény halovány csillaga és Salina úgy érezte, ez az idegen segíteni fog neki. A gondot az jelentette, hogy a férfi nagyon zárkózott volt és alig tudott róla valamit, de azt tudta, hogy jó ember. Elfújta az utolsó gyertyát is és lefeküdt az ágyába. A szobájában egy ruhásszekrényen kívül nem is volt más berendezés és csak egy ablaka volt. Amennyire tőle tellett, rendben tartotta, de erre nem sok ideje volt. Másnap reggel kicsit álmosan kelt. Elvégezte reggeli teendőit és elindult dolgozni. Gyönyörűen sütött a nap és meleg is volt. Salina nem akart munkába menni, legszívesebben a közeli erdő egyik ligetében időzött volna. A lány érezte, ez a nap más lesz, mint a többi. A légkör vésztől volt terhes, csak nem lehetett tudni kit ér majd a balsors. Bement a fogadóba, jelentkezett gyűlölt nevelőapjánál, aki már megint kifogásolt valamit, most éppen azt, hogy korán jött.
– Mégis mit képzelsz? – dörgött Oren kemény hangja – azt mondtam, akkor legyél itt mikor, tízet harangoznak! De még nem harangoztak és te már itt vagy!
– Később is munkába állhatok…
– Nem kérdeztelek! Az egyetlen, akinek beszélni van joga, az én vagyok – ordította.
– De én nem akartam semmi rosszat, különben is, csak akkor van jogod lehordani, ha kések.
– Csöndet! Nem akarom a kifogásaid hallani. Nekem mindenhez jogom van, hisz én neveltelek fel!
– Igen, csak felneveltél, de nem vagy az apám! – azzal Salina dühösen kirohant a szobából. A könnyeivel küszködött, de tudta, neki van igaza. Oren mindig így viselkedett vele. Egy kedves szó nem hagyta el a száját amióta csak az eszét tudta. Aznap nagyon sokan jöttek a fogadóba, és az idegennel kiegészítve is csak nehezen tudtak kiszolgálni mindenkit. Oren ellenőrizte a munkájukat, és amikor Salina megpihent egy percre, rögtön rárivallt:
– Mégis hogy merészeled, mocskos némber?! Tünés vissza dolgozni – ordította a kocsmáros, ahogy csak a torkán kifért.
– De túl sokan vannak és én csak…- ám a mondatot nem fejezhette be, mert Oren hatalmas pofonjától a földre került. Könnyek szöktek a szemébe, de nem sikerült visszafojtania a sírást. Túl sok dolog nyomasztotta a lelkét, és most ezek kitörtek.
– Állj fel, és ne bőgj – parancsolta a kocsmáros és keze megint pofonra lendült.
– Engedje el! – mondta az idegen, de hangjában csak indulatok foszlányát lehetett hallani. Oren megfordult. Tajtékzott a dühtől és arca torz maszkká keményedett, majd megfogta Salina haját és felhúzta a lányt, de nem eresztette el.
– Azt mondod, ne bántsam?! – sziszegte – Mégis mit teszel, ha megpofozom? Megfenyegetsz megint?! Tudd meg, nem félek tőled és vannak barátaim, akik már több tucat ilyen cingár kölyköt térítettek jobb belátásra. – a kocsmáros arca gonosz vigyorba torzult – De ha kell, vedd el, mert én… – Oren már csak az idegen elmosódott mozdulatait látta, amint odaugrik, könyökével gyomron vágja, és még ugyanezzel a lendülettel állcsúcson is üti. A kocsmáros elengedte a lányt, aki visszahanyatlott a földre. A kocsmáros, akár egy kivágott, fa dőlt el, majd a férfi a hátán koppanva, eszméletlenül terült el a földön. Salina a könnyeitől nem sokat látott az eseményekből, de tudta, valaki kiütötte nevelőapját. Két erős kéz fogta meg a vállait.
– Nem esett bajod? – kérdezte Ybon és próbálta hangját aggódóvá tenni.
– Köszönöm nincs komolyabb bajom – mondta hüppögve Salina, majd megfordult – Már egy jó ideje itt dolgozol, de a neved még nem tudom és mond csak: mivel hálálhatom ezt meg neked? – mondta a könnyeit törölgetve.
– A nevem Ybon Findalas és elég hála, hogy nem esett komolyabb bajod – mondta a félelf és megajándékozta a lányt egy bíztató mosollyal, bár furcsán, mintha mind ezt csak gyakorlatból tette volna. Felsegítette, majd a kocsmárost a saját dolgozószobájában a székhez kötözte, felpeckelte a száját és rázárta az ajtót. A vendégek a veszekedésből nem láttak semmit, mert minden a pult mögötti kis szobában zajlott, de időnként hallották Oren ordítását, amit már rég megszokott mindenki. A tulaj szobája a többihez képest nagy volt egy asztallal, fél tucat székkel, és a fal mellett egy szekrénnyel. Ócska festmények lógtak a falakon, és egy ütött-kopott szőnyeg fedte a padlót. Két ablakon keresztül szűrődött be a fény, este pedig a hatalmas csillár biztosította a megfelelő világítást. Aznap sok volt a vendég, de sokkal jobbnak tűnt a munka, mint ha a tulaj is ott lett volna. A nap végére mindketten elfáradtak és kis híján Orenről is megfeledkeztek. Este Ybon bement a szobába, meggyújtotta a csilláron a gyertyákat és leült az asztal másik oldalán egy székre. Megvárta, amíg a kocsmáros felfogja a történteket és észreveszi őt. Sok időbe telt, de a hatás nem maradt el. A mély melankóliából szinte robbanásszerűen lábalt ki.
– Már megint TE?! Mégis hogy képzeled?! Oldozz el és leváglak te mocskos patkány. Tudtam, hogy rossz ember vagy, szakadna le a májad te senkiházi te istenek csapása, te…
– CSENDET – a félelf hangját erők szőtték át és szinte pengeként vágták el a kocsmáros mondandóját. Rúnákat rajzolt a levegőbe melyek zöldes fényben ragyogtak, kusza vonalakba rendeződtek és az utolsó varázsige kimondásakor szétrebbentek. A tulaj meg akarta kérdezni a maga modortalan módján, hogy mégis mit csinált, de a torkán egy hang se jött ki, bárhogy erőlködött. Az átok megfogant és Ybon örömmel nyugtázta, hogy ezt a másik fél is észrevette.
– Na, ez máris jobb – mosolyodott el, majd egy kis hatásszünet után folytatta – enyhén szólva a fajtád szégyene vagy Oren Raiybur. Nem érdemled meg az életet, de lásd nagyvonalúságom, alkut ajánlok. A kérésem egyszerű, méltányos és mindketten jól járunk vele. Adok 10 aranyat és egy lovat, amivel elhagyhatja Erion területét. Soha ne térjen vissza és, ha még egyszer hírét veszem, hogy bárki gyengébbre kezet emelt, esküszöm, én küldöm át a másvilágra, és lelkét örök kárhozatra ítélem. Érthető voltam? – Oren bizonytalanul bólintott. – Helyes. Holnap reggel indulsz és átadod nekem a fogadódat. – a félelf látta, hogy a tulajnak ez nem nagyon tetszett, de mivel más választása nem volt, így erre is rábólintott. – Én most elmegyek. Jó éjszakát – azzal intett és a gyertyák azonnal kialudtak. Bezárta maga mögött az ajtót és elindult a második emeleti szobája felé, ahol szállást kapott. Ez volt az egyik legkisebb szoba a fogadóban, mindössze egy ágy és egy szekrény volt benne és a keleti oldalon egy ablak. A falakon levő gyertyák azonnal felgyulladtak, amint a félelf belépett. A szobában az apró lángok ellenére félhomály volt, mely egy-egy fuvallatra táncoló árnyakat vetett a falra. Fáradtan leült az ágyra és körülnézett a szobában. Ruhái nagy részét a szekrénybe pakolta be, de különleges holmijait, páncélját, kardját, hollóköpenyét és kesztyűit a zsákjában hagyta. Egyetlen rúnákkal ékest tőrt hordott magánál az övére csatolva. Hátizsákjából elővett egy kékes folyadékkal telt üvegcsét. „A Hatalom Itala” – szórakozottan lötyögtette az erőt adó matériát. A legutóbbi varázslat kivette az összes maradék energiáját, de az amulettjében tároltakat még nem akarta felhasználni, mert bármikor megtalálhatták, és akkor bizony mindenre szüksége lehet. Így hát most ott ült a szobában, kezében a halványkék folyadékkal.
– Átkozott lötty – suttogta, majd egy hajtásra kiitta. Keserű íz áradt szét a szájában, gerincéből kiindulva fájdalom szökött a testébe és gyomra görcsbe rándult. Érezte, ahogy a testéből valami szívja ki az erőt. A feje hasogatott, erei keservesen lüktettek. Mindene fájt, hányinger kerülgette. Aztán akár sivatagban a hideg eső, egyszerre minden elmúlt és elméjét telítette az energia. Még egy jó ideig kába volt és remegett az erőfeszítéstől. Érezte, hogy ez, akárcsak a többi, sokat kivett belőle. „Nem baj. Egy kis alvás majd helyrehoz.” – mondta, és ezzel álomra hajtotta fejét. Másnap reggel eloldozta Orent, átadta a még mindig néma férfinak a pénzt és kihozatott elé egy lovat. A volt tulajnak nem kellett kétszer mondani, hogy induljon. Salina örömmel nézte nevelőapja távolodó sziluettjét és a jövőbe révedt. Visszamentek a fogadóba, de Ybon látta, a lányt nem hagyja nyugodni valami.
– Mi a baj? Miért vagy ilyen bús? – kérdezte a félelf.
– Most mi lesz? Mármint, mit csinálsz a fogadóval. Alig van bevételünk, és abból nem tudjuk felújítani ezt a lerobbant helyet.
– Ne aggódj – szólt Ybon és szája sejtelmes félmosolyra húzódott – a nevelőapád széfjében elég sok elsikkasztott pénz van. – a félelf örömmel nyugtázta a lány csodálkozó arckifejezését, majd kis hatásszünet után folytatta – Mindenkinek megemelhetjük a bérét, és rendbe hozhatjuk az épületet is. Bízz bennem – Ybon bíztatóan rámosolygott Salinára.
– Ezt már sokan mondták. A furcsa az, hogy te vagy az első, akinek hinni tudok…

  Két év telt el azóta, hogy Oren Raiybur végleg elhagyta a fogadót. Ybon ígéretéhez híven felvirágoztatta az eddig kétes hírű helyet. Az épület újra lett festve, kijavították a tetőzet hibáit, felújították az istállót. Új berendezési tárgyak léptek a régiek helyébe és előírás lett a tisztaság. A fogadóval együtt a vendégek is kezdtek igényesebbek lenni és új arcok is felbukkantak, holott eddig nem sok szerencsétlen választotta ezt a helyet. Salina alig mert hinni szemének, de sejtette ez nem mind gyűlölt nevelőapja pénze. Már sok furcsa dolgot kiderített Ybonról: többek között, hogy félelf, mágiát használ, nem mutatja ki az érzéseit, és hogy az életet tartja a legszentebb dolognak, ám sok mindenre nem tudott választ kapni. Ilyen volt megmagyarázhatatlanul óvatos viselkedése. Miért titkolja kilétét, ki elől bujkál és miért? Ezek a kérdések zúgtak a fiatal lány fejében. Továbbá észrevette, hogy Ybon minden évben ugyanazon a napon kimegy a közeli erdő ligetébe és két napkelte közt ki se jön onnan. Úgy döntött, fényt derít a dologra, és szinte érezte, a válaszait is ott kapja majd meg…

A félelf a liget közepén ült és kifejezéstelen arccal bámult a kékellő égboltra. Nyugodt, szélcsendes idő volt csak a virágok ontották illatukat. A fák szinte pajzsként óvták ezt a varázslatosan szép rétet. Madárdal hallatszott, és bolyhos fellegek kúsztak az égen. Nyár vége volt, de még mindig melegen sütött a nap és az embernek olyan érzése támadt, mintha ez csupán álom lenne. Teltek az órák és Salina a tölgyek árnyékából figyelte Ybont, de semmi nem történt egészen addig, míg a nap el nem tűnt a horizontról. Ekkor a félelf felállt, tüzet rakott és visszaült eddigi helyére. A Salina már nem bírta tovább és bemerészkedett a ligetbe, majd leült a tűz mellé ő is. A lángok barátságosan lobogtak, és kellemes meleget adtak a hűvösödő éjszakában. A vörös hold sarlója tündökölt a csillagos égen. Ybon becsukta a szemét.
– Miért figyeltél? – kérdezte színtelen hangján.
– Miért ülsz itt, mint egy szobor? – vágott vissza Salina, bár kicsit csípősebbre sikerült, mint szerette volna.
– Hosszú történet, majd egyszer elmesélem – próbált kibújni Ybon, de szinte tudta, ezt nem ússza meg ilyen könnyen. Évek keserves tapasztalata árán megtanulta, nem érdemes vitatkozni vele.
– Fiatal még az este – mosolygott Salina.
– Ti átlag emberek ezt úgy se érthetitek – próbálta lezárni a beszélgetést, de rögtön érezte, csapdába került.
– Mit? – jött az előre várt válasz. Hosszú, kínos csönd következett, aztán a félelf megszólalt.
– Hát legyen – mondta kelletlenül Ybon a lány legnagyobb örömére, majd a lángokba és egyúttal a múltba révedt – Erigow peremvidékén láttam meg a napvilágot. Sokat utaztunk Fryan városán belül és az ottani mentalitás kitörölhetetlenül belém ivódott. Gyerekkorom hajnalát ott éltem le, ám egy nap elindultunk Erion felé. Nem sokkal később a toroni utcákon találtam magam. Egy rabszolgapiacon ébredtem fel, vagy egy tucat hozzám hasonló gyerekkel. Éhes voltam és mocskos, de valaki megvásárolt. Később megtudtam, ő egy helyi szervezet vezére, egy boszorkánymester. Nem neveztük nevén, de nem is kellett. Csak azért fogadott be, mert érezte rajtam a tehetséget, a hatalom csíráját. Ha sors úgy adta volna, talán most az egyik legnagyobb hatalommal rendelkező mágus lennék, ám balszerencsémre nem sikerült eljutnom Doranba. A boszorkánymesternek sok évébe tellett mire kitanított, de én jó tanítványnak bizonyultam, gyorsan tanultam, bár egyes részeket szívemből gyűlöltem. Főleg a felesleges szemléltetéseket, melyek miatt ártatlan életek hunytak ki. Egy nap aztán egy véres klánháború közben a mester meghalt és én a káosz közepette elszöktem. Évekig kalandoztam, mígnem elhatároztam, visszatérek szüleimhez. Napokig kerestem őket, és fáradozásomat siker koronázta. Elmondtam nekik mi történt velem és beszéltem nekik sötét hatalmamról, de biztosítottam őket, csak jó cél érdekében fogom használni. Évek teltek el és újra igazi család vált belőlünk. Megismertem két fiatalabb öcsémet is, kikkel igen erős fogadalmat tettünk, hogy bármely nehéz helyzetben segíteni fogjuk egymást. Rendes munkát vállaltam, tanár lettem, de kilétemet igyekeztem nem felfedni. Aztán rám mosolygott a szerencse.
– De hisz’ akkor minden megoldódott, vagy nem?
– Bár ilyen egyszerű lenne, de az események elhozták a változást.
– És ezek után mit tettél?
– Egy erigowi nemes kért fel, legyek a lánya házi tanítója. Szerette volna, ha lánya egyéb tudományokba is belátást nyert volna és a busás jutalom reményében el is vállaltam. Okos lány volt és ő is, akárcsak én annakidején, gyorsan tanult. Évek teltek el és az ódon kastély falai mögött egy női lélek kezdett kibontakozni. Szépségét képtelen vagyok gyarló szavakkal illetni, de látom ezt te nem érted, ezért megpróbálom. Haja szőke zuhatagként omlott vállaira s lágyabb volt a legfinomabb selyemnél is. Szemei szikrázó smaragdként figyelték minden mondatom. Alakja kecses, mozgása könnyed volt, akárha ő is félelf lett volna. Újabb év szállt tova és szívében érzelmek keltek. Szeretett engem és én, bolond ifjú, viszontszerettem őt. A boldogság háborgó tengerén kis hajóként hánykolódott szívünk és a hullámokat a szél csak mind feljebb korbácsolta. Mindketten úgy gondoltuk, megtaláltuk a hiányzó felünket és a tavasz eljövetelével szerelmünk egyre erősebb lett. Minden nap a természetet jártuk. Az idő csodálatos volt, a fák kizöldültek, virágok illatoztak és a madarak is gyönyörűen énekeltek. Semmihez nem tudom hasonlítani azt a pár hónapot.
– De hisz’ ez csodálatos!
– Az is volt, ám nyár elején minderre a nemes is rájött és elzárta kedvesemet az egyik torony szobájának mélyére, mondván ilyen senkiházi nem lehet Karina Calendil párja. Ám ez sem okozhatott gondot. Árnyékokból szőtt alakban a sötétség leple alatt minden este találkoztam kedvesemmel. Hollóköpenyem repített a toronyszoba ablakába és az őrök a szoba ajtaja előtt nem sejtettek semmit. Nyár végéig senki sem tudott erről, ám egy nap az apa megenyhült és beszélni akart a lányával. Én már Karinával voltam, mikor a nemes benyitott.
– Ne haragudj, hogy félbeszakítalak – szólt félénken Salina – de egyszer se említetted a várúr nevét, sőt azt sem tudom, hogy néz ki.
– Nem véletlen tettem így – mondta Ybon és hangjában árnyalatnyi keserűség csendült – emléke olyannyira fáj, hogy nem kívánom felidézni. Mikor benyitott, megijedtünk. A hatalmam már csak arra volt elég, hogy elmeneküljek, de abban a pillanatban őrök fogtak le és a nemes elé vittek. Elvették fegyvereim, hollóköpenyem, vértem és a várúr elé vetettek. Elhiszem, hogy féltette a lányát, és hogy a legjobbat akarta nyújtani neki, de úgy gondolom, elméjét túlságosan is elhomályosította a düh. Ott a toronyszobában a lánya előtt mondta ki a halálos ítéletet. Két erős tiszt vitt lefelé a lépcsőn. Még hallottam a veszekedést apa és lánya közt. Elhatároztam magam, elkaptam az egyik katona nyakát, kitörtem, majd kirántottam a halott férfi kardját és társa szívébe szúrtam. Felrohantam a lépcsőn, de már késő volt. Karina az öngyilkosságba menekült apja akarata elől és én már nem tehettem semmit. A nemes megsemmisülten ült a díszes ágyon és csak bámult maga elé. Mikor beléptem a szobába, ránézett és arca rögtön a düh torz álarcává változott. „Te, te tehetsz mindenről. Miattad halt meg a lányom, te fattyú! Hogy rohadna ki a szíved mocskos félvér! Kívánom, hogy lelked legyen puszta és sivár!” És bár nem volt jártas az okkult tudományokban, olyan átkot sikerült mondania, mely máig kínozza a lelkem… de én egyre hevesebben küzdök ellene – ekkor egy ezüstösen csillogó könnycsepp gördült le Ybon arcán és lágyan a félelf kitárt tenyerébe esett – és amint látod, az átok gyengül, míg én egyre erősebb leszek.
– Ha nem akarod, nem kell folytatnod – mondta elhaló hangon Salina. Szomorú volt, sajnálta Ybont és teljes mértékben megértette. Könnyeivel küszködött és szinte már bánta, hogy ezt megkérdezte.
– Megígértem és ehhez tartom magam. Hol is tartottam? Ah, megvan. A kard csörömpölve ért földet miután kicsúszott kezemből. Teljesen üresnek éreztem magam és az élet értelmét se láttam már, így amikor újabb katonák jöttek, már semmilyen ellenállást nem mutattam. Egészen másnap délig egy koszos, szürke cella mélyén gubbasztottam, aztán az egyik börtönőr gúnyosan beszólt. „Ma végeznek ki, leánygyilkos” Harsányan nevetett és visszament kártyázni. Ekkor döbbentem rá, a nemes rám akarja kenni az egészet. Sajnos minderre későn jöttem rá, és szinte már láttam rövid életem végét. Leánygyilkos, visszhangzott a szó fejemben. Délig már nem volt sok időm, így azonnal nekiláttam egy menekülési tervet kidolgozni.
– Mit akartál tenni?
– Egyszerűen meg akartam szökni. Volt egy tervem.
– Nem úgy volt, hogy addigra a maradék hatalmad is elenyészett?
– De igen. Aztán, mikor eljött az idő, kivittek egy, a főtéren felállított pódiumra. A bakó már várt. Izmos ember volt, arcát maszk takarta és szinte éreztem, hogy nem az enyém lesz az első fej, amit levág. Azonban szúrós tekintetem ő is képtelen volt állni. Feljött a bíró és színtelen hangján beszédet intézett az ott összegyűlt csőcseléknek, majd megkérdezte: „Van valami utolsó kívánságod?” Az amulettemet kértem, hogy imát mondhassak Dartonnak, a halál istenének. A férfi úgy gondolta, ez nem okozhat gondot, ám sietségében nem ellenőriztette le azt az udvari varázslóval. Miután megkaptam a Hatalom Amulettjét, az átok után először, elmosolyodtam. Kimerült elmémet feltöltöttem a medálban tárolt erővel és ekkor elhangzott első, pusztító igém. A nyers energia végigfutott karjaimon, majd bizsergést éreztem a tenyeremben és tomboló villámok szabadultak fel testemből. Az emelvényen levők rángatózó rongybabákként hullottak padlóra. Apró nyalábok cikáztak a vértjükön, és görcsbe rándulva fetrengtek. „Hozzám” dörgött második igém és elkobzott felszereléseim, vakító fény és hangos mennydörgés kíséretében, rögtön rajtam teremtek. Kardomat egy felém rohanó őr mellkasába mártottam, pengéje mohón itta a szerencsétlen vérét. Koncentráltam és sebeim begyógyultak a kard által elszívott életerő révén. Tőrömet egy másik katona lábába szúrtam. A férfi felüvöltött, ahogy végtagja rothadásnak indult. Elhangzott harmadik szavam is, melynek hatására lángok ölelték körül mindenem és felemelkedtem az emelvényről, miután az meggyulladt tőlem. A káosz hatalmas volt, emberi szavakkal körülírni képtelenség. Én elrepültem onnan, ám az íjászok megpróbáltak lelőni. Mindhiába próbálkoztak, mert nyílvesszőjük átment rajtam és nem okoztak sebet. A nemes utánam kiáltott: „Soha nem lesz nyugtod tőlem! Bosszúm kegyetlen lesz! Embereim életed végéig üldözni fognak!” ordította felém.
– Tehát ezért üldöznek és ezért vagy ilyen óvatos.
– Igen, látom gyönyörűséged mellett még okos is vagy – bókolt Ybon.
– Köszönöm – mondta zavartan Salina.
– Még aznap éjszaka elvittem Karina testét tudván, hogy eljön a nap, mikor újra boldogok lehetünk. Egy üvegkoporsóba raktam és éjt nappallá téve dolgoztam, hogy kifogástalan állapotba hozzam a testet, már csak a lélek kellett. És megfogadtam, jövő ilyenkor már szerelmemmel leszek. – újabb könnycsepp gördült alá a félelf kifejezéstelen arcán.
– De még mindig nem tudom, miért ülsz itt? – szólt szipogva a lány. A végtelenül szomorú érzés vasmarokkal szorította szívét, de Salina még így is próbált ellenállni. És most először Ybon szemébe nézett, de tekintetét nem rántotta félre. A félelf ránézett a lányra és bíztatóan elmosolyodott.
– Ne aggódj. Elmondom hamarosan. Legnagyobb megdöbbenésemre Karina nem távozott el, minden évben megismétli az ugrást, de már csak szellemként. Még fiatal volt, mikor megtanítottam őt a szellembeszéd használatára. Mielőtt kiugrana a toronyból, reggel megjelenik ott, és amíg el nem jön a végzetes perc, egyedülálló módon, tudok vele beszélni. Már vár engem. Évek alatt rájöttem, miattam nem képes elhagyni Ynev világát. Én rendíthetetlenül gyűjtöm az erőmet, hogy egyszer ezt megszakítsam. Ám számomra érthetetlen oknál fogva csak ezen a napon és csak abba a szobába tudom megidézni. Ez kisebb nehézségeket jelent majd. Azt hiszem ennyi elég is lesz. – ekkor Salina szemébe nézett és kérlelhetetlen hangon folytatta – de erről senki más nem tudhat. A mai este meg sem történt – a lány bólintott és fel akart állni, de Ybon visszahúzta. – egy tucat ember figyel minket. Nem lenne tanácsos felállni. Gondolom, a nemes küldte őket. Ám ezek, úgy néz ki, jobbak, mint az eddigiek. Már egy jó ideje figyelnek minket. – suttogta a félelf.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte aggódva Salina.
– Nem zártak teljesen körbe. Lassan indulj el az erdő felé, a többit bízd rám – azzal elővette íját és egy nyílvesszőt helyezett az idegre, de még nem húzta fel. Gyenge koncentráció után szemei ismét a másik világba révedve fürkészték a környéket. Megint minden kék és zöld volt, de ellenfelei és a mellette lobogó tűz, piros illetve sárga színben tündökölt. Látta, hogy mindegyik embernél ugyanolyan, egymásra merőleges, dupla markolatú kard van. „Fejvadászok” – gondolta Ybon – „úgy látszik a kudarcoknak meglett a hatásuk. Ám ezúttal a nemes túl messzire ment!” Felhúzta íját és szinte célzás nélkül lőtt. A lövés a szerencsétlent meglepetésként érte, de már csak a nyakán átfúródó nyilat látta és a nyakából spriccelve távozó vért érezte. Fuldokolni kezdett és hörögve bukott a földre, kezét a sebre szorította, de valami miatt a vérzés nem állt el. A férfi nem tudta, a rubint hegy egy másik szörnyű varázslatot rejtett. A fejvadász szép lassan elvérzett. Társai túl messze voltak tőle és halk hörgését nem hallották így gyanútlanul mentek tovább, a fákat fedezékül használva. Nem tudták, egy hajszálon függ az életük. Újabb nyílvessző suhant csendesen a nyári éjszakában és egy másik tudatlan bukott el. Teste összeaszalt múmiaként terült el a földön. Ybon a maradék tíz férfit kardjával és tőrével a kezében várta. Azok meglepődtek, nem tudták hol a másik kettő, de ezzel nem foglalkozhattak, feladatuk volt. Ezt az alakot kellett élve vagy halva a nemes elé vinni. A pénz beszél, tartja a mondás és nekik arany kellett, ezért vállalták el. Négyen nyílpuskát szegeztek a félelfre, a másik hat pedig harcállásba helyezkedett. Három ólmosan kongó szó tört elő Ybon szájából. Testén kékes színű vért jelent meg, fegyverein villámok cikáztak és bal kezéből elemi erejű energianyaláb csapott ki, mely végigment a fejvadászokon és megperzselve földre döntötte őket.
– Távozzatok balga halandó lelkek! – dörögte Ybon szörnyű hangon. Ám ellenfelei nem hátráltak, sőt felkeltek és mosolyogtak.
– Könnyű préda lesz – mondta az egyik szőke hajú férfi nevetve. Biztos volt dolgában, de ép ésszel nem fogta fel, ez több lesz, mint egy egyszerű vadászat. Mind a négy íjász rálőtt a félelfre, aki boszorkányos ügyességgel próbált a lövedékek elől kitérni, de kettő így is eltalálta: egy a lábába fúródott, a másik pedig a mellkasán ütötte át a páncélt. Ybon felszisszent és ekkor a maradék hat támadásba lendült, míg társaik újratöltöttek. A félelf szorgalmasan hárított, de hat ember még neki is sok volt. „Segítsetek, de gyorsan! Öljétek meg a négy számszeríjászt!” adta ki a gondolati parancsot, a mindeddig az erdőben várakózó, három élőholtnak. A négy fejvadász már célra tartott, amikor az erdőből kirontó három árny megzavarta őket és hamarosan a Kárpiton túl találták magukat átmetszett torokkal. Közben Ybon is támadta ellenfeleit, miután minden kérése süket fülekre talált. Tőrével bemutatott egy gyönyörű védést, majd egy áltámadás után a Vámpírt beleszúrta a hozzá legközelebb álló férfiba, de nem tudta az életerejét elvenni. „A fenébe, nem töltöttem fel” gondolta bosszúsan, de a kardját behálózó villámok hatására a férfi tíz lábat repült hátra társai legnagyobb meglepetésére. „De ez legalább működik” mosolyodott el egy pillanatra. A szőke hajú férfi eszmélt föl legelőször és eszeveszett dühvel a félelfnek rontott.
– Megölted két társunkat és most ez is. Ki vagy te? Mi vagy te? Te… szörnyeteg! – üvöltötte aztán ordítva újabb rohamot indított. Elképesztő sebességgel vágott mindkét kardjával, amit Ybon csak nehezen tudott hárítani. Aztán egy csel, egy vágás és még egy csel. A következő pillanatban a fejvadász, kardjának markolatával, hatalmasat ütött a félelf arcába, aki ettől a földre került és megszédült. Nem volt ideje gondolkozni, amit tett, azt pusztán ösztönből tette: még látta maga előtt a szikár alakot, érezte a dühét és tudta, hogy le akarja szúrni. Ám ő még idejében döfött. A fejvadász megállt, nem fejezte be a mozdulatot. Kezéből kiestek a kardok, és teljes figyelmét a szívéből kiálló pengére összpontosította. Aztán egy elektromos hullám kúszott a markolat felől és ő is társa sorsára jutva tízlábnyit repült hátra. A maradék négy csak később ért oda, de addigra már Ybon talpon volt és három csontvázharcosa is megérkezett. Innen már csak egyfajta mészárlásra hasonlított a küzdelem. Még egy-egy elhaló sikoly hallatszott az éjszakában. Aztán az estéből hamarosan reggel lett. Az élet, új napra virradva, elindult a szokott tempójában. Emberek jöttek a fogadóba, a szakácsok sürögtek-forogtak, a felszolgálók vitték ki az ételeket, italokat. Mindenki vidámnak látszott, de valaki hiányzott. Ybon a szobájában gubbasztott és csak meredt maga elé. „Megint mennem kell” – gondolta keserűen és elkezdte pakolni a holmiját. Már csaknem végzett, mikor Salina belépett a szobába.
– Miért mész el? – kérdezte aggodalommal vegyes kíváncsisággal.
– Tudják, hol vagyok és így veszélyt jelentek a körülöttem élőkre. Visszamegyek a váramba, a hegyek közé. Ott hiába próbálnak betörni. Ha sereggel jönnének, azt Toron agresszorként venné és visszatámadna, azt pedig ők se akarják. Márpedig katonák nélkül senki nem képes bejutni a váramba.
– Mégis hol van ez a birtok? – érdeklődött a lány.
– Toron keleti peremvidékén a hegyek között találtam egy nagy vaslelőhelyet és egy aranybányát. Ott ütöttem tanyát és építettem egy várat. Élőholtak ezrei dolgoznak bent. Váram szívében egy rúnákkal telerótt oszlopba egy intelligens, de kitaszított lelket zártam, aki felügyeli az egész területet. Kedvesem teste is ott kapott helyet. Ott végeztem minden kísérletem, és most egy évre vissza kell oda mennem.
– Mehetek én is? – mondta Salina.
– Mi? – kérdezte Ybon, és hangjában meglepettség csendült – Ezt ugye nem gondoltad komolyan?

  A nyári nap utolsó erejével próbált meleget adni, ám a kíméletlenül előretörő ősz miatt a levegő egyre hűvösebb lett. A fák lombjai tarka színekbe pompáztak és friss avar terült el az erdők talaján. A madarak nagy része melegebb égtájak felé repült és a természet elveszítette eddigi üdeségét. A nyár távozását az emberek fájó szívvel nézték, lelkükbe szomorúság költözött. Salina is lehangolónak találta az őszt és már az új tavaszt várta, miközben Ybon mögött ügetett hófehér lován. Már jó pár napja utaztak Abaszisz felé és csak kevésszer álltak meg pihenni. Salina már nagyon fáradt volt, mikor a félelf végre megszólalt:
– Esteledik, hamarosan tábort verünk. – mondta a lány nem kis örömére. A lemenő nap vörös fénye megvilágított egy kicsinyke erdőt az egyik domb tetején s néhány perc múlva a tűz már barátságosan lobogott egy hatalmas, magányos szikla mellett. A félelf a múltba merengett. Az indulás előtti vita, hogy Salina mért ne jöhetne, megint az elején eldőlt. Egyszerűen nem tudott olyan érvet mondani, amit a lány is elfogadott volna. Különösebben nem zavarta a dolog, de mégsem tudott beletörődni. Szótlanul megvacsoráztak, majd az estebéd után Salina törte meg a csöndet:
– Hogy akarsz Toronba jutni?
– Egyszerű. Abasziszban biztos akad egy mágus, aki jó pénzért eljuttat minket úti célunkhoz.
– Aha – mondta a lány, mint aki érti – de ugye ma este már nem megyünk tovább?
– Nem, majd csak reggel. Addig pihennünk kell.

Az este hideg volt és az égen nem lehetett felhőt látni. Csillagok ezrei világítottak a kék hold sarlója mellett és fénnyel árasztották el a réten hajlongó fűszálak tengerét. Ybon egy vastag takarót adott Salinának, aki megköszönte, majd magára terítette. A tűz kellemes meleget adott, a lágnyelvekkel a hűvösen fújó szél játszott. Az éjszaka hosszú volt, reggel pedig köd ereszkedett a rétre. Még hideg volt, amikor elindultak, de a lány nem kérdezett. Beleegyezett a félelf feltételeibe és ehhez tartotta magát. Nem is nagyon beszélgettek, mert Salina egy idő után zavarónak találta társa kimért hangját és így csak akkor kérdezett, ha fontos volt.

Néhány nap múlva, mikor az ősz véglegesen beköszöntött, megérkeztek Abaszisz határához. Egy kicsiny város terült el a szemük előtt a völgyben. Már esteledett mikor megérkeztek a házakat körülvevő falakhoz. A kapun gond nélkül átjutottak és azonnal az egyik tágas utcán találták magukat.
– Kharion – szólt halkan Ybon – végre itt vagyunk.
– Arelnek hála – mondta megkönnyebbülten Salina, arcán halvány mosollyal – már nagyon elfáradtam.
– Látod azt a háromszintes fogadót?
– Igen. Gondolom, oda megyünk.
– Igen, a fogadós a barátom, remélem, tud majd segíteni.

Egy nem több mint kétemeletes házakkal beépített, kellemes látványt nyújtó helység tárult a szemük elé a főutcáról. Elindultak az egyik fogadó felé. A csillagokat felhők takarták és az őszre jellemző hideget lehetett érezni az utcákon. A csapszékekben folyt az éjszakai élet és az emberek történeteket meséltek egy-egy pohár sör, vagy bor mellett. Kobzosok játszottak és emberek lágy duruzsolása hallatszott, mikor Ybon és Salina beléptek a Három Sárkányfiókba. A kocsmáros rögtön felfigyelt rájuk és arcán barátságos mosollyal szabaddá tett egy félreeső asztalt.
– Jó estét hölgyem, uram – szólt mosolyogva – miben állhatok rendelkezésükre?
– Gorem, nagyon fontos dologról lenne szó. Kéne egy térmágus.
– Az nem lesz könnyű – lepődött meg a fogadós a hirtelen tárgyra térésen és nem utolsósorban a kérésen – a varázslókat köztudottan nehéz megtalálni.
– Találjon egyet – mondta Ybon, kicsit megnyomva az első szót. Azzal két pyarroni aranyérmet csúsztatott az asztalra – Remélem elég lesz szállásra és a keresésre is.
– Még talán sok is. Minden meg lesz uram – szólt elkerekedett szemekkel Gorem. A negyvenes éveit taposó, feltűnően jóképű kocsmáros már sokat segített a félelfnek és talán már nem is csak a jutalomért. Igaz barátnak érezte, akivel bármiről beszélhet, és akire bármikor számíthat. Számtalanszor adott kölcsönt, a fogadó fejlesztésére és nem mindig kérte vissza. De ami a legtöbb, az életét is ennek a furcsa félvérnek köszönheti. Hálás volt az Égieknek, amiért évekkel ezelőtt megismerte.
– Legyen szíves vizet forraltatni – mondta Salina úrhölgyhöz hasonló hangnemben – fürdőt szeretnék venni.
– Egy fél óra múlva meg lesz. Ha óhajtják, a vacsorát is felvihetjük.
– Ne…- kezdett volna a mondandójába Ybon, de a lány belevágott.
– Köszönjük a kedvességét. Én most megyek – azzal felállt és elindult fel az emeletre.
Gorem is felállt és utasításokat osztott az alkalmazottainak, valami Salina által nem ismert nyelven. Nem különösebben foglalkoztatta a dolog és inkább nem törődött vele.
Késő este volt, mikor nyugovóra tértek. A kék hold bevilágított a szoba hatalmas ablakán. Salina halkan felkelt és elhúzta a függönyt. Nem tudott aludni, fejében kusza gondolatok és az elmúlt napok élményei kavarogtak. Ám nem tellett bele egy fél órába se és a fáradtság erőt vett rajta, így hamarosan elaludt. Másnap reggel Ybonnal együtt az egyik asztalnál ültek, mikor a Gorem izgatottan berontott a fogadóba. Arcán látszott, hogy jó hírt hozott. Köszönt majd belekezdett mondandójába:
– Találtam egy térmágust, aki hajlandó önöknek segíteni, de elég drágán adja a hatalmát.
– A pénz nem akadály. Mikor találkozhatunk vele?
– Ma délre az önök szobájánál lesz.
– Köszönöm még egyszer, hogy segített.
– Ugyan már. Semmiség ahhoz képest, amit ön tett értem.

Ybon felállt és visszament a szobájába. „Éreztem, hogy itt van” mondta magában miközben kiállt az ablakba. Kisvártatva Salina is csatlakozott hozzá. Hamarosan délre harangoztak a közeli templom harangjai. A félelf fakó kék szemével az utcát figyelte. Az idő őszhöz képest meleg volt, az égen bolyhos bárányfelhők kúsztak, ám az utcán csak alig néhány ember sétált. Néhány perc múlva aztán furcsa érzés fogta el Ybont. Ólmos ízt érzett a szájában és mintha szellemkezek tapogatnának a fejében. Szerencsére az elméjét óvó pajzsok elég erősek voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a varázsló próbálkozásainak. Egyre csak közeledett és a félelf érezte a hatalmát, de tudta, a másik fél is felmérte már az erőviszonyokat. Egy pirosköpenyes alak sietett a fogadó felé. Arcát fekte csuklya takarta és láthatóan valami fontos dolga lehetett. Az ajtóban aztán megtorpant, körülnézett, majd sietős léptekkel elindult befelé. Ybon megfordult és Salinára nézett:
– Itt van – mondta nyersen. A lány bólintott és ő is az ajtó felé fordult. Nagyon izgult, nem tudta mire számítson. Kisvártatva az ajtó kinyílt és belépett rajta a varázsló. Csuklyáját hátravetette, és puha bőrkesztyűit lehúzta. Egy elbűvölő mosolyú 25 év körüli nő nézett rájuk. Barna haja vállig ért, égszínkék szemében fiatalos tűz csillant és hangjában árnyalatnyi vidámsággal köszöntötte Ybont és Salinát:
– A nevem Lirian de Alver. Úgy tudom, önöknek van rám szüksége.
– Köszönjük, hogy idefáradt. Higgye el, nagyon fontos lenne.
– Remélem, azért tudják, hogy nem ingyen dolgozom – mondta még mindig mosolyogva, majd lehuppant az egyik székre. Gyermeki érdeklődéssel figyelte Ybon reakcióját.
– Remélem ennyi elég lesz egy térkapu nyitásáért – azzal a félelf egy zacskót rakott a varázsló elé, aki rábólintott anélkül, hogy megnézte volna. Kimentek a város határába és egy dombon megálltak.
– Felőlem akár kezdhetjük is. Hová nyissam a kaput? Erigow? Gianag? Pyarron?
– Toronba.

Hosszú drámai hatásszünet következett. Lirian az ajkába harapott a név hallatán. Beleborzongott a gondolatba és vidám arcáról lehervadt gyönyörű mosolya. Mindenre számított, csak nem erre. Nehezen ugyan, de sikerült megnyitni a kaput. A kijárat Ybon vára előtt jött létre, bár a félelfnek elég sokat kellett segítenie. Elbúcsúztak egymástól, majd két lovukkal, és egyéb felszerelésükkel együtt átlépték a kaput. Furcsa érzés volt. Mintha testük kis darabokra esne szét, hogy aztán nem sokkal később, egy másik helyen újra összeálljanak. Megérkeztek Kelet-Toronba…

  Salina elkerekedett szemekkel állt a hatalmas erődítmény bejárata előtt. A falak legalább tíz láb magasak voltak gyilokjárókkal szegélyezve és tornyok tucatjai meredtek zordan az ég felé. Egy-egy bástyáról borzalmas teremtmények fürkészték a távolt és figyelték a két lovast, amint azok a gigászi abbitacél kapuszárnyak felé tartottak. A várból áradó földöntúli erő félelemmel töltötte meg Salina szívét és vissza is fordult volna, ha kíváncsisága nem hajtja oly erősen. Ráadásul Ybonban is bízott, így ha bizonytalanul is, de továbbment. Hátasa nyugtalankodott, fújtatott és idegesen nyihogott, így a bejárathoz jutás sem volt zökkenőmentes. Az abbitacél kapuszárnyak fájdalmasan nyikorogva tárultak fel utat és egyúttal belátást engedve a vár külső részébe. Egy keskeny ösvény vezetett a sírokkal teletűzdelt fekete földben, hogy aztán a szemközti szürke ház kapujába torkolljon. Görcsösen növő fák, és fekete fű szegélyezte útjukat.
– Félelmetes – szólt elhaló hangon Salina – elég lehangoló ez a hely. Hogy tudsz te itt élni?
– Ne aggódj, ez csak a külső része a várnak, a fal és a központi épület között. Meg fogsz lepődni, ha bemegyünk.
Lassan elértek a nehéz tölgyfa kapukhoz, melyek érintés nélkül kinyíltak előttük. Egy hosszú folyosóra értek, melynek két oldalán vagy egy tucat ajtó sorakozott. A szemközti falon egy boltíves kaput láttak, mely egy zöld mezőre nyílt. Hátasaikat kantáron vezetve mentek az udvar felé. Egy gyönyörű liget tárult a szemük elé.
– Ez igazi? –kérdezte hitetlenkedve Salina.
– Igen, ez igazi. Itt töltöm napjaim, ha nem kísérletezek. Sokat elmélkedtem itt és már nagyon hiányzott ez a hely. Ahol átjöttünk az volt a labor. Ott szemben pedig a központi tornyot látod. Egy intelligens, ám kitaszított lélek irányít itt mindent. Nem mondhatni gonosznak, de egy bizonyos mértékű undorral beszél az életről. Valaha talán ember lehetett. Mára már sokkal jobb a helyzet, mint amikor megidéztem. A torony mögött van a lakórész, ahol a szállások vannak. Jobbra és balra pedig a munkámhoz szükséges dolgokat lehet találni. Megkérlek rá, hogy a ligeten és a lakórészen kívül más épületbe ne menny be, mert az akár életedbe is kerülhet. Most engedd el a lovad, és akkor megmutatom a szállásod.
Pár perc múlva már a szoba ajtajában álltak. Hatalmas volt, nagyjából 3 láb magas, 10 láb széles és 15 láb hosszú. Több tucat bársony függönyös ablak nézett a ligetre és adott utat a halvány fénnyel sütő napnak. Egy nagy baldachinos ágy állt az ajtótól jobbra. Mellette a sarokban egy kis asztalka helyezkedett el nagy tükörrel és egy székkel. A falakon festmények és kárpitok árulkodtak Ybon meglehetősen jó szépérzékéről, a padlót pedig dzsad szőnyegek borították. Balra hatalmas szekrény várta, hogy bepakoljanak és a szoba közepén egy nagy kerek asztal is helyet kapott, melyhez legalább egy tucat szék is tartozott.
– Remélem, megfelel jövő nyárig – mondta a félelf lehuppanva egy a fal melletti kanapéra.
– Ez csodálatos – szólt Salina elbűvölve – olyan nagy és otthonos. És ez tényleg az enyém?
– Igen, ez a tiéd.
– Köszönöm – mondta a lány ujjongva és átkarolta Ybon nyakát, majd megpuszilta a férfi arcát. A félelf még az átok hatása ellenére sem tudta titkolni meglepettségét, és hosszú percekig meg se tudott szólalni, csak nézte, ahogy Salina berendezkedik.

Újabb hónapok szálltak tova. Az igen hűvös őszt kemény tél követte a toroni bérceken, majd eljött az enyhet adó tavasz is. Salinának lassacskán sikerült beilleszkedni a mindennapi életbe. Kimenőt kapott a közeli faluba is és nagyon örült annak, hogy végre valaki figyel rá. Már az első hónapokban hozzászokott az élőholtakhoz, bár áldotta a sorsot, amiért nem sokszor futott velük össze. Ybonnak hála elsajátította azokat az ismereteket, melyek az agy energiáit hasznosítják. Ismerte és használta a szellembeszédet és még egy tucat meditációs formulát tanult meg. A zárak már nem jelentettek neki gondot és gyakran olyan helyeken is járt, ahova egyébként tilos volt bemennie. Kapott továbbá egy mágikus kardot és egy tőrt, melyeket egész jól forgatott és nő létére igen nagy veszélyt jelentett egy átlagos katonára. Tavasz elején aztán érkezett két félelf. Salina már messziről megérezte a jelenlétük, bár nem tudta kik ők. Ybonhoz rohant, hogy szóljon neki.
– Két ember közeledik.
– Nem emberek – mosolyodott el Ybon – Félelfek és mellesleg a két öcsém. Malor és Ribal Findalas. Malor fejvadász volt valamikor régen, de azóta renegátként éli életét. Sokan üldözik, de bátran állíthatom, csak a legjobbak találhatják meg. Ribal öcsém pedig íjász. Az Erigowi Hercegi Testőrségének volt a tagja, ám néhány évvel ezelőtt kalandozásra adta a fejét. Rég nem láttam őket, de örülök, hogy nem felejtették el a Fogadalmat.

Néhány perc múlva a három testvér Ybon szobájában az asztalnál ülve mesélték egymásnak kalandjaikat. Aztán rátértek a súlyosabb gondokra. Elfül beszélgettek, így Salina nem értett semmit, de egy perccel később mindhárman a lány felé fordultak.
– Ybon szerint érted a dolgod és ennek fényében szükségünk lehet rád – mondta Malor.
– De csak, ha akarsz jönni – folytatta Ribal.
– Ezen már én is sokat gondolkodtam. De úgy döntöttem, vállalom a kockázatot – mosolygott Salina – de lenne egy kérdésem: van valami tervetek?
– Igen, természetesen van – nevetett fel Ribal.
– De ennek még nincs itt az ideje – mondta Ybon – előbb el kell jutnunk Erigowba.

Nem telt sok időbe, hogy Salina megismerje a két új jövevényt, akik minden gond nélkül befogadták a lányt. Újabb hetek teltek el gyakorlással és a terv részletesebb kidolgozásával. A napok gyorsan követték egymást, és ha nem is tudtak róla, de nyár elejére igazi csapat lett belőlük. Aztán eljött az oly sokszor emlegetett dátum, mikor indulniuk kellett. Dél környékén mindannyian a ligetben voltak lovukkal és felszerelésükkel együtt. Némán nézték egymást, tudták, ez nem lesz szokványos kaland. Salina nagyon izgult, még sosem járt Erigowba, főleg nem három ezüsthajú, kékszemű félelf társaságában. Kicsit talán félt is, bár ezt ő maga se akarta elhinni. Várakoztak, miközben a fejük fölött vihar tombolt, bár az nem volt képes behatolni a ligetbe, melyben a fák mindig zöldek voltak és a nap folyamatosan a tavaszt idézte. Ybon szólalt meg először:
– Amit most csinálni fogok, az lényegében térmágia, ami annyit tesz, hogy a varázslat elvisz minket Erigowba, bár lehet, hogy egy kicsit fájni fog.
– Hogy csináltad ezt? Mármint, mit csináltál a ligettel, hogy ide nem jut el a vihar? – kérdezte Salina.
– Az had legyen az én titkom – mosolygott Ybon – de azt hiszem ideje indulni.
– Felőlem mehetünk – szólt kórusban Ribal és Malor. Egymásra néztek, majd felnevettek. Eközben Salina még mindig a furcsa kupolát nézte elbűvölve. A kinti vihar halványan átsejlő tombolása szöges ellentétben állt a benti harmóniával és egész egyszerűen elámította a lányt. Gondolataiból Malor hangja zavarta föl.
– És mégis hol akarsz varázsolni? Felteszem a kupola, ezt nem engedné.
– Valóban a kupola nem engedné. Ki kell mennünk a kapu elé. – mondta Ybon.
– Egy kicsit meg fogunk ázni – közölte a tényeket Ribal.
Hatalmasat villámlott és a dörgés behallatszott a ligetbe. A vár előtt szakadt az eső, a felhők sima lepelként feketéllettek az égen. Villámok cikáztak, és mennydörgés rázta meg a tájat. Mindannyian vizesek lettek, mire Ybon elkiáltotta ólmosan csengő hangon az utolsó bűverejű igéket. Egy kékes nyaláb csapott le arra a helyre, ahol álltak. Salina kiáltani akart, de hangját elnyomta a dörgés. Kétségbeesetten körülpillantott, ám csak három teljesen nyugodt arcot látott. Minden kékbe borult, testük minden porcikájába, akárha apró tűket szurkáltak volna. Szédületes sebességgel száguldottak át tengeren és réteken, hogy aztán alig a másodperc törtrésze alatt Erigow határán találják magukat.
– Huh, ez mi volt? – kérdezte Salina. Mindene sajgott és fáradtnak érezte magát.
– Egy villámvarázslat – mondta Ybon.
– Keressünk valami fogadót, ha nem akarunk bőrig ázni – zárta le a beszélgetést Malor kicsit keményen. Felültek lovaikra és elindultak a házak felé. Este volt és szakadt az eső, ahogy Abasziszban is. A házak zordan feketéllettek az utcai olajlámpások fényében. A négy fekete csuklyás alak egy jó hírű épület felé vette az irányt. „A hercegi testőrség” állt a cégéren. Egy négy emeletes feketegránit ház fogadta a tehetősebb vendégeket. Az ereszcsatornából ömlött a víz és az óvatlanokat meglepetésként érte a nyakukba zúduló jeges áradat. Ribal elindult a lovakkal az istálló felé, míg a többiek bementek. A súlyos tölgyfaajtó hang nélkül tárult ki és meleg levegő áradt ki. Bentről emberek duruzsolása hallatszott, kobzosok lágy muzsikája mellett. Mindenki boldognak látszott, szomorú arcot, egyet sem lehetett látni. Mikor Ribal visszaért, mindannyian beléptek. A levegő füsttől és nevetéstől volt terhes. Nem voltak sokan, de még így is nehéz volt egy szabad asztalt találniuk. A helyiség elég nagy volt, tele szolidan díszített berendezéssel. Képek lógtak a falakról, gyönyörű tájakról és félelmetes bestiákról. A söntéspult mögött italok sorakoztak hosszú polcokon és egy őszszakállú csapos igyekezett kiszolgálni minden vendéget. Már benne járt a korban, de viselkedésén ez nem látszott meg. Mosolygott és időnként vidám arccal nézte vendégeit. Malor elindult felé, hogy kivegyen egy szobát. A pulthoz közeledve olajsercegést hallott és kisvártatva megpillantotta a konyha bejáratát is. Finom ételek illata terjengett és a félelf szájában összefutott a nyál. A kocsmároshoz fordult:
– Jó estét – mondta mosolyogva.
– Jó estét, a nevem Narim Goril. Miben segíthetek?
– Egy négyágyas szobára lenne szükségem.
– Mennyi ideig szándékoznak itt lenni – kérdezte a fogadós és közben naplót vett elő, amibe lejegyzett valamit.
– Úgy hiszem, nem több mint két hétig.
– Tehát két hét – motyogott Narim, miközben a naplójába jegyzetelt.
– Két arany elég lesz?
– Természetesen – mosolygott a fogadós.
– Köszönöm – mondta a félelf, kifizette a két aranyat, és közben átvette a kulcsot, melyen egy cédula lógott: 31-es szoba. Visszatért társaihoz, majd Ybonnal felvitték a csomagokat. Az este gyorsan tovaszállt és reggel egy kicsit fáradtan ébredtek. Elhatározták, hogy megnézik a várat. Egy fertályórán keresztül sétáltak a város szélén, míg egy nagy rétre nem értek. Hatalmas fehér kastély tárult a szemük elé, kék tetőkkel és széles árokkal. A függőhíd le volt nyitva és a rácsos kaput is felhúzták. Szekerek jártak ki-be, az őrök mellett. A fal egy kicsi, de védett városkát rejtett, közepén a várral. A tornyokból íjászok figyelték a környéket, és a falakon katonák járőröztek.
– Hát, ez lenne a nemes vára – mondta Ybon keserűen.
– Ide kell bejutnunk? Egyáltalán ez még Erigow? – kérdezte Salina.
– Igen, ez még Erigowhoz tartozik. Látjátok jobb oldalt azt a tornyot, fekete zászlóval?
– Igen.
– Oda kell feljutni, de a vár körül erős energiamezőt érzek, tehát nincs más választásunk, mint a kapun bemenni.
– Ezt mégis hogy gondolod? – nevetett fel Malor.
– Egyszerű. Ha kell, álruhában megyünk be, de végeredményben csak nekem kell rejtőznöm. Titeket nem ismer senki.
– Ez könnyűnek hangzik – mondta Ribal.
– De korántsem az.
– Mindegy, ezen ráérünk később is vitatkozni – mondta Malor – most pontosítanunk kell a tervünk. Ribal, rád hárul a feladat, hogy körülnézz bent és megtudd, este hány katona van szolgálatban. Addig Ybon még készít néhány dolgot. Én és Salina, pedig elmegyünk gyakorolni.
– Akkor megbeszéltük – mondta Ribal.
– Éjközép idején a fogadóban – zárta a beszélgetést Ybon. Mindannyian elindultak dolgukra és később a szállásukon találkoztak. Így ment ez napokig. Az utolsó héten aztán együtt barangoltak a várfalon belül a belső városban. A hamarosan eljövő napról beszélgettek. Elsőnek Malor törte meg a csendet.
– Ha lehet, kerüljük a vérontást, és a berendezésben ne tegyünk kárt.
– Ezt mi is tudtuk – mondta Ribal.
– Jó, csak megjegyeztem.
– A nemes az enyém – mondta Ybon hangjában árnyalatnyi gyűlölettel.
– Van valami, amit még nem mondtam el: összebarátkoztam az egyik őrrel, és a segítségével be tudunk jutni a kastélyba egy mellékajtón keresztül.
– És ezt csak most mondod? – kérdezte kicsit ingerülten Malor.
– Miért, mikor kellett volna? – vágott vissza Ribal.
– Elég, elég – csengett tisztán Salina hangja – erre semmi szükség. Különben is, ezzel csak könnyebb lesz.
– Jól van, tehát ezt tisztáztuk. Négy nap múlva mindezt meg is kell valósítanunk – mondta Ybon. Bocsánatot kért, majd elindult a központi épület felé. Három társa csak nézte távolodó alakját. Salina törte meg a csendet.
– Hogy hívják a nemest?
– Shanil Calendil. Gondolom, Ybontól már kérdezted.
– Igen, de ő nem válaszolt.
– Gondoltam. Azt hiszem, jobb, ha visszamegyünk a fogadóba – mondta Ribal, majd oldalba bökte bátyját, hogy induljanak. Az utolsó napok ólomlábakon vánszorogtak tova. Úgy tűnt, mintha egy hét telt volna el. Ám az idő könyörtelenül letelt és eljött a nap, mikor be kellett jutniuk a várba. Ybon feltöltötte medálját és eltette halált hozó fegyvereit. Helyettük átlagos kardokat vett, melyeket igen erős altatóval preparált. Malor gyakorolt, hogy mozdulatai minél pontosabbak legyenek és bénító ütéseket idézett fel emlékeiben. Ribal az íj idegét próbálgatta, és időnként felhúzta, majd leeresztette. Salina csak meredt maga elé, próbálta lelkét felkészíteni az eljövendőre. Mindannyian aggódtak, ha nem is egyező mértékben. Az est leszálltával a kis csapat is útnak indult. Halkan lépkedtek a száraz macskakövön, de vigyáztak, nehogy őrökkel találkozzanak. Árnyakként futottak a mezőn, míg el nem értek a vár külső falához. A függőhíd fel volt húzva, a falakon katonák halvány körvonala rajzolódott ki. Megkerülték a falakat, és egy dombocska felé vették az irányt. Az egyik oldalán meg is találták, amit kerestek. Egy mohával és vékony indákkal eltakart bejárat tárult a szemük elé. Kicsi volt de gond nélkül bejutottak. Hosszú ideig ereszkedtek alá egy létrán, míg egy félkör alakú folyosóra nem értek. A falakat fekete gránit téglákból rakták, melyek között néha gyökerek törtek utat. Talpuk alatt döngölt föld volt, ám ezt a nagy sötétben csak sejtették. Malor elindult valamerre és kisvártatva fény gyúlt ott, ahol megállt. Egy fáklyatartóról emelt le egy fáklyát és azzal világította be a szűk folyosót, majd visszatért társaihoz és elindultak a vár felé. Hosszú ideig gyalogoltak a nyirkos falú, hűvös járatban, míg egy csigalépcsőhöz nem értek.
– A vár alatt vagyunk? – kérdezte Salina.
– Nem, ez még csak a belső város. Innen kell eljutnunk a kapuig, ahol az egyik őr fog minket a várba beengedni – mondta Ribal és elindult a lépcsőn felfelé. Egy csapóajtó zárta el az útjukat, aminek Malor neki is feszült. Fájdalmasan nyikorogva nyílt ki és hatalmasat puffant a földön a nehéz tölgyfaajtó.
– Ez nagyon hangos volt – jegyezte meg Ybon.
– Hát igen, de máshogy nem ment – szabadkozott Malor – túl nehéz és nem tudtam volna visszafogni.
– Most ne ezen vitatkozzunk – szólt Ribal és miután Salina is kilépett a szabadba, bátyjaival visszacsukta az ajtót, ezúttal hang nélkül. A kapuhoz osontak, ahol egy őrbejárót láttak. Ribal oda ment és négyet kopogott az ajtón. Egy vörös hajú, szeplős fiatal tiszt nyitott ajtót.
– Akkor beengedsz?
– Persze, gyertek, de gyorsan. És sok szerencsét barátom, de ha kitudódik, akkor neked kell megmentened.
– Sosem szegem meg az ígéreteim – mondta Ribal komoly arccal, majd mosolyogva hozzátette – de baj sem lesz, hidd el nekem. Jut eszembe, hol a másik őr?
– Elment egy titkos találkozóra, egy idegennel – kacsintott egyet a tiszt – de jobb, ha most mentek. Bármelyik pillanatban rájöhet a cselre.
Elköszöntek, majd a kis csapat folytatta útját. Egy folyosóra érkeztek, ahol velük szemben egy ajtó állt. Bementek és egy díszes előtérbe jutottak. Vörös szőnyeg terült el a földön, a falakon méregdrága képek függtek, és egy hatalmas arany csillár világította be a termet. A szemközti bejáratnál két lándzsás őr strázsált és mérgesen nézték a közeledő alakokat.
– Mit keresnek itt? – kérdezte mogorván az egyik.
– A várúrhoz jöttünk – lépett elő Malor.
– Ő most nem fogad vendégeket.
– De nekünk feltétlenül találkoznunk kell vele.
– Azt nem lehet – szólt az őr, majd gyanakvóan végigmérte az előtte álló félelfet – egyáltalán, hogy jutottak be?
– Az ajtón.
– Képtelenség… l-le vannak tartóztatva! – mondta bizonytalanul a férfi.
– Sajnálom, de nem lehet – felelte Malor, miközben kilépett és elkapta az őr előre szegezett lándzsáját. A férfi arcára egyszerre ült ki a megrökönyödés és a félelem, ami korántsem volt alaptalan. Míg Ybon elővette íját, addig öccse magához húzta a meglepett őrt és állcsúcson vágta. A hangos reccsenés után a katona zsákként terült el a földön. A társa menekülni próbált és ijedten nyitotta ki maga mögött az ajtót. Ybon rálőtt, de csak a férfi vállát sikerült eltalálnia, mert az idejében bejutott az ajtó fedezékébe. Halk kattanás jelezte, hogy bezárta maga mögött az ajtót.
– Ez csak sima nyílvessző volt – szólt a félelf.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte Salina aggódva – elmegy és riasztja az őrséget!
– Jobban kell sietnünk – felelte higgadtan Ribal és az ajtóhoz sietett, de nem tudta kinyitni.
– Te jössz Salina.
– Rendben, vegyétek úgy, hogy nyitva is van – mondta azzal nekilátott. A kulcs benn volt a zárban, így nem kellett mást tennie, mint kilökni onnan és tőrével magához húznia – Pofon egyszerű – mosolygott.
Újabb folyosókon mentek keresztül, ahonnan az udvar felé vették az irányt. Egy ajtóhoz értek, ami úgyszintén zárva volt.
– Ismét te jössz Salina. Remélem, nem okoz majd gondot – mondta Ribal.
– Nem okozhat gondot – válaszolt flegmán a lány és elővett két kampós végű fémrudat, melyekkel néhány percig matatott, majd mosolyogva felállt és lenyomta a kilincset. Egy zöld pázsittal borított, gyönyörű kertekkel tarkított udvarra értek. Tornyok lábait látták, a magasban pedig hidak kötötték össze őket.
– Az lesz az – mutatott az egyikre Ybon, majd elindultak az ajtó felé. Az az ajtó is zárva volt, de Salina ezt is kinyitotta. Egy csigalépcsőt láttak, mely felfelé kígyózott a torony fala mentén, de középen egy hatalmas üreg tátongott. Elindultak felfelé, ám csak a feléig jutottak.
– Megállni! – csengett tisztán egy férfihang a lépcső fenti vége felől. Hamarosan az ajtó is kinyílt a torony lábánál és nem sokára a kis csapatra egy tucat íjász célzott.
– Azt mondtam, megállni! – hangzott még egyszer a férfi hangja. Középkorú ember volt, pikkelyszerű vértben és lándzsával a kezében. Két-két másik őr indult el Ybonék felé, miközben az íjászok fedezték őket. „Most mi lesz?” hallatszott Salina hangja Malor fejében. „Dobótőrökkel próbáld az íjászokat lefoglalni, de mindig helyezkedj úgy, hogy ne találjanak el” jött a válasz. A három félelf egymásra nézett és bólintottak. Malor jelzett Salinának és a hozzá legközelebb álló őr felé vetődött, miközben testvérei céloztak és lőttek. Salina is így tett és egy tőrt dobott az egyik íjász felé. A katonák se tétováztak és rögtön válaszoltak a támadásra. Ybon oldalába hirtelen éles fájdalom nyilallt. Lenézett és egy szakállas nyílvessző állt ki a veséje környékén. Elkiáltotta magát egy földöntúli hangon, és a torony lábánál állókat egy kékesen világító energianyaláb döntötte le a lábukról. Eközben Ribal is megsebesült a karján és a lábán, de rendíthetetlenül lőtte a fent állókat. Malor nekifutott a feléje közeledő két őrnek és kardmarkolatával ütve eszméletlenné tette azokat. A mellkasából kiálló nyíllal nem is foglalkozott. A lépcső alján levők visszavonultak, de a fentiek, ha meg is fogyatkoztak, de egy ideig kitartottak. Az egyik őr a lábán kapott sebet és egyensúlyát vesztve esett le a mélységbe, a másik a falnak dőlve ült, kezét a mellkasából kiálló vesszőre tapasztotta. A kis csapat végre felért az ajtóhoz. Belépve egy nagy szobába jutottak. A bejárattal szemben, selyemfüggönyös ágyon pedig egy öregember ült teljes vértezetben.
– Shanil Calendil – sziszegte Ybon.
– Ybon Findalas – nyugtázta kemény, gyűlölettel teli hangon a férfi – végre eljött az idő. A Bosszú ideje… A férfi mellett pallos pihent az ágyon. Egy üvegcsét vett elő és fémes szürkén derengő tartalmát ki is itta. Hirtelen a gyomrához kapott és összegörnyedt, de kisvártatva fel is állt, de ekkor arcán elkezdtek kisimulni a ráncok. Haja fokozatosan visszabarnult, kék szemébe visszaköltözött a düh emésztő lángjának csillogása. Felkapta hatalmas pallosát és Ybonnak szegezte.
– Ezt vigyétek le, olvassátok fel, és ami megérkezik, azt hozzátok fel – szólt Ybon és egy tekercset adott át Malornak – Salina te is menj velük. Nekem még van egy befejezetlen ügyem.
– Már itt sem vagyunk – szólt Ribal és sietve elindultak az ajtó felé. A nemes Ybonhoz fordult, aki eközben elővette kardját és tőrét. Hosszasan kerülgették egymást. A csendet a nemes törte meg: hatalmas ívben lendítette fegyverét és a félelf felé sújtott. Ybon fürgén védte a gigantikus erejű támadásokat, de még őt is meglepte Shanil fürgesége. Acél csengése töltötte be a kis szobát, ám egy óvatlan pillanatban, mikor ellenfelének védelmén rés nyílt, a félelf megkockáztatott egy vágást, de az ártalmatlanul siklott le a nemes kemény páncéljáról.
– Csak ennyire vagy képes? – nevetett fölényesen Shanil.
– Várd ki a végét – felelte Ybon, miközben egy újabb támadás elől szökkent el. A pallos pengéje hatalmasat csattant a padlón, de még nem volt vége a mozdulatnak: a nemes hirtelen felrántotta fegyverét és a félelf oldala felé vágott. Ybon nem tehetett mást, minthogy ismét félreugrott, de fájdalom nyilallt a nyílvessző ütötte sebbe és mozdulata nem sikerült tökéletesen. Vér fröccsent nagy ívben, ahogy a pallos hideg vasa belemart a friss sebbe. A nemes arcára elégedett mosoly ült ki és újra támadásba lendült. A Ybon hárított és közben kardjával visszavágott, de ellenfele hatalmasat ütött pallosa markolatával. A félelfet a fején érte a támadás, amitől az másodpercekig szédelgett és jóformán semmit sem látott. Shanil újra ütött, ami miatt ellenfele a földre került. Ybon egy pillanatra megszédült, de miután kitisztult a feje újra támadásba lendült. A nemes meglepődött, nem tudta mire vélni ellenfele viselkedését, de nem hagyott fel eddigi harcmodorával. Mennydörgés hangját hallották, de nem sokat foglalkoztak vele. Még egy negyedórán át küzdöttek minden eredmény nélkül, mikor az ajtó ismét kinyílt és a két félelf Salina kíséretében visszatért. Egy ládát cipeltek, ám Malor elég rossz állapotban volt.

– Azt hiszem, majd később befejezzük ezt az érdekes leszámolást – szólt Ybon, miközben tőrét a pengéjénél megfogta, és a nemes arca felé dobta. Shanil védeni próbált, de súlyos pallosa túl lassan emelkedett a levegőbe és nem sikerült időben maga elé kapnia. Hosszú, fájdalmasan lüktető sebhelyet vágott a tőr a nemes szeme alá. A félelf ismét elmosolyodott és egyszerűen elment ellenfele mellett.
– Bosszú – nyöszörögte a nemes, majd összeesett, de szeme mindvégig nyitva volt és körbe-körbejárt. Ybon adott testvérének egy üvegcsét, aki azt azonnal fel is hajtotta.
– Mi történt a nemessel? – kérdezte aggódva Salina.
– Megbénítottam – felelte színtelenül Ybon, majd intett Ribalnak, hogy ültesse a nemest az egyik székbe. Ő a ládához lépett és kinyitotta. Egy gyönyörű, fiatal nő teste volt ott: Karina Calendilé. A félelf gyengéden felvette, és az ágyra fektette, majd a nemeshez fordult.
– Ennek nem kellett volna megtörténnie – mondta. A ládából előkerült továbbá néhány gyertya, egy pentagramma és egy tekercs. Mindet a szoba közepére rakta és még egy pillantást vetett kedvesére. Kezébe vette a tekercset és meggyújtotta a pentagramma körül elhelyezett zöldes viaszú gyertyákat. Mély torokhangon kántálni kezdett valami ősrégi litániát, miközben kusza rúnákat írt a levegőbe. Hosszú időn keresztül, csak a félelf hangja hallatszott, aztán befejezte a mágikus igék kimondását és eltépte a tekercset. Zölden fénylő nyalábok szálltak tova és egy idő után kisebb forgószelet kavartak, melynek közepében Ybon és Karina helyezkedtek el. Salina lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, a másik két félelf pedig elismerően tekintett bátyjukra. Egyikük sem látott még ehhez foghatót, így mindannyian érdeklődve várták a folytatást. A szél egyre csak erősödött. Mindezt Shanil is látta. Egyszerűen nem tudta ép ésszel felfogni, mit akarhat a félelf. A forgószél közepén kisvártatva felsejlett egy áttetsző alak: Karina lelke. Ybon nem tétovázott, újabb nagyhatalmú igéket mondott ki fennhangon, melyek hatására a szellem visszatért a testbe. A félelf odalépett és a saját vérével két szimbólumot rajzolt a nő homlokára. Kisvártatva lélegzetvételek halk moraját lehetett hallani.
– Karina, kedvesem. Hallasz engem? – kérdezte Ybon remegő hangon. Leült az ágyra és kezébe vette kedvese kezét.
– Ybon? – kérdezte félve Karina és kinyitotta a szemét.
– Oly sok év szenvedés után végre együtt – szólt ismét és szemébe könnyek szöktek. A nemes lánya felült, végigsimította a mellette ülő félelf arcát és egy fél percig így ültek csendben, könnyezve, szótlanul. Aztán Karina forró csókot lehelt a félelf ajkaira. Ybon viszonozta a csókot, és közben furcsa érzés fogta el. Olyané, melyet hosszú évtizedek óta nem érzett: szerelmet. A nemes átka megtört. A félelf hosszú ideig csak nézte Karinát, aki könnyei ellenére csak mosolygott. Aztán Ybon újabb csókot adott szerelmének és utána társai felé fordult.
– Köszönöm a segítséget. El sem tudom mondani, mennyire fontos volt ez. Szeretném bemutatni a kedvesemet: Karina Calendil – mondta aztán társait is név szerint felsorolta – és lenne még egy kérdésem hozzátok: mivel hálálhatnám meg, hogy segítettetek nekem?
– Azt hiszem elég, ha betartod az egyezményünk – mondta mosolyogva Malor és Ribalra nézett, aki helyeslően bólintott.
– Nekem semmire nincs szükségem – felelte Salina a könnyeit visszatartva.
– Oly sokat köszönhetek nektek, de most megkérlek titeket, hogy hagyjatok magamra kedvesemmel és a nemessel. Ideje tisztázni néhány dolgot – miután kimentek a nemeshez fordult.
– Ennek nem kellett volna mind megtörténnie, ha maga nem dönt olyan elhamarkodottan – mondta mérgesen, miközben a pallost kihajította az ablakon – de Kyel még is így akarta és én nem szegülök szembe a Sorssal. Ám a Pusztulásod ideje még nem jött el és így a bosszúm sem lehet teljes, ahogy a tiéd sem.
Aztán a félelf egy folyadékot öntött a nemes szájába, aki pár perc múlva újra megmozdult.
– Mért tetted ezt?
– Mert én megértelek.
– Megölhettelek volna, ha nem használsz mérget – mordult fel Shanil.
– Igen, de ezen már nem változtathatsz. Sok dolgot kell még tisztáznunk – mondta komolyan és ez így folyt a beszélgetés hosszú percekig. Shanil hosszasan érvelve fejtette ki álláspontját, miközben Ybon próbált mindenre választ adni. Sokat vitáztak, de végül is megállapodtak. A nemes elment és megígérte, hogy többet nem keseríti meg a félelf életét. Ybon ezután Karinához fordult.
– Szóval, kedvesem, újra együtt lehetünk.
– Tudod jól, hogy ez nem ilyen egyszerű – mondta két csók között.
– Miért?
– Az elmúlt évek alatt sok dolgon volt időm gondolkodni. És tudod, amit tanítottál nekem a Lélekvándorlásról, meg a Fekete mágiáról…
– Ne, kérlek ne – mondta Ybon remegő hangon.
– De ez nem helyes. Az Istenek törvénye ellen való, hogy én most veled itt vagyok.
– Tudom, de ez mind nem számít – mondta a félelf és újabb csókot adott kedvesének.
– De igen. Ybon, hidd el, ennek így kell lennie. Mennem kell, és ezt neked is el kell fogadnod.
– Ne, kérlek, ne mondd ezt.
– Sajnálom szerelmem – mondta Karina könnyek között.
– Én is. És Kyel is ezt a keserű Sorsot szánta nekünk – mondta elkeseredve Ybon. Tudta, hogy amit tesz az egyesek szemében Fekete mágia, és ennek kellemetlen következményei lennének. Azt is tudta, hogy ez már nem lenne Karina számára igazi élet, mert az emberek megéreznék rajta a mágiát. Oly sokszor álmodott erről a percről, és oly fájdalmas volt most szembesülni a tényekkel, hogy egy pár pillanatig csak nézett maga elé szótlanul. Aztán a jég megtört és újra beszélgetni kezdtek, ezúttal régi, kellemes emlékekről. Hosszú órákig ültek így, halkan suttogva, élvezve a helyzet adta rövid lehetőséget. – Ha akarod, megteszem.
– Nem akarom, de muszáj. Ennek így kell lennie – mondta. Hosszú keserves csönd ült a szobára, de aztán Ybon suttogva azt mondta.
– Hát legyen – mondta, és még egyszer megcsókolta Karinát, miközben óvatosan a jel felé nyúlt. Elméjében felidézett egy varázslattörő litániát és letörölte a jelet. Karina teste ernyedten hanyatlott az ágyba.
A többiek az elhangzottak szerint cselekedtek, kimentek a toronyszobából és egymás közt átértékelték a történteket. Elrejtőztek a katonák elől, hogy azok ne háborgassák őket, így volt idejük bőven, de egyes részleteket még azóta sem értettek meg. A nemessel is találkoztak, de az szó nélkül otthagyta őket. Hosszú idő telt el mire Ybon kijött. Arcán mérhetetlen szomorúság tükröződött, szeméből könnyek hullottak.
– A nemes sokkos állapotban van. Azt hiszem minden rendeződött. Még egyszer köszönöm, majd még a váramban mindannyiotok kap tőlem még valamit – aztán nagyot sóhajtott és ismét sírás kaparta a torkát – Karina elment, de ezúttal örökre. Ő akarta és ennek így kellett lennie – mondta keserűen és elindult egy erdő felé fejében kusza gondolatokkal, vegyes érzelmekkel és egy kérdéssel: miért így történt?…