Auer: Ki utolsónak marad... (M.A.G.U.S. novella)

Egyik személyes kedvenc novellám a 2005 előtti időkből. Szerintem még ma is őrzi azt az erőt, lendületet és kompromisszum nélküliséget, ami egyrészt jellemezte azt a kort, másrészt jól képviseli a „hiányzó generációt” a M* irodalomból. Az ötszázéves háborúban játszódik, Kyria és Avida Dolor (itt még a szövegben Orwella) tusakodása idején kyr pusztítókkal, elf szövetségesekkel és „már” yrch-nek nevezett orkokkal. Még mindig úgy gondolom, hogy a Gyűrűk Ura: A két torony legendás csatajelenete a Helm szurdokban egy meghatározó filmtörténeti jelenetsorozat és nem hiába találkozuk ebben az időben sorra várvédős fantasy történetekkel még legalább egy fél évtizedig.

A szerzője később visszatekintve kissé beismerően és lemondóan nyilatkozott erről az írásról, miszerint fiatalkori zsenge révén már kevéséb tartja vállalhatónak (ez kb 8-10 éve volt), DE ez sem csorbít semmit az olvasmány élén és bátran ajánlom veterán és a világgal ismerkedő olvasóknak is. Nagyon kevesen múlott, hogy ez is része lehessen az Elveszett Mesék sorának, de a fent taglalt érvek miatt (is) megmarad annak ami: az Ynevi Krónikák kiemelkedő írásának.

***

Döngő léptek zaja visszhangzik a kihalt termekben. Huszonhét zöldvértes alak halad öles léptekkel. Ajtók tárulnak fel előttük, a még itt maradt szolgák riadtan húzzák össze magukat. Elérik céljukat, egy nagy, kör alakú termet. Bent egy smaragdköpenyes, hófehér sörényű alak ad halk, szűkszavú utasítást szolgáinak mit hova pakoljanak. Az utolsó pillanatban fordul a beérkező huszonhét harcos felé. Vezetőjük előírásszerűen meghajtja fejét, féltérdre ereszkedik. Társai követik. A smaragdköpenyes alak bólint, homlokpántjába kovácsolt smaragd felizzik, amint ajkait elhagyják a szavak.
– Ach’wieh Weila. Mi ily sürgős, mortor, ezekben a vészterhes időkben?
– Ach’wieh Weila. Arleth on-Lylmer, Weila anyrja, nem zavarnálak, de a Kapu készen áll s nekünk nincs maradásunk. Az ork horda nemsokára a külső falakon fog beözönleni. Most kell mennünk.
– A könyveink, emlékezőkristályaink nagy része, mindaz mit Weila akaratából gyűjtöttünk össze még itt van szerteszét az épületben. Nem hagyhatom prédául az orkoknak. Én maradok. Ti mehettek, ha akartok.
– A Hatalmasok Tanácsa nem akar újabb önfeláldozó tettet látni. Túl kevesen maradtunk.- szól az egyik vértes.
– Ki vagy hogy ilyen hangon merészelsz hozzám szólni?!- az anyr hangja szinte villámlik a haragtól.
– Ryen-Sha Athard, Giffitha hetedik Hatalmasa. Az én számon keresztül szól mostan a Tanács: Nem maradhatsz itt! A tudás újra megszerezhető, de kyrek nélkül mit sem ér.
– A Tanács túl sok áldozatot hozott. Én nem menekülök el, mint valami hitvány patkány a süllyedő hajóról. Ha eljő az időm megyek. Addig is maradok.
– Ezzel semmibe veszed a Tanács döntését. Remélem tisztában vagy vele.
– Igen. Te távozhatsz,- kézlegyintés – de a Pusztítóknak maradniuk kell.
– Ryen-Sha Athard alám van beosztva. Vagy mind megyünk vagy maradunk. A parancsom – néz végig katonáin a parancsnok – maradás. – A Pusztítók újabb főhajtással veszik tudomásul az utasítást.
– Örömmel hallom hogy pártomon állsz. Minden mi még fontos nekem, már ebben az épületben van. Ha segítetek, két napon belül összeszedünk mindent.
– Értettem. Munkára. Ach’wieh Weila. – válaszol a pusztítók vezére.

A lehanyatló nap utolsó sugarai a templom egyik erkélyén találják a mortort. Mögüle az egykori vendégszobából léptek zaja hangzik fel egyre közelebbről. A léptek tulajdonosa megáll a Pusztító mellett és mellékönyököl a korlátra. Némán szemlélik együtt a nap utolsó sugaraival feketébe temetkező várost. A Pusztító tucatnyi csatát megjárt, sok diadalt aratott, és soha sem vesztett. Érzi ez más lesz, itt valami másképp fog történi. Habár teste még fiatalos, lelke egyre vénebb. Egyike azon elitharcosoknak kik még a Vörös kontinensen látták meg a napvilágot. A Birodalomért küzdött az Alapítás első évétől. Harcolt orkokkal, crantaiakkal barbárokkal. Személye már szinte legenda, sok győztes csatája közszájon forog. Vértje, melyet csak a kiválasztott keveseknek hagyatik viselni, vele él, vele mozog, védi őt már évek óta. Sisakja mellette pihen a faragott kőkorláton. Személye mellett már fegyverei köré is legenda szövődik, oldalán kyr kovácsok mesterművű kardja, Kyria lángja egy gyönyörű, háromujjnyi széles ezüstszínű penge pihen. Kézközelben Calowyn csillaga a nehézfejű súlyos halált osztó tollas buzogány. Övében dobótőrök sorakoznak példás rendben, méreggel preparálva.

A mellett pihenő alak szinte tejesen eltörpül mellette, jó egy fejnyivel alacsonyabb, vállai sem oly szélesek. Ezüstszín mellvértjén megcsillan a nap utolsó sugara. Hátára szíjazva pajzsa, oldalán kardja pihen. Borostás arca, véreres szemei az utóbbi idők kevés pihenéséről adnak számot. Megköszörüli torkát és a kyr mélykék szemébe néz.
– Az ork horda gyorsabb, mint gondolnánk. Három felderítőnk nem ért vissza.- azzal az övén lógó tarisznyából előhúz három véres medált, rajtuk a védősereg kilencágú koronát ábrázoló jelképével. – A horda közel ötszáz főt számol és velük tart jó, pár lázadó is. – folytatja ugyanolyan hangnemben. A Pusztító kérdően néz a medálokra és felhúzza szemöldökét.
– Ezt ki hozta vissza? Kitől tudod mindezt? – A kapitány szólásra nyitja száját de a mögötte felcsendülő hang beléfolytja a szót.
– Én hoztam vissza. Én láttam mindezt. – habár a szavak kristálytiszta kyr nyelven hangzanak el, mégis mintha valami lágy dallam járná át őket. A Pusztító higgadtan fordul meg. Szembe vele egy csuklyás köpenyébe burkolózó alak áll egykedvűen.
– Ki vagy? – kérdi.
– Ellenséged ellensége. Hogy jóbarát avagy ellenség azt döntsd el te magad. – azzal egy mozdulattal hátraveti csuklyáját. A kósza szélfuvallatok meglibbentik ezüst haját, a kéken derengő holdfény kirajzolja kecses arcélét, vágott szemeit, hosszúkás fülét. Egy elf.
– Maltha-Ri Tylen a harmadik sereg hetedik Pusztító alakulatának kapitánya.- mondja, közelebb lép, kezet nyújt.
– Rannien Siey, a Kóborlók vezére. – és megszorítja felé nyújtott kezet. – Tíz harcosommal járjuk a végeket és ott csapunk le az yrchekre ahol tudunk. Mi találtunk rá három emberetekre egy fához kötözve. Tudjuk, hogy ide tartanak. Felajánlom tíz pengénket, és tíz íjunkat a város védelmére.
– Segítségeteket köszönöm de még így is kevesen vagyunk. Huszonhét Pusztító, tíz elf,…
Kapitány – fordult a másik kyr felé – hány légiósodra számíthatunk?
– Hát így felderítők nélkül ugyebár khm, harminc… nem is, hanem inkább harmincegy. Meg van még hét szolga az épületben és természetesen az anyr.
– Akkor is csupán hatvanhét harcos és két varázstudó. Elenyészően kevés ennyi yrch ellen. – rázza meg a fejét az elf.
– Holnap hajnalhasadtakor megbeszéljük a védelmet. – a mortor elindul kifelé. Az ajtóból a válla felet még visszaszólt. – Nem győzni jöttünk…

– Az yrchek legkésőbb a vörös hold nyugtakor elérik a külső falat. – jelenti Rannien egyik erdőjárója.
– Shyen-quarrum hatalmas területen fekszik. Nem biztos, hogy egyből idejönnek. Van elég fosztogatnivaló a többi épületben is. – tűnődik hangosan az egyik tíznagy.
– Ugyan már Tyrin, te is tudod miért pont ide jönnek. Mi kellünk nekik. Nem akarnak túlélőket. Csak romokat, halált…. – a mortor öles léptekkel járkál le föl a szobában, míg végül visszatér az asztalhoz. Az asztalon Weila szent templomvárosának, Shyen-quarrumnak fényből szőtt arányosan kisebb képe vibrál. Rábök bizonyos helyekre.
– Ide, ide és ide küldd ki harcosaidat hármasával őrségbe Rannien. Mindenki más teljes erővel álljon neki a rakodásnak. Nincs veszteni való időnk. – az elf biccent és saját nyelvén utasításokat oszt.

– Az orkok elérték a külső falat! Mindjárt itt vannak!- üvölti futtában az egyik kyr légiós. A teremben tartózkodók összenéznek és leteszik a kezükben tartott tárgyakat. Habár teljes odaadással dolgoztak a munka alig háromnegyedével készültek el.
– Nyissuk meg a Kaput és menjünk. – veti fel a javaslatot a katonák parancsnoka.
– Nem kell elsietni – rázza meg a fejét a mortor. – még van időnk. Két óra múlva újra elgondolkodok rajta. Addig is mindenki tartsa a keze ügyébe a fegyverét és munkára fel!

A két óra leteltével az összegyűjtött fóliánsok, könyvek, tekercsek, kristályok ládákba pakolva pihentek a templom közepén. Nem az összes de a java már itt van. Az anyr is megérti, itt az idő, mennie kell. Ryen-Sha Athard szétvetett karokkal áll a ládák előtt és ősi, hatalommal teli szavakat küld az ég felé. A tér hullámai fodrot vetnek, ahogy a Kapu megnyílik. A Kapu felszíne megremeg, és alakok kezdenek el átözönleni. Egy tucat orknak és két feketecsuhás izzó szemű lázadónak sikerül bejutnia mire a Kapu bezárult. A kyr katonák ledöbben állnak egy helyen, de a Pusztítók a legjobbak legjobbjai egyből reagálnak.
– Pusztítók rohamra! – a kiáltás hosszasan visszhangzik a boltívek között. Az orkok jóformán fel sem fogják mi történik az íjászok máris útjára indítják vesszeiket. Öt húr pendül halkan, öt vessző siklik ki hangtalan, öt vessző talál célba, öt ork hanyatlik átlőtt fejjel a padlóra. A Pusztító ék roham a tetőpontra hág; pillanatnyi habozás nélkül rohannak neki az orkoknak, kardjaik csapása alatt sorra hullnak el. Újabb halk pendülések ezúttal több, a karzaton kifelé őrködő elfek immáron befelé irányítják vesszeiket. A megmaradt két orkot több vessző járja át, de a két feketecsuhás auráját elérve hamuvá porladnak. Az ék félfordulatot vesz a cél immáron a lázadók. Azok közben nem tétlenkednek szavaik nyomán izzó tűzgolyóbis materializálódik. A Hatalmas sem pihen szavai hatására újabb Kapu nyílik immáron nem az elsődleges anyagi síkra, hanem a belső síkok egyikére. A Kapuból hatalmas majd három láb magas vízelementál lép ki. Kezében roppant jégpallosát forgatva indul a lázadók felé. Azok felismerve a veszélyt felé fordulnak, ujjaikat sistergő tűzszikrák hagyják el, de ártalmatlanul csapódnak az elementálba – csupán apró gőzpamacsokat szabadítanak fel testéből. Az megemeli pallosát és egyetlen suhintással deréktól vállig kettészeli az egyiket. A földre hulló torzókon a kard jeges érintése kezd felengedni, apró tócsává gyűlik. Társa látva kilátástalan helyzetét minden erejét beleadja egy utolsó varázslatába; teste felfúvódik majd hatalmas robbanásban enyészik el. A robbanás nem kímél senkit és semmit; az elementál ekkora csapásnak már nem tud ellenállni, forró gőzzé párolog. Az ork testek hamuvá porladnak. A robbanás utáni párából a Pusztító ék bontakozik ki egyetlen karcolás nélkül. Maltha-Ri és két tíznagya páncélján eddig nem látott magmaszín rúnák izzanak fel. A ládákra vésett varázsjelek megtették hatásukat, csak a felszínük pörkölődött meg tartalmuk sértetlen maradt.
– Ez mi volt!? – ordítja a mortor a kérdést a Hatalmasnak.
– Nagyobb hatalmuk van, mint sejtettük. Bármely térmágiát a hatásuk alá tudnak vonni. Innen Kapuval jóideig nem megyünk el. Készüljünk a védelemre.
– Neeeemm! Fussunk innen! Az orkok senkit sem kímélnek! Meneküljünk! – ordítja az egyik légós és kifelé rohan. A mortor megcsóválja a fejét, és egyetlen ütéssel lecsapja.
– Hitványkorcsok! Légió szégyenei! – ordítja egyenként a katonák szemébe nézve – Ti kyrek vagytok! Életeteket és véreteket ajánlottátok fel a város védelmére! Most elmúlt a szavak ideje, most bizonyítani kell! Harcosok vagytok! Feladatotok: megvédeni Shyen-quarrummot az ork hordától! Nincs visszaút, csak előre! – kis hatásszünet után folytatja – A templom jól védhető. Az íjászok felmennek a balkonokra szobákba, és onnan fedeznek minket. A ti feladatotok a főkapu védelme. Pusztítók, – fordul az emberei felé – felállunk hét ékbe. Három középen, kettő baloldalt, kettő jobboldalt. Lesöpörjük őket. – hangos csörrenés amint elhajítja kardhüvelyét.- erre már nem lesz szükség. – újabb zörögések ahogy emberei is követik példáját.

– Látom őket! – harsan fel az egyik balkonról a kiáltás. Az egyik elf íjász kinyújtott kézzel mutat a pár mérfölddel arrébb ágaskodó tűtorony felé. – Ott az előőrs! Harmincnyolc ork, négy lázadó!
– Rendben! Amint lőtávolba érnek jöhetnek az íjászok! – kiált vissza a mortor. Körbenéz emberein. A sisakrostélyokon átvillanó szemek harci kedvről tesznek tanúbizonyságot. Mindenki kezében szorítja pengéjét, s a távolba kémlel.

Pár perc múlva felbukkannak az első orkok. Megállnak, vartyognak valamit istentelen nyelvükön, bizonyára megtárgyalják, hogy huszonegy harcos a kapuban nem ellenfél nekik. A kis haditanács után fegyvereket lóbálva indulnak rohamra. A mortor elmosolyodik, megrázza a fejét és leengedi kezét. Az íjászok kilépnek a fedezékből és surrogva útjára bocsájtják a vesszeiket. Az első két sorban rohanó orkok mintegy varázsütésre azonnal összesnek. Mögöttük haladó társaik botladozva lépik át tetemeiket. A Pusztító ékek, háromfős alakulatok, rohamra indulnak ellenük. Az orkok között arat a halál. Szétcsattanó koponyák, hörgő tetemek, fejetlen torzók mutatják a Pusztítók útját. Az íjászok második sorozata sem várat magára, a veszők kiiktatják mind a négy lázadót. A harc pillanatok alatt elcsendesedik. Az összes támadót megölték, a kyrek csupán egy-két felszíni sebet kapnak.

A katonák visszavonulnak az árkádsor hűvösébe pihenni, fent a balkonon is csak egy-egy elf kémleli a látóhatárt. Maltha-Ri újabb parancsokat ad ki, a megváltozott felálláshoz. A eligazítás végével a katonák teendőjükhöz látnak, eltorlaszolják főkaput, kiékelik és lezárják a mellékbejáratokat. Alig egy fertályóra telik el a soros őr jelez; közelednek.

Az ablakokból figyelik ahogy az ostromló sereg szennyes, árként veszi körbe a katedrálist. Mindenfelé habzó szájú hangosan üvöltő orkok, kezükben silány fegyvereik. Három nyíllövésnyire a lázadók sátra emelkedik fel lassacskán az egyik dombon. Fertályóra elteltével már az elé tűzött kopja tetején csattogó zászló hirdeti Orwella, a Kitaszított dicsőségét. A papnők megbeszélik a tervet, majd arcukon fölényes mosollyal rohamra küldik a sereget. Az orkok hangos dübörgéssel indulnak rohamra. A sivító nyílvesszők kérhetetlenül szedik áldozataikat, de kidőlő ork helyére újabb áll és folytatja a rohamot. Létrák nélkül csupasz kezeikkel másszák meg a falakat, mancsuk szorítása alatt porrá törnek a faragott stukkók, angyalszobrok, kőrózsák. Az első hullám már lassan félúton jár, mikor lángtenger süvít végig a falon. Az orkok mint ősszel a legyek potyognak le nemritkán, tízlábnyi magasságból. A második hullám szerencsésebb, az elsők már a balkonokon küzdenek. Egyelőre még csak próbálkoznak, de rengetegen vannak. A legfelső erkélyen zöldes izzás támad, majd megjelenik a forrása; Tyrin on-Lylmer Weila anyrja. Kezeit az ég felé emeli, majd kántálni kezd; a zöld fény megsűrűsödik, kétfelé válik, egyúttal két arkangyal bontakozik ki. Testüket smaragdszín vért fedi, arcukat csuklya takarja, kezükben roppant mágiával átitatott pallost forgatnak, szárnyaik vakító fényességet ontanak. Kérdés nélkül elindulnak a lent várakozó orkokra. Az orkok sem restek, kőrisfa lándzsáik surrogva szelik át a teret, majd hullnak le csengve a vértről. A két arkangyal lassacskán eléri a földet, és néma pusztításba kezd. Az orwellánus papnők sem hagyhatják mindezt szó nélkül, hosszas imájuk után a csata sűrűében az Istennő két szolgája bontakozik ki. Jól megtermettek, csaknem három méter magasak, fejük tekergőző kígyó, négy kezükben hatalmas csatabárdokat forgatnak, testüket minden hajlatban pikkelyek védik, szemük rőtvörös izzással ég. Ők a Kígyóurak, Orwella küldöttei. Azonnal elindulnak az arkangyalok felé, lépteik nyomán kiszikkad a fű, elhalnak az állatok. Az útjukba kerülő orkokon áttaposnak. A két arkangyal messzire hajítja utolsó ellenfelét, majd elindulnak a Kígyóurak felé. Az orkok kört formálva figyelik a nem, mindennapinak ígérkező küzdelmet. A két arkangyal levegőbe emelkedik, és villámsebesen csapnak le a Kígyóurakra. Azok megvetik lábukat és felkészülnek a rohamra. Egyiküket elsodorja az égből alábukó test, másikuk sikeresen feltartóztatja. A pengék összecsapnak; szem számára követhetetlenül gyorsan cikáznak rést keresve a másik védelmén. Az egyik arkangyal hibát vét; ellenfele nem átallik kihasználni, a lecsapó csatabárd elválasztja a fejet a törzstől. A kyrek felszisszennek, az orkok diadalmasan felordítanak. Az erőviszonyok pillanatnyi megváltozásához igazodva a megmaradt arkangyal rövidre zárja a távolságot a Kígyóúrral és pengéjét mélyen belémeríti, majd egy iszonyatos vágással felfelé kettészeli a törzset, de a penge nem áll meg, lendül hátra megakasztva a rá csapó bárd erejét, az arkangyal pördül, forog pengéje cikázik. Az orwellánus papnő elunva a szórakozást, rúnákat ír a levegőbe. A földből agyagkígyók nyúlnak ki, szorítják le az arkangyalt. A Kígyóúr büszkén felszegi fejét kiölti villás nyelvét, és lecsap. Csatabárdjai azonban csupán földbe mélyednek tízhüvelyknyire. Az arkangyal mögötte materializálódik a semmiből és támad, a kígyópikkelyek nem képesek felfogni az ütés erejét, beszakadnak. A kard csontokat tör, izmokat szaggat. A Kígyóúr a földre zuhan társa mellé és lassacskán kifakul a valóságból. Az arkangyal felnéz a balkonra, tiszteleg pengéjével, az orkok sűrűjébe veti magát. Tucatszám végez velük majd a tömeg lassacskán legyűri. Az orkok újra a templom felé fordulnak, pillantásaik semmi jót sem ígérnek. Az újabb roham ezúttal mindent elsöprő erejű, a Pusztítók is alig bírják feltartani őket.

A csata hevében senki sem figyel fel az apró szürke kígyóra, amely a fal kiszögellésein kezd el felfelé tekergőzni. Egyre feljebb jut, majd eléri a legfelsőbb balkont. Az anyr épp fordulna vissza, mikor apró harapást érez a bokája felett. Lenéz elszédül, nekitámaszkodik az alacsony korlátnak, feje elnehezül, majd átbukik rajta és lezuhan. A kyrek torkából egyöntetűen tör fel a gyászos üvöltés. A lezuhanó testet pillanatok alatt ellepik az orkok. Néhány perc múlva az anyr feje már egy kopjára tűzve pihen az orwellánus zászló előtt.

A domb tetején feltűnik egy ostromszerszám, tíz lépés hosszú, négy széles, tetejét vizes állatbőrökkel fedték be. Az íjászok vesszei hatástalanok, a Hatalmas energiái pedig kimerülőfélben vannak. A szerkezet lassanként eléri a templom kapuját és az alatta rejtőző kígyófejben végződő faltörő hatalmasat csattan a kapun. A mortor átcsoportosítja az erőket, az elfeket és tízegynéhány katonát a balkonokon hagy, míg a Pusztítók lerohannak a templomba. Hiába minden sietség, mire leérnek a kapu kéttenyérnyi vastag deszkáin már embernyi hasadékok leledzenek. A hasadékokon az orkok tömegével ömlenek befelé. A fölálló ékek szorítják vissza őket de, kevesen vannak. Az elfek most már a karzatról lövik a beözönlő orkokat.

Kívül pár könnyű felszerelésű ork újra a falon mászik felfelé. Elérik az üresen árválkodó balkonokat, majd behatolnak. A szobákba hátrahagyott pár őrnek esélye sincs; elsöprik őket. A karzaton tüzelő íjászok közül felbukik egy, aztán még egy és mégy egy, mindegyikük hátából dobóbalták kandikálnak kifelé. Az elfek megfordulnak, és útjára engedik vesszeiket, de már csak hárman láthatják a földre hanyatló orkokat.

Rannien leparancsolja harcosait a karzatról. Lenn már jónéhány Pusztító haldokolva fekszi a földön. A Hatalmas energiái lassanként visszatérnek, lehunyja szemét, s hosszú-hosszú meditációba kezd. A mortor megismeri a varázst, a mentál-fonál pillanatok alatt továbbítja parancsát. A varázslat vége előtt egy szemvillanással az ékek a falhoz iramodnak. A Hatalmas felszabadította testében rejlő energiáit, ami egy tizenöt-húsz láb széles, lángtengerként söpör végig, nem kegyelmezve sem, élőnek sem holtnak. A láng továbbfolyik az orkok koromfoltjain, szétszabdalja az amúgy is romos kaput, és szinte teljesen letarolja kint várakozó orkokat. A lángtenger lendülete alig pár méterrel az orwellánusok sátra előtt törik meg. A Pusztítók hihetetlenkedve nézik a hatalmas rombolást majd Ryen-Sha Athardra téved tekintetük. A percekkel ezelőtt még fiatal életerős Hatalmas most hörgő emberi roncsként halódik a hideg márványpadlón. A varázslat kiszívta minden energiáját, lelke lassan elindul a Kárpiton túlra.

Az a néhány túlélő ork fejvesztve menekül, de az orwellánusok mágiája visszafordítja őket. A papnők tudják, immár nincs a túloldalon ellenfél, aki mágiával árthat nekik. Maltha-Ri számba veszi a veszteségeket, huszonhat katonájából csupán hét él közülük két íjász. A Pusztítók ismét rászolgáltak hírnevükre az a huszonhét harcos másfélszáz ellenséggel végzett ezidáig.

A mortor az elfekhez fordul újabb haditervével. Rannien nehéz szívvel ugyan de beleegyezik, és két megmaradt társával elindul az egyik mellékajtó felé. A Pusztítókon kívül az összes többi kyr katona halottan hever. A kapitány felállítja az éket, és kivonulnak a kapuba. Az orwellánus papnők mosolyogva figyelik a megmaradt Pusztítókat. Az orkok még így is tízszeres túlerőben vannak. De vajon miért nem támadnak? A válaszra nem sokat kell várniuk, amikor a bokorból kicsapó sólyomtollas nyílvesszők három papnő fejében állapodnak meg. A második sorozat már csak két áldozatot szed, viszont a cserjét lánggyűrűk fogják köze. Két elf zuhan ki koromfeketére pörkölődve. Az egyik papnő arcán mosoly gúnyos mosoly dereng fel, amit egy zizegve szálló nyílvessző torzít halálos grimasszá. A főpapnő megfordul és szembenéz az ezüstszürke hajú elffel. A szél meglebegeti éjsötét haját, végigsimítja oldalán a barnás-zöldes pikkelyvértet. Vérvörös ajkait pár szó hagyja el ami hatására a nyakában derengő kígyószív vörösen felizzik. Az elf nyúlna a következő vesszőért, de a mágia bevégzi áldatlan feladatát. Bőre hihetetlen sebességgel ráncosodni kezd, fogai meglazulnak, majd kihullnak, haja őszbe fordul. Kezéből kiesik az íj, térdre rogy, és a papnő tekintetébe fúrja szemét. A nő arcán ironikus mosoly dereng fel, majd egy apró kézmozdulatára a varázs elszakítja a lelket a testhez kötő fonalat.

Az orkok vérükben dübörgő ritmusnak engedelmeskedve rohamra indulnak. A Pusztítók megvetik lábukat és feltartják őket. Az első sorban rohamozókat nyilak és mérgezett dobópengék hada várja. Az orkok egymás után hullanak el. Maltha-Ri az ék csúcsán osztja a halált, minden orkra csupán egyetlen csapást pazarol. Kyria Lángja törzseket szúr át, fejeket metsz le, vérteket vág át, Calowyn Csillaga mellkasokat és fejeket zúz szét. A vért állja a sarat ezidáig kevés csapásnak jutott át rajta. Az orkok lendület lassan megtörik, de a Pusztítók közül újabbak hullanak ki.

Végül tizenkét ork néz farkasszemet a két utolsónak maradt Pusztítóval. Ők ketten Maltha-Ri Tylen és Tyrin-Sha Awaad egymásnak vetik hátukat és így osztják a halált. Tizenkét ork, tíz, hét, öt, amikor megtörténik a hiba és az egyik ork csatabárdja kettéhasítja Tyrin sisakját. Tyrin teste földre koppan, Maltha-Ri megérzi a változást, buzogányát kurta íven röpíti egyik ellenfele fejének, majd kardját két kézre kapva, feje felett pörgetve kezdi el osztani az áldást. Az orkok tekintetében megértés szikrája villan fel, megértik itt már ők a vesztesek. Sorsuk nem várat magára a Kyria Lángja egymás után végez velük. Egyszer csak az utolsó ork feje s élettelenül koppan a földön. A mortor leengedi a kardját és körbenéz, immár nem csak néz, hanem lát is. Látja a mindenfelé heverő hullákat, bajtársait és ellenségeit. Viszont nem látja a mellette feltűnő papnőt. A nő kezei rúnákat írnak a levegőbe, majd a nyers energia egészen a holttestekkel tarkított márványlépcsőig löki a mortor amúgy is sebekkel ékesített testét. Sisakja fájdalmasan csattan a hideg kőhöz. A papnő lassú kimért léptekkel közeledik. Pár lépésnyire megáll tőle.
– Bátran küzdődtél, harcos, de végül te is elbuktál, mint ahogy el fog bukni egész Kyria. Egy új világ fog megszületni a hamvain.
– Kyria örök -válaszolja rekedten a Pusztító, és az egyik oszlop felé kezd hátra húzózkodni, egyik társa holtestéhez.
– Ugyan már, hisz te is látod, hogy mi lett belőle. – int körbe kezével- Már szinte győztünk, városaitok leromboljuk, népedet rabszolgaságra hajtjuk. Mielőtt végeznék veled, kíváncsi vagyok arra, aki ilyen sok gondot okozott nekünk. Ki vagy?
– Maltha-Ri Tylen a harmadik sereg Pusztító különítményének parancsnoka. – hörgi rekedten. A papnő elmosolyodik.
– Az a híres Pusztító? Hát bizony rászolgáltál a hírn… -és hihetetlenkedve néz az oszlop takarásából előbukkanó duplavájatú számszeríjra. A Pusztító arca fájdalmas grimaszba rándul a sisak alatt, és meghúzza a ravaszt. A rövid tolatlan acélhegyű vessző a papnő mellkasában állapodik meg. Az mintha nem is értené, először a hasára mered, majd fölpillant, egyenesen a szembébe cikázó vesszőre. Sötétség.
– Én megmondtam, Kyria örök – veti oda kurtán a holttestnek.

Dúsan zöldellő ligetek, árnyat adó tölgyek, hosszasan kanyargó ösvények, vidáman csörgedező patakok. A fák egyhangú zöldjét több helyen megtörő többtucat láb magas márványfehér zikkuratok, alacsony szélesen elterülő kolostorok; ez volt valaha Shyen-quarrum, Weila szent templomvárosa.

A két nap múlva Kapun keresztül érkező, válogatott Pusztító alakulat, felperzselt ligeteket, kifosztott templomokat, harminchat rituális sírhelyet és egyetlen túlélő Pusztítót talált.

A sereg vezére, Morgena anyrja, egy később elhangzott beszélgetés során jellemezte legjobban helyzetet;
Shyen-quarrum nem győztünk csak pusztítottunk…

***

Az Ynevi Krónikák más írásai

Novellák

Versek, költemények

Adanos: A kripta (2002-09-10)

Auer: Ki utolsónak marad…

Belfegor: Így kezdődött… (2002-01-16)

Brutalis: Könnycsepp (2000-01-10)

Brutalis: Győzelem (1999-10-07)

Dark Halfdan: A bosszú

Gangler: Becsület és büszkeség

Gene LaMacchia: Talen