Az idő ólomlábakon vánszorog. Egyre jobban úrrá lesz rajtam a szellemi kimerültség. Ráhajolok a fegyverre. Leheletem gőzölögve száll, majd kikerülve a torony teteje alól eltűnik a táncoló hópelyhek között. Hallom csikorogni az óriási nyílpuska eresztékeit a kezem alatt, ahogy pár fokot módosítok az irányzékon. Meresztem a szemem a kavargó havazásba. Homályosan látom a célt. Százlépésnyi távolságra, a határ túloldalán ugyanilyen torony, belőle ugyanígy páncéltörő mered felém, készen belém repíteni egy méteres nyilat. Mögötte a vérszomjasan vigyorgó vörösen izzó szemű gorviki katona, Az Árnyékom, aki torz istene nevét kiáltva tövig rántja a kioldó kart. Elakad a lélegzetem, de mert egy másodperc elteltével még mindig nem érzem a koponyámba csapódó deres acélhegyet, kinyitom a szemem. A nyíl még a helyén, a katona kontúrja halványan rajzolódik ki mögötte. Szaggatott sóhajjal köszönöm meg Domvik-nak hogy újra csak fáradt elmém játszott velem. Mintha csendes fohászomra lenne a válasz, egy fehér galamb száll a korlátra. Lábáról apró tekercs lóg alá. Dermedt ujjakkal, ügyetlenül kapkodva bontom ki a parancsot, és fellélegzem a tartalmát látva. Rátaposok az irányzék rögzítését oldó pedálra, az ég felé fordítom a fegyvert, kiveszem a nyilat, és a motollával lassan visszaeresztem nyugalmi helyzetbe az ideget. Néhány szívdobbanás múlva Az Árnyékom is ugyanezt teszi. Kimerülten dőlök a falnak, majd a padlóra csúszom. Tudom jól, ma már nem lesz több riasztás. Közelebb húzódom a sarokban álló kályhához, mely gyengén sugározza felém melegét. Dideregve összébb húzom a köpenyem, és a térdeimre hajtom a fejem.