A Császári Korona
szerinti 3542. évben
az Árnyak havában
valahol a Quiron-tengeren

  Az orrbástyán álló sárkányfejes faragott tűzköpők mellől bámultam a Quiron-tenger szélkorbácsolt haragos hullámait. Az embermagas hullámok fehér habfogakkal próbáltak az elszórtan ringatózó karakkák oldalába marni. Ám minduntalan tajtékot fröcskölve kellett rájönniük, hogy nem elég erősek ahhoz, hogy megrendítsék a toroni hajóhad büszkeségeit. Harminchárom karakka emelkedett és süllyedt a Quiron-tenger habtaréjos sötét hullámaival szétszórva egészen a láthatár széléig. Vérszínű vitorláikról arannyal festett kimérák ordítottak az égen összetorlódó tintakék fellegekre. Mindegyikük árbocán zászlókat csattogtatott a szél. Legfölül az arannyal hímzett császári lobogót, alatta pedig a hajók saját sellőkkel, delfinekkel és még megannyi mással hímzett zászlóit.

Vállam felett fölpillantottam a sárkányos-griffes őrgrófi lobogóra, mely büszkén csattogott az erős szélben. Gondolataimból a mellém lépő boszorkánymester zökkentett ki.
-Mond, Brisus!- fordultam felé.
-A Viharmadár felfedezte őket, nagyúr!- hajtott fejet az idős varázstudó.
A hófehér hajába font ékszerek halk csilingeléssel ütődtek egymásnak, ahogy velem együtt fordult, hogy megpillanthassa a valahol a látóhatár szélén ringatózó Viharmadarat.
-Kérdezd meg, hogy hány hajó!
A boszorkánymester szemére szürke hályogot vont a mágia, ahogy a távolban úszó hajó felé tapogatózott tudatával.
-Hét hajó. Három karakkka és négy kereskedő gálya. Észak felé fordultak. Megpróbálnak elmenekülni, nagytiszteletű.
-Köztük van?- kérdeztem hideg hangon.
Pár pillanatig a semmibe révedt, majd válaszolt.
-Igen, nagyúr! Az Ezüstszirén vezeti őket.
Hatalmasat csaptam a tűzköpő oldalára, hogy az belereccsent.
-Átkozott tengeri kígyó! Most nem menekülsz!- sziszegtem, majd a még mindig a távolba révedő fakószemű magitorhoz fordultam.- A hajók készítsék a katapultokat. Az Ezüstszirén kivételével mindet a tengerfenéken akarom látni.
Néhány pillanat múlva az idős magitor szemébe visszatért az eleven csillogás. Gyűrűkkel teli kezét dreggise redői közé rejtve fordult felém.
-Bocsásd meg őszinteségem, concitator! –kezdte mondandóját lesütött szemekkel –De őt már nem fogod ott találni, ha mégis, már akkor sem az lesz, aki volt.
Arcom torz grimaszba rándult. Körmeimet mélyen tenyerembe vájtam. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy hangom ne remegjen.
-Tudom, Brisus! Tudom! Most menj!
Nem törődtem a távozó boszorkánymesterrel. Parancsokat osztogattam, melyeket a tűzmesterek a tűzköpők segítségével közvetítettek a többi hajó számára. Hajóm, a Jégkirálynő recsegve fordította orrát északnak, hogy mielőbb a menekülők elé vághassunk.

A hajók szélesre húzott félkörívbe fogták a hét menekülőt. A széleken elhelyezkedő karakkák úgy helyezkedtek, hogy minél előbb eléjük vághassanak, ha erre parancsot kapnak. A Jégkirálynővel a balszárnyon hajóztunk. Időközben a viharos szél alábbhagyott. Gyenge szellő fodrozta csak a hullámokat. A szürke hasú fellegeket fehér bárányfelhők váltották fel. A zeniten éppen csak túljutott nap szikrázva sütött a smaragdszínű vízre a fehér felhőpamacsok közül. Bár tiszta idő volt a menekülők sűrű ködfelhőbe burkolóztak előlünk. Bizarr uszályként húzták maguk után a gomolygó ködfelhőt.
Ahogy egyre közelebb érve szorosabbra húztuk körülöttük az üldözőláncot lassan mi is belekerültünk a furcsa ködbe. A levegő sokkal hidegebb lett, a látótávolság pedig annyira lecsökkent, hogy csak néhány méternyire láttunk magunk elé.
-Csinálj valamit ezzel az átkozott köddel, magister! Ilyen körülmények között képtelenség a katapultokat használni. –fordultam hátamnál várakozó lávaszín dreggisbe burkolózott boszorkánymesterhez.
Az idős férfi mellett elnézve megpillantottam a fedélzetre emelt nehéz katapultokat. Vasalt kerekeiket gondos kezek rögzítették a fedélzet erre kialakított mélyedéseibe. Mögöttük acélpánttal megerősített hordók sorakoztak katonás rendben. Bennük maga a pokol tüze. A soha nem szűnő lánggal pusztító halál a toroni boszorkánymesterek gyilkos kotyvaléka, katapultok halálos lövedéke: naftagyanta. A hordóktól biztonságos távolban a katapultok mellett három fáklya lobogott készen arra, hogy kilövés előtt lángra lobbantsa a katapultok keserű szagú lövedékeit.
-Ez nem közönséges köd, nagytiszteletű.
Még mondott volna valamit, de beléfojtottam a szót.
-Mit bánom én, ha démonok lehelete is. Azt akarom, hogy tüntesd el! –csattantam az öreg magisterre.
-Igen, nagyúr! –a hajába font ékkövek és gyűrűk halkan csilingeltek, ahogy fejet hajtott.
Halk mormolásba kezdett. Ujjai körül megfolyni látszott a levegő, miközben láthatatlan jeleket rajzolt maga elé. A hangja egyre mélyült, dreggise szinte hullámzott körülötte, ahogy megidézte a varázst. Hirtelen szél csapott az arcomba. Először nem volt több enyhe szellőnél, de egyre erősebbé vált. Jó néhány perc beletelt ugyan, de az erős szél végül elsodorta a bizarr ködöt. Felfegyverkezett katonáim tátott szájjal bámulták a jelenést, ahogy a semmiből kélt szél pillanatok alatt messzire sodorja a sűrű ködfelhőt, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen tova is állt.
Végre megpillantottuk a menekülőket. Jó ezerlábnyira voltak tőlünk. Siralmas látványt nyújtottak. Szakadozott vitorláik döglött denevérként lógtak az árbocokon. A gályák evezői, mint megannyi pókláb újra és újra belemartak a tenger vizébe. Megvártam amíg a tűzmesterek felmérik a távolságot, majd kiadtam a parancsot.
-Tűz!
A katapulták nehéz tányérjaiban sercegve lobbant lángra a sűrű naftagyanta, s a következő pillanatban millió szikrát szórva ugrott a magasba.
Összesen tizenöt karakkáról indult útnak a lángoló halál. Harminchét csillag szökött a magasba és bömbölve falta a távolságot, amely a menekülőket elválasztotta tőlünk. Füstkormos kígyófarkat húztak maguk után az égen, majd szinte sikoltva csapódtak be. Tizenegy csillag gőzfelhőt okádva fúlt a tengerbe, ám a többi célba talált. Szörnyű lángtengerbe borult a hétből hat hajó. Szinte hallottam, ahogy recsegve szakad be a fedélzet, panaszosan sír fel a derékbetört árboc, miközben mindent beborít a lángoló pokol. Láttam magam előtt, ahogy az áttört falakon harsogva zúdul be a tengervíz, hogy a lángoló fedélköz forró ölelésében váljon gőzzé.
Fekete füst és gőzfelhők emelkedtek a magasba. Csak ők menekülhettek a haldokló hajókról. A lángoló hajók mögött már csak egyetlen karakka szelte a vizet. Az Ezüstszirént parancsomnak megfelelően elkerülték a katapultok lövedékei, de csak azért, hogy magam küldjem a pokolra a fedélzetén lévő szörnyet. Nem néztük végig miként indulnak tengermélyi sírjuk felé a haldokló hajók. A lángoló roncsokat elkerülve vettük üldözőbe a megmaradt karakkát.

Büszkén néztem végig a katonáimon. Kezükben mezítelen pengék villantak. Arcukon elszántság.
Pietorok.
Hűségesek. Hűségesek a Császárhoz, hűségesek Toronhoz, de legfőképpen hozzám. Hozzám Griffathor Erlanon Himmechashoz a délnyugati flotta concitatorához. Egyetlen szavamra ölnek és meghalnak, ha úgy akarom. S ha meghalnak büszkén halnak meg, mert életükben engem, s általam a Császárt szolgálták. Én pedig büszke voltam, hogy az élükön indulhatok harcba. Mellvértemen sárkány és griff viaskodott. Alatta abbitacél sodronying szemei roppantak, ahogy a magasba emeltem kardomat. Mágiától remegő éjfekete másfélkezes penge. Ötödkori ereklye volt. A neve: Drach’allren, azaz Éjbenjáró. Különleges hatalma volt. Gazdáját mágiával megsebezni még soha nem hagyta.

Az Ezüstszirén néhány lábnyira ringott tőlünk. Az egykoron gyönyörű toroni karakka most szánalmasan festett. A vérszínű vitorláira festett kimérák döglötten lógtak az árbocokról. A kötelek nagy része elfoszlott, a többi ernyedten lógott alá. A hekkákkal telefaragott korlátok korhadtan, penésszel tele ölelték körül a rothadó hajót. A fedélzeten egykori katonáim szánalmas másai. Szemükben hínárszín fény lobogott. Arcuk maga a rettenet, az örökké holt testbe zárt lelkek szenvedése tükröződött rajtuk. Rothadó kezükben a rászáradt vértől szennyes megfakult pengék. Csak egyet akartak. Mindenkitől elvenni azt, ami tőlük elvétetett. Az Életet.
Intésemre tucatnyi csáklya mart az Ezüstszirén korhadó korlátjaiba, s rántotta közelebb a Jégkirálynőhöz. A két hajó hatalmas csattanással ütközött egymásnak.
-Támadás! – ordítottam.
Elsőként ugrottam a pusztuló hajóra. Embereim üvöltve követtek. Kardom sötét csóvát húzott, ahogy lecsaptam vele. Az élőhalott szemében kihunyt a hínárszín ragyogás, s feje pörögve zuhant a fedélzet nyálkás deszkáira. Vállvasammal akasztottam meg egy csapást, majd hatalmasat rúgtam az egyik közeledő élőholtba. Nagyot nyekkenve zuhant hanyatt és csúszott a lépcsőig, mely a fedélközbe vezetett. Sötét acélhálót vontam magam köré kardommal, ahogy a lépcső felé indultam. Mozdulataim nyomán testrészek hullottak a fedélzetre. Halált osztottam a holtak között. Lecsaptam a fejét az éppen feltápászkodó élőholtnak és a lépcsőn leguruló feje után indultam.
Odalent félhomály uralkodott. Bokáig érő vízben caplattam az egykori kapitányi kabin felé. Egy pillanatig megálltam a faragott delfinekkel díszített ajtó előtt, aztán elszántan indultam meg felé. Reccsenve szakadt ki az ajtó a helyéből. Arcom elé kapott kezemmel védtem szemeimet a röpködő forgácsoktól. A díszesen faragott ajtó hangos csobbanással zuhant előttem a bokáig érő vízbe. Helyén torztükör maradt. Saját rothadó tükörképem tekintett rám zölden izzó szemekkel. Sárkányos griffes mellvértjét rászáradt vér és zöld nyálka borította. Kezében vörös, nem evilági fémből kovácsolt penge. Nyakán mintegy második groteszk száj fültől fülig húzódó vágás. A megtépázott ajtókeretből egyetlen iker öcsém oszladozó hullája vetette rám magát. A döbbenettől alig tudtam védekezni. A rám zúduló csapások alatt térdre zuhantam.
Egy vágás az arcomba hasított. A fájdalom végre magamhoz térített. Éreztem a vér sós izét, ahogy a fájdalomtól elharaptam a nyelvem. A következő csapást olyan erővel ütöttem félre, hogy a vörös penge az egyik kabinajtóba fúródott. Ez a pillanatnyi előny elég volt számomra, hogy talpra álljak és lesújtsak az élőholtra.
-Bocsáss meg testvér! – súgtam miközben a fejetlen test hanyatt dőlve csobbant a vízbe.
Bal kézzel kirántottam öcsém kardját a kabinajtóból és övembe tűztem. Arcom iszonyatosan sajgott. Éreztem, ahogy a vérem befolyik a mellvért alá, s lassan átáztatja ingemet. Már éppen indultam volna a fedélzetre, amikor újabb alak jelent meg a kapitányi kabin ajtajában.
Töpörödött meztelen vénasszonyra emlékeztetett. Ráncos fején foltokban hiányzott a ritkás vékonyszálú haj. Zöldes bőrét fekélyek borították. Undorító emlői üres dohányzacskókként csüngtek. Minden ruhája egy szakadozott ágyékkötő szerűség volt, mely alól vékony ráncos lábak tartották a felpüffedt testet.
-Hát itt vagy te dög? – sziszegtem. – Miattad kellett meghalnia az öcsémnek.
Arcomat düh torzította el. Kardomat magasra emelve indultam a yamm-haikan felé. Valamit rikácsolt és felém tartotta a kezeit. Vakító kék villám csapott felém fülsiketítő robaj kíséretében. Ocsmány arcán döbbenet látszott. Kardom, mint kiszáradt föld a vizet, úgy szívta magába a pusztító villámot.
-Most megdöglesz kísértet! – röhögtem az arcába.
Átugrottam öcsém holttestén és rávetettem magam. Vékony kezeit védekezően tartotta maga elé. Hiába. Tövig vágtam mellébe a másfélkezes pengét. Megsárgult körmeivel hasztalan kaparászott arcom felé. Eltátott szájából fekete színű vér bugyogott elő. Páncélkesztyűs kezemmel ritkás hajába markoltam. Elhalóan nyöszörgött, miközben kirántottam belőle az éjfekete kardot.
-Remélem Tharr legmélyebb poklában szenvedsz az idők végezetéig! – köptem az arcába a szavakat, majd egy gyors mozdulattal elválasztottam a fejét a testétől. A fej a kezemben maradt. Szájából még mindig csöpögött a vér, ahogy a fedélzeten felhangzott embereim győzelemittas ordítása.

A lemenő nap fénye vörösre festette a vizet. Mintha csak Tharr síkján hajóznánk. S ha mi nem is, az Ezüstszirén hamarosan ott fog hajózni, ahol Tharr mérlege és ítélete várja őket. A Líndigass. Ahol a vértenger háborog. Intésemre lecsaptak a kardok. A karvastagságú kötelek pengve szakadtak el, s elengedték az utánunk kötött hajót. Ezüstszirén lassan elmaradt mögöttünk. Az íjász a korláthoz lépett. Egy fáklyával meggyújtotta a nyílvesszőt, majd az idegre helyezve várt.
-Mehet! – mondtam halkan.
Halk pendülés kíséretében küldte útjára a nyílvesszőt. Az Ezüstszirén azonnal lángra lobbant. A fedélzetén szétlocsolt olaj kékes lánggal lobogott. Némán búcsúztunk a hajótól és az emberektől, kik egykoron közénk tartoztak. Miközben a tatfelépítményről a lassan távolodó lángoló hajót bámultam egy vers jutott eszembe. Magamban mormolva búcsúztam vele fivéremtől.

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,
szem és kar rásimul s felejti már saját
háborgását szíved, figyelve ős zaját,
mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:
ember, örvényeid kinek van mérni ónja?
tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?
A meghitt titkokat irigyen őrzitek.

És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,
kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,
jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,
óh, örök birkozók, óh, vad dacú fivérek!

(A szerző megjegyzése: A vers Charles Baudelaire műve, Tóth Árpád fordításában. Remélem megbocsátja nekem, hogy művével próbáltam emelni szerzeményem értékét. – 2003)