– Nézd, hogy pöffeszkednek! – köpte a szavakat a nagydarab, vörös hajú, ránézésre dokkmunkás egy nem messze elhaladó kompánia láttán.
– Hagyd már Bran! Engedd el! -csitította egy másik, valamivel nyurgább, inasabb társa.
A két jómadár munkásruhában készül nyolcad magával betérni a Matrózok Örömébe, hogy még az indulás előtti este kicsit kiélvezzék azon szolgáltatásokat, amiket – bármekkora is legyen az új hajó – valószínűleg nem lesz lehetőségük ott elérni. Ugyan bizonyosan lesz pár hordó ital is, amit mértékkel lehet kóstolgatni, de lesz ott tiszt is, hogy beugasson majd neki, ha úgy gondolja túl sokat isznak. Van állítólag Ellana szentély is azon a hatalmas, istenek verte bárkán, de oda az egyszerű munkás még Erionban is ritkán teszi be a lábát. Maradnak hát a kuplerájoknál és az utca széli kínálatnál. Talán lehet majd egy-két jót bunyózni, feszültséglevezetésként, de akkor meg mindig jönnek a katonák a fegyelemmániájukkal…
– Nem hagyom baszod! Én megdolgoztam, hogy ott lehessek a Selmon! Onnantól kezdve, hogy behajózott két éve, hogy a mindennel felcuccoljuk, katapulttal, flancos nemesi bútorokkal, minden lópikulával, güriztem szinte minden áldott nap. Ezek meg? Itt pöffeszkednek, mintha övék lenne a világ. Szórják a pénzüket, amit ki tudja milyen sírból csórtak vagy valami drágalátos, betoji nemes a zsebükbe tömött piszlicsáré kísérgetésért! Majd egyszer csak jön valamelyik ezüstkanállal a szájában született és az mondja, „Jaj! Kalandozók kellenek, különben elvesztünk! Jaj!”… – imitálja vékony hangon, grimaszolva.
Pár helyeslő morgás, bólogatás megy végig a társaságon a hangadó szavaira. Egytől-egyig olyanok, akik jogosnak érezték, hogy ez az út – jól fizető, nyugisnak ígérkező – az amiért ők az elmúlt hónapokban, vagy társuk esetében az elmúlt években dolgoztak. Igaz, félelmetesnek tűnik elsőre, hogy kihajóznak a nyílt Nyugati-óceánra, megkerülik a rettegett Kránt és levitorláznak egészen Elfendelig, a Kereskedő Városba, de ha jobban belegondolnak, a tenger felől ténylegesen szinte sosem jön semmi, legfeljebb tengerészek lódításaival megtűzdelt mesék. Krán már rég nem hallatott magáról, a kifelé küldhető emberei, lényei nagyrészét felőrölte a Manifesztációs háború. Ellenben itt, a szárazon mindenki a déli nomádokkal riogat. Hogy nem lehet az egyesült hordát megállítani! Szóval akkor már inkább a fizetett tengeri szabadság.
– Amúgy se tudom mire olyan rátartiak. Én is tudok ám fegyvert forgatni! Öt évet húztam le az erioni városi gárdánál! Nem egy ilyen paprikajancsit csomagoltam már össze a dokkokban.
Ismét bólogatás és elégedett mordulások sora.
– Na majd én megmutatom, hogy ilyen puhányok nem tespedhetnek ingyen felénk. – Mondandója közben legurított még egy pohár rumot. – Csak kerüljenek a kezeim közé, betöröm egy-két bájgúnár orrát, csak hogy tudják hol a helyük a ranglétrán! Brannal nem fognak szarakodni holmi életművészek és szemfényvesztők!
Négy emeletnyi, stukkókkal és apró domborművekkel gazdagon borított márvány falazat, rézzel borított, aranyló tető. Az épp csak egy hintóra elég előkertet és kocsifelhajtót míves, kovácsoltvas kerítés határolja el az utca forgatagától. Lehet egy nemesi kúria, vagy csak egy felvágós, gazdag kereskedő palotácskája a Shíren negyed délkeleti csücskében, a hadikikötő fölött. Külső szemlélő számára oly’ mindegy. Ha túl sokat mereszti a szemét, még a végén kiderül, hogy ez is valami hatalmi játékoshoz, alvilági szervezethez tartozik és kellemetlen kérdéseket tehetnek fel neki az árnyakból leselkedő őrszemek, így az utca átlag embere nem sok figyelmet szentel neki.
