Thaur R’Draugh: A sárkány (novella)

Alig hallható hang, fém és szikla találkozása. Az alvó sárkány felriadt, szeme azonnal a hang forrását kutatta. Behatolók!

Hatalmas súlya ellenére villámgyorsan emelkedett lábaira, nyakát a barlang mennyezete felé nyújtotta. Tíz-tizenkét méter magasból nézett lefelé.

Csak emberpondrók. A hüllő egy kissé megnyugodott. Csupán hat nyomorult emberpondró. Az egyikük – egy tetőtől talpig vasba öltözött alak – támasztotta a bejárat mellett a falhoz pajzsát és lándzsáját. Ezt hallotta meg a sárkány. Volt még vele négy riadt, koszos paraszt, meg egy fehér ruhás leány.

A sárkány már úgy gondolta, gyorsan pontot tesz az apró incidens végére, mikor a lovag előrelépett, mélyen meghajolt. Mellvértjén stilizált napkorong – ez semmit sem jelentett a hüllőnek.
– Sárkány Nagyúr! – szólt, s bár szavak helyett csak értelmetlen makogás tört fel torkából, a sárkány mégis tökéletesen értette. Ez fajtájának ajándéka volt.
– Mi, az alattvalóid, megfeledkeztünk az illő adóról, s Te, bár sokáig vártál türelmesen, jogos haragod végül nyájaink ellen fordítottad. De most itt az adó, a szűz, s rendben megfizetjük majd az elkövetkező években is!

Nem igazán értette, miről is beszél a lovag, de nem is érdekelte. Hoztak egy lányt, hogy megegye. Remek. Úgyis éhes. Ránézett a többi pondróra. A parasztok a lányt fogták, mohósággal és félelemmel telt szemekkel meredve a sárkányra és kincsére. De főként félelemmel. Az egyik, a leghaloványabb arcú paraszt felől gyanús illatok szálltak. A lovag megrovóan nézett rá, mire az arrábsomfordált. A lovag azonnal visszafordult a sárkányhoz.
– Íme hát, az adónk!
Intett, mire a parasztok a sárkány felé lökték a lányt. Az bukdácsolt előre két lépést, megállt, majd lassan, himbálozó, dülöngélő mozgással megindult előre. Ahogy a sárkány lehajolt, bódítószer szaga csapta meg kifinomult orrát. Ah! Ez tetszett neki. Tetszett a lány is, fiatal, zsenge húsnak tűnt. Tetszett, ahogy belekapaszkodott a mancsába, és ezt suttogta:
– Itt vagyok, ölelj, szép hercegem!
Jól van, gondolta a sárkány. Éhes volt. Gyorsan megeszi az „adót”, aztán a többi pondrót is. Ha utána is éhes marad, újra kimegy megkergetni a pondrók kövér teheneit és rémülten bégető birkáit.
– Akkor talán mi nem is zavarnánk… – hallotta a lovag felől. Nem törődött vele, lehajolt, hogy kettéharapja a mancsával szorosan tartott leányt. Szeme sarkából észlelte a mozgást – a lovag lecsatolta hátáról pallosát, a közben lassan félkörívbe húzódott parasztok nehéz, felajzott nyílpuskákat húztak elő ugyanonnan. Hallotta a csontok recsegését foga alatt, nyelvén érezte a friss vér és a zsenge hús zamatát – aztán a fájdalom, ahogy a fémmel bélelt csontok belsejéből maró sav ömlött a szájába.

Hét-nyolc méterre voltak csupán a parasztok, onnét még egy félvak goblin is eltalálta volna. Hiába csukta le reflexszerűen szemét, a nehéz vesszők áthatoltak a szemhéján, és mindkét szemébe kettő-kettő fúródott bele. A magasba emelte fejét, és iszonyú üvöltés tört elő felsebzett torkából. Nem látott! Teste összerándult lent, a hasánál – a páncélos ember a pallosával! Nem látott, a szeméből és szájából sugárzó fájdalomtól alig érzett, de most rajta volt a sor! Hatalmas tűztengert teremtett maga köré, mely kifelé haladva elsöpört mindent maga elől. Ezt ember nem élhette túl! Kivárt egy kicsit, de hamarosan újabb, még fájdalmasabb szúrás érte a hasát. Tüzet szórt mindenfelé, perceken át, míg végül megolvadt a kincse is, és feketére perzselődtek a barlang falai. Egy órán át tombolt és üvöltött.

Lassan higgadt le. Hasánál már megszűntek az apró fájdalmak, de szemében és torkában még nem. És tudta, hogy a torka lassan begyógyul majd, de a szeme nem. Gyógyítására csak a legnagyobbak, fajtájának öregjei képesek, akik évezredes álmukat alusszák épp a hegyek gyökerei között. Elgondolkodott. A támadás megtervezett jellege… Igen, ez nem az emberek műve volt. Csak az Ősi Népek egyike… Egészen felháborodott. Méghogy emberpondrókkal végezteti el a piszkos munkát! Gyalázat! Majd később gondja lesz rá, hogy keservesen megbánja! Bosszút áll majd az Idősebb Népek alattomos fiain, és felperzseli ember-szolgáik földjeit, nyájait és nyomorúságos kunyhóit!

De most… igen, most aludnia kell. Nem úgy, mint az előbb, hanem újra éveken és korokon át, míg végül arra nem ébred, hogy megint fajtájának nagyjai szelik az eget. Bosszúsan, mert éhes maradt, lefeküdt az összeolvadt kincshalomra, összekuporodott. Mágiájával sziklává formálta a barlang bejáratát, kívülrekesztve a fényt és a külvilágot. Hamarosan elaludt, bosszúról és dicsőségről álmodott.

A szomszédos hegy oldalában, egy lapos sziklán ülő varázsló felrezzent. Hosszú órák óta meditált ott. Lassan lenyúlt, mutatóujja megszakította a combjára rajzolt jel vonalait. Érezte, ahogy elszökik a rajzolatban lakozó mágia. Sikerült! A jelnek a párja a lovag pajzsán volt, és jól látta az egész küzdelmet. Gondolatban megveregette saját vállát. Ez a sárkány a pusztításával probléma volt, de ő megoldotta. Persze, nem volt könnyű, de a terv bevált. A minap jött egy csapat hőbörgő kalandozó egy szomszédja megbízásából, hogy eltegyék láb alól – Őt! Nevetnie kellett, ahogy visszagondolt rá, hogyan pusztultak el egymás után lakhelye legelső, leggyengébb csapdáitól. Isteneikhez menekülő lelküket elfogta, visszabörtönözte egykori testükbe, és csontjaikba rótt varázsjelei segítségével hűséges bábjaivá tette őket. A lány nehezebb dió volt, hosszú, macerás ügy volt a csontjainak feltöltése a savval. Kicsit meg is romlott a test, de ezt megfelelő illetszerekkel még előnyére is fordította. Aztán pontosan a szájukba rágta, hogyan viselkedjenek, mit tegyenek, azok pedig vakon követték utasításait. S íme, legyőzte a sárkányt! Persze, egy legyőzött sárkánynál sokkal többet ért volna egy halott sárkány, de a varázsló pontosan tisztában volt képességei határaival. Szeme előtt még tüzes karikák táncoltak, s tudta, napokig fog fájni a feje. Ha nem rója tele a pajzsot tűztől védő rúnákkal, teljesen megolvadt volna. Így azonban látta a küzdelmet és befejezését. Látta, amint az egyik „parasztot” a sárkány egyetlen farokcsapása belepasszírozza a barlang falába. Bár a mágia kitartott, és még „életben” volt, törött gerince miatt nem tudott mozogni. Látta, amint lángoló „emberei” – ezért jó a friss élőhalott, nem érzi a fájdalmat, mint az élők, és nem is égeti el száraz falombként a tűz, mint a túlságosan régi, kiszáradt tetemeket – egyesült erővel megragadják a hatalmas dárdát a fal mellett, és belerohannak vele a sárkány hasába. Látta, ahogy leég róluk a hús, majd még a csont is fekete hamuvá omlik. S végül látta győzelme pillanatát, mikor a sárkány mágikus álmába menekült.

Egyáltalán nem sajnálta az „embereit”. Ha az ostoba lovagnak tudomására jutott volna a sárkány, ugyanígy odament volna. Ugyanígy meg is haltak volna, de messze nem lettek volna ilyen hatékonyak. Az ő íjászainak nem remegett a keze, de mit érezhetett volna a helyükben egy halandó? Sosem vallotta volna be, de még őt is, a távolból, félelemmel töltötte el a sárkány – fajtájának egy kisebb példánya – nagysága és fenségessége. És hatalma. Nehézkesen föltápászkodott, és megindult lefelé, a völgy és azon túl a síkság felé, hogy közölje a jó hírt a parasztokkal…

A falvak előljárói meglehetősen bánatos hangulatban léptek ki az uraság várából. Igaz, az állataikat dézsmáló sárkánytól többé nem kellett tartaniuk – legalábbis ezt mondta az uraság, és szavait még gondolatban sem merték megkérdőjelezni -, sőt, még egy havi adót is elengedett az úr nagy kegyesen. De mégis mindannyian bólogattak, amikor a legöregebbjük megjegyezte:
– Na, most aztán ha éhezünk is, össze kell szednünk az adót, mert még százszor inkább a sárkány, mint Clusius úr haragja!

***