Miközben Csáklya a kirakodást ellenőrizte én a tatfedélzetről a városképben szörnyülködött. A világban az én otthonát tartják legtöbben dekadensnek, de csak egy pillantást kellene vetniük a Nyugati városállamok legjellemzőbb kikötőjére, itt Hyonban. Az emberi matrózok között olykor feltűnik egy pikkelyes hüllő a rakodók között, a mólók tövében díszes ruhájú embervérivó fajzatok kalmárkodnak. Még az ó hajójukhoz is egy csupaszképű törpét küldtek a kikötői őrségtől, pedig ez nyílt sértés a Kosfejes lobogó alatt hajózókra.

Most azonban nem azért vannak itt, hogy megtorolják az ilyen kicsinyes sértéseket. Transcepsként kell viselkednie az ilyen időkben és így is fog tenni. Kiterjesztette tudatát a hajótesten és sokadszor ellenőrizte a matrózaikat. A torz vágyakon én alantas szándékokon felül nem lelt mást, ezért társait kereste ki a környezetéből inkább. Tudatuk áspisként ragyogott a többi, sárnak megfelelő elme között.

Csáklyát folyamatosan látta is, így a saggitor precíz, rendszerető elméje könnyen a markába simult. Érzékelte a gondolatait és egy töredék pillanatra a figyelmét is elvonta a rakodókról, mire az feltekintett rá a tatra és biccentett neki. Pontosan olyan szükségesnek és helyénvalónak érezte a folyamatos ellenőrzést, mint aminek a varázsló. Erre nevelték és kondicionálták odahaza.

Kampó megtalálása sem volt nehéz, hiszen tudta, hogy az oculis az árbóckosárban lapul kis túlzással az indulásuk óta. Folyamatos mentálfonállal kapcsolódott a transcepshez az út folyamán, ami csak a kikötés után enyhült valamelyest. Érezte, hogy a fiatal fiú a tengeri betegségével küzd, de minden idegszálával azon van, hogy gyengeségét ne vegyék észre mások, különösen a társai.

Csillag a hajókonyhában készítette össze több adagra valót az otthoni ételekből. Nem volt kétsége, hogy a boszorkány megbájolja a cipók és sütemények egyes darabjait. Nem kockáztatta azonban, hogy a nő koncentrációját megtörje egy mélyebbre hatoló kutakodással: a küllemére kevésbé adó természetboszorkánynak fontos volt, hogy senki ne zavarja meg az otthonukban elkezdett mantrákat és így koncentrálhasson.

A hajó gyomrában utolsóként akadt rá a Szegre. A szükségből messorrá előlépett férfi még mindig igényelte a folyamatos odafigyelést. A hajóút során egyszer elszabadult és kíséret nélkül bóklászott a hajón. A matróz aki találkozott vele az éjszakai őrségben fellármázta a hajót és utána sem volt képes szavakkal leírni társainak, hogy mit látott. Másnapra meghalt, de ez korántsem volt misztikus eset, mint inkább szükséges eljárás a csapata részéről.

Ellazított izmait és az előttük álló feladatra koncentrált: a wier városállamokban bújkáló vámpírúr megtalálása és hatalmának elorzása különös kihívásnak ígérkezett. Azonban ez sem igazolja, hogy őket, a nemrég kinevezett Árnyéktalanokat küldjék erre a külországi akcióra. A csapatnév a legsikeresebb fejvadász alakulatok között öröklődik és bár nagy árat, előző messorukat kellett érte adniuk kiérdemelték az elismerés minden morzsáját. Ezzel a küldetéssel pedig be is fogják bizonyítani ezt a kétkedőknek.

***

Arccal előre csapódott a padlóra. Még mindig nem volt képes felfogni, hogy az előtte magasodó amund hogyan volt képes ilyen könnyedén átjutni az elemi erőből emelt védművein. De megtette és torz, fűrészfogas kardjával egy kisebb embernyi húst hasított ki belőle. Érezte a forróságot, ahogy a falról lecsurgó vére az oldalánál gyűlik össze. Szája néma kérdésre nyílt és mivel érezte, hogy teste nem lesz képes rá, elméjével követte vissza az eseményeket.

Éjközép után nem sokkal érezte, hogy Kampó jelenléte megszűnt. Azonnal ébresztette társait és kigurult Szikra mellől az ágyban. A következő pillanatban a szobában megjelenő kardművész nyársként szegezte fel az ébredező boszorkányt és azzal a lendülettel ugrott ki vele az utcára nyíló ablakon. Fél szemmel látta, hogy lendületet vesz a vért hányó nőről és a szembe lévő ház tetejére szökken, de nem volt ideje ezzel foglalkoznia.

Egy pillanatra mint egy vészharang kondult az elméjébe Csáklya halálfélelme és a szobáikat elválasztó falnak csapódó súlyos tompa tárgya hangjára és az életjel eltűnéséből tudta, hogy a lehetőségeik gyorsan fogynak. A folyosó felé teleportálta magát vakon és köhögve egyenesedett fel nem messze a lépcsőfordulóban. A halott társa szobájából imádkozást hallott, de nem pyar nyelven. A lépcsőn pedig egy meglepett arcú dáma lépdelt fel, kihegyezett szemfogai villogtatásával nyilvánítva nemtetszését a jelenettel szemben.

Félrelökte az útjából és közben megmaradt varázshatalmát próbálta összerendezni, öntudatlanul sajtolva ki az életerőt a környezetéből. A fogadó előterében illatozó virágok elfonnyadtak, egy ereje végén járó törzsvendég a pultra hanyatlott. A teremben szinte mindenkin erőt vett a gyengeség, leszámítva egy hóhajú férfit díszes ruhában az egyik sarokban ülve, aki megemelte kupáját a meztelen kráni felé.

„Egy másik varázsló!” – döbbent rá a transceps, ahogy az idegen aurája találkozott az övével. Ösztönösen felvonta mágikus pajzsait és megvetette lábát a lépcső alján. Ekkor meglódult vele a világ, repülni kezdett át a termen keresztül, alig pár méterrel tévesztve el az idegen varázslót. Pördültében még látta a lépcsőn álló kacagó alakot, aki egy pörölyt lengetett a kezében. Elemi erejű pajzsának gömbjében olyanná vált, mint egy labdajáték kulcsfontosságú része.

A fogadó egy faburkolatán keresztül repült ki az utcára és érkezett az istálló elé. Ösztönösen levitálni kezdett és a kocsiszín felé indult. Egyetlen lehetősége volt, hogyha a Szeget kiengedi ezekre az őrültekre. A ketrechez repült és őrült módjára szaggatta a ponyvát. Odabent vörös szempár villant felé kérdőn. A hófehér sörény alól két emberi kar nyúlt ki a meghajlított vasrácsokig. A transceps remélte, hogy a boszorkány nélkül is képes lesz ráerőltetni akaratát erre a szörnyetegre.

Kinyitotta a ketrecajtót és magára hajtotta, hogy a kirobbanó lény ne tehessen benne kárt. Jól számított, az ajtóban megjelenő üldözőire rontott a bestia és szétszórta őket (bár mintha az egyiket ez kacagásra késztette volna). Amennyire lehetett összeszedte a megmaradt önbecsülését és kilépve a ketrecajtó mögül kiegyenesedett. Nincs minden veszve, a szörnyeteggel együtt vagy anélkül, de eléri a hajót és visszatér a rendházba, ahol igényel újabb fajvadászokat … vagy százat.

Az istálló hátsó ajtaja felé lépdelt és késve, egy érzéssel elkésve fedezte fel a lovak közül előlépő ragyogó szemű amundot. Egy pillantásra futott csak az idejéből és saját vérében feküdt a büdös szalmán. Próbált nem nyöszörögni, megalázónak érezte volna a helyzetében. Távolról és egyre távolabbról hallotta csak a csatazajt és a Szeg panaszos nyüszítését. Mielőtt meghalt az eredeti Árnyéktalanok jutottak az eszébe. Az ő sorsuk mennyire más volt …

Árnyékból a fénybe (3. hangulatkeltő)

One thought on “Árnyékból a fénybe (3. hangulatkeltő)

  • úgy látom Amund sem marad ki a buliból… 😀

Vélemény, hozzászólás?