Sajo: Dan ab Aclona (M.A.G.U.S. novella)

Az Ynevi Krónikák novellagyűjtemény újabb darabjában egy éjszakát töltünk a Démontanya fogadóban. Sajnos nem derül ki (számomra legalábbis), hogy merre található, így kvantum-ellátóegységként bárhová elképzelhető olvasóként és mesélhető kalandozóként. A történet ideje sincs kőbe vésve, de a főszereplő szavaiból kiolvasható Gorvik már-már a perszonáluniós felé hajlik.

Sajo más írásai (Mini történet egy Arel papról, Kit lehet lovagnak tekinteni?) a 2000-es esztendő októberére datálódnak, de még az annál is régebbi M* levelezőlistán is aktív volt, így elmondható, hogy ez az írásai is még egy (internet h)ősköri darab. Világképe és szokatlanul sötét hangulata miatt is inkább érdekesség, mintsem szorosan és szervesen a közösen vállalt és épített mitológiánk része, de megőrzésre és figyelemre mindenképp érdemes. Jó olvasást!

***

 Halk nyikorgással nyílt ki a Démontanya fogadó ajtaja. Azon kevesek, akik nem voltak restek és felpillantottak telt kupáik mellől – mert a Démontanyában ám soha sem hagyják kiürülni az ember poharát – egy sötét lepelbe burkolózó alakot láthattak besántikálni rajta. Néhányan, kiknek unalmukban nem volt jobb dolguk, szemügyre vették a jövevényt, de mindössze annyit tudtak megállapítani róla, hogy az átlagosnál termetesebb és igen ügyefogyottan jár. Az arcára egy pillantást sem vethettek az egész fejét borító csukja miatt, amin mindössze a szájnak és a szemeknek volt egy-egy hasíték vágva. Az idegen bizonytalan léptekkel a még egyetlen üres asztalhoz botorkált és óvatosan leült az egyik székre.

– Mit parancsol uram? – lépet oda a fogadós gyorsan, mert bár az új vendég nem úgy nézett ki , mint aki megengedhetné magának, hogy a Démontanya messze földön híres konyháját kipróbálja vagy akár csak valami jobb fajta bort ki tudna fizetni, de hát ki tudhatja. Ebben a fogadóban igen különös szerzetek is megfordultak már és a tulajdonostnem egyszer érték igen komoly meglepetések.
– Egy sört és valami harapnivalót – bugyborékoltak elő a furcsán ejtett szavak a csukja mélyéből. A fogadósnak ettől a hangtól valahogy határozottan rossz érzése támadt.
– Azonnal hozom – mondta, és igyekezett minél előbb távol kerülni attól az asztaltól. Kisvártatva egy felszolgálólány jelent meg egy korsó sörrel, egy darab kecskesajttal és fél vekni kenyérrel. Némán lette és sarkon fordult, ám mielőtt még kartávolságnyira jutott volna, az idegen utánanyúlt és megragadta a könyökét. A lány arcán riadt mosollyal nézett vissza.

– Parancsol még valami az úr? – kérdezte, magába fojtva viszolygását.
– Igen. – recsegte az idegen visszataszító hangján. A lány a csodálkozástól kerekre tágult szemmel bámulta az ismeretlen kezében felbukkanó dupla Erigowi-aranyat. Az idegen a lány markába nyomta, és az önkéntelenül is remegő kezébe zárta a számára királyinak tűnő ajándékot – Téged! Este. Ha nem jössz el, vagy csak szólsz róla valakinek is, akkor meghalsz.
– Ja, és szólj a gazdádnak, hogy ma éjjel itt szállok meg. – emelte fel hangját a jövevény…

Közeledett az éjközép órája. A Démontanyában már az utolsó olajmécsest is elfojtották amikor könnyű léptek halk nesze hallatszott a fogadó szállásrésze felé vezető folyosón. Az ablakokat fedő függönyök résein beszűrődő holdvilág megcsillant a lopva közeledő felszolgálólány riadt szemén. A lelkében tomboló csatát vívott a kapzsiság és az idegentől való ösztönös undorodás. Minden porcikája tiltakozott a gondolattól, hogy az idegen visszataszító kezével fogdossa, rámásszon, netán bugyborékoló, iszonytató hangjával kedvességeket sugdosson fülébe. De két arany rengeteg pénz és ahol kettő akad, ott talán van több is. Nem is beszélve a fenyegetésről. Chatarine – mert így hívták a lányt – minden kétség nélkül elhitte, hogy a csuklyás ember megteszi amit ígért. Odaért a szoba ajtajához, amiben az ismeretlen kapott szállást. Ki lehet ez az ember? Még a fogadósnak sem árulta el a nevét, sőt amikor az próbált meg érdeklődni, csak egy halálos fenyegetésnek is beillő torokhangú morgást kapott válaszul. A lány egy pillanatnyi habozás után bekopogott.

– Gyere be! – hallotta bentről a bizonytalan és mégis parancsolóhangot.
Chatarine az aranyra gondolt és belépett. A szobában félhomályfogadta. Csak egy mécses éget, az is félig letakarva valamilyen rongyféleséggel. Az idegen a legtávolabbi sarokban ült egy széken. Szinte teljesen árnyék takarta, így a lány azt sem tudta kivenni, hogy rajta van-e még a csuklya vagy sem.

– Talán az lenne a legjobb, ha le sem venné – gondolta Chatarine.- Biztosan igen ocsmány képe van, ha állandóan csuklyában mászkál. De mindegy!
Csak ezt az egy éjszakát kell kibírnom és holnap már gazdag leszek. Veszek magamnak szép ruhákat, ráadásul ilyen hozománnyal biztos nem lesz nehéz valami jóravaló férjet találnom magamnak.

– Vetkőz le és feküdj le az ágyra! – tört föl a férfiből. Hangjából szinte sütött a türelmetlenség és a vad, állatias vágy. A lány megremegett, de engedelmeskedett. A lelkét megacélozta a szegénységben eltöltött tizenhét év.
– Simogasd magad! – adta ki az újabb parancsot az idegen. Ezt is megtette, bár fogalma sem volt róla, mit akarhat evvel a másik. Aztán egyszer csak azt vette észre, hogy ott van. Mozdulni akart, de nem tudott. A férfi ráfeküdt, lefogta a kezeit.
– Nézz ide! – hörögte az ismeretlen. Nem volt rajta a csuklya. Chatarinét elöntötte az iszonyat. Menekülni akart, de nem tudott.
Küzdött a szabadulásért, nem érdekelte őt már az arany sem. Csak kiszabadulni! Aztán feladta. Tehetetlenül, sírva tűrte, hogy a férfi kielégítse vágyát. Ám amikor a férfi végzett, akkor sem gurult le róla, mint ahogy az eddigi egyetlen szeretője – a fogadós – szokta, hanem rajta maradt, szinte kiszorítva a tüdejéből a levegőt.
– Akarod tudni miért nézek így ki? – zihálta őrjöngve az idegen. – Tudni akarod ki tette Domvik nemes lovagját ilyen aljas és rút féregé?

A férfi már nem feküdt a lányon. Visszaült a sarokban álló székre, ám a csuklyáját nem vette fel. Egy ideig meredten nézte az ágyon összekuporodó, pityergő leányt. Ha a mécses szeszélyes lobbanásai folytán az ülő alak torz arcára fény vetült, akkor – ha lett volna aki figyelje – észre lehetett venni a pillantásában megbúvó gyötrődést. Chatarine megmozdult, de a férfi tudomást sem vett róla. A lelke már máshol járt. Elkezdet mesélni. Nem a lánynak, sokkal inkább csak a saját lelkén akart könnyíteni. Ki akarta beszélni magából az elmúlt évek felgyülemlett keserűségét, a rengeteg fájdalmat, megaláztatást, a roppant indulatokat gerjesztő tehetetlenséget.

– A nevem … Nem, nem hozhatok szégyent apám házára… Bár már ez kit érdekel?! Rael con Werry vagyok. Egykoron Domvikot szolgáltam, ezt az álnok és híveit cserbenhagyó istenséget. Több véres csatában is megfordultam ezelőtt, az egyházi zászlót védelmezve a kos fattyai ellen, ám amikor nekem lett volna szükségem segítségre, rútul elárultak. Elárult az egyház és elárult az, kit istenemnek hittem. A volt lovag szavaiból áradó gyűlölet szinte betöltötte a szobát. A lány rettegve nézte, mozdulni sem mert. Összeszorított fogakkal küzdött, hogy visszafojtsa feltörni igyekvő sikolyát. Meztelen testét időnként zokogás rázta meg.

– Hogy hogyan?! – folytatta a férfi, tudomást sem véve a lány szenvedéséről. Mind jobban belelovalta magát a saját szavai által korbácsolt indulatba – Amikor a balsorsom összehozott a végzetemmel, senki sem figyelmeztetett és amikor bajba jutottam senki sem segített. Senki! Se az egyház, se az isten. Legalább hősi halált halhattam volna! Vagy vethettem volna önkezemmel véget az életemnek! De nem! Nekik ez sem volt jó. Szerintük senki sem tehet isten akarata ellenére. Ha Domvik úgy akarta volna, akkor a méreg elpusztított volna. „Nekem még feladatom van az életben” papolták kenetteljes hangon. Hát nézz ide! Lehet így emberként élni? Igen, a méreg tette. Az tette tönkre így el a testemet. Azért ráng ily csúful az arcom, azért ilyen ocsmány torzó a képem. Én, aki valaha a nők kedvence voltam! Nekem kell aranyért megvásárolnom azt, mit régebben kérés nélkül is megkaptam. És még így is undorodnak tőlem. Mindketten zokogtak. Bár a szavak rekedten gurgulázva törtek fel az elgyötört torok mélyéről, a férfi előadásmódjában mégis volt valami magávalragadó. A lány szinte magáénak érezte a másik fájdalmát – feledve sajátját – együtt szenvedett vele.

– Megrohantuk a ranagolisták egyik mocskos fészkét, ami a shadoni határ közelében rejtezett. Mindenkit kardélre hánytunk… De hiába kerestük, a hullák között nem találtuk meg a papot. Az oltárt is ezer darabra törtük. Két nappal később, tisztán emlékszem arra az átkozott estére, a csapat betért egy útszéli fogadóba. Néhány kupa bor után én mondtam a fiuknak, hogy kiszelőztetem a fejem. Kimentem sétálni. Gyönyörű csillagfényes éjszaka volt. Óh, bárcsak zuhogott volna az eső! Egyszer csak halk reccsenést hallottam a hátam mögül, mint amikor valaki rálép egy faágra… Mire a bortól lelassulva megfordulhattam volna, éles fájdalmat éreztem a hátamban.Egy fekete köpenyes alakot láttam elsuhanni mellettem, be az erdőbe. Nem üldöztem, mert tudtam, hogy úgysem találnám meg. Az erdő mélyéből gúnyos kacajt sodort felém a szél… Visszabaktattam a fogadóba, figyelmezetni a többieket, hogy rablók ólálkodnak a környéken. Ellátták a sebem, ami nem volt túl mély. Akkor még azt hittem szerencsém volt… Rael con Werry némán ült egy darabig. A szeme sarkából előbuggyantak a könnyek. A lány már nem zokogott, hanem a lábát két kezével átkulcsolva szánakozva nézte a lovagot.

– Egy hét múlva kezdődött. Viszketett az egész testem, de hiába vakartam, csak még rosszabb lett. Aztán elkezdődtek a görcsök. Rángatózott minden tagom. De a legrosszabb az arcommal történt. Gennyes hólyagok keletkeztek rajta, és a görcs csufossan eltorzította arcvonásaimat. Addig mélyen zengő hangomból ez maradt, amit hallasz. A papok? Imádkoztak értem és kiderült : semmi hatalmuk sincsen. Talán csak a görcsökön tudtak enyhíteni. A fájdalom szinte teljesen megszűnt, de a rángás maradt. Hát hogy nézek én ki!? Hogy mutatkozhatnék így az emberek előtt? Mindenki ugyan úgy nézne rám, mint te. Undorodnának tőlem az emberek.
A férfi itt újabb szünetet tartott. Talán hogy rendbe szedje gondolatait. Ránézett a lányra és csak most tudatosult benn, hogy nem egyedül van.

– Mindez három évvel ezelőtt történt. Azóta csak a bosszú foglalkoztat. Mindent kiderítettem amit csak lehetett a gyilkosomról. Mert meggyilkolt! Ez az emberroncs már nem én vagyok. Azóta rájöttem, hogy nem egy egyszerű útonálló támadott meg. Annak a szentélynek a papja volt, amit leromboltunk. Akkor pont nem volt ott, piszkos ügyeit intézte a közelben, de amikor visszatért, akkor utánunk vetette magát. Leste az alkalmat, hogy megtorolja amit tettünk. Hát sikerült neki. De én bosszút állok! Tudom hogy néz ki, ismerem a múltját. Már csak meg kell találnom és végzek vele!
A férfi szavait újra elöntötte az indulat.

– Akarsz hallani róla is? Elmondjam milyen mocskos élete van egy ilyen szörnyetegnek. Hát tanulj belőle!….

A lovag halkan, nyugodtan beszélt, szavai mögül mégis ki lehetett érezni a határtalan gyűlöletet. És a szenvedést. Szemei a semmibe révedtek, ahogy maga is elmerült a történetben, amit mesélt.

– Ab Aclona. Ebbe a családba született. Ez egy régi nemesi család Gorvikban, valaha a fél Akvilona tartomány az ő uralmukat nyögte. Ám egyszer valamelyik meggondolatlan ősük magára haragított egy még erősebb vetélytársat és a család hatalma elenyészett. Már azt is csodának tartották a környékükön, hogy egyáltalán fenmaradthatott a nevük… Dan ab Aclona…Igen, ő volt az aki tönkretett. A szülei jelentéktelen senkik voltak. Egy kis udvarházban éltek, épp hogy annyi földjük és parasztjuk volt, amiből fenntarthatták magukat. Állandóan a régi dicsőséről ábrándoztak. A gyermekeiket is abban a szellemben nevelték, hogy a család előbb-utóbb majd visszaszerzi a becsületét. Fertő! Tipikus gorviki gondolkodás. Csak akkor ér valamit az élet, ha a tulajdonosának hatalom van a kezében… – Rael con Werry, bár nem volt hideg a szobában, mégis megborzongott – Két testvére volt. Egy bátyja és egy öccse. A nevüket nem mondom, úgysem éltek sokáig… Az idősebbik egy mérges vipera harapásába halt bele. Senki sem értette , hogyan kerülhetett be a hüllő a gyermek szobájába. A kis Dan már idejekorán biztosította, hogy az örökséget ő kapja majd… Ám nem sokkal később felrémlett benne a gondolat : ő is áldozatul eshet mind eszesebb öccse kapzsiságának. Elmentek hát kirándulni és mily szerencsétlen baleset! A kisgyerek lába alól kifordult egy kő és leesett egy szikláról. És ekkor még csak nyolc éves volt… A volt lovag vizenyős szemével a lány tekintetét kereste. Az elborzadtan meredt maga elé. Soha sem hitte volna, hogy egy gyerek ilyen gonoszágra képes. Most már komolyan kezdte szánni a férfit, hogy egy ilyen szörnyetegnek akadt az útjába. – Kilenc évesen megmentett egy Ranagol papot… Igen… Az inkvizíció egy csapata titokban behatolt Gorvikba, hogy az ítélőszék elé állítsák Farre Vaniennát, Shadonban elkövetett bűneiért. Sikerült is megtalálniuk, de a pap észrevehetett valamit. Elmenekült… Egy erdőben érték utol, ahol már-már bekerítették. Ab Aclona ekkor találkozott Vaniennával. Hamar rájött, hogy miféle emberrel hozta össze a sorsa, ezért segített neki. Mivel jól ismerte a környéket, ezért sikerült kimenekítenie a papot a mind szorosabbra záródó gyűrűből. A lovag szomorúan csóválta a fejét. Az elmúlt években minél többet tudott meg ab Aclonáról, annál jobban gyűlölte és undorodott tőle. Sajnos az utóbbi pár hétben elvesztette a nyomát. Pedig már közel járt. Egyszer – talán egy hónappal ezelőtt – felfedezett egy rögtönzött oltárt. A rajta hagyott, hiányzó szívű áldozat még nem is merevedett meg teljesen. Nagyon közel járt, de azóta mintha a föld nyelte volna el. Talán rájött, hogy valaki követi?

– Ranagol szolgája, akinek a segítségére sietett – folytatta kisvártatva – meglátta benne a lehetőséget. Védőszárnyai alá vette. Ab Aclona többet már haza sem ment, szülei azóta sem tudják, mi történhetett vele. A rendházban, ahova a gyerek került teljesen felkészítették az ocsmány Ranagol szolgálatára. Hiába, amilyen az úr, olyan a szolgája. Tökéletesen összeillenek! Ezt az istent, valamennyi szolgájával együtt ki kellene pusztítani ebből a világból! A volt lovagba mintha egy pillanatra visszatért volna a rég elvesztett büszkeség. Kihúzta magát, szavai keményen, elitélően csengtek. Aztán a tűz, ahogy fellángolt el is lobbant. A férfi szemében kihunyt a fény. A büszke harcos helyén újra csak a megtört roncs gubbasztott.

– Aztán ott van egy furcsa eset. Ezt máig sem sikerült teljesen megfejtenem. Valamiféle köpennyel kapcsolatos. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, csak azt: egy köpeny mentette meg azt a mocskos életét. Azt az átkozott köpenyt valamelyik pártfogójától kapta és egy lehetetlen helyzetben fel is használta. Sajnos szégyenének minden tanúját kegyetlenül meggyilkolta, nem tudhattam erről többet meg. Pedig lehet, hogy ez lenne a kulcs. Ennek segítségével talán szélesre tárhatnám a bosszú kapuját… Azóta mindig ezt a köpenyt hordja. Fekete selyemköpeny, vérvörös prémmel szegve. Rael con Werry felállt a székről és az ágyhoz lépett. Lassú, bizonytalan mozdulattal lehajolt és kihúzott alóla egy tarisznyát és kutakodni kezdett benne. A mécses remegő fényénél alig találta meg, amit keresett.

– Itt van. Ezt a levelet ő írta. – húzott elő egy bőrtokot. – A határ közelében fogták el a küldöncöt. Ab Aclona valamilyen tisztátlan ügyet intézett Shadonban és az addigi eredményekről számolt be feletteseinek… – Amikor elvégezte a feladatát, egy szentélyt és a hozzá tartozó földeket bíztak rá, hogy gondozza Ranagol megelégedésére. Nagy kitüntetés volt ez, figyelembe véve ifjú korát. Az első lépés a hatalom felé vezető úton… És mi ezt az utat álltuk el…

– Megtanultam a leckét. – sóhajtott fel a lovag. – Soha ne keresztezd egy gorviki útját! Legfeljebb, ha örökre félre tudod állítani. De én megtalálom és akkor meglakol minden vétkéért!…

A szolgálólány hajnal felé hagyta el a volt lovag szobáját. Besettenkedett saját kis kamrájába és a másik két arany mellé rejtette azt is, amit con Werry nemrég nyomot a kezébe. Átöltözött, majd hogy elűzze fáradságát kiment az udvaron levő kúthoz és megmosakodott. A jeges víz ugyan felfrissítette, de a történet továbbra is ott zsongott az agyában. Rövid kis élettapasztalatával fel sem tudta fogni, hogy létezhetnek ily kegyetlen emberek. Mire visszament a fogadóba, egy vendég üldögélt bent, kiszolgálásra várva. Magára kapta kötényét és az asztalához sietett.

– Mit parancsol az úr?
– Hozzon egy finom reggelit, kedves. – mosolygott rá az ismeretlen úriember. Feltűnően megnyerő mosolya volt. Chatarine hamarosan megjelent, egy tálcán hozva az ételt.
– Parancsoljon. Jó étvágyat az ú… – megakadt a szava. Fejében mintha a város összes templomának harangja kongott volna, jelezve a fenyegető veszedelmet. A tekintetét nem bírta levenni a férfi köpenyéről. Gyönyörű darab volt. Fekete selyemből, vérvörös prémszegéllyel.
– Hol van? Vezess! – állt fel a férfi. És a lány engedelmeskedett…