A GuRúnában indult, a Rúnában folytatódott Ynev kalandozóit bemutató sorozat oldalunkon bővült tovább eddig Axel Ragaen, Alucard Ront’e Rone és Cungenmaru bemutatásával. Ezekben a bejegyzésekben az évekig kalandozott, nyugalmazott és NJK státuszba átsorolt karakterek háttere, részletes bemutatása és statisztikái kapnak helyet, amivel akár kalandmesterként színesítheted a játékosaidat körülvevő világot vagy játékosként részletesebb bepillantást kaphatsz utólag egy-egy kalandban, novellában feltűnt alak múltjába, s megismerheted mivel járult hozzá és bővítette a Krónikák.hu mitológiáját.
Cloud Boohen karaktere már az oldal születését megelőzően indult el útjára, vizsgakalandokban vett részt, tesztmeséken szerepelt és időről időre nemcsak visszatalált szabad játékok és versenymodulok során az asztal játékos felére hanem több kalandunkat is felvezette látomásos költeményeivel az évek alatt, sőt, az egyes rendezvények rövid versmottóit is az ő alkotásaiból emeltük ki a Fanfár a Hősökért első táborától, a Vándorkrónikák indulásán át megannyi Kalandorkrónikák beharangozásáig (s állítólag a Regélő Főnixek „dalához” is volt köze).
Írásai rendezvényektől és moduloktól (pl. Sötétség átka) függetlenül is feltűntek az oldalon, ahogy innen–onnan adott életjelet magáról Yneven keresztül-kasul tartó kalandjai között. Utóbb rövid játékbeszámoló is kötődött hozzá majd egyre több, az oldal kronológiáját támogató eseménnyel kapcsolatos novellában jelent meg („cameozott”) és kapott egyre fontosabb szerepeket is, Első róla szóló regénynek csak a bevezetője készült el anno, egy későbbi pedig (Krovali rejtvény) bár megíródott de el is veszett annak rendje és módja szerint, így mielőtt részletes életútját és karakterlapját bemutatjuk az előbbit adjuk közre vele kapcsolatban.
***
Vörös és Fehér (részlet)
De légy nyugodt: ha az a zord parancs
Engem könyörtelenül sírba ránt,
Ebben a könyvben lesz még némi rang,
És veled marad emlékem gyanánt.
Ha ezt átnézed, leglelkemet, a
Neked szenteld szentelt részemet nézed át.
A por csak a port kapja (hisz joga);
Jobb része szellem s az tiéd tovább:
Így hát, ha testem vész, te csak nyüvek
Koncát veszted, az élet seprűjét,
Egy cenk tőr gyáva prédáját — minek
Emlékeznél rá? –: túl hitvány szemét!
A mű kincse: amit tartalma ad,
És az ez itt, s ez teveled marad.
Shakespeare: LXXIV. szonett
1
Nappallá vált az éjszaka mikor a ház ablakainak fénye megvilágította a manor udvarát. A lángok drága brokátokba nyaltak bele és a fa borítású mennyezet rozettáiért kapdostak. Már csak néhány helyről hallatszottak az életükért küzdő háziak kiáltásai és kardcsörgés. A kapu kőfrízei alatt már biztonságban tűnhetett fel a lovas, arcán ,a győztesek jussa Gorvikban, egy őszinte mosoly. Büszkén léptette harci ménjét a kigyulladt istálló mellett és kedvtelve lelte örömét a lángoló udvarház látványában mikor a Ranagol angyalaival szegélyezett kerti murváson haladt. Oltas ab Never életében először győztesnek érezte magát. Hosszúnak rémlett a bujdosásban töltött esztendők sora, a nélkülözésben és rablóbandákban töltött évek nem sokat hagytak az egykor volt ficsúrból. De sunyi rókaképe és olthatatlan bosszúszomja töretlen maradt az évek során.
Pribékjei, akiket a szomszédos tartomány hegységeinek szétvert rablóbandáiból toborzott látható élvezettel fosztották ki a melléképületek sorát és az udvarház díszes termeit. Élvezzék csak, megérdemelték. Aképpen azok is, akik alkonyatkor még otthonunknak nevezték ezt a hajlékot. Többjük a környező kerti fákon himbálózott már éjközép óta és arcukat süttették a félig telt kékszínű hold ragyogásában. Oltas mélyen beszívta a füst és szenvedés illatát. Most még több időnek tetszett míg eljutott idáig és némi keserűség is vegyült bele. Bánta már, hogy nem maga vezette rohamra embereit, de tudta, hogy ugyanaz volt az ok amiért ma itt lehetett: soha semmit nem bízott a véletlenre.
Egy oldalház sarkáról elvált egy árny és felé suhant, ő mégis érzékelte ezt szeme sarkából. Gondolkodás nélkül fordult féloldalt a nyeregben, ösztönösen bújt ki a kengyelből jobb lábával és csatolta le rövidkardját bal combjáról. Fordulásból már a felé rohanó alak kinyújtott kezeit is látta. Ösztönösen vágott és nyakazta le a lovához érő goradont. A földműves feje begurult a hátas lábai közé, teste pedig biztonságos távolságban zuhant el. Oltas undorodva fordult el a fegyvertelen testtől és rövidkardját, elmúlt évei leghűségesebb társát maga elé emelte. Lecsendesítette lelkét és arra gondolt, hogy ideje a néhol csorba pengét nemesek ramierára váltania. Ó, nagyon is itt volt az ideje már.
- Uram, uram – hallotta az ismerős kiáltást a murvás út végéről. Bőrökbe és szőrmékbe öltözött kormos képű suhanc rohant felé. Fiatal papnövendék volt valaha, családja bizton most is úgy tudja tanulmányi idejét tölti a szent föld valamely iskolájában – uram, az öreg nincsen meg.
- Mi az, hogy nincsen meg? – Oltas arca hirtelen lett sápadt majd lángvörös a ház fényénél – Azt mondtátok, hogy bizton láttátok ma az átrium kertjében és senki sem hagyta el a házat – nyugalmat erőltetett magára és úgy folytatta – ha nem találjátok meg az apámat hajnalig szíjat hasítok a hátatokból – hangja, mely bár rekedt és magasabb volt a korabeli férfiakénál, parancsoláshoz szokott és pont ilyen naplopókon pallérozódott. Így a fiú egy nyikkanással eltűnt egy vastagabb fa kormos törzse mögött, hogy fosztogató társai közül minél többet tudjon a ház urának keresésére sarkallni.
Ab Never magára maradt gondolataival. Lassan éledő dühe melyet majd másfél évtizedig tartott vissza most lángoló gyűlölet képében sújtotta szülői házát. A kúriát amelyben megszületett az utolsókat rúgta, az istálló ahol első lovát kapta és első lehetőségét, hogy kedvét töltse egy nővel aki jóval idősebb volt nála, most álatala vált minden hamuvá és hajnalra pernyévé is lesz. Megfáradt arcát a néma mennyek magasába emelte, látta a csillagokat elhomályosító zsíros füstöt felszállni Ranagol felé. Remélte, hogy a Kosfejes úr látja őt, látja a tékozló fiú győzelmét. A tékozló fiúét, aki hazatért.
2
- Lányom, nem bírom tovább.
- Apa, nincsen sok már…
- Számomra sincsen, engedj.
Az éltes férfi elrántotta karját a lány szorításából, dacosan vetette hátát a fehér műkőoszlopnak. A lánya szemébe nézett és maga is megdöbbent annak pillantásától: hány férfi hal még meg ezekért a szemekért mielőtt a világ fénye kihuny majd? Pedig még csak az anyjára sem hasonlított, nagy szerencse, Ranagol áldása. Lánya aggódó tekintete elől inkább sebei felé fordult figyelme. Érezte ugyan, hogy bal oldalát már nehezen húzza, de hogy ilyen mély sebet kapott volna az magát is meglepte kissé. A hálójában rátörő gyilkos közönséges orgyilkos volt, fiatal korában hármasával ette a hasonlókat, de most – és erre a sebből agyába áramló égő fájdalom emlékeztette – úgy látszik egy tehetségtelen csavargó is éppencsak sok volt. Erősen szuszogott is, máskor rendes copfba kötött ősz haja most nedvesen tapadt az átvérzett ingeséhez. Nevetni próbált saját gyengeségén de csak újabb köhögő rohamot kapott.
A lány nem nézett félre – miféle asszonydémon ez? – felsegítette az elgyengül öreget és egy alkóvhoz támogatta. Lázálomnak hitte, de mikor a széttárt szárnyú, arctalan Ranagol angyal képmásával díszített alkóvba ért minden fény kihunyt körülötte. Eltűntek a lángok, eltűnt a füstszag és eltűnt mindaz, ami vereségére emlékeztette. Még a fájdalom is enyhült a mellkasában.
Képzelete játszott talán, de önmagával nézett farkasszemet. No nem pontosan, ennek az ab Nevernek még nem ezüstszín haja és pohos hasa volt. Arcán azonban a világ és élet felett aratott egyértelmű győzelem mosolya játszott. Fejét dacosan felszegte még így, ültében is. Igen, emlékezett, régen nagyon szerette ezt a képet magáról. Önkéntelen is megpróbálta utánozni a festmény mosolyát és őszintén hitte, hogy sikerült.
A lány eltorlaszolta a menedék bejáratot, így már kívülről sem egy fali beugró, hanem egy kormos fal látszódhatott. Az asztalra készített félig teli lámpást meggyújtva fényt csempészett a szoba árnyékai közé. Végignézett a ruhásszekrényen és a falitükrön. Láthatóan zilált haját megpróbálta rendbe tenni, de amikor meglátta a falhoz támasztott festmény előtt hevesen gesztikuláló öreget saját vérében feküdni az egyszerű ágyra húzta fel a nehéz testet.
– Milyen nemes hal meg a kardja nélkül lányom?
– Apa, nem tudom, hol van a kardod.
– Ez is csak egy a Kosfejes gonosz tréfái közül – feje félrebillent, hogy megint láthassa a festményt. Annak az ab Nevernek bezzeg megvan a kardja, de még a ramierája is. Keserűen elmosolyodott. Hány esztendeje is volt?
– Atyám, erre nincs idő. Értesítenünk kell a híveinket.
– Nincsenek többé híveink.
– Hogy, hogy nincsenek többé híveink?
– A gyengéknek nincsenek híveik.
– Hol van a pap és az orgyilkosunk apa?
– Elküldtem őket, elküldtem őket is.
– Hová küldted őket?
Az öreg megpróbált hasra fordulni, talán, hogy sem a lánya sem a festmény vádló pillantását ne kelljen állnia. Csak úgy a fal felé fordulva mondta tovább.
- Neked is el kell menned.
- Hová mehetnék én, minek mennék én?
- A Városok Városába kell menned, ott kell megkeresned.
- Kit kellene nekem megkeresnem ott? – a fal felé fordult férfi nem válaszolt, légzése lelassult – kit keressek én ott apám? – kétségbeesett sikolya talán a holtakat is felébresztette volna és talán így is volt.
- Keresd meg a Rózsa lovagját lányom, ő majd segít neked – maga sem tudta miért, de erre a gondolatra elmosolyodott…
…és így is halt meg.
A lány sikolya megreszkette a mágikus menedék falait, de hangja nem juthatott messzebb az éjszínű falakon. Valahol azonban a major udvarán egy lovas elfordította fejét a csillagokról és a lángoló ház felé fordult. Erre mondják, hogy valakinek megérzése van és Oltas ab Never elértette ezt az érzést. Hiszen a győzteseknek is kijár egy lélegzetvételnyi öröm az életben.
3.
Erionban beköszöntött a tavasz. Végigfodrozta a bazárok szélfogóit, amiknek csilingelő hangjára összefutottak a kerek arcú utcagyerekek, míg el nem zavarták őket. A kikötőben olcsóbbak lettek a tömény italok és ez mindenkit dalolásra késztetett a hercegi mólótól a zavaros végekig a csapszékekben. A parkok megteltek az élettel és hirdetőikkel. Új lendületet kaptak az Alborne és Ellena hittérítők, kiszorítva a télidőben uralkodó khotórr szerzeteseket, akik nem mertek Tharr poklával ijesztgetni a szerelemtől megittasult városban.
Bizony a város megittasodott az önzetlen boldogságtól, ezekben a napokban minden godorai polgár örült annak, hogy élt és ott élt ilyenkor ahol a leghangosabban szólnak a kobzosok hangszerei és a legfényesebben ragyognak az utcák éjszakánként. Bolondok és szerelmesek ideje ez, tartják a Krad papok és buzgó imádságokra vonulnak el, hogy ne gondoljanak arra a szomorú tényre, miszerint az év számukra csak három évszakból áll. Nem egy rendtársuk veszett oda ezidőtájt a Városok városában és került elő nyárelőn házas emberként, hogy rendből való kilépését kérje és az áldást születendő gyermeikeire.
Minden valamirevaló szerelmi történet ezekben a napokban kezdődik, akármilyen befejezésük is legyen. Általában egy bállal vagy egy utcai mulatsággal kezdődik, a tömegbe vegyült nemes hölgyekkel és tömegben vadászó szerencselovagokkal folytatódik. Majd aztán lesznek túlzó erkély jelenetek és kerti légyottok, lesznek zihálásba fulladó balladák és mennyi, mennyi felesleges apróság, mely akkor szinte a világot, később egy rossz gondolatot sem érdemel. Boldogok azok a szerelmek melyek nem érik meg a hajnalt és nem látják meg a fényre csúnyuló álmok karmazsinszíneit a függöny résein át.
Mert van a godorai tavasznak egy másik arca is. Ez az arca azokat a vágyakat is felébreszti, melyek nem illenek báltermek és romantikus költemények lapjaira. Az egymás hegyére-hátára épült házak fülledt melegében könnyebben felforr a vér az erekben mint a shadoni őshazában és több várt iszik fel a föld az ilyenkor vívott párbajok után mint az egész évben együtt véve. Kardcsörgető ifjak játékának indulhat egy este, de könnyen fullad mindaz tragédiába, famíliák utolsó sarjainak elvesztésébe és minden egyes ilyen eset csak a régi igazságot erősíti: Erionban élni és meghalni könnyebb, mint máshol.
Aztán a tavasz elhagyja a godorai partokat. Mintha a keleti szél elcsendesülésével a város is megállna, pedig csak lelassul. Lelassulnak a kocsik és a lovak leszegett fejjel léptetnek csak gazdáik után a főutcákon. Elhallgatnak a térítők a parkok és terek magaslatain. A piac hangos zsivaja zöngéssé szelídül. Mindezeket még túl lehetne élni, persze nehezebb ha a jég tömbje már az arany érmékkel egyenlő, de van rosszabb: mikor az érzések lobogói kókadnak le a szélcsendben.
– Cloud, beszélnünk kell – kedves hang, még ha nem is ez az első, ami eszébe jut az embernek a lányról, kinek szájából hangoznak el az ismert és túl jól ismert frázisok.
– Ennyire nagy lenne a baj kedvesem? – a hang a párnák alól érkezett, melyek alól csak egy sötét hajzuhatag látszott ki és egy félmeztelen hát. Az ágyon fekvő férfi állapotát jól mutatta az a tény, hogy csak egyik csizmája volt fent a lábán, a másik valahol a függöny tövében pihent, ezüst csatjain játszott a kora délutáni nap fénye. Aki az ágyon feküdt fejjel a díszpárnákba dőlve elégedett a volt a sorsa ilyetén alakulásával.
– Gondolkoztam… – kezdte volna a valaha kedves hang.
– Akkor ennyire nagy a baj – állapította meg az, aki kezdett elégedetlen lenni az események alakulásával. Előbb egy morgást majd egy beletörődött sóhajt hallatva emelkedett meg helyzetéből, hogy jobban értse, amit a valaha kedves és egyre kevésbé szimpatikus nő akart megosztani vele.
– Teljesen bizonyos vagyok benne, hogy más nőkkel is találkoztál a héten, Cloud.
– Ugyan, csak nem egy rakás Krad papot ugrasztott az apád utánam? – kérdezte és egyben nagyon remélte, hogy nem.
– Nem – a díszpárnák szélének bojtjait egy megkönnyebbült sóhaj remegtette meg – viszont én magam kértem ki egy álompap tanácsát.
– Na, ez már érdekesebbnek hangzik – állapított meg a férfi és kinyúlt az ágy melletti kis asztalon lévő ezüstláncon lógó korallnyakláncért mely egy félig lehunyt szemet formázott, egy letűnt kor álomistenségének jelét.
– Arra kértem, hogy tudja meg, derítse ki miről álmodsz mellettem.
– Egyetlenem, én azt önszántamból is…
– Csendet, most én beszélek – az álmatag ifjúnak éreznie kellett volna az emelt hangon, hogy ne feszítse tovább a húrt.
– Ahogy akarod kedves, én csak… – az álmatag ifjak hajlamosak túlfeszíteni.
– Csendet – éles kiáltására kinyílt a kétszárnyú ajtó és két bő tunikát viselő férfi ugrott be rajta, persze csak komótosan, az egyik majd elesett a nagy szőnyeg szélében. Kezük az övükön lógó kard és tőr markolata felé tapogatózott, szemükkel a szobában keresték a támadót vagy az alkalmat, hogy a bosszantó ifjút megagyalhassák végre, de persze csak úgy, hogy a munkájuk része legyen. Erionban senki sem végez felesleges munkát vagy csak nem tud róla.
Sajnálatukra az úrfi nem hölggyel erőszakoskodott, sőt, semmilyen okot nem adott a hatásos belépőjük még nyomatékosabbá tételére. Az ifjú ehelyett egy gyűrött méregzöld ujjast szuszakolt fel magára és bágyadtan kereste a földön a kalapját. A kanapé mögül kacsintott rá a bronz kalapdísz és a kihajló pávatoll, még ha kókadozott is. A beállt csendben, míg a lány felmérte hangjának eltúlzottságát, volt alkalma odalépni és fejébe nyomni a viseltes kalapot. Némán szavakat formált maga elé ahogy a fali csiszolt üveglapban végignézett magán majd megakadt a szeme a még mindig meredten őt néző lányon. Nagyon más volt mint az azt megelőző és az azt jóval megelőző estéken. Vagy csak ő látta annak a hetykén félrecsapott kalap takarásából. Alapvetően nem számított már ez sem.
– Azt akartad mondani, hogy hallgassak el, hát elhallgattam – kivárta, míg a lány küzd magában a válasszal, majd csatát veszt odabent – Azt akartad tudni miről álmodom és mással lesetted ki az álmomat. De vajon mit talált az az álompap? – gúnyos, kérdő pillantás a lányra míg az le nem süti szemeit – Mit talált az álmaimban amit nem osztottam meg veled?
– Semmit – suttogta maga elé a lány.
– Még egyszer kérlek, az urak nem hallották – biccentett a két fészkelődő zsoldos felé.
– Azt mondta – kezdte el megéledő önbizalommal – hogy nincsenek álmaid, hogy az álmaid helyén nincsen semmi, mintha, mintha nem álmodnál sohasem, mintha kizártak volna téged az álmok világából – felszegte fejét, éppúgy mint első találkozásukkor és ez egy mosolyt csalt az ifjú arcára is, állta a nemeshölgy dacos pillantását.
– Ez gondolkodtatott el?
– Megijesztett, hogy még ennyit sem tudhatok rólad. Nem tudok rólad semmit. Azt sem tudom, honnan származol.
– Abasziszból jöttem…
– De a neved sem aszisz, nem ismernek az ottani nemesházak között Booheneket.
– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem hiszel nekem?
– De hiszek neked csak nagyon nehéz így, hogy nem tudok semmit, de semmit sem rólad.
– Akkor megkönnyítem neked – mormolta maga elé ahogyan leakasztotta az üres kardhüvelyt a székről és felcsatolta az oldalára. Köpönyegét az ágytámláról csak könnyen karjába vette és úgy lépett a lány elé, hogy annak fel kelljen emelnie a tekintetét, hogy lássa az arcát – csinálhatom a klasszikus módon, az ablakon át, hátha akad odalent egy szénásszekér vagy pányvás kocsi, nem mindennapi látványosság lenne hidd el nekem.
– Ne csináld ezt…
– Vagy megkérheted az urakat, hogy álljanak el az utamból és akkor békésen távozok.
– Bolond vagy – mondta a lány miközben az ágy melletti asztalon lévő dobozhoz lépett és kivett belőle valamit, hogy a kezében rejtve hozza az ifjúnak – de szeretném ha ezt elfogadnád még tőlem – tenyerén egy értékesen fénylő brosst tartott maga elé.
– Zálogul?
– Emlékül, ha megígéred, hogy nem végzi egy zálogházban.
– Szegtem meg valaha neked tett ígéretemet?
– Nem tudom.
– Akkor elfogadom.
– Gonosz vagy – mosolyodott el a lány, de fejével már intett a zsoldosoknak, hogy menjenek ki.
– Ezért szerettél – nyugtázta az ifjú, ahogy a köpeny egy belső zsebébe csúsztatta a brosst.
– Ezért is – suttogta a lány és jogos jussa, egy utolsó csókra volt kedveséhez hajolt. Az erioni tavasz utolsó csókja volt az, semmi más. Cloud Boohen egészen a kijáratig vezető lépcső aljáig merengett rajta milyen módon faragjon verset, költeményt az esetből, de nem jött rá. Csalódottságát a falon kifüggesztett rapírok egyikével enyhítette, ami egy hüvelyk híján remekül illett az oldalán lógó hüvelybe. Elvégre ki látott már romantikus balladát szerelmi zálog nélkül végződni. Nem való dolog az.
4.
A szoba vonalai egymás után mosódtak el előtte és adták át helyüket a mentálsík óceánjának. Az anyagi testtől eltávolodva rádöbben, hogy a valós világ tárgyai közötti távolság végtelen és beláthatatlan, egy gondolattal azonban elérhető minden távolság azok számára, akik értik ennek az egyszerre békés és viharos tengeróceán törvényeit. Magasság és mélység nem lévén az elme szétfolyik, kinyúlik minden irányba, rokon gondolatokat keresve vagy éppen, hogy mindentől és mindenkitől eltávolodva magányosan kutatni önmagunk gondolatainak valódi arcát, a lehető legszenvtelenebben és objektívabban figyelni befelé.
Nem kevés koncentrációt igényel az elválás a másik világtól, hiszen meg kell tenni minden óvintézkedést, hogyha az ittlét felhőtlen legyen is, a visszaút is biztos legyen akármilyen messzeségbe vagy távolságra is terjeszkedik ki addigra az elme.
Minden iskola és ösvény elsőnek azt tanítja meg, miként létezünk három világ mezsgyéjén. Testünk, érzelmeink és gondolataink milyen természet által egybegyúrt rendszer által alkotnak minket, azt a személyt és valót, akit nap mint nap látnak az utcán, hallanak beszélni és érzik a jelenlétét. Úgy mondják az ember egyetlen testének tudásával és ismeretével születik, a többi alakját ki kell érdemelnie hosszú évek tanulásával és gyakorlatával, ezer és ezer céltalannak látszó feladat hibátlan elvégzésével, míg egyáltalán rápillanthatunk a mentálsík színtelen óceánjában gondolataink képmására.
Nem olyan festményszerű, Della freskókat idéző érzelem dzsungel fái közé álmodott képmás lesz ez, melyet egy bizonyos fokig akaratunk szerint formálunk. Korántsem. Kristálytiszta igazság néz majd vissza nemtelen habok torkából, hogy tükröt tartson elénk, tisztább képmást akármilyen valós világbeli csiszolt tükörnél.
Sokan félnek ettől a megismeréstől, hogy eljutnak valójuk kérdéseinek feltevéséhez melyekre önmaguk képmása adhatja az egyetlen igaz választ a halandó számára. Önmagukkal meghasonulva kell választ keresni soha fel nem tett ismeretlen kérdésekre, hogy a táguló elme számára a mentálsík is egy legyen a tapasztalható és megismerhető világok közül. Fejlődésének előre haladtával tisztán érzékelhető lesz fejlődése társai számára is, de önmagával szemben elviselt vereségei is. Sokan nem bírják azt a nyomást, amit ez ró rájuk, ezért is lehet, hogy ezen magisztériumokat viszonylag később ismertetik meg tanítóik az ifjakkal. Hiszen maguk is ismerik a végső választ, melyhez a felteendő kérdés mindenki más számára különböző lesz és meghatározza végső formájukat, alakjukat, testüket a párhuzamos síkokon.
„Egyedül születtünk és egyedül halunk meg.” – hangzik az egyszerű válasz Sonnor, a hetedkor legismertebb és legnagyobb mentalistájának tekercseiből. Erre vezette vissza és ebből vezette le mindazt amit északon és délen ma a mágiaforgatók tudnak és tudni vélnek a gondolatok által felépített világ törvényszerűségeiből. A végső válasz, ami mindig olyan közel és mégis olyan távolt volt a magiszterré váltaktól amennyire lehetséges.
Zihálva zuhant a szoba padlójára és dühödten nyelte vissza az epét ami torkába tolult. A körülötte lévő tárgyak miazmás köd mögül kibukkanva nyerték vissza eredeti alakjukat és hagyták abba a hullámzást, de a fiatal varázslónak mégis az adta az utolsó lökést mikor a színek és visszatüremkedtek a valóságba és ő aléltan zuhant a padló deszkáira.
Mire valamennyire kitisztult az elméje már az ablakon beszuszakolódó zsivajt is hallotta. Arra gondolt, hogy a harangozáson még nem lehetnek túl, mert a kofák hangja még korántsem volt olyan rekedt, mint amilyen napközép idején, több órás kitartó kurjongatás után szokott. Félresöpörte nedves fürtjeit szeméből és a súlyos tanoncköpenyt is az ágyra dobta, kevesebb dühvel, mint szerette volna. Könnyű ruhát kerített az ágya végében lévő ládából és a szekrény tövében felszedett deszka alól egy kisebb erszényt is magához vett, majd az ajtón kilépve lebotorkált az ivórészbe.
Szemével ismerős arcokat kutatott a délelőtt melege elől menedéket keresettek között, és nagy örömére egy semmibe révedő fáradt arc útba is igazította rögtön. Feledve az emeleten történt sikertelenséget hangos léptekkel érkezett le a lépcsőn, ami ugyan magára vonta néhány alkalmi zsebmetsző figyelmét, de mivel tapasztaltabbak voltak éjjeli, fakóképű pályatársaiknál nem akasztottak bajszot olyasvalakivel aki láthatóan a fogadó állandó vendége volt. Legalábbis erre utalt az a tény, hogy olyan fesztelenül ült le egy kardját hanyagul az egyik székre támasztó bajvívó forma alak mellé. Nem, ahhoz túl tapasztaltak voltak, hogy ilyen figurákon gondolkozzanak mikor a Fogadónegyed ilyenkor sokkal kényelmesebb prédát is tartogatott a számukra.
– Nem láttalak egy ideje, Cloud – mellőzte a formaságokat a fülledt reggelre való tekintettel. Észrevette azonban, hogy a másik még mindig az utca felé néz és csak sokára fogta fel a fiatal varázsló társaságát.
– Ne haragudj, Kondor, csak nagyon elgondolkoztam – kezével tétova mozdulatot tett a kardhüvelyben pihenő rapír felé, de félúton megállt és csak az alig teli fakupát szólította magához – te is látod odakint azt a férfit a dzsad kávéponyva mellett?
– Megint rémeket látsz ébren, Cloud? Mondtam, hogy sokkal többet kellene aludnod…
– Látod, vagy nem látod?
– Igen, valakit látok ott.
– Ne olyan feltűnően nézzed.
– Mert ha te bambulva nézed az is elég feltűnő, értem – mondta és ezzel végre magára vonta az álmatag tekintetű pillantását. Állta a társa réveteg pillantását, ami nem árult el semmit az odabent dúló érzelmeiről. Végül mégis elkapta a tekintetés és egy nagyot fújt.
– Rettenetes ez a hőség.
– Hidd el csak rosszabb lesz – emelte szájához a kupát Cloud.
– Nem is láttam még az új kardodat.
– Nemrég kaptam, szerelmi zálogul.
– Vannak még ilyen nemeshölgyek errefelé? – kérdezte tettetett döbbenettel.
– Akadnak – hagyta rá, hangosan az asztal fájához koppantva kupáját, mellyel az ivó szokásai szerint jelezte, hogy vagy fizetni vagy rendelni kíván még, de mindenképpen egy fehércselédet vár az asztalához. Igaz, az ilyen szokások mellé egy a söntés felé villantott tekintet is járult, csakhogy a kívánságát helyesen regisztrálják a fogadós lányai, mivel apjuk ezidőtájt még a reggeli szíverősítőjét heverte ki valahol a hátső szobák valamelyikében.
– Nem megy az írás – mondta, csak úgy maga elé, de a másik elértette a célzást.
– Talán kevés a múzsa? – bökött fejével a díszes kardmarkolat felé, amely látványosan elállt kicsit a túl szűknek bizonyult hüvelytől.
– A valódi ihlet a kevés, a valódi megtapasztalás.
– Ilyet azért a Városok Városában istenkáromlással azonos mondani.
– Tudod, hogy miről beszélek…
– Tudom, és azt is tudom, hogy amíg nem hevered ki, nem is fogsz egyhamar magadhoz térni- mondta Kondor vádló hangon és Cloud bólintott, maga is emlékezett, hogy legutóbbi kalamajkájuk alkalmával összeismerkedett egy pyar szerencselovagnővel, aki mély benyomást tett a fiatal kardtáncoltatóra, azonban míg az ifjú húsz nyarat látott a hölgy legalább harmincat és így túl nagy volt a korkülönbség – különösen nem ebben a rohadt melegben.
– Mit kívánnak?
– Valami erős égetett szeszt és tőrtáncosnőket a fürdőbe.
– Hogy mondja uram?
– Ne hallgasson rá hölgyem, hozzon még két olyan kupával, mint amilyennel a társam iszik és akármi is, könyörgöm, tegyen bele egy kevés jeget. Hálás lennék.
– Megnézem maradt e még…
– Nagyon köszönöm – biccentett Kondor és véginézte, ahogy a lány ismerős vonalai távolodnak tőle majd a levert társához fordult ismét – kezdened kellene magaddal valamit.
– Mire gondolsz? Nekem nincs olyan határozott elképzelésem a jövőről, mint neked és türelmem sem, hogy elaggott toroniak kéziratait vizslassam naphosszat.
– Nem toroni, hanem kyr iratok.
– Mi a különbség? Romlást hoztak ránk akkor is, ha kértük és akkor is, ha nem.
– Azért ez nem ilyen egyszerű.
– Persze, hogy nem, mi lenne egyszerű ezen a keserves világon?
– Te már megint reggel óta iszol. Mi történt már megint?
– Na, találd ki.
– Újabb dicsőséges történet lenne nőkről, alkoholról és gaz szülőkről?
– Nyert.
– Akkor már mindent tudok – tekintete megakadt a dzsad pányva alól kilépő bőrvértes férfin, de csak egy pillanatra, míg az beleveszett az utca tömegébe és kikerült a falba vágott ablak perspektívájából – nézd, nekem most indulnom kell a Kapuk terére mert délután vizsgázom odaát.
– Már megint az az elmebűvészeti tantárgy?
– Mentálmágikus projekciók gyakorlata.
– Nem hangzik jobban így se.
– Mert ha kyrül mondtam volna? – mosolyodott el Kondor miközben felállt az asztaltól.
– Akkor megittam volna a te citromos sörödet is – vigyorgott utána első alkalommal az aszisz, majd ültében kiegyenesedett és felkapta a fejét. Nem látta már a nemeshölgy furkósát sehol az utcán így a vállára akasztotta fegyverövét és az ajtón kilépett Erion hangos zűrzavarába.
***
Cloud Boohen; 6. szintű aszisz allighari stílusú bajvívó
Vörös és Fehér (P.sz. 3705). A ’80-as években született (P.sz. 3685), Abasziszban jómódú főnemesi családba. Édesanyját beházasították az Otlokir családba, rokonai vidéki birtokaikon szőlőtermesztéssel foglalkozni. Fiatal korában egy délvidékről jött bajvívó volt a tanítómestere, aki egyfajta apafiguraként is pótolta örökkön távol lévő és vadászgató nemzőjét. Nagy befolyással volt a fiúra különös mentalitásával.
Így amikor kiderült róla, hogy egy körözött bűnöző, Shadonban halálraítélt Fekete Rendi lázító személy, akit csak mint Vércse ismernek arrafelé mesterét a Tűtoronyba zárták őt pedig Erionba küldték egyetemre. Azonban mestere lázító szavai jó táptalajra találtak benne és a Városok Városában sem nyughatott le. Tanulmányait soha nem fejezte be.
Bohém társaságot gyűjtött maga köré, akikkel együtt kacérkodtak a kalandozók életével, a nagy kaland azonban távolról érkezett, Gorvikból, Naima ab Never képében. A lány családját a Szent Földön kiírtották és a Rózsa Lovagját keresi apja kívánságára, aki segíthet rajta. Cloud Boohen, mint a Rózsa Lovagja mutatkozik be és ezzel magára vonja a lányt üldöző hatalmak haragját.
Ilyen nehézségekkel nem számolva végül elkapják őket és Boohent egy elátkozott kútba vetik, ahonnan a hagyomány szerint nincsen visszaút, s valóban: a kút egy kapu Erion sötét képmásába az Árnyékvilágban, Noire-ba. Cloud igyekszik túlélni az új körülmények között és egy feláldozható kalandorokból álló csapathoz sodródik, akik a város Tharr főpapjának meggyilkolására lettek felbérelve egy titokzatos idegen által.
A merénylet rosszul sikerül és Cloud újkori barátja, a balsorsú Egylövés Ragor meghal a főpap véréből született Ultimátor haragjától és elszabadul Noire utcáin. A kalandozók önfeláldozásának köszönhető csupán, hogy nem rombolja a belvárost. Cloudot a lény pusztulása vetette mágikus hullámok kitörése visszarepíti a saját valóságába.
Visszatérve Erionba a kútból kimászva találkozik nagyapjával és annak elit őrségével, akinek mágusai visszavezették a síkok közötti téren. Neki adja a család egyik legrégebbi kardját, hogy azzal mentse meg szíve hölgyét és ő így is tesz. A Rózsa Lovagja egymaga megy be a gorviki kerületbe … hogy a megáradt csatornán hajózva meneküljön onnan Naima társaságában.
A gorviki orgyilkosokra lecsapnak a bankok számvevői, az erioni herceg gárdája és végül a nagyapa vizitorai. Nyitva áll a kapu, hogy a lány hazatérjen Gorvikba, ami a hírek szerint egészen új arcát mutatja mostanra, de előbb a fogadóban töltött pihenés után a lány megismeri a Rózsa Lovagjának valódi titkát. S, hogy a vég mindig jó, együtt utaznak hintóval Cloud vidéki birtokára Abasziszba, hogy megtervezzék a gorviki kalandot.
Karvaly és Vércse (P.sz. 3707). Az idilli szőlősligetekben töltött napok gyorsan peregnek és végül egy rossz hír szakítja őket félbe. Az ifini Tűtoronyból megszökött a Vércse, Cloud egykori mestere és meggyilkolva a királyt sinemosba szökött. A nagyapa kérése ellenére felkerekednek, hogy vérét vegyék a shadoninak és quiron tengeri körutazásra indulnak.
Útjuk során sok különös alakkal találkoznak és furcsa helyen fordulnak meg, a nehézségek és kényelmetlenségek olykor-olykor eltávolítják őket egymástól, nem utolsósorban Cloud kezdődő megszállottsága, amivel a karmai közül folyton kicsúszó Vércsét üldözi. Sinemosban különös módot választ, hogy csapdába csalja ellenfelét.
Magát egy legendás kalandozónak elhíresztelve Karvaly néven bárdok és történetmondók, kocsmadalokon keresztül hergeli volt mesterét, éjszakánként pedig a környéken elrejtőzött orwellánusokat ritkítja, míg a helyiek nem kezdik tisztelni bosszúálló angyalként és istenek követeként. Ez a sértés a kiemelkedettségre vágyónak Vércsének is sok.
Párbajra hívja a fiút és harcukba majd a fél város belepusztul Naima varázslatai és a shadoni alattomosan elhelyezett lőporos hordói miatt. Végül az idős bajvívó alulmarad ugyan az aszisszal szemben, de még utoljára olyan éket ver a szerelmesek közé ami végzetesnek bizonyul. Naima faképnél hagyja Cloudot és egyedül indul délre, hogy családja birtokát visszaszerezze. Cloud első verseskötete (’Vándorló testek’) kiadása után önkéntes száműzetésbe indul északra.
Krovali Rejtvény (P.sz. 3711). Cloud Boohen északon, a Fendor tengeren álló Krovalban talál menedéket nyúzott lelke számára őrült della hívők és öngyilkos hajlamű művészek között az egykori crantai romokra épült különös városban. Érdektelenül nézi napról napra a holtak testét úszni a csatornákban és a révvel érkező újabb alakokat.
Egyik nap egy különös figura érkezik és úgy látszik elhatározta, hogy kibillentse Cloudot az állapotából. Az északi szövetség ügynökeként hivatkozik magára és látszólag hasonló hivatást űz, mint Boohen. Az idegen gróf felvázolja neki, hogy a városban nem ok nélkül és maguktól halnak meg az emberek és segítségét kéri, hogy ennek utána járjanak.
Együtt fedezik fel a különös város titkait, előbb egy megszállott mechanista laborjában majd egy valóban kártékony noir szekta felszámolásával, hogy szembe szálhassanak a benszülütt kábítószer szállítókkal. Tevékenységük révén a város valóban megújul … egyesek szerint felébred és gróffal közösen kell megfejteniük a krovali rejtvényt, mielőtt mindenki meghal a szigeten.
A város elég ugyan, de sikerül mindenkit a partra juttatni. A tenger partján újjáalapítják Kroval városát, a gróf és az aszisz elválnak egymástól, mikor Cloudot végre beérik a régóta nyomában lévő aszisz vizotorok. Ekkorra már kész szembenézni velük, bármilyen okból is vadásszák őt, de kiderül, hogy nem a véréért jöttek. Az öröklési rend szerint ő Abaszisz következő jogosultja a trónon I. Ha’erd dal Raszisz Otlokir néven.
Acéltrón (P.sz. 3712-3713). A királyi udvar veszedelmeire nem készít fel megfelelően a kalandozó élet ezért rövid és sikertelen próbálkozások után Cloud követeket küld egykori társaiért, hogy vendégül lássa őket. Együtt addig élvezik a királyi lét lehetőségeit, ameddig csak lehet és felveszik a harcot az Ifinben egyre nagyobb hatalomra szert tevő alvilággal, klánokkal és rendekkel, akik nem tisztelik a király tekintélyét.
A gyilkos árnyékháborúban mindkét oldal komoly vereségeket szenved, de végül Cloud kivívja népe szeretetét és katonái tiszteletét. Egy sikertelen merénylet után ráébred, hogy befejezetlen ügyei vannak még az életben, ezért egy megtorló sereg élén, három századnyi falanxharcossal megindul az északi városállamokba, hogy szétverje Yankar-Pentád maradék hatalmát és az ottani gorviki kolónián keresztül a Szent Földre lépjen, ahonnan levelet kapott pár hónapja.
A polgárháború szabdalta Gorvikban serege élén a Never birtokra megy, hogy ott a két tűz közé szorult Naima segítségére keljen. Egyik oldalon shadoniakkal, másikon amundokkal, harmadikon fanatikus ranagoltiákkal gyűlik meg a baja és már abban a pillanatban utálja ezt az egész helyzetet. Naima a legendás Vérkő hatalmában reménykedve iszonyatos árat fizet a családja birtokáért, amiben Cloud sem tudja megakadályozni és ő maga is rettenetesen megsérül.
Seregét elmossa Gorvik kaotikus világa és mire magától kiássa magát a halottak alól megszólítja őt Orwella, az egyetlen isten, akinek ekkoriban is van befolyása a Szent Földön. Ő segít Cloudnak visszatérni Abasziszba, ahol önként lemondhat az Abbit koronáról és a marakodó főrendek közé dobja és elmegy. Megírja és kiadja második verseskötetét (’Forró ölelésből hideg valóságba’ Letöltés: verseskötet), aminek ősbemutatójára Erigowban kerül sor 3714-ben. Itt találkozik Axel Ragaennel, akivel különös barátságot köt és a grófot is viszont látja. Ezután ismét velük indul egy utolsó kalandra a Virágkapuk ostromában.
Elismerések: Jó széllel Toroni partra (nem releváns), Jangwirok között (nem releváns) Orrba vert herceg (nem releváns), Afrad: Szökésben (tavaszi táboros kaland, 300 tp), Kyel akaratából (nem releváns)
Rengeteg nagyszerű kalandmester mesélése alatt játszhattam vele, amit köszönök és legalább annyi remek játékostárs oldalán kalandozhattam vele éveken át, akiknek hasonlóan köszönöm az együtt jól eltöltött órákat.