A most következő novella ötlete tíz esztendeje fogant meg, de csak mostanra jutottam el odáig, hogy restenciáim közül kiemeljem és megírjam. Érdekessége, hogy helyszíne, Lammo, a M* filmben is szerepelt és egyik első, azóta is fiókban pihenő, regényem is ezen a helyen játszódik. A novella (többek között) egy régi spártai legendát dolgoz fel, amelyben a katonaállam egyik szövetséges polisza katonai segítséget kér tőle. Spárta királya pedig válaszul egyetlen harcost küld … A novella hagyományos módon olvasható a honlapon, de letölthető ebook formátumban is. Letöltés: szj-azaszisz

spartan-warrior

Édesapámnak, V. Szilágyi Jánosnak

I.

A vihar lelke a tenger mélyén fogant meg. Egyetlen csepp hordozta magában azt az erőt, ami az isteni szférák felé törő vágyából sok más sorstársával együtt alkotta meg a hatalmas víztömeg felett gomolygó sötét felleget. Minél többen lettek annál hasasabb fenyegetésnek tűntek a hajósok számára, akik azonban nem egy csepp szándékát látták bennük, hanem a Quiron tenger szeszélyeinek egyféle veszélyét.

Pedig kezdetben csak a vizek felett gyülekező ködnek tűnt, ami rossz szándéka jeleként csalóka zátonyok közé vonzza a legtapasztaltabb kapitányokat is, ahol a drága pénzeken megerősített és a matrózok hitével a felszínen tartott vitorlások egyaránt prédájául eshetnek az elemeknek. A tenger nem válogatott az áldozatai között sohasem … de ez az egyetlen csepp igen.

Mintha érezte volna a lassan égbe emelkedő vihartól vemhes testén az aggódó tekinteteket, hallotta volna a tenger istennőjéhez szálló halk fohászokat. Hogy kerülje el őket csalóka mennyköveivel, ne korbácsolja fel a vizeket maga alatt, esővel ne veszejtse el őket mielőtt útjuk végén hazaérhetnének. Az istenek nem, a csepp meghallgatta fohászukat: dél felé fordult és lassan megindult égi útján a szárazföld felé.

Előbb a szigetbirtokokon haladt végig árnyéka, ahol aggódva zárkózott be előle a sokat megélt tengeri nép. Otthonuk alig volt több, mint a hullámok közül kiemelkedő éles szirtek és megerősített szárazulatok bonyolult szövedéke, de éppen ezért éppúgy védelmezték halandóktól és halhatatlanoktól a lakói, mintha nem is volna ezen kívül egy talpalatnyi föld sem a háborgó tenger-világon.

A csepp érezte, hogy itt sem látják szívesen. Megelégedett annyival, hogy átgomolygott felettük és amerre elhaladt megfosztotta a földet és a vizet egyaránt a nap melegétől, fényétől. A távolban lassan szürke sávvá alakult a tenger déli partjának vonala. Talán ott, talán majd ott kiadhatja magából a tenger minden súlyát. Ott majd bizonyosan értékelni fogják a terhet, amit hordoz.

Mégis szétvált az Eltávozottak Árka felett, körülölelve azt. Ahogy odalent a mélyben a halak is ugyanezt tették sokszor. A szigetbirtok urainak, a hercegkapitányoknak megszentelt temetkezési helye volt ez, mely egyúttal a szabad vizek népét el is választotta a szárazföld koronás főinek tengeri haderejétől. Talán egyszer szükség lesz erre a természet adta, ember által elbitorolt határvonalra.

A déli part komor ura Abaszisz országa, hegyei éles sziklái évezredek óta védelmezték kincseiket az emberektől, akik türelemmel és apáról-fiúra szálló bölcsességgel megtanulták lassan kiaknázni őket. Kontinens szerte elismert és keresett fémötvözetének, az abbitnak, csak itt ismerik titkát hogyan kell a föld gyökereiből kibányászni és megmunkálni. Ez a titok tette az országot értékessé, erőssé és éppen ezért sebezhetővé is.

Előbbihez persze sokak szerint elengedhetetlen volt, hogy a föld mélyét legjobban ismerő törpe nép egy-egy klánja is otthonának tekintse e vidéket. Az pedig, hogy ugyanezen hegyek oldalában zöldellő lugasok és szőlők méhéből születik meg a testes lavalos bor, hogy vörös patakokkal csillapítsa az aszisz nép mindennapjainak nehézségeit már merőben emberi sajátosság. Olyasmi, amiről egy tenger mélyén fogant vihar mélyén forgolódó csepp mit sem tudhat.

Ifin városának határába érve azonban szembesült mindazzal, amit ez a nép megtanult a fajtájáról: hogy tudni kell, mikor elég az esőből. Még csak alig lebegett a kikötő ezernyi hajóból álló flottájának peremén, mikor a parton már tengerzöld köpenyes alakok megszólították egy nálánál és náluknál is sokkal nagyobb hatalom nevében. Antoh, a tengerek istennője nevében kérték, hogy hordozza tovább terhét és máshol szórja szét a vad vizek adományait.

Kérésükben felderengett a csurig álló esővizes hordó képe, egy moszatokkal fedett női test és mély vizekben örökre rekedt megtört háromárbócos is. A csepp nem ismerte fel ezeket a képeket és nem is értette őket, de a papok szándéka világossá vált a számára: itt sem látják őt szívesen és nem vágynak hűsítő cseppjeire. Talán feldühödve, talán megfeszítve magát, de egyre sötétebb fellegként suhant végig immáron városnyi árnyékával beborítva Ifint. Elkerülte a katedrálisok és templomok tornyait, a Tűtorony börtönének magaslatait és a nagykirályi palota díszes szárnyait is.

Aki felnézett rettenve fordult el hamar: fortyogó, állandóan gomolygó végtelen felhőteste háborgott legbelül. Mintha füstvulkánokat növesztett volna a föld felé, amelyek végül az utolsó pillanatban nem törtek csak ki és áztatták el a macskaköves utakat, változtatták sártengerré a piacok földplaccait és zavarták be házaikba a város lakóit. Nem, a tengerzöld ruhás papok könyörgése meghallgatásra talált.

Erdők, mezők és szántóföldek következtek. A tarka színek kavalkádjába rejtett kisvárosok, falvak, melyeket a feltámadó szélben a viharfelleg alig-alig érzékelt, olyannyira el volt foglalva a belsejében tomboló vihar ébredezésével. Túl későn vette észre és döbbent rá, hogy csapdába került: órák, napok vagy hetek rohanásával elérte a fekete, abbitot rejtő hegyeket, melyek éles szikláival azzal fenyegették, hogy kiszakítva habkönnyű testét terméketlen, sivár kövekre zúdulhat csak az élethez szükséges terhe.

A felleg megtorpant az égen. Egy helyben kavargott és tanácstalanul forgolódott. Morajlott, a belsejében felsírtak az első villámok. Hangjukkal segítséget kért a szelektől és remélte azok, legyenek bármilyen kevély természetűek is, megértik kozmikus szavát. Észak felől újabb kisebb felhők ütköztek hozzá, egyesültek vele, hasonlóan a komor Onpor-hegység csapdájába ragadva. Egyre csak dagadt és morajlott, készen rá, hogy akár itt szabadítsa el a méhében hordozott vihart.

A szelek azonban megérkeztek és válaszul nyugatról taszították meg kedvesen, bele-belekapva felhőtestébe és előzékenyen az ellenkező irányba lendítették. Suttogásuk, amely egy ember számára elviselhetetlen sívó szél lenne csak a hegyek oldalában, olyan vidékekről mesélt amelyek gazdag dús földjei vágyják a csepp által hordozott, egyre elviselhetetlenebbé váló terhet.

Hálásan indult meg az égi füstsárkány az alacsonyabb hegyek irányába, amelyek csúcsai éppen nem lyukasztották ki legalacsonyabbra ereszkedő felhő hasát sem. Persze folyamatosan egyre feljebb erőlködött, nem is tudott róla, hogy átlépte Abaszisz keleti határát és egészen más vidékre érkezett. Itt már a városállamok területe felett lebegett lelassulva terhétől. Alatta vad, zöld vidék hullámzott, távoli városok folyók kék vonalával áttört képe remegett.

A csepp maga is a felhők hasába úszott, így rajta volt már a súly nagy része. Aggódva tekintett le füstpalotája erkélyéről, hogy mi várhat rá odalent a mélyben, mert érezte ereje végéhez ér lassan. Az erdők vonalán túl tanyák és földszínű állatok mögött feltűnt egy apró épület, ami más volt mint a többi. Nem volt magasabb a többinél, de mégis terebélyesebb. Előtte a fatornácon több asztal és szék, mint ahányan kényelmesen élhetnek benne. Milyen furcsa hely …

Közeledtére sokan behúzódtak a házba és elégedetlen tekintetekkel meredtek rá, ők sem látják szívesen. De nem mindenki menekült el előle. Egy fiú a tornácon ülve lógatta lábait és mosolyogva figyelte a szokatlan égi tüneményt. Milyen furcsa fiú, aki karját kitárva az ég felé kiált valamit, de nincs hatalma hozzá, hogy hangját a csepp meghallja, megértse. Talán, hogyha közelebb menne …

A csepp megindult égi útjáról letérve a fiú felé és mintha szellemet szabadítana ki vele a palackból dugó gyanánt mögüle kipattant a vihar, de már nem gondolt vele. Egyre gyorsulva zuhant a fiú kitárt karjai felé, feledve hosszadalmas égi útját a szívtelen földek felett. Legalább ez az egy fiú, látszólag, szívesen fogadj el őt, akármilyen súlyt is húz magával. Már ki tudta venni a fiú mogyoróbarna szemeit és érezte sóhajának melegét, mikor mögötte felragyogott az első villámcsapás. De mennydörgés már nem kísérte a számára …

II.

–         Kölyök! Gyere be azonnal! – a fogadós erélyhez szokott hangja nem tűrt ellentmondást, de legnagyobb bosszúságára a fiú egy tapodtat sem moccant ültéből – Ehh! Mondom én, hogy bolond ez a gyerek. Nézd meg, mintha ölelgetné az esőt!

–         Haggyadd már békén a folytonos zsémbelődéssel – a fogadósné éppen a konyhából perdült ki, hogy az ivóban megsokszorozódott vendégeknek meleg ételeket hozzon ki. Csurig töltött sörös kupákat is halmozott az asztalokra, amit elégedett hümmögések kísértek köszönetnek szánva – Inkább gyere el onnan te is, mert van dolog bőven.

–         Na de akkoris, nem járja ez – morgott még a fogadós, de már elhúzta a függönyt, hogy legalább a villámlás fényeit kizárja a terem megszokott, barátságos hangulatától. Végül visszatért a pult mögé és végigjáratta a szemét a megmaradt vendégeket, mint valami tábornok egy csata után.

Vendégei jobbára hasonlítottak is egy, a sors által megvert haderőre: reménytelen földmunkások voltak, akik a hercegúr parancsára napszámban dolgoztak az Abasziszba vezető úton. A fogadós szívesen látta el őket étkekkel, hiszen a munkafelügyelővel meg is egyezett, hogy a bérük egy részét ő kapja, másrészről pedig nagy lehetőséget látott a szomszédba vezető jövőbeli országút melletti fogadó üzemeltetésében.

Ezzel a gondolattal nyugtatta magát a befogadott semmirekellő árva fölötti bosszúsága mellett, hogy elvégezhesse teendőit a pult mögött. Észre sem vette mikor végre a fiú csak bejött a tornácról és csendesen csöpögve elment mellette a konyha felé. Odabent fülledt, nedves levegő fogadta, ahogy a kondérból felcsapó gőzök felett találta a dúdoló fogadósnőt. Leült hát egy lócára és illedelmesen megvárta míg a képzeletbeli dal végére ért és valami munkát tudott adni neki.

Tartotta a szűrőt, ameddig a forró vízzel átmosták rajta a rengeteg tésztát, amit vacsorára szántak az embereknek. Majd mikor a vadhús fölé hajoltak kisebb és nagyobb bárdokkal a fiú csendesen megszólalt:

–         Jön valaki az úton, néni. – hangjának különös árnyalataiból az asszony zavartságot olvasott ki.

–         Ugyan ki járna errefelé ilyenkor, lelkem – egy nagyobbra sikerült húsdarabot aprított tovább kedvtelve – Kereskedők ilyenkor már nem járnak erre és Lammon felől is hetekkel ezelőtt jött utoljára az a hírnök vagy követféle ficsúr.

–         Ez nem olyan, amilyen jönni szokott, néni. – a fiú mintha félt volna megosztani észrevételeit az idősebb nővel – Ez olyan … katonás.

Az asszony letette a bárdot és megtörölte kezét egy odakészített rongyban, elgondolkozva lesett ki a konyha ablakain, mintha csak az esőfüggönyön keresztül esélye lenne kikémlelni, aki az út felől érkezik.

–         Akkor inkább szólj apádnak gyorsan, én meg ezt addig befejezem – látszólag túltette magát a fiú bejelentésén, de az észrevette, hogy lopva a számszeríjra lesett a szekrény tetején, hogy a helyén van e még. Leugrott az asztal mellől és visszaindult az ivóba, de amikor meghallotta a bejárati ajtó döndülését és a csendet, ami követte, már tudta, hogy elkésett.

A távolban látott érclovag állt az ajtóban, de közelről egészen más képet mutatott: ázott fémmadár volt inkább, amint vizes köpönyegéről a padlóra eresztette a távoli tenger hozományát. Borostás arcáról csurgott a verejték és mélyen arcába húzott sisak alól különös fénnyel szikrázott a szeme. Ami távolról könnyen megtéveszthette a fiút, az az ezüsttel pikkelyvértje volt, amit tisztára mosott a kinti eső.

Legzordabb eszköze azonban a hosszú nyelű lándzsa volt, amely majdnem az első asztalokig nyúlt lazán csüngve a belépő kezében. Szabad kezével hátracsapta a csuklyáját és mély megvetéssel nézett végig a teremben tartózkodókon. Csak kevesek ismerték fel fegyverében a hiszaptiszt, Abaszisz hadseregének rettegett eszközét. Ezek az avatott szemek felfedezték a hátára vetett pajzsot és a keresztben viselt pányvát is, amely hajításra szolgáló lándzsa volt a nagykirályok seregeiben.

Egy falanxharcos érkezett a fogadóba, ami még békeidőben is komoly riadalmat tud kelteni. Az emberek mégsem ugráltak fel ijedten a székükről és nem csak azért mert az idegen az egyetlen kijárat előtt állt. Harcias fellépése ellenére nagyon rossz bőrben volt. Kiállása és dölyfe addig tartott, ameddig mélyen mellkasába szívott levegője. Súlyos, zörgő léptekkel indult meg a söntés felé, ahol a szokottnál sápadtabb fogadós várta.

–         Adj innom, jó uram – hangja zengett, mint aki nem parancsteljesítéshez, hanem parancsoláshoz szokott, de érződött benne valami a kor és a megtett út fáradalmaiból is – Valami meleget és laktatót is.

A fogadós bevett mozdulatokkal teremtett elé egy kupát és közben magát is megnyugtatva mérte fel legújabb vendégét. Ilyen közelről már lámpafénynél sokkal veszélytelenebbnek tűnt: hajlott korú, viharvert veterán volt, akinek arcát a borosta fölött lázrózsák keretezték. „Ez az ember bármelyik pillanatban összeeshet!” – döbbent rá a fogadós miközben már a szíverősítőt mérte ki a vendégének.

Még sohasem találkozott élőben falanxharcosokkal. Amit tudott róluk, csak a tavasz beálltakor érkező kereskedők mendemondáiból ismert. Az aszisz nagykirály … valamelyik Otlokir éppen … mindenkori hadseregének nehézgyalogosai, akik nem számbeli fölényükkel, hanem szervezettségükkel és szívósságukkal harcolták ki Abaszisz létjogosultságát az elmúlt évszázadokban.

Nem rajtuk múlt, hogy Toron, a tenger északi partvidékének nagyragadozója csatlósállamává tette az Otlokirok birodalmát: a Ragg-foki ütközetben a két ország hajóhada megütközött és utóbbi maradt alul. A falanxharcosoknak sohasem volt módjuk, hogy a királyság érdekében síkra szálljanak szemtől szemben hazájuk ellenségével-szövetségesével. Mégis, bátorságukról és helytállásukról legendákat zengtek.

Ezt az öreg veteránt kiszolgálva azonban a fogadós nehezen képzelte el mindazt, amit tudni vélt róluk. Ösztönei azt súgták, hogyha nem erőlteti valamiféle fekhelyre vendégét, akkor az menten kileheli a lelkét az ivóban. A fiú ismét észrevétlenül furakodott be a karjai közé és meredt szemekkel figyelte a falanxharcos minden szusszanását. Az éppen a pult alá hajolva köhögte fel az út sárrá változott porát a torkából.

–         Mi a neve, uram? – kérdezte a kölyök, mert remélte, hogy kicsikarhat valamiféle történetet az öregtől, ameddig az magánál van. A fogadós egy legyintéssel már szalajtotta is volna el onnan, de az öreg kezével jelezte, hogy nem bánja a gyerek társaságát.

–         Emlékeztetsz a fiamra, kölyök. Veled egyforma korú lehet azt hiszem – elrévedő tekintete meglelte a számára kitöltött kupát és egy hajtásra itta fel a tartalmát, látszólag gyakorlottan – A nevem pedig … Ha’erd a nevem. A Nagykirály katonája vagyok, diplomáciai úton.

–         Ahh, hogyha ennyire fontos ember, akkor igazán szívesen ajánlanám önnek az éppen szabad szobáink közül a legjobbikát – kapott az öreg feltételezett túlzására a fogadós jó üzletet szimatolva és gondolatban, már elégedetten a kezét dörzsölgetve. De Ha’erd láthatóan erőt merített a felkínált italból és elégedetten forgatta maradékát a nyelvével.

–         Szükségtelen jó uram, de mondja miféle ez az „istenek itala”? – szemébe az elcsigázottságon kívül valami határozottság is vegyült most – Ifinben nem ittam még ilyen párlatot.

–         Ó, mert ez nem egyszerű pálinkaféle uram, ez igen ritka algabor, riegből, északról.

–         Megjegyzem – biccentett a falanxharcost és az övének egy rejtett részéből két dénárt ejtett a fogadós elé – de most mindenképpen folytatnom kell az utamat. Várnak fent, Lammoban!

–         Ahogy az uraság óhajtja – azt már csak magában tette hozzá a fogadós, hogy ennyi pénzért mindenki azt mond magáról, amit mástól hallani akar és ezzel be is söpörte az érméket a pult felé eső rejtekébe – ajánlom kerülje el a csalitoson keresztül vezető utat, járhatatlan ilyenkor ha esik.

–         Megfontolom – hagyta annyiban Ha’erd és döngő léptekkel, amikkel jött az ajtó felé indult. Egészen addig bírta lendülettel, ameddig az esőre nem ért, ott már ismét imbolygó járásra váltott és beleveszett a zuhogásba válogatott aszisz szitkok kíséretében.

–         Hogyha ez az öreg ilyen időben tényleg eljut Lammoig, akkor valóban lehet valami, amit a falanxharcosokról beszéltnek – gondolkodott csak úgy magának hangosan a fogadós, mikor észrevette, hogy a fiú a frissen kapott dénárokkal játszott. Kiverte őket a kezéből és elhajtotta, de csak amúgy fél szívvel, gondolatai messze jártak, a lázbeteg gyalogoson és utolsó gondolatát nem osztotta meg az ivó közönségével: „De miért volt nekem olyan ismerős?”.

III.

Lammo, a quironeia ékszeresdoboza. Ezen hírét a helyi gyöngyhalászatnak és korall ékszerei kereskedelmének köszönheti. Méreteivel persze elmarad szomszédja, Cadeon mellett, melytől függetlenségét egy emberöltővel ezelőtt vívta ki, de gazdagsága és helyzete miatt kívánatos kikötő azok számára, akik hajlandóak megfizetni az árát. Szűk utcáiban nem ismeretlen fogalom a halál, de ahogy lenni szokott, az arany csillogása képes elhomályosítani a becsület hiányát.

A Quiron-tengerbe ömlő folyamot partjai mentén több néven is illetik a városállamok lakói. Lammoban nincs is közmegegyezés róla. A városiak gondolatait csak a nyugati partjának dombján álló villák és paloták létképe foglalja le, míg a keleti oldalon ritkaságszámba mennek a nyurga tornyok, három-négy emeletnél magasabb stabil épületek. A látképet csupán egy furcsaság töri meg: távolról a keleti oldalon egy magányos templom elhagyatott tornya töri meg az egyhangúságot.

Bármilyen kevert vallásúak is a városiak, a déli istenség elhagyatott templomának nincsen gazdája. Háborgatni pedig senki sem meri, mert ismeretlenül különösen egészségtelen újat húzni egy halhatatlannal. Ékszeres doboz, igen, de legalább annyira az, mert furcsa, rideg csend lengi be az utcákat. Mintha mindenki otthon ülne és az általa birtokolt ékszerekbe zárt értékek szépségeiben gyönyörködne.

Ez a látvány és ez az érzés azonban a város urát minden alkalommal megnyugtatja. A nyugati part dombjának oldalában emelt palotája ablakában állva gyönyörködik sokszor az ő saját „ékszeres dobozának” szépségében. Lám, minden rendezett és csendes hely is lehet a világ. Az ő műve, az ő érdeme. Saját kezével csiszolta meg, mint a kikötői ékszerészek a mélyből felhozott korallokat. Nem sokban más az ő munkája az övéktől … csak ő velük és rajtuk is dolgozik.

A dolgozószoba előtti folyosó bejárati kapuja hangosan kicsapódott. Viszonylag hangosan, a palotában egy leejtett tű is öblös visszhangot vert volna. A város ura tudta, hogy szolgája ezzel a gesztussal kíméli meg őt attól, hogy az ajtón kopogjon és így magát is, hogy később ne kelljen megbüntetnie. Elégedetten lépett el műalkotása képétől és várakozóan, hátratett kézzel állva várta a szolgája által hozott híreket.

A bársonyborítású ajtó hang nélkül nyílt ki és rajta egy hajlott hátú szolga érkezett be, akit azonban nem a kora késztetett erre a külsőre. Arcán zavart mosoly játszott, mintha nem tudná éppen eldönteni jó vagy rossz hírt készül közölni urával, egyik-lábáról a másikra állt előtte, mire végre eldöntötte, hogy féltérdre ereszkedve közli vele az újságot. Díszes ruhájában felcicomázott púpja idegesen járt a város ura előtt.

–         Kegyelmes hercegúr, az aszisz Nagykirály követsége megérkezett – szavait határozottan, de jól megfontoltan közölte.

–         Kiváló – kapta fel a fejét a herceg elégedett örömmel. A hetekkel ezelőtt küldött levelében katonai segítséget kért a Nagykirálytól, hogy a városában lázadozókat egyszer és mindenkorra leverje vagy megfélemlíthesse az aszisz támogatással. Úgy számolta az is elegendő lesz, hogyha a nép elégedetlen, ricsajos fele tisztába kerül azzal, hogy milyen új szövetségesei vannak Lammo urának … az is elég, hogy évekre biztosítsa a hatalmát. Kedvtelve tette hát föl csak a kérdést púpos szolgájának – Hány száz falanxharcost küldött hát Abaszisz uralkodója nekünk, RedenDrom? Mennyinek az ellátásáról kell gondoskodnunk?

–         Azt hiszem … azt hiszem, hogy …, uram – a púpos alig hallhatóan nyelt egyet a szavakat keresve – magadnak kellene megszemlélni az érkezett sereget. A palota udvarán sorakozott fel, hogy köszöntsön téged.

–         Hmm – a herceg elgondolkodott, az udvarra talán hogyha csak kétszáz katona férhet el rendben felsorakozva. Esetleg a többiek, akik nem fértek be a környező tereken várakoznak. Emlékeztetnie kell magát, hogy sokkal nagyobb tereket kell kialakítani a városban ilyen esetekre. De hogyha tényleg legfeljebb csak két századnyi falanxharcos áll készen a szolgálatára, azzal is meg tudja mutatni a szánalmas pórnépnek, hogy vele nem lehet packázni – Igazad van, RedenDrom. Saját szememmel kell megtapasztalnom azt az erőt, amit új szövetségesünk nekünk ád. Vezess hát!

RedenDrom előzékenyen mutatta urának az utat, ami kivezetett a szobából és mögé sorolva kezdte el követni a palota keleti szárnyából a déli felé. Magában újra és újra forgatta a szavakat, amiket mondott, amiket mondhatott volna és, hogy ura vajon őt fogja e megbüntetni, mert nem készítette fel szükségszerűen.

Arra azonban, amire Lammo ura megérkezett az udvarra néző erkélyre, senki sem tudta volna felkészíteni megfelelően. Letekintve kapu előtti szabad térre előbb csak a hatás kedvéért támaszkodott rá a kőkorlátra, de végül szüksége is volt rá. Halk nyögéséből hű szolgája tökéletesen elértette, hogy a herceg ordítana legszívesebben. Talán minden oka meg is volt rá.

A palota udvarának sáros kövezetén egyetlen egy falanxharcos állt mereven, erejéhez képest délcegen és meglátva az erkélyre lépő nemes ruházatú urat hiszaptiszát magasra emelve tisztelgett neki. Csupán a tüsszentésére figyeltek fel az udvaron körülötte serénykedő szolgák és istállós fiúk, de éppen csak addig, ameddig valaki jó egészséget nem kívánt neki.

IV.

Lammo hercege idegesen dobolt a fogadóterem trónusának karfáján. Percek óta méregette már az elé vezetett aszisz „felmentő sereget” és most azt sem tudta biztosan, hogy milyen hangon kezdjen bele a mondandójába, amit olyan jól előre megtervezett a fejében. A hangzatos, hadseregnek szóló indulatbeszéd kiváló retorikája lassan fakult ki a gondolataiból, hogy valami sokkal egyszerűbb, sokkal közvetlenebb és … igen … őszintébb szövegnek adja át a helyét.

–         Mi a neved katona? – kérdezte végül különösebb kertelés nélkül, amit őszintén sajnált.

–         A nevem Ha’erd, méltóságos uram! – húzta ki magát az öreg veterán, aki a fogadó óta megtett mérföldek óta, hogyha lehet, még gyászosabb látványt nyújtott. – Abaszisz Nagykirályának üdvözletét, segítő kezét hozom és mindenben rendelkezésedre állok, ami erőmből telik.

–         Hát persze – legyintett a fiatal uralkodó közönyösen. Elfutotta a pulykaméreg, hogy most rajta röhöghetnek az aszisz udvarban, miután őszintén megírt soraira válaszul ezt a leharcolt aggastyánt küldték neki – gondolom akkor részletesen tájékoztattak téged a városunk helyzetéről is.

–         Nem uram – helyezte át a súlypontját a falanxharcos egyik lábáról a másikra. „Talán részeg?” – gondolta a herceg – úgy mondták, hogy öntől minden szükséges információt meg fogok tudni.

–         Áhámm, értem – biztos zengenek a Nagykirály udvarának falai a röhögéstől – akkor tudnod kell, hogy nehéz helyzetben vagyunk. Jó atyám, az istenek nyugosztalják, elég zaklatott viszonyok között hagyta rám a városállamot: életében még kiharcolta a függetlenséget Caedontól, de az eltelt évek alatt az a kevés szövetségesünk is elpártolt tőlünk, akiknek katonai segítségében reménykedhettünk. – kivárt, ameddig a harchoz szokott veterán felveszi a fonalat a történetben – Emlékezve arra, hogy a függetlenségi harcokban atyámat segítették aszisz seregek gondoltam rá, hogy feleleveníthetjük régi barátságunkat és felajánlhatnám Lammo városát, hogy becsatlakozhasson a Toronnal folytatott előnyös kereskedelmi szerződésbe és így a Bíbor-út hálózatába. Eddig értesz?

–         Seregek … előnyös … – mormolta maga elé a falanxharcos és mintha egyensúlyát vesztette volna vészesen előredőlt. A fogadóterem egyik oszlopa mellett várakozó RedenDrom aggódó pillantásokkal figyelte sokkal közelebbről, amint a veterán minden egyes talpon töltött pillanatért szörnyű harcot vívott a lázzal. Hirtelen mégis felkapta tekintetét és mereven a fiatal uralkodóra nézett – Folytasd!

–         Nos – a herceg egy pillanatra nem tudta hová tenni a hirtelen személyes hangnemet, amit megengedett vele szemben ez az egyszerű katona, de nem zavartatta magát miatta sokáig – Abban a reményben tehát, hogy aszisz segítséggel lerendezzük ezt a lázadásnak tűnő földalatti szervezkedést rád bíznám a hálózat felszámolását és amennyiben munkádat megfelelő módon elvégzettnek ítélem beszélhetünk majd az országaink között kötendő szerződés előnyeiről. – a szavak fáradtan csorogtak az ajkáról, úgy érezte gyöngyöt szór disznók elé csupán azzal, hogy megismétli a Nagykirálynak küldött levél tartalmát neki, aki talán arra is méltatlan, hogy ismerje azt. Hogy mégse teljesen feleslegesen járassa a száját bizonyságul még megkérdezte a falanxharcostól. – ugye ezért küldött téged is ide a királyod?

–         Engem, nem küldött senki – hangja elcsuklott és ahogy előrelépett hosszúnyelű lándzsája hangosan csattant a fogadóterem kövezetén – magamtól vállalkoztam az útra, mert … – féltérdre esett, de zuhanását már az oszlop mellől ellépő szolga sem tudta megakasztani – mert ismertem az apádat. – szólt elhaló hangon és nagy robajjal a hiszaptisz mellé rogyott a földre, RedenDrom csak kinyújtott kezekkel tudott fölé érni ekkorra és elnézést kérően, kérdőn nézett fel mosolyogva urára.

A herceg a kezébe temette arcát és dühében megfeszült, mint az íjhúr, a kényelmetlen trónuson. gondolatai egymást érték, még odáig el sem jutott, hogy mit mondott utoljára a falanxharcos neki, amikor RedenDrom mellé térdelt és ez a megszokott parancsoló kedvébe hozta megint, ezzel legalább tudott mit kezdeni.

–         Szállásoljátok el az egyik lakosztályba, a fegyverei is legyenek mellette. Az a félvér szolga ápolja, akit a legutóbb vásároltak és eltörte a tükröt takarítás közben. Hátha a közös haza hamarabb lábra állítja. Te pedig, RedenDrom, intézkedj, hogy a Család megkapja a meghívásunk egy másolatát. Jobb egyszerre több vasat tartani a tűzbe – a fiú elgondolkodva figyelte, ahogy a szolgák kicipelik a magatehetetlen asziszt a fogadóteremből – és amit az apámról mondott … figyeltesd RedenDrom minden pillanatban!

–         Úgy lesz uram – bólintott a szolga és felemelkedve még egy utolsó kérdést intézett urához feladatait illetően – híreszteljük el a városban, hogy megérkezett az aszisz katonai támogatás?

A herceg rosszalló pillantása elől egészen a fogadóterem kapujáig menekült magára hagyva urát a borús gondolatokkal. A folyosón egy darabig követte az őrség tagjait, akik a kábult falanxharcost cipelték, majd egy rejtekajtón eltűnve az irattár felé tartott. Közben pedig arra gondolt melyik futárukat áldozza majd fel azzal, hogy a Család tengeren várakozó hajójához küldi.

Nem értett egyet urával abban, hogy jó ilyen esetben a több vas. Különösen, hogyha az egyik az a Családnak való elköteleződést jelenti. Tisztában volt vele, hogy egykor ő is csak úgy kerülhetett a hercegi szolgálatba, hogy az észekfölde legkegyetlenebb és legkiterjedtebb alvilági hálózata helyezte őt ide, de kapcsolatát sohasem rejtette véka alá ura előtt, akit minden idegenkedése ellenére megkedvelt az évek alatt.

RedenDrom azt is tudta, hogy mit köszönhet a Családnak: születési rendellenessége ellenére befogadták, sőt, talán éppen azért. Életképes ügynököt neveltek belőle, akik kiváló talpnyalója és kabalája lehet bármely fiatal nemes úrnak, cserébe nem kellett lopnia vagy ölnie minden nap azért, hogy életben maradjon … bár mindkettőre alaposan megtanították.

Most mégis nehéz szívvel ereszkedett le az íróállvány elé, hogy a hercegi levelet a Család titkos rejtnyelvére lefordítsa. A lúdtollat hegyezve bele is merült a gondolatba, hogy talán nem ér annyit egy vagy két emberi élet, hogy ilyen terhet vegyen a nyakába bárki, nemhogy másokra helyezze a súlyt. A súlyról pedig púposként elég pontos fogalmai voltak.

Végzett a lúdtoll faragásával és mielőtt a tintába mártotta volna a hegyet egykor tanult rituáléval űzte el érzelmeit a gondolatai elől. Nem zavarhatták meg, neki nem lehet saját akarata, saját döntései: ő egy eszköz, amire csak addig van szüksége a környezetének, ameddig az elvárásoknak megfelelően működik. Belemártotta a lúdtollat a tintatartóba.

V.

A lovasok felsorakoztak a nyárfák alatt. Előttük a sík és a síkon túl a caedoni seregek egyesített hadereje. Lovam türelmetlenül horkantott alattam és én osztoztam érzéseiben. Véremben lüktetett a fiatalság és az égetett szesz elegye. Kezemben lándzsát szorítottam és nem tudtam levenni a szememet az ellenség harcvonaláról. Gondolatban már pezsgő vérem előrerepített az időben és elképzeltem, ahogy az első caedonin átverem a lándzsahegyet. Az finom lesz.

–         Készen állunk, Ha’erd? – oldalamról, mint a múlt kútjából szólva rántott vissza barátom hangja. A barátomé, Vörös Cedricé és tudtam, hogy mögötte ott vannak még a többiek is: Haragos Lumper, Kánya Fortrem, Sarkantyús Dongon … mindenki más. Cedric felé fordultam.

–         Igen – hangomat megkeményítette az ital – a falanxharcosok készen állnak Vörös. Mikor támadunk már?

–         Nemsokára, nemsokára … – elrévedt ő is az ellenség irányába, reméltem a taktikánk jár a fejében, de sejtettem, hogy nem. A testvéreire gondolt, akik a caedoni oldalon szállnak síkra otthonukért … mint Cedric a magáéért, de ő a barátai oldalán. Igaz kevésbé tűntünk reguláris seregnek, mint egy szedett-vedett zsoldosbandának.

–         Támadnunk kell Cedric, ha akarod, ha nem. – jelentőségteljesen megráztam a lándzsámat.

–         Akarom, aszisz – maga is kivonta a tengerészkardját a hüvelyéből és mellém léptette a lovát – a jövőnkért szállunk ma síkra a múlt sötét árnyaival szemben … a gyermekeinkért … a fiaink jövőjéért.

–         Akkor azért – oldalra köptem és kiegyenesedtem a nyeregben – Add meg a jelet, Cedric!

–         Ha’erd?

–         Igen?

–         Köszönöm, hogy itt vagy mellettem. – nem néztem rá, de tudtam, hogy megerősítést vár tőlem arra, hogy atyái öröksége és testvérei pártfogása helyett a barátai oldalán harcolnia helyes döntés volt.

–         Ameddig a pincéid bora kitart, barátom. – véknyába vágtam a lovamat és előreléptettem. Cedric kézmozdulatára felharsant a kürt és válaszul minden égtáj felől hasonló repedt hangok kéltek. A caedoni gyalogosok talán csak akkor fogták fel azt, amit vezéreik jószándékúan elhallgattak előlük vagy maguk sem voltak vele tisztában: hogy csapdába meneteltek.

Mellmagasságban tartva a lándzsát iramodtam meg, hallottam Cedric lovát kicsivel lemaradva mögöttem. Dongon ilanori méne persze mindannyiunkénál gyorsabban tört az élre. Mikor már kivehetővé váltak az első sorokban álló caedoniak ordítani kezdtem és hangomhoz csatlakozott a többiek rekedt kiáltása.

Körülzárva ugyan, de az ellenség hadereje így is hatalmas számbeli fölénnyel bírt. Időt kellett nyernünk a dombok közül kimasírozó falanxharcosoknak, hogy az ellenség bal szárnyát elzárják a frontvonaltól. A lovasroham mondhatni botor, kétesélyes vállalkozás volt, de szükséges: el kellett hitetnünk az ellenséggel, hogy sokkal nagyobb erővel néznek szembe mint valójában.

Haragos Lumper és Vörös Cedric is felzárkózott mellém és együtt űztük Dongon lovát. Összenéztünk és kacagni kezdtünk. Önként vállalkoztunk a rohamra, mert fiatalok voltunk … és Cedric apjának pincéjét előző éjjel fosztottuk ki bajtársiasan. Úgy éreztük semmi sem állhat az utunkba ezen a földön.

Mégis, amikor először megvillant a caedoni pajzsokon a fény különös képek tolultak az elmémbe: még a csata előtt voltunk, de tudtam, hogy Lumper lovát nyíl veri földre, őt pedig három gyalogos egyszerre szúrja majd le rövidkardjával. Olyan élesen láttam, mint őt magát vidáman kurjantani mellettem. Előre kiáltottam és kantáros kezemmel Dongon felé nyúltam.

Mert már láttam magam előtt, ahogyan az első sorokban hirtelen valahonnan előkerülő vaddisznó ölő lándzsa a lovával együtt nyársalja majd föl és láttam Cedricet is, aki barátja halálán felbuzdulva ront majd neki az első sorokon átugratva a testvéreit rejtő parancsnoki sátraknak és könnyezve üvölt.

Kiáltani akartam nekik, de nem jött ki hang a számon, elfordítottam a tekintetemet és szorosan Cedric mellé zárkóztam fel a lovammal. Ő elértette szándékomat és bólintott vágtázás közben. Együtt szakítottuk át a caedoni sorfalat: balra szúrtam, jobbra tapostam és minden találatot élveztem. Cedric üvöltött és kardját kegyetlenül megforgatta egy hátrébb állt számszeríjászba. Másodszor is szúrtam, de bordák közé akadt a hegy és benne kellett hagynom a nedvesen gurgulázó testben. Kardot vontam, hogy ne veszítsek a sebességből és ne maradjak le Cedric mellől.

Hátunk mögött hallottuk társaink üvöltését, de csak én tudtam, hogy egyik-másik valójában halálhörgés. A távolban megcsillant a dombok közül kiléptető falanx a jellegzetes aszisz négyzet formációban és tudtam, hogy így még később érnek majd ide. Időt kellett nyernünk. Időt … amiből nem volt elég … időt … a múlt árnyaival szemben … a jövőért. Ezt mondta Cedric. Biztos, hogy ő mondta?

VI.

A terem amiben feküdt nem tűnt egy díszes lakosztálynak, de ispotálynak sem. Úgy sejtette, hogy valahol a szolgák szállásainál lehet egy egyszerű ágyon gondosan betakarva, feje mellett pedig egy felforralt vízzel deli dézsában gőzölgő gyógynövényekkel. Halántékának hideg izzadtságcseppjeit egy nedves rongy fogta fel és friss borotvahab illatát is érezte.

Hallotta, hogy a terem túlsó végében valaki edényekkel zörög. Nem tudott felkelni, hogy megnézze ki az és mit csinál. Tagjaiban nem volt annyi erő, hogy felüljön vagy akár a fejét megmozdítsa. Nagyot nyelt, hogy a tehetetlenség keserű ízétől megszabaduljon. Érzékszerveit elborították a gyógyfüvek kipárolgásai.

Hallására hagyatkozva megállapította, hogy a terem túlsó végében egy nő van, aki miután végzett az edények pakolásával a hangokból ítélve az ő sodronyingével zörgött. A recsegésből ítélve egy székre ült le és egy régi aszisz dallamot dúdolt és csak akkor énekelt halk, fojtott hangon, amikor a dallamhoz tartozó szöveg is az eszébe jutott: „Add vissza a tegnapot, / holnap majd mástól megkapod.”

Ha’erd lehunyta a szemét. Próbálta elképzelni a hangja alapján a nőt. Nem lehetett fiatal, de úgy képzelte nem is csúnya. A dalt ő maga sem ismerte, de biztosan hallotta már valamikor. Annyi aszisz imádságos dal létezett, hogy a dallamból felismerte: hazája földjén költötték valamikor. Kételkedett benne, hogy csak az ő tiszteletére dúdolja ezt a nő.

Az hamarosan végzett és a fémvértet gondosan összehajtva lerakta és a betegágy felé indult. Ha’erd megvárta ameddig bizonyosan fölé ér és csak akkor nyitotta ki a szemét. Fakó szőke copfos asszony nézett le rá, de bőre barnább volt, mint a tengermelléken élőké általában. Valóban nem volt fiatal, talán ha negyven tavaszra lehetett büszke, de vonásai fiatalabbnak láttatták a betegszoba gyér fényében.

–         Hát felébredt, tisztúr? – hangja játékosan csengett, de bujkált benne valami elnyomott bánat.

–         Nem … nem vagyok tiszt, asszonyom – bár sejtette, hogy egy szolgával van dolga, Ha’erd nem akarta kiszolgáltatott helyzetében megbántani azt, aki ki tudja meddig viselte gondját – Ha’erd vagyok, az aszisz nagykirály falanxhadseregének aldiaronja – a szavak fáradtan, poshadt víz gyanánt tolultak a szájára – meddig aludtam?

–         Három napja bízták rám nagyságodat. Meghagyták, hogy úgy viseljem gondját, hogyha nem ébred fel, akkor maga mellé ásnak el a városon kívül – felnevetett – nem tartanak sokra engem itten. Ne aggódjon, nem magának szólt a megjegyzésük.

–         Gondolom szeretsz beszélni – jegyezte meg az aszisz és minden erejét összeszedve nyögve feljebb küzdte magát az izzadtságszagú vánkoson – és nem rejted véka alá a mondandódat.

–         Tudja – csillogott fel a szeme, hogy valaki nem torkolta le rögtön az elején – egy hozzám hasonló lánynak kevés szabadsága lehet az életben. Így is úgy is egy urat szolgál, ha elkel, ha nem. Akkor legalább a szájam lehessen az enyém.

–         Legalább – hagyta rá Ha’erd, amikor megelégedett azzal, hogy tarkójával elérte végre az ágy fejét és már előnyösebb szögből diskurálhatott – Mondd csak, milyen partokon nő ilyen őszinte virág?

–         Hát hallja, nem úgy beszél mint az itteni katonák, sem mint azok, akiket maguk közül láttam – elgondolkodva meredt valahová a beteg feje felé, hogy megválaszolhassa annak kérdését – Tadzehből származom. Anyám aszisz lány volt, apám pedig – kajánul elmosolyodott – egy gorviki semmirekellő. Utóbbiból nem láttam sokat, valamikor születésem előtt halt bele egy párbajba valami rokonával. Anyám nem is igen beszélt róla soha, ezt is csak a gorviki nagyanyámtól hallottam később.

Ha’erd érezte, hogy itt valami szövevényes történet lehet a háttérben, olyan fajta, amire egyáltalán nem kíváncsi és amihez neki semmi köze sincsen. Rövidre zárva a kényszerű udvarlást álmosságot színlelt és visszasüllyedt a gyógyító paplanok közé. Mikor a nő elunta nézni a betegét színpadiasan a térdére csapott és visszaindult a terem végébe. Az aszisz csak ekkor nyitotta ki újra résnyire a szemét, hogy megmustrálja gondozóját hátulról is.

Azonban nem ő volt az egyetlen, aki az asszony után leskelődött. Az egyik árnyékos sarok fali tégláját kimozdítva RedenDrom hallgatózott és amikor az aszisz visszaaludt hümmögve helyezte vissza a követ a kémlelőnyílásba. Hasonló meggyőződésen volt, mint a félvér asszony: szerinte sem úgy beszélt Ha’erd, mint egy katona. Ha mást nem, ezt és hogy a beteg felébredt mindenképpen érdemes jelenteni urának.

VII.

A herceget a fogadóteremben lelte meg, de olyan társaságban, amilyenben nem szerette volna. Ez félig-meddig urán is látszott. Már az ajtóból érezte a mandulaillatot, amit legutóbb a Családtól kapott válaszlevél felbontásakor érzett. Az üzenetet egy halálra vált halász hozta a palotába, akire a kikötőben bízták rá. Persze a küldönc, aki az eredeti levelet vitte felszívódott. Mély levegőt vett és csak azután surrant be a terembe.

A fogadóterem oszlopai között három idegen állt, egyiküket sem ismerte RedenDrom. Ketten hátrébb, könnyű színtelen ruházatban, látszólag fegyvertelenül vigyázták szószólójuk biztonságát. Az meglepő módon egy kellemes küllemű északi ember volt, magas homlokkal, megnyerő hanggal és átható mandula illattal.

Éppen a reménybeli szerződés előnyeit ecsetelte a hercegnek, aki türelmesen és okos tekintettel igyekezett figyelni a közvetítő szavaira. Érintették a korall ékszerek kereskedelmi vámjának eltörlését, a gyöngyhalászat monopóliummá tételét és rengeteg olyan újféle adó kérdését, amelyekből Család megkapná a részét, hiszen a begyűjtésének felelősségét előzékenyen magukra vállalnák.

A herceg odáig volt a felkínált lehetőségektől és láthatóan alig tudott magától felajánlani bármit, hiszen a Család jó előre eltervezve mindent kész szerződéstervezettel érkezett hozzájuk, ami látszólag minden kényes kérdést készséggel lefedett. Ez ellen az állandóan ágáló kincstárnoknak és kancelláriának sem lehet egyetlen rossz szava sem: minden a törvény betűje szerint történik.

Egyedül az látszott a hercegen, hogy feszélyezve érzi magát kissé az alvilági személyek társaságában, akik nyájas, udvari stílusban tudják tálalni maguktól mindazt, amit a fiatal uralkodó csak remélt. A tárgyalás végére elégedett hangon biztosította a Családtagokat a személyes támogatásáról, áldásáról és arról, hogy ameddig a Család hajója be nem fut a kikötőbe legyenek háza vendégei.

Formailag tökéletes találkozó volt, amely végén mindenki elégedetten távozhatott. Betartva az etikettet, a vendégek fordultak sarkon a tiszteletadás déli parti megfelelőjét rajzolva kezükkel a levegőbe és követve a szolgát a számukra kijelölt lakrészekbe indultak. RedenDrom úgy próbált eggyé válni a mellette álló oszloppal, ahogyan csak tudott, de az egyik savószemű fegyvertelen testőr tekintete, mintha őt kereste volna egyenesen rászegeződött kifelé menet.

„Ne feledkezz meg a kötelességedről a Család felé.” – robbant az elméjébe a hangtalan üzenet és ő lesütött fejjel jelezte a testőr felé, hogy alázatos szolgája a szervezetnek és annak képviselőinek. Az annyiban hagyva ezt mereven előre nézve kísérte ki védencét a fogadóteremből és eltűnt a kétszárnyú kapuk között. RedenDrom várt még pár szívdobbanást, ameddig elő mert lépni ura elé az oszlop mögül.

–         Áh, hű szolgám. Remélem csodálatos híreid vannak, mert kivételesen nekem is csak jó híreket hoztak a hitsorsosaid – kezével előzékenyen magához intette a púpost, hogy szavát ne hallják az ajtónállók – Mi van az aszisszal, akinek legalább ilyen jó ajánlattal kellett volna érkeznie?

–         Felébredt uram és folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Személyesen intézkedtem róla. – a púpos szolga ura mellé kushadt, hogy kéznél legyen neki, illetve jó rálátása legyen az ajtóra is. – Uram, úgy gondolom több van benne, mint amit eddig mutatott nekünk.

–         Mire gondolsz, RedenDrom? – a herceg lelki szemei előtt felrémlett két kedvező párhuzamos szerződés képe is – Talán mégis olyasvalaki, akivel érdemben tárgyalhatunk?

–         Talán – a púpos elgondolkodott és a testőr savószín szemeinek ragyogására gondolt – talán nem is az, akinek gondoljuk. Talán – agytekervényei sikoltva dolgoztak egy tűrhető hazugságon, amivel ura kíváncsiságát is kielégítheti és a saját rossz előérzetét is eloszlathatja egy időre, ameddig rá nem jön a jó megoldásra – valójában egy titkos diplomata.

–         Titkos diplomata? – a herceg értetlenül ízlelgette a szavakat.

–         Olyasvalaki, aki álruhában jár a Nagykirály felhatalmazásával és személyesen bizonyosodik meg róla, hogy méltóképpen bánnak akár csak egyetlen katonájával is seregének, mielőtt a valódi haderőt útnak indítaná.

–         Ez elgondolkodtató lehetőség, RedenDrom … – a herceg öklére támasztva az állát bámult ki a fogadóterem ablakán – ezek szerint a valódi aszisz sereg sem lehet olyan messze, nemde? Talán csak egy katonának beöltözött idős diplomatát küldtek ide, aki valóban nem bírt a menetfelszereléssel az esőben. – rácsapott a karfára a megvilágosodástól – Hahh, ez aztán igazán csavaros, de királyi észjárásra vall!

–         Ahogy mondod nagyuram, te minden látszaton átlátsz bölcsességeddel.

–         Ugyan – szerénykedett a fiú – csupán mindig tudom, hogy mi a helyes. Na de akkor RedenDrom, küldj ki felderítőket, de titokban, hogy megbizonyosodhassunk igazamról. Addig pedig vitessétek át a beteget egy díszesebb lakosztályba … de másik emeletre, mint új vendégeinket. A gorviki nővel meg volt elégedve?

–         Igen, azt hiszem igen, uram – ábrándozott el a púpos egy pillanatra.

–         Kiváló, akkor gondozza továbbra is ő. Te pedig értesd meg vele, hogy szolgálja ki minden téren, amire csak a diplomatánk dekadens aszisz vérének gusztusa van. Ha közben megöli sem lesz egy nagy veszteség az az asszony.

–         Igenis uram, azonnal intézkedem. – RedenDrom feltápászkodott, mert már a távolban is elhaltak a Család küldöttségének léptei.

–         Még valami. Amint a „falanxharcos” lábra tud állni beszélni akarok vele … a könyvtárszobában. Tudja meg, kivel van dolga.

–         Parancsodra, uram. – RedenDrom a kapu felé indult és magára hagyta a herceget ábrándjaival és általa elültetett téveszméivel. Mielőtt behúzta volna maga után a kaput még vetett rá egy utolsó pillantást, amint védtelenül, hatalomról szőtt álmaiba merülve élvezi a fogadóterem csendjét.

Csak ő tudta, hogyha egyszer a Család beteszi a lábát valahová, akkor ott megszűnik, megváltozik a csend természete. Először hangos lesz minden a jajveszékeléstől és a sírástól, esetleg a dühös ellenkezéstől, de a végén mindig és mindenhol csend lett … halotti csend. A félelem és a reménytelenség csendje. Ő megtanulta értékelni a csendet, nagyon, de éppen ezért meg is tudta különböztetni a kettőt. Azt is tudta, hogy melyiket nem akarja hallani soha többé.

VIII.

–         Nem is tudom a nevedet – Ha’erd kiéhezve lapátolta be a forró erőlevest magába, miközben a félvér aszisz-gorviki nő elégedett mosollyal méregette ápoltja gyógyulását.

–         Anyám Luciának hívott, de régen nem nevez így senki sem. Állítólag apám hazájából származó név, de nekem csak annyi előnyöm származott belőle, hogy gyerekkoromba senkivel nem kevertek össze az utcán játszva a többiekkel. – elmosolyodott és újra szedett a betegének – Hümm, mindig pontosan tudtam a kiabálásból, hogy nekem kell hazamennem és nem a sok másik, hasonló nevű aszisz gyereknek.

–         Lucia – ízlelgette nyelvével Ha’erd az idegen hangzású nevet a szájában maradt csirke ízével összekötve – a gorvikiakat ismerve még biztos jelent is valamit.

–         Nem sokat tudok a származásomról – komorodott el az asszony átadva a második tányér levest – anyám nem sokkal nővé érésem után elhagyott és a Fátyolon túlra költözött.

–         Sajnálom – szorongatta kezében Ha’erd a levest és nem nyúlt a kanálért – biztosan nehéz lehetett.

–         Nem volt olyan szörnyű, egy magamfajta lány mindig megoldja az ügyes bajos dolgait, nekem elhiheted.

–         Elhiszem – valóban elhitte, de keserű ízt érzett a gondolatra, ha a hogyanra és mikéntre gondolt – hogyan jutottál Lammoba?

–         Eladtak és szerencsémre a hercegúr apjának tiszttartója kinézett magának a vásáron. Biztos egzotikusnak gondolt, de aztán mire rájött, hogy pont olyan vagyok, mint a többi pár mérföldön belől megkapható nő hamar rám unt.

–         Nem vagy olyan – dörmögte Ha’erd és beletemetkezett a lassan hűlő ételébe.

–         Ezt csak úgy mondja, lovag uram. Biztos vagyok benne, hogy ahonnan jött minden ujjára jutott győztes csaták után több olyan tűzről pattant menyecske is mint én, csak még fiatalabb.

–         Győztes csaták – komorult el Ha’erd – a herceg apjával találkoztál?

–         Néha, nagyon ritkán és csak a halála előtt. Szerettem volna meghálálni atyám szokása szerint, hogy háza népébe fogadott egy éremmel a koporsójában, de minket szolgákat sem engedtek oda a temetéshez.

–         Ez elég szokatlan.

–         Az, de nagyon gyorsan történt minden. Szerintem még csak a pap sem ért ide Caedonból, hogy megáldja a halott testét. Reggel találták meg holtan és az ebéd már a tor volt. Úgy tűnt mindenkinek könnyebb ez így.

–         Hogyan halt meg?

–         Álmában, párnák között … mint egy idős és becsületes király. Azt mondják a szíve vitte el, sokat sóhajtozott az utóbbi időben.

–         Minden bizonnyal – Ha’erd az üres tányért a paplanra ejtette és hátravetette fejét – kérlek most hagyj magamra, Lucia. Pihenésre van szükségem.

–         Azt lehet, de el ne felejtse, hogy délután jönnek értünk és felvisznek az emeletre. Az lesz ám csak a csicsás lak nekünk! A sisakját is kifényesítettem az alkalomra, nehogy azt mondják, hogy nem bántam magával úgy mint egy királlyal!

–         Azt senki sem vetheti majd a szemedre – Ha’erd játékosan rácsapott az asszony fenekére, amint elhaladt mellette – Nekem is jól esne már egy kis friss levegő. Szétnéznék a palotában.

Ha’erd egy ideig nézte a kuncogva távolodó nőt, majd lopva a sarok felé nézett. A követ kereste, ami naponta többször is furcsa módon megcsikordult. Most a helyén volt és ugyanolyan szürke színnel verte vissza a lámpás fényét, mint az összes többi körülötte. Elégedetten fordult az oldalára és az előtte álló teendőket kezdte el végiggondolni: már így is túl sok időt vesztegetett el ezzel a betegeskedéssel.

IX.

A szabadságvágy olykor sólyomszárnyakon érkezik. A legnyomorultabbak hangjait olykor nem érnek fel a tornyok magasába, de feljebb van, aki meghallja őket. Mégis, hogy céljait elérje olykor cselhez kell folyamodnia. Például akkor, amikor a Lammo elégedetlen tömegeit képviselő „földalatti ellenállás” vezetőjének, egy magát népvezérnek kinevező kóbor Arel papnak álruhában kell bejutnia a hercegi palotába.

Az elmúlt napokban egymásnak ellentmondó, zavart híreket kaptak csak a folyó keleti oldalán szerveződő lázadók. Előbb az a hír járta be a várost, hogy megérkezett a herceget támogató aszisz sereg, de nyomaikat nem látták a városban. Aztán a palotába elhelyezett kémek azt jelentették, hogy valami gladiátorféle vendégeskedik a hercegnél és legutóbb a Család követeit is fogadta.

Korcom Vegitt tudta, hogy saját magának kell utána eredni az igazságnak, mert egyre kevésbé bízott a városiak által elé tárt információkban. Istennője Arel nem azért választotta őt ki, hogy itt északon a pyar szabadságeszmék szószólójaként dohos csatornákban kucorogva silabizálja ki a rossz kézírással érkezi sajtfecniket és stratéga módjára tudja kihámozni igazságtartalmukat.

Neki az első sorban van a helye a harcban is, igaz, még nem sok alkalma adódott rá pappá szentelése óta. Így sólyomszárnyat formázó szent szimbólumát elrejtve hivatalos álruhát öltött és magát titkárnak kiadva okulárét aggatott magára és egyenesen megrohamozta a palota kapuját egy palatáblával és írószerszámmal.

Az őrségen minden gond nélkül átjutott, azoknak már régen elegük volt az állandó ellenőrzésekből és a palotából ki- és berohangáló kancelláriai dolgozók pesztrálásából. Mostanra már csak azt állították meg, aki karddal a kezében teli torokból üvöltve rohan nekik. Korcom Vegitt egy részről örült ennek a fásultságnak, másrészről szívesebben közeledett volna az előbbi formában … persze párszáz feldühödött keleti partival az oldalán, de akkoris.

A nagyterem lépcsőin elhaladt egy lefelé haladó púpos szolga mellett, aki láthatóan nagyon el volt foglalva gondolataival. Egy ártatlannak tűnő szolgálólánytól még zavartan meg is kérdezte, hogy hol állomásozik az aszisz hadsereg. A fiatal lány csengő nevetéséből nem sokat értett, de legalább útbaigazítást kapott a vendégszárny felé. Biztos ott itatják és kényeztetik a Nagykirály kegyenceit a nép pénzéből!

Elhaladt egy díszes lakosztály ajtaja előtt, ahol egy feketébe öltözött marcona figura állt, a palota őrségének egyenruhájától eltérően. Nem látott nála fegyvert, de ösztönösen széles ívben elkerülte és tehette volna a tekintetét is: a halványzöld pillantásából hiányoztak a szembogarak. Most már biztos volt abban, hogy a herceg démoni erőkkel paktált le Lammo népe ellenében.

Máskor ez is elég lett volna, hogy sarkon forduljon és egy másik úton elhagyja a palotát, de a napok óta marcangoló tétlensége további kutatásra sarkallta fel. Korcom Vegitt nem volt gyáva ember … esetleg megfontoltabb a többi Arel papnál valamelyest, de ez csak annak volt köszönhető, hogy a város felszabadításában fontos szerepet szánt magának és istennőjének.

Végül elérte az ajtót, ami mögött a szolgálólány szerint az aszisz sereg várakozott. Elméje egy része ugyan tiltakozott a feltevés ellen, hogy akár csak egy század is legyen a kapu mögött, de ösztönei és talán istennője sugallata is azt jelezték neki, hogy jó helyen jár. Lopva körbesandított a folyosón, hogy látja e valaki, de szerencséjére senki sem járt a vendégszárny folyosóján ekkor.

Óvatosan megközelítette az ajtót és leguggolva elé előbb a kulcslyukon lesett be, de mivel nem vett észre mozgást fülét tapasztva a fához hallgatózni kezdett. Dúdoló női hangot hallott távolabbról és visszhangosan, közelebbről pedig valami motoszkáló matatást. Esetleg termeszek lennének a fában?

A belülről kirúgott ajtó hatalmas csapással verte földre és csillagokat látott-hallott az élménytől. Önkéntelenül szitkokat kezdett el köpködni és karjával kitámasztva magát igyekezett felállni, de nem sikerült. Egy hatalmas alak az ajtóban állva megragadta a lábait és ellenkezést nem tűrő erővel befelé kezdte el húzni. Kapálózott és a szőnyegbe vájt ujjak ellenkezett, de mindhiába.

Korcom Vegitt eltűnt a hirtelen kinyílt ajtóban és miután az döndülve becsapódott mögötte csapdába került. Védekezően maga elé kapta kezeit, hogy a felülről érkező ütlegek okozta sérülést mérsékelje. Arel nevét kiáltotta és elméjében megfogant egy dühös fohász, amivel ellenfelére szabadíthatná istennője haragját.

Azonban támadója első szavaira durván a nyakához kapott és kitapogatta a szent szimbólum láncát és azzal együtt szakította le a fiú nyakából. Még mindig eltakarva arcát halkan nyüszíteni kezdett volna, mikor hallotta a távolodó lépteket egy fotelbe helyezkedő súlyos test nyögéseit. Lassan elég bátorságot szedett össze magában, hogy széthúzza karjait.

–         Mondtam én neked, Ha’erd, hogy nem az a púpos az – közölte Lucia fölényesen miközben a ruhákat szedte le a szárítóról.

–         Mondtad, de attól még érdekelne, hogy kicsoda – az aszisz az ujjai között játszadozott a pap madárszárnyat formázó medáljával – ETTŐL még nyugodtan lehetne a herceg egyik kémje.

–         Paranoiás vagy – hagyta rá a nő és mellé huppant egy másik székbe – de attól még jóképű. Vedd be a gyógyszeredet.

Korcom Vegitt hüledezve nézett végig a szobában lévőkön. Támadója egy ötvenes éveiben járó teljes harci díszben pompázó falanxharcos volt, aki hetykén, keresztbe tett lábbak üldögélt egy széles fotelben őt mustrálva, vele szemben pedig egy különösen napbarnított bőrű szőke asszony kavargatott egy forró italt egy bögrében.

Lassan ülő helyzetbe küzdötte magát és igyekezett elég határozott lenni, mielőtt kifakadnak belőle valódi érzelmei. Istennője kiválasztottsága alaposan felkorbácsolja az ember ösztöneit, de hogyha a céljaira tud koncentrálni, akkor kordában lehet tartani a haragot és gyűlöletet ideig-óráig. Akár addig is, ameddig el nem enyészik teljesen.

–         Te vagy az aszisz sereg? – köpte az első kérdést ami eszébe jutott a falanxharcos felé.

–         Személyesen – cserélte fel Ha’erd a pap bizsuját a Lucia által nyújtott bögrére – és benned kit tisztelhetek?

–         Korcom Vegitt vagyok, Arel felszentelt papja és követője, Lammo város szabad seregének tábornoka – húzta ki magát ültében a fiú és igyekezett nem arra gondolni milyen nevetségesen is hangozhat ez ebben a helyzetben.

–         Örvendek, a nevem Ha’erd és ez a hölgy itt Lucia – az aszisz mélyet húzott a bögréből és elégedetlenül horkantott – Ez tönkre fogja tenni a gyomromat!

–         De jót tesz – jegyezte meg Lucia és kedvtelve kitekintett a mögöttük lévő ablakon a szép panorámára, amit nagyon élvezett a pince ingerszegény cselédszállása után.

–         Jót – hagyta rá Ha’erd és vendégükre nézett mereven – Te pedig, Korcom Vegitt. Most pedig mindent elmondasz az előző herceg haláláról!

–         Mindent? – Korcom furcsán érezte magát, amiért fogva tartója nem az ellenállásról kérdezte, a hónapok óta kiépített hálózat titkos jelszavairól és az összeesküvés tagjairól. Csalódott is volt emiatt kicsit.

–         Mindent – bólintott az aszisz és az asztalról lesodorva az Arel szimbólumot a fiú elé lökte.

X.

– Megtisztel a jelenlétével aldiaron Ha’erd!

– Részemről az öröm, hercegem.

A könyvtárszoba valóban impozáns látványt nyújtott az esti órákban kivilágítva. Több könyvszekrénynyi ritkaság és útikönyv, enciklopédiák és lexikonok sorakoztak a bekereteztetett földabroszok mellett. Hihetetlen tudás összehordva egy olyan világban és olyan városban, ahol az emberek töredéke bírta csak az olvasás képességét.

A fényt lebegő parázsgömbök adták jószerivel, amik segítették az appendix alapján kikeresni a megfelelő köteteket a megfelelő polcokról. De ez mind csak a műsör és a kiállítás része volt. Láthatóan évek óta nem forgatta ezeket a köteteket senki, nemhogy a gazdájuk. Nem, a lényeg a szoba keleti végében álló robosztus kandalló volt, ami elé két megtermett karszék volt húzva és az asztal roskadásig rakva a quironeia minden tájáról származó párlatokkal.

Ha’erd és a herceg egymással szemben ültek le, de mégis inkább a kandallóban lobogó lángokat figyelték, amik elnyomták a parázsgömbök sápadt belső ragyogását a könyvtárszobában. A herceg előzékenyen két kristálypohárba daqlamari fehérbort töltött mindkettőjüknek és az asziszra bízta, hogy válasszon a kelyhek közül.

–         Meg van elégedve a szállással és az ellátással, katona uram?

–         Teljes mértékben, hercegem.

–         Akkor jó, reméltem, hogy most már beszélhetünk időszerű és komoly kérdésekről Abaszisz Nagykirályának követével – jelzésértékűen kortyolt a fehér borból, hogy most már vendége is ihat, aki kihasználta a lehetőséget és majdnem az egész pohár tartalmát felhajtotta egyből – mint azt bizonyára tudja, atyám, Cedric herceg halálával nehéz helyzetben vettem át az uralkodás terhét. Fiatal vagyok és járatlan a diplomácia rögös útvesztőiben, ezért is gondoltam rá, hogy királyával közös érdekkörbe kerülhetek, hogyha városom gazdagságának egy részét megosztom vele … cserébe bizonyos fajta védelemért ellenségeimmel szemben.

–         Ellenségek, hercegem? – kérdezte Ha’erd a kristálypohár szája felett mereven a fiút lesve.

–         Belső és külső ellenséggel, aldiaron. Igen. Reméltem, hogy van az a pénz, amiért a Nagykirály méltónak találja kicsiny városállamunkat figyelmére.

–         Mennyi volna az a pénz, hercegem?

–         Úgy hiszem évi ötezer aranydénár jutányos összeg ilyen szívességért cserébe.

–         Ötezer aranydénár – szegte fel a fejét Ha’erd és önkéntelenül a kandalló felett függő idős herceg vörös szakállú képmására tévedt a tekintete – hát ennyit ér Vörös Cedric öröksége?

–         Tessék? – kérdezett vissza szerepéből kiesve a fiú – Milyen Cedric?

–         Atyád, ahogy tudom nagyon sokat áldozott, hogy állama szabad és független lehessen a városállamok között. A Hercegek Csatájában saját vértestvéreinek beleiben járt bokáig, hogy Lammot olyan formában tudhassa, mint amilyen most és a fia kezében.

–         Ezt … most azt nem hiszem elismerésnek szántad, katona. – váltott az udvarias rendreutasítás hangnemére a herceg.

–         Éppen ellenkezőleg, uram – kapta vissza tekintetét Ha’erd a festményről és úgy érezte gyorsan innia kellett, hogy a két alak között ne találja meg szeme a gyér fényben a hasonlóságot – Magam is apa vagyok. Van egy fiam és magam is úgy kívánnám, hogy azt a keveset, amit rá tudok hagyni szolgálatom és életem kitelte után olyan bölcsen igazgassa, ahogyan te tetted apád örökével.

–         Akkor jó – helyezkedett vissza a herceg előző helyzetébe, bár maradt benne valami rossz érzés, mintha nem a kívánatos irányba haladt volna a társalgás, de Ha’erd példájából ő is újra töltött és ivott. Ideje volt, hogy megleckéztesse ezt a nyakas asziszt – Már korábban is kérdezni akartam, hogyan szolgál királyod egészsége. Rossz nyelvek furcsa kórságokról beszélnek.

–         Ami az igazságot illeti változó a kedélye nagyon – adott igazat a hercegnek az aszisz – aggasztják az országának és szövetségeseinek a gondjai is. Toron újabb Zászlóháborúra készül, de Abaszisz, nos, talán előbb a saját problémáival kellene megbirkóznia.

–         Egy király gondja az országa gondja, kedves Ha’erd. Ahogy én tudom a Nagykirály szeszélyes természete igen változékony: egyszer eszelős kedvében őrült parancsokat ad, máskor búskomoran mered maga elé trónterme magányában.

–         Egen, én is hallottam és tapasztaltam is hasonlót – fészkelődött ültében Ha’erd nem tudván, hogyan kellene megtorolnia ezt a nyílt sértést az aszisz Nagykirállyal szemben.

–         Tudod, elmerengek sokszor, hogy téged melyik pillanatában küldött el hozzám – adta meg a végső döfést a herceg a nehéz helyzetbe hozott aszisznak.

–         Magam sem tudom, herceg – jött a válasz elhaló hangon és újabb üvegcsilingelés követte a pohár megtöltését.

–         Félek, hogy nem fogunk dűlőre jutni egymással, aldiaron Ha’erd.

–         Én is attól tartok, nagyuram. – bólintott egyre szúrósabb tekintettel az aszisz.

–         Hát akkor, ne pazaroljuk el ami az éjszakából megmaradt, nemde? Fogyjon el ez a bor. Használjuk ki ezt az alkalmat, hogy mesélj nekem az apámról. – fenyegető ragadozóképpel elmerült a fotel kényelmében és az ital melegével a testében. Ha’erd a következő pohár talpát szorongatva erőltette magát, hogy ne Vörös Cedricet képzelje el magával szemben a fiú helyére. De olyan sok volt a hasonlóság … csak a körülmények voltak mások … nagyon.

–         A legnagyobb örömmel, Cedric herceg.

XI.

A falanxharcosok összecsaptak a caedoni gyalogsággal. Haragos Lumper és Sarkantyús Dongon elesett mögöttünk valahol a csatában. Kánya Fortremet és a többieket nem láttam, csak Vörös Cedric rohanását követtem, ahogy erőmből telt. A vezéri sátor előtt felállított kihegyezett karók lelassítottak minket, hogy az oldalszárny felénk forduló íjászai felénk lőjenek pár vesszőt. Nem tudom, hogy honnan került a kezembe egy számszeríj, de csatacsákányként forgattam az ellen a pár katona ellen, aki elénk került.

Cedricnek szerencsére csak a lovát érte a nyíl és ő hamar le is küzdötte magát róla, hogy fedezékében haladjon tovább … üvöltve. Vörös szakállát beszennyezte ellenségének kiontott vére és csak amikor mellé léptettem a lóval, hogy egy sisakot bezúzzak az eldeformált célzó fegyverrel döbbentem rá, hogy én is üvöltök még mindig.

Semmi sem állta már az utunkat a sátorig és Cedric a bejáratot sem keresve rést vágott a szövetén, azon vetődött be. Mire lekeveredtem a lóról és nekem is kard ugrott övemről a szabad kezembe már hallottam az első halálsikolyokat. Barátom után vetettem magam az erőszakkal tágított lyukon át. Félhomály fogadott, amit csak a villogó pengék szikrázó fénye tört meg, izzadtságtól és frissen kiontott vér szagától volt fülledt a levegő.

Káromkodás, elhaló szisszenés, káosz. Én is leszúrtam valakit, élveztem, ahogy keresztvasig robban a másikba a rövidkard. Szájon vágtam valakit a nyílpuskával, hogy az a fogai közé szorult, de mentem tovább. Cedricért kiáltottam, reméltem, hogy a harci lázban nem kerülünk egymással szemben így, hogy nem tudjuk ki barát és ki ellenség.

Nem tudom meddig tartott az öldöklés. Arra emlékszem, hogy mire odakint is egészen közelről csendültek fel a harci zajok én már az utolsó mozgó emberszerű alaknak vágtam el a torkát, hogy szenvedését megrövidítsem. A sátor túlfelén láttam Vörös Cedricet magasodni két egymásba gabalyodott halott fölött, amint révetegen nézi a testükből kicsorgó éltető vért.

Mellé léptem és remélve, hogy már túl van a felfokozott harci kedven vállára tettem a kezemet. Mintha álomból ébredt volna fordult felém és a gyér fényben láttam, hogy üveges szemeiből csorgó könnyei összekeveredtek szakállán orrának taknyával és a vérrel, amit kardja ontott ki. Vörös Cedric sírt, lábainál fekvő testvérei hullái fölött állva. Némán búcsúzott tőlük.

–         Vége van, Cedric. Gyere menjünk ki! Itt már nincsen több dolgunk – erélyesen átkaroltam és a sátor kijáratához vezettem, remélve, hogy odakint nem az egész ellenséges sereg vár minket. Bólogatott csak némán, miközben engedte, hogy kivezessem. Talán véletlenül, talán szándékosan, levert egy még álló gyertyát a csatamező térképe mellől és a sátor tartalma csendesen lángra kapott mögöttünk.

Hála Antohnak, igazam lett. Odakint a szövetséges csapatok győztes színei vártak minket és én félreálltam barátom mellől, hogy a nyertes sereg neki köszönhesse meg a sikert, az áldozatát. Vörös Cedric végighordozta a tekintetét az embereinken, először azt hittem, hogy vádlón, mintha őket okolna testvérei haláláért. Elrévedve, komoran, fogai között egy régi vers soraival búcsúzott testvérei gonosz szellemétől: „Minden egész eltörött, / minden láng csak részekben lobban.”

Megböktem oldalról, hogy térjen magához végre és ő elértette szándékomat. Magasba tartotta vértől csöpögő kardját a lángokban álló sátor előtt állva és a sereg egy emberként kezdett ujjongásba, örvendezésbe. Diadalt arattunk a túlerővel szemben, segítettem barátomnak, hogy elérje az álmát, mégis valami keserű epe ízt hagyott bennem a látvány emléke. „Minden szerelem darabokban, / minden egész eltörött.” fejeztem be, hogy csak ő hallja a vers sorait és láttam érte a hálát a szemében.

Később már a mi táborunkban ittunk, felkészülve arra, hogy a seregek szétválása után mi magunk is hazatérjünk. Vörös Cedric és én mosolyogva hallgattuk Kánya Fortremet, aki arról mesélt, hogyan fogja hazatérve megforgatni ágyában az összes nemes lányt egymás után. Nem mertem neki elmondani, hogy valamiért emlékszem rá, hogy vérbaj fogja testét elemészteni lassan és fájdalmasan.

Akkor és ott együtt voltunk. Fiatalok voltunk, akik győzelmet arattak. A Hercegek Csatájában, amiről évekig dalolnak majd azok a senkiházi bárdok a köznép fiainak és lányainak. Akkor és ott a világ királyai voltunk, azzal, hogy annyit tudtunk magunkának, amit viseltünk és amit elértünk. Soha sem voltam boldogabb, mint akkor, halottak szellemeivel körülvéve.

Másnap reggel elbúcsúztunk egymástól. Rajtam is már az ezüst sodronying volt és kezemben megint lándzsa. Kánya Fortrem lovon ült és azt fogalmazta, hogyan viszi el atyjának a győzelem hírét emberei élén. Ráhagytuk, olyan ember volt, aki végül mindig a legjobbat hozza ki magának az életből. Nevetve integettünk neki, de mintha távozásával magával vitte volna jókedvünket is.

Vörös Cedric hozzám fordult. Szemébe visszatért a tegnapi zavart, bűnbánó tekintet. Egyenesen elé álltam, pedig a falanx már sorakozott az induláshoz. Átöleltem bajtársiasan és megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Elengedtük egymást és elindultam a gyalogosok felé. Cedric utánam kiáltott valamit, de nem értettem, nem akartam érteni. Mit mondott?

XII.

–         Itt vagyunk, ez az a hely – az Arel pap félreállt a kóválygó aszisz útjából és utat engedett a kripták felé.

–         Biztos vagy benne, Vegitt? Mert, hogyha átversz akkor itt helyben végzek veled, akárhová csaltál is el! – a látása még nem tisztult ki eléggé, hogy meg tudja különböztetni egymástól a komor, mozdulatlan sziklaépületeket.

–         Nem bírod már úgy az italt, mit öreg? Nahát akkor nem kellene annyit innod – kedélyeskedett a népvezér látva a másik állapotát.

–         Inkább vezess tovább, jobb szeretem, hogyha a lándzsám végén tudlak. – lökte előre keményen a papot Ha’erd és utána lépett be a kongó halotti csenddel telt homályba.

A kripta belseje kifejezetten puritán volt, de Lammoban, ahol nem engedhetik meg az emberek a nagy területeket maguknak a holtak sem élvezhetik azt a kényelmet, mit életükben kivívtak. A hercegi kripta ezzel együtt jómódúnak számított, hiszen a közembereket a halál istenének papjai általában néhány rézpénzért elhamvasztják pár mondatos áldás kíséretében.

Ha’erd sohasem szívlelhette a halál koponyatetoválásos papjait, de azt el kellett ismernie, hogy más istenek nemigen foglalkoznak külön híveik halálával. Esetleg utána … Most mindesetre örült, hogy nem egy ilyen varázslatokkal és hullamérgekkel teli drága kriptába kellett leereszkednie a semmirekellő ficsúrral másnaposan.

Elhaladtak néhány, az idő által felismerhetetlenségig elkoptatott feliratú nyughely mellett és a sírbolt mélyére hatolva két lakatot is le kellett verniük mire a legfrissebb kőkoporsókig jutottak. Az újabb hercegek holtukban is egyre mélyebbre vájnak a földben. A legutolsó teremben három szarkofág is nyugodott néma csendben és a pap által gyújtott szent fényben már a feliratok is olvashatóvá váltak.

Cedricet a bátyja és az öccse közötti kőhalom rejtette. Az aszisz letámasztotta a lándzsáját a falhoz és egy rövid imát rebegve hazája nyelvén nekiveselkedett a zárókőnek. Egy biccentéssel jelezte a tétlenkedő Korcom Vegittnek, hogy ő is nekiveselkedhet, imádság nélkül is, majd együttes erővel letolták a volt herceget rejtő kőlapot a helyéről.

Vörös Cedric nem változott sokat az eltelt évek során Ha’erd szemében, még holtában sem. Szakálla keretezte szája szélében ott játszott a hamis mosoly, amivel az örökkévalóságot gúnyolta ki. Karja bíbor temetési öltözékén keresztbe téve ölelte magához a családi címed nyakláncot, a három egymást keresztező kardot. Szemei lehunyva, arcbőre mellőzve a halotti mágiát egészen a csontjára tapadva.

–         Mérgezésnek vagy átoknak nincsen látható nyoma – motyogta Ha’erd, aki remélte, hogy nem kell jobban megbolygatnia barátja holttestét az igazság felderítéséhez. Elkezdte szétfeszíteni a merev karokat a mellkasról.

–         Ahogy mondtam, mindenki úgy gondolja, hogy a fiú ölte meg, de nem volt nyomozás az ügyben. Nem szokás vádolni az örököst, amikor az egész város azt kiabálja, hogy „Meghalt a herceg, éljen a herceg.” – Vegitt a kezével gesztikulált, hogy imitálja a nép reakcióját – és különben is, kinek számít, hogy az öreget megölték vagy sem, az új herceget akkoris el kell távolítani a helyéről … már a népért ugye.

–         A népért, mi? – kérdezte Ha’erd, miközben szétfeszítette a holttest karjait, melyek hangos recsegéssel engedtek csak. A pap hüledezve szusszant egyet a hangra, az aszisz felé fordult – Te meg addig próbáljál meg kitalálni valami tisztességes temetési imát a számára. NEKEM számít, hogy mi történt valójában. – visszafordult, hogy a köntöst is megoldja a testen.

–         Azt ne mondd nekem, hogy Abaszisz híresen elborult elméjű Nagykirálya csak azért küldött ide, hogy kivizsgálj egy FELTÉTELEZETT gyilkosságot. Ezt nem veszem be!

–         Engem senki sem küldött – fújt egyet Ha’erd, de arra gondolt, hogy tegnap sem törte be a felségsértésért annak a másik fiúnak az arcát és most még erőt sem érzett magában hozzá.

A köntös engedett, feltárva a teste meggyötört mellkasát. A látványtól a szószátyár pap is elhallgatott és Ha’erd még komorabban nézte a barátja felsőtestén tátongó oszladozó sebet. Úgy tűnt, mintha Vörös Cedric szívét egy kicsi, szúrós tárggyal kivájták volna, de legalábbis alaposan megdöfködték vele. Tőrnél tompább, kisebb dolog lehetett, de nem is tű nyomai látszottak.

Ha’erd révületben nyúlt barátja szakállába és a családi címert belepróbálta a szabálytalan sebbe. A három kis kard egymáson áttörő hegye nagyon könnyen okozhatta a sebet, de túl messze volt a nyakától ahhoz, hogy életében gerinctörés nélkül azzal okozhatták volna. Ha’erd mereven a papra nézett és visszaejtette nyakláncot a testre.

–         Kinek lehet még ilyen címeres nyaklánca a városban, Vegitt? – kérdezte fölényesen Ha’erd.

–         Elvileg csak Cedric hercegének. Most már más Lammo címere, de a caedoni időszakból a testvérei medáljait megőrizte az előző herceg és egyiket mindig magánál viselte a másikat pedig – nagyot nyelt – férfivá érésekor nagy ünnepség keretei között adta át fiának.

–         Tehát a jelenlegi Cedric hercegnek … – Ha’erd komoran barátja testére nézett, majd csak úgy maga elé mormolta – „Minden egész eltörött.” Gyerünk pap, tedd a dolgod, imádkozz érte valamit.

Korcom Vegitt imádságát elhomályosították Ha’erd szemei előtt a bajtársa és barátja holttestének a látványa. A kriptában elszabadult isteni hatalom azonban új lökést adott kortól megrozsdállt emlékeinek és visszarepítette utolsó találkozásuk helyszínére, a Hercegek Csatájának másnapjára. Látta maga előtt a közeledő falanxsereg várakozó sorát, amint rá várnak, hallotta barátja utolsó szavait a háta mögül. Emlékezett, hogy megtorpant közben, mert az égen megpillantott egy átrepülő sólymot.

–         Mind elkárhozunk azért, amit tettünk! Utódaink fogják megbosszulni a holtak vérét rajtunk!

A kriptában hallotta visszhangzani barátja utolsó szavait, pedig csak a fejében kondultak nagyot. Szédült. Erőt vett rajta a másnaposság és az eltelt idő. Az emlékezésért olykor súlyos árat kell fizetni a testnek, amit mégis önkéntelenül megfizetünk bizonyos pillanatok újraéléséért. Megtántorodott és hátát a kripta hűvös falának vetette. Felmarkolta a lándzsáját és kifelé indult a sírok között.

–         Hé, Ha’erd! Vele itt most akkor mi legyen? – Vegitt befejezve az imádságot értetlenül nézett a távolodó falanxharcosra, miközben aggódó pillantásokkal lesett a megbolygatott sír felé.

–         Pap vagy, fejezd be a temetést rendesen. – kiáltotta hátra az aszisz közönyösen, csak az járt a fejében, hogy mielőbb kijusson innen – az alku rád eső részét teljesítetted. Este várlak titeket a megbeszéltek szerint.

–         De … mi a biztosíték, hogy nem versz át? Azt sem tudom, hogy kicsoda vagy igazából!

–         A szavamat adtam! Legyen elég.

Vegitt, mintha nem volna elégedett az alkujukkal megrázta a fejét és a szent fény lassan apadó világánál visszafordult Vörös Cedric holtteste felé.

XIII.

–         Nagyuram, a Család hajója befutott a kikötőbe.

–         Kiváló RodonDrem! Ezek szerint minden a terveink szerint halad.

–         Uram, van itt valami, amit meg kell osszak önnel. – a púpos komoly tekintetét látva a herceg kérdőn nézett rá – a Családdal kötendő üzleted félek, hogy nem alakul majd úgy, ahogyan reméled.

–         Mégis miről beszélsz? – sziszegte a herceg, ültében is megfeszülve. Ilyen közel a célhoz …

–         Félek, hogy az előnyös ajánlatuk ellenére a te személyes hatalmadra törnek majd uram és fényes csarnokaidat kígyófészekké fogják alakítani – RedenDrom szeme idegesen járt körbe, mintha már most attól tartana, hogy az alvilági szervezet ügynökei lennének az oszlopok között … persze rajta kívül.

–         Ostobaság! Mindent aprólékosan átbeszéltünk és minden felvetésemre kedvező fogadtatást kaptunk. Nincsen félreértés! Hogyha Abaszisz nem, akkor majd a Család fog pártolni minket.

–         Iiigeen, uram, de … – a púpos szinte már nyüszített, az események gyorsabban haladtak, mint ahogyan ő alkalmazkodni tudott volna hozzá és ezt most nem engedhette meg.

–         Elhallgass szolga! – csattant fel a herceg – A döntésünk helyes és végleges, nincsen helye kételynek és késlekedésnek. Ma Lammo megismeri urának valódi hatalmát és befolyását. Holnap pedig …

–         Elveszíted mindenedet, uram! – sikoltott a torz emberi lény – Kérlek gondold át még egyszer a …

–         Nincsen mit átgondolni! – eleget alakoskodtam már hozzád hasonló értéktelen szolgákkal, bunkó katonákkal és értetlen cselédekkel! Takarodj a szemem elől és ha csak egy dolgot akarsz helyesen elvégezni intézkedj, hogy az az ingyenélő falanxharcos reggelre takarodjon az udvaromból!

–         Ez a másik dolog uram, a falanxharcos nem az akinek mondja magát! Az éjszaka titokban elhagyta a palotát és …

–         És micsoda? Most már nem is diplomata, most már mindjárt valami vizitor vagy orgyilkos vagy KALANDOZÓ? Eleget hallgattam a sületlenségeimet és elég ideig etettem az őrült nagykirály kivénhedt udvari bolondját azt hiszem. Ölesd meg vagy küldd el, mit bánom én! De holnapra nem tudjam a palotámban és utána eldöntöm, hogy a te rút látványodat viselem e tovább!

RedenDrom kimenekült a teremből a többi szolga megvető tekintetének kereszttüzében. Tudta ő jól, hogy csak a herceg bizalma védte meg eddig is palotanép gonosz indulataitól, mióta pedig még dirigálhatott is nekik sokan szívesen megrugdosták volna ha meglátják. Most pedig futótűzként fog járni a hír, hogy szabad préda és kegyvesztett a hercegnél. De ezt nem nyeli le!

Egyenesen a szállására sietett, ami a cselédek szobái felett egy rejtett, titkos rekesz volt igazából. Ezen belül is az egyik gyengén illesztett kő mögül egy kazettát vett elő, amelyben előző élete mementóit és legértékesebb kincseit őrizte. A sötét, rászabott lopakodó öltözetet óvatosan kihajtogatta maga mellé, hogy hozzáférjen a többi kellékéhez.

Vassúlymok, mászókampók, kisebb és nagyobb kések kerültek elő, egy fiatal vak lány hajának egy tincse, amit ifjúkora óta őrizgetett és végül a két kampós rövidkardja és egy toldozott-foltozott bőrvért, hasonlóan a szokatlan testére szabva. Csak kincsei szemrevételezése közben döbbent rá, hogy sír, hogy a kazetta alján tompán koppannak régen látott sós cseppek a szeméből.

Maga elé emelte a hajtincset és a tetőablakon beszűrődő fényben élvezte, ahogy aranyszín sugarak törnek át a szőke fürtökön. Mélyeket lélegzett és arra gondolt, hogy nincs hová futnia, hogy nem menekülhet többé. Ezután nem. Nem volna ereje újrakezdeni valahol máshol. A kardokért nyúlt, amik gonosz nosztalgiával siklottak a markába. Döntött.

XIV.

Amikor Lucia belépett a szobába a függönyöket behúzva találta. Dallamos léptekkel átszelte a szobát és az egyik szövethez nyúlt, hogy fényt teremtsen a terembe. A rendreutasító hang idegenül csengett a fotel felől, pedig ismerte a hangot.

–         Ne! – Ha’erd ült ott a sötétben és lándzsája ölében keresztbe téve. Lucia elsőre megrémült tőle, mert látta, hogy sisakja és sodronyinge is rajta van. Harcra készen várakozott. Végül leült mellé a másik ülőhelyre karjait az ölébe ejtve.

–         Tehát döntöttél – kutatta a férfi sötét tekintetét az ércsapka alatt – segítesz a lázadóknak.

–         Teszem amit kell, amiről úgy vélem, hogy a helyes. – bólintott Ha’erd.

–         Meg fogod ölni a herceget – mondta ki végre a lány lesütve a fejét.

–         Még – sóhajtott őszintén az aszisz – még nem tudom biztosan.

–         Megtudtad, amit akartál nem? Meggyőződtél arról, amiről mindenki tudott a városban!

–         Igen – bólintott megint Ha’erd, de tudta, hogy nem fogja állni a nő tekintetét sokáig. Meggyengítené azelőtt, amikor szükség lesz az erejére. Ez olyan gyengeség, amit nem engedhetett meg.

–         És velem mi lesz? Mehet vissza az utcára! Az én koromban! – vádolta tovább a nő.

–         Velem jöhetnél – bökte ki végül a férfi – biztosan találnánk munkát neked ott …

–         Hol? Abasziszban? Azt az országot elhagytam, nem kért belőlem és én sem kérek többet belőle. Nem, köszönöm. – a nő valóban dühös volt, szemei szikrákat szórtak. – És mi az hogy veled? Semmit sem tudok rólad! Szépek a szavaid, mint egy szerelmes igricnek, a vértet pedig olyan új, mintha sosem látott volna harcot. A neved sem aszisz, azt sem tudom, hogy ki vagy.

Halgattak. A férfi nem tudott mit mondani a közéjük ereszkedett a csendben a nő pedig el volt foglalva sértettségével. Patthelyzet, ahogy mondani szokták. Olyan, amitől egy szoba nyáron is ki tud hűlni. Mintha két idegen ült volna egymáshoz közel és egyszerre mégis távol. A férfi mégis megszólalt volna, amikor az ajtó nagyot döndülve beszakadt.

Az egyik fegyvertelen testőr állt ott és mereven a szobába tekintett, savószín szemeivel gyorsan észrevette a két alakot és a nőt tartotta veszélyesebbnek. Két szökellő ugrással a szoba közepén termett és kinyújtott karjával majdnem elérte Luciát, amikor oldalról, mint egy felvértezetett csatamén elsodorta az ültéből felugró falanxharcos.

Ha’erd elterült a földön, míg a másik könnyedén talpra állt. Emberfeletti gyorsaságával már most látszott, hogy sok lesz a veteránnak. Az aszisz nyögve térdelt fel, hallotta Lucia megkésett sikolyát és egy szusszanással rövidkardot rántott. A rúgás a mellkasán érte és ahhoz kevés volt, hogy újra a földre döntse de több lépést hátrálnia kellett mire újra levegőhöz jutott.

Ezt azonban a gyilkos nem engedte meg és valószerűtlen szögben ugorva ütötte vágta a férfi fejét, hogy csak kongott a sisakja. Ha’erd hátrált, szabad kezével a fotel mellé támasztott pajzsért nyúlt, de olyan csontrepesztő ütést kapott rá, hogy rögtön visszahúzta. Egyetlen kardjával kétszer szúrt, de mindig csak a levegőt találta el. Egy határozott gyomros végül újra a földre vitte.

Hallotta ellenfele sziszegését ahogy készül befejezni amit elkezdett. Az az ég felé lendítette lábát, mintha nem lennének csontok sem a testében, hogy egyszer és mindenkorra a padlóba tapossa ellenfelét. Ekkor egy egészen másfajta sikollyal érkezett meg Lucia felkapva a földről Ha’erd elejtett hiszaptiszát és nekirontott az otromba fegyverrel az orgyilkosnak.

Az még a fejét sem fordította oda, hanem lecsapó lábát a nő felé lendítette és mellkason találva a fotelbe taszította, hogy az elejtette a hosszú lándzsát. Az orgyilkos elégedett szisszenéssel fordult a nő, eredeti célpontja felé és mereven hátrahúzta könyökét csapásra készen. Ez azonban elég időt adott Ha’erdnek, hogy a földön fetrengve elérje végre a pajzsát és vízszintesen meglendítve kisodorja ellenfele lába alól a talajt.

A fekete ruhás alak némán csuklott össze és mint egy rovar kapálózott a földön a váratlan helyváltoztatástól. Ha’erd talpra állt és két rekedt lélegzetvétel között felcsatolta sajgó karjára a pajzsot. Mire végzett a Család gyilkosa is talpra vergődött és szemtől szemben álltak végre. Ha’erd üvöltött, a gyilkos félrebillentett fejjel, savószínű szemekkel várta, hogy mit lép a másik. Az aszisz rácsapott a kardjával a pajzsra, hogy kongjon majd nekiiramodott.

Hogyha a kardjával csapott volna, akkor a gyilkos számított volna rá, de így, hogy a pajzzsal sodorta neki a falnak tehetetlenül sodródott. Nagyot nyekket a liliommintás falon és ha volt is benne valami emberi, vagy szilárd csont, az biztosan elroppant. Ami ezután jött inkább volt hentesmunka: minden, a pajzs mögül kilátszó, kikapó végtagot elmetszeni a rövidkarddal kegyetlenül. Mire végzett maga sem tudta volna megmondani hány darabban hagyta ellenfelét.

Lihegve fordult el a faltól és nézett szembe Lucia megrökönyödő tekintetével. Nem akarta, hogy így lássa. Mindig is úgy gondolta, hogy nőknek csak a csata után ildomos látniuk a férfiakat … közben nem. Már tudta, hogy mit akar neki mondani, de még mindig nem volt benne hozzá elég szusz, ezért lassan odalépdelt mellé és felnyalábolta a lába elől a hiszaptiszt.

–         Fuss … menekülj … kérlek – nyögte és mert nem bírt szembenézni a nő tekintetével inkább a betört ajtó felé indult el. Tudta, hogy valahol a folyosón vannak a Család szállásai és hogy ez a hüllőszerű féreg onnan jöhetett. Utána kellett járnia, nem engedhette, hogy keresztbe tegyenek a tervének … az élete árán sem.

A Család lakosztályát nyitva találta és ahogy közeledett dulakodás hangjait vette ki bentről. Óvatosan közeledett és minél közelebb ment, annál többet pillantott meg a berendezés roncsaiból. Mikor egészen az ajtó elé ért, már a másik testőr felbontott testű hulláját is megpillantotta a földön heverni. Előreszegezett lándzsával lépett be.

A terem túlsó végében a Család jóvágású közvetítője állt, neki háttal, kezében egy vörös színű villámot érlelve a lábai előtt csúszó-mászó, rengeteg sebből vérző púpos szolga számára. Testén égés és vágásnyomok egyaránt látszottak, oldalán elfeketedett a bőrvért és fájdalmai ellenére egy tőle a fal tövébe repült horgas pengéért nyúlt.

–         Ez a hála? Így köszönöd meg mindazt, amit a család értett tett? – köpte a szót az őt kínzó boszorkánymester és a felé legyintve szinte ráhajította a vörös villámot. A kis púpos teste rázkódott, táncolt a fájdalomtól. Halkan nyöszörögve adta fel, hogy elérje a kardját, szemében és fogai között is vörös kisülések cikáztak – Most megtanulod, hogy a családdal senki sem packázhat büntetlenül!

–         Ha valakit büntetni akard akkor ide szórd a mennykövedet, szemfényvesztő! – Ha’erd alig ismert rá a saját hangjára, de igen, be kellet látnia, hogy ő szólt.

A boszorkánymester felé fordult és az aszisz megrökönyödött: arcának egy részéről a púpos a kardjával már lehántotta a bőrt, de a seb nem vérzett. Alatta régen rothadt hús és csontok látszottak csak, egyik szeme helyén vöröses derengés játszott. Arca torz vigyorba rándult, amikor megpillantotta a falanxharcost.

–         Á, hát itt van a hazug követ, aki gyengeségével lehetőséget adott Családunk térnyerésének. Azt hiszem hálás lehetnék neked. – mondta, de kezében újabb vörös fények izzottak fel.

–         A háládat tartsd meg – sziszegte Ha’erd és hátáról leszíjazta a pányvát, a falanxharcosok hajítódárdáját – inkább ezt emésztgesd kicsit.

A boszorkánymester elfogadta a kihívást és némán bólintva emelte mindkét kezét Ha’erd felé. Vörös villámai átszelték a szobát és minden irányból csobbanva érkeztek meg az aszisz testébe, aki közben nekirugaszkodva útjára küldte pányvát ellenfele felé. A villámok elcsitultak, a dárda mélyen átszakította a boszorkánymester ép arcfelét.

–         Ez meglehetősen kellemetlen – jegyezte meg a követ, amikor tudatosult benne, hogy a hozzá közeledő asziszon semmilyen sérülés nem keletkezett – gondolom a sodronyinged abbitból van.

–         Színültig – adott igazat a boszorkánymesternek Ha’erd, amikor odaérve megragadta a dárda nyelét és letalpalta róla a szétroncsolt testű élőhalottat. Addig taposta a méltatlankodó boszorkánymestert, ameddig semmi sem maradt a feje és a mellkasa helyén. Biztos, ami biztos.

A púpos szolga mellé térdelt, aki még lélegzett. Elég rossz bőrben volt. A követ utolsó villáma minden maradék életerejét kiszívta. Balját görcsösen mellkasára szorította egy csúnya seb fölé, ahol mintha puszta kézzel zúzták volna be a bordáit. Sípolva szedte a levegőt, de tekintetét mereven az asziszra fordította.

–         Én felismertelek ám téged …

–         Valóban? – kérdezte Ha’erd nyugtató hangon és megfogta a kis lény jobb kezét.

–         Igen, én rájöttem ki vagy, de nem mondtam el senkinek … mert … mert …

RedenDrom meghalt. Púpos teste elernyedt és kinyílt a bal tenyere is. Ha’erd egy szőke hajtincset vett benne észre, de nem nyúlt hozzá. Visszazárta rá a púpos tenyerét inkább és ujjaival lehunyta a szolga szemeit. Némán egyenesedett fel és döngő léptekkel az ajtó felé indult. Már csak egy kötelessége volt hátra. A szavát adta.

XV.

A dolgozószoba ablakánál állva a herceg jól láthatta a kikötőben égő tüzeket. Valamiért mégsem kerítette hatalmába a rettegés, a félelem. Minden döntése helyes volt és hitt ebben. Minden pillanatban a lehető legjobb döntést hozta: tehát most sem bukhat el. Remélte, hogy a Család majd megoldja ezt is, de valahol a lelke mélyén tudta azt is, hogy nem.

Hallotta a folyosó bejáratának döndülését, a súlyos lépteket, amik a szobájához vezetnek el. Volt két kard is a szobában, egy kézi számszeríj a fiókban ilyen esetekre és könyvespolcra rejtve egy tőr … de egyik felé sem nyúlt. Elöntötte a sorsszerűség érzete, hogy olyan események részese, amelyek nagyobbak nála.

Kivágódott az ajtó és megjelent a dolgozószobában az aszisz. Nem várt mást, tudta, hogy valamiképp ekörül az ember körül érnek össze a szálak, csak azt nem tudta, hogy miért és hogyan. De most már nem számított. Talán RedenDromnak volt igaza és valóban egy aszisz vizitor, akit azért küldtek, hogy megdöntse hatalmát, hogyha könnyűnek találtatott.

A férfi kezében mereven álló lándzsából ítélve a mérleg nyelve nem felé mutatott. A tekintetét fürkészte, azokat a vén aggastyán szemeket, amik olyan ellentmondásban vannak a férfi fizikumával és habitusával. Hát, hogyha egy orgyilkost küldtek érte legalább megtisztelő, hogy az egyik legjobbat és legtapasztaltabbat.

–         Vége van, Cedric – hörögte az aszisz – a palotát elfoglalták a városiak, a szövetségeseid halottak és katonáid harc nélkül adták meg magukat!

–         Vagy úgy – elhelyezkedett az íróasztalnál, talán a kézi nyílpuska mégsem lenne olyan rossz ötlet most – ezek szerint tényleg vége van. Most meg fogsz ölni?

–         Nem – az aszisz mégis tétovázott – még nem. Előbb mutasd a láncodat!

–         A láncomat? Most? – hüledezett őszintén a herceg. – mi köze van mindehhez a láncom?

–         Add elő – a hiszaptisz mereven a herceg felé mutatott és hossza révén majd átszelte a fél szobát – add elő most.

–         Rendben van – mondta a herceg és ruhájából előhúzta a három kardot formázó szimbólumot – ezt akartad látni?

Ha’erd közelebb lépett és tenyerébe fogta az apró ékszert. Aranyból volt, mint a másik, csupán egyetlen különbséggel: a puha színesfémből készült kardok hegyei teljesen eltompultak valamilyen korábbi megterheléstől. Például, hogyha egy alvó ember bordái közé vágják őket. Ha’erd visszalökte a nyakláncot a fiúnak és az ablak elé állt. Valamiért nem félt attól, hogy valamivel próbálkozni fog.

–         Miért? – kérdezte a kikötői harcokat figyelve, ahogy a Család hajója körül állandósultak a lángok – Miért ölted meg az apádat?

–         Atyám, a jó Vörös Cedric, ahogy te ismerted a múlt embere volt. Függetlenségről és szabadságról álmodott. Nem ismerte fel, hogy szövetségek nélkül nincsen jövő, hogy anélkül eltaposnak egy országot. Közeleg a Zászlóháború, te magad mondtad. Barbárok martaléka lesz a városom és orkok fosztogatják majd, hogyha nem védelmezi meg valaki tőlük. Apám pedig mereven elzárkózott ez elől. Na, én pedig a nép érdekét nézve döntöttem.

–         A nép érdekét – vált el egy pillanatra az ablakon túli látványtól Ha’er – a nép ellened harcol ebben a pillanatban is, a döntéseid és törvényeid ellen.

–         Akkor nem érdemelnek meg engem – dőlt hátra a székében Cedric karba font kézzel – te ismerted apámat, tudod, hogy a saját testvéreit is megölte az elveiért. Mivel lennék ÉN rosszabb nála?

Ha’erd a dolgozószoba közepére lépett és mereven a fiú felé nyújtotta hiszaptiszt. Csak egy lépés kellett volna hozzá, hogy átverje a mellkasán, hogy bosszút álljon a barátjáért, hogy megtorolja a bűnt … ugyanazt a bűnt, amit ők maguk is elkövettek és belekergették Vörös Cedricet … akinek most megölné a fiát. Nem volt rá képes.

Leeresztette a lándzsát és hátat fordított a hercegnek, az unottan nézett utána. Úgy érezte, hogy a lelkiismerete tiszta. Ha’erd elérte a folyosóra vezető ajtót és kitárta az előtte összegyűlt lázadók előtt, élükön Korcom Vegittel. Ő egyik kezében ragyogó Arel szimbólumával állt, másikban egy keskeny szablyával méregette az aszisz mögött elterülő utolsó lábnyi részt az igazi népvezérré válása felé.

–         A tiétek – köpte oda nekik Ha’erd és átvágott az előtte némán szétváló tömegen mely összezárulva mögött lincselő hordaként ömlött rá a dolgozószoba felé vezető folyosóra.

–         Csak ne volnának ennyire hangosak – morogta a herceg, aki végül döntött és a fiókból elővette a kézi nyílpuskát, majd a rohamozó tömegre fogta.

Epilógus

Hiere Otlokir udvarában nem fogadta ünneplés aldiaron Ha’erd visszatérését. A hír, miszerint a polgárháború lázában hagyott Lammoból egy elorzott Család lobogójú karavellel érkezett nagy felzúdulást keltett. Nem is számított semmi jóra, esetleg abban reménykedett, hogy a palotáig vezető úton még senki sem meri majd a vérét venni. Bevált a számítása és bántatlanul vágott át Ifinen egészen a trónteremig teljes harci díszben.

Amikor belépett a lobogókkal díszített félhomályos nagyterembe elhallgatott a zene. A táncosok, zsonglőrök és kéjencek mind lélegzetvisszafojtva várták, hogy királyuk, az Abbit trónon vastag palástban és díszes koronában ülő Otlokir mit fog tenni rendetlen katonájával. Egyesek már most kajánul összesúgtak a várható látványos büntetés örömére.

Ha’erd mereven megállt a király előtt, majd szertartásosan féltrédre ereszkedett és lándzsáit a földre helyezve csontropogtatva meghajolt. Otlokir, az elvadult küllemű férfi, akinek arcképe minden országában vert aranydénárról jól ismert fölényesen megemelkedett a trónról és falanxharcosa felé lépett.

–         Téged azért küldtelek Lammoba, hogy előnyös szerződést kössél csecsékre és becsékre. Ehelyett mit hallunk? Lángoló város, meg lázadozó parasztok? Hát hogy van ez így ez? – a falanxharcos némasága mintha dühítette volna a Nagykirályt, ezért közelebb lépett, hogy a másik jobban hallhassa a feddését – halott alvilági gonosztevők, meg saját palotája tornyára felhúzott hercegek? Ezért küldtünk mi oda, hát ezért? Nézz rám, hogyha hozzád beszélek katona!

Ha’erd felemelte az arcát a kőről, de csak hogy a király gyűrűkkel ékes kezétől egy csattanós pofont kapjon és a szégyenében a földre kushadjon. A király elégedetlenül lihegett, mintha ez is túlterhelte volna fizikumát és széttárta karjait udvaroncai felé.

–         Hát mit érdemel az a bűnös, aki ilyen méltatlanul szolgálja királyát? A halál is túl kedves lenne neki! – leengedte kezeit és az előtte összeomlott falanxharcost nézte inkább – Kifelé! Mindenki kifelé! MOST!

Parancsára a szolgák és a léhűtők, mind eltakarodtak, de még pillanatokig némán, ebben a testtartásban álltak, ahogy a király a megbüntetett szolga fölé magasodik. Majd amikor már biztosan voltak benne, hogy a vizitorok is elmentek, hiszen a királyi parancs kötelez, Ha’erd felemelkedett.

A király bíztatóan elmosolyodott és az aszisz olyan erővel ütötte arcba, hogy a palástjában elbotolva padlóra esett. A korona messzire gurult a földön, a palástba csavarodott férfi pedig tovább röhögött a földön fekve és mintha angyalt formázna hóban vonaglani kezdett. Ha’erd tett néhány lépést és felvette a földről a koronát.

–         Túljátszottad – jegyezte meg a hempergő bolondnak, majd fáradt léptekkel az Abbit trónus felé lépdelt. Úgy ahogy volt sodronyingben ült bele és mélyes sóhajtva köszöntötte a megszokott érzést, de a koronáját még mindig nem tette vissza, az ujján pörgette elgondolkozva. – Bolond!

–         Igen méltóságos uram? – az idős udvari bolond négykézlábra küzdötte magát, de még mindig bele volt akadva az értékes palástokba.

–         Szólj a kancellárnak és a boszorkánymesteri rend vezetőjének, hogy visszajöttem.

–         Értettem – tápászkodott fel a bolond – asszonyodat is értesítsem.

–         Nem – mondta elgondolkodva a Nagykirály – ő azt sem tudja, hogy elmentem. Viszont szólj a fiamnak, hogy kéretem. Beszélni akarok vele!

–         Biztosan örülni fog uram, valamiért a bolond apjának nem örül annyira általában.

–         Biztosan – hagyta rá Hiere Otlokir Nagykirály a bolondra és egy kézmozdulattal elzavarta.

Mikor az udvaroncok visszatértek és újra elfoglalták helyüket a trónteremben, a király ügyet sem vetett rájuk. Búskomoran meredt színabbit sodronyingében állát öklére támasztva és várta, hogy a fia megkapja üzenetét és eljöjjön hozzá. Addig ki kell találnia, hogy mit fog neki mondani. Olyan furcsa fiú: oda van a versekért, de bezzeg a háborúsdi nem érdekli. És az a becenév amit kitalált magának … az még csak nem is aszisz.

***

 A Lucia által énekelt dal a Hungarian Choir – Forgive and Forget című számából való, Vörös Cedric győzelem által eszébe ötlő sorok pedig Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában című verséből származnak.

Szilágyi János: Az aszisz (M.A.G.U.S. novella)

7 thoughts on “Szilágyi János: Az aszisz (M.A.G.U.S. novella)

  • Kellemes olvasmány volt a hétköznapi mókuskerék oda és visszaútján. 🙂 Csak az hagyott kérdéseket bennem, hogy a visszaemlékezéseknél volt egy pár elejtett mondat valamiféle sugallatról, de végül nem lett kifejtve máshol a történetben.

  • Igen, két hete volt eredményhirdetés a Sárkánytűzben és ott kétféle értékelést is meghallgattam. A közös pont az volt bennük, hogy a novella vége rossz / “ilyen nem történhet”. Nem vitáztam, nem azért mentem, tudomásul vettem.

  • Szia!

    Elolvastam a novellát egy vonatút alatt, tetszett.
    Sajnos kicsit kopottas a magus történelem tudásom, így nem tudtam belőni mikor játszódik a novella.

Vélemény, hozzászólás?