El is hoztuk nektek a harmadik és egyben utolsó hangulatkeltő novellánkat a IV. Regélő Főnix Szerepjátékos Találkozó kalandjához Fenyves Tibor, alias Pusztító jóvoltából.
Ne feledjétek, hogy a csapatszinten leadott karakterek előtörténeténél jelöljétek meg, hogy melyiket választjátok. Közeledik a leadási határidő és sokan már megelőlegezték a jelentkezést így fogynak a helyek 😉 ha nem akartok lemaradni minél hamarabb jelezzetek!
Jó készülődést!
***
– Rossz. Rossz ez így – gondolta a nyúltképű intéző viaszszagú karszékében fészkelődve, csontos ujjaival görcsösen markolászva a díszes pálcát, míg végighordozta tekintetét a kalandozókon immár harmadszorra. Nagy gonddal ügyelt rá, hogy kerülje a szempárok szúrós pászmáit. Tudta jól, hogy egy ilyen hiba az ő helyzetében végzetes, és hogy egyikükkel sincs egy súlycsoportban, Raquassoval ellentétben. Ezt és ehhez hasonló álneveket használt ugyanis a halkléptű bérenc, akivel a kalandozók már holdtölte előtt végeztek. Máskülönben nem is tehettek volna szert a megbízólevélre, melyben – különösmód – nem a küldetés tárgyaként, hanem a feladatot elvégző személyként szerepelt szűkkörű csapatuk neve.
– Az úrfi bármelyik percben itt lehet. Nyugodtan… – Talán az asztalon heverő íróónnál nehezebb csend, talán a kandallóban pattogó parázsnál is perzselőbb figyelem miatt, de hirtelen csomót érzett torkában- …nyugodtan vegyenek addig a dohányból.
Ezidőben persze már tudta a szomszéd szobában tengődő lélek, milyen jól tudta, hogy a kalandozók megérkeztek. Ami azt illeti korábbra is várta érkeztüket, nem gondolva a kalandori szeszélyre. Épp elég természetes, de várakozásnak kellőképpen rövid időt őrölt, hogy a fényesre csiszolt vért mellén (fegyvertára ékén) elidőztette tekintetét keresve örökifjú arcán az idő ekéjének vetései. Nem talált ráncot, ám apja (az eldobott nevű, Gorvikból elszármazott, és a perszonálunióban számítását jól meglelő) szúrós, eltökélt szemeit és anyja gyöngéd felföldi vonásait éppúgy rejtette az évek óta változatlan szoborarc, akár fénytől elzárt művészlélek egykedvű fakultságát. Még hanyagul egy kis pírt vetett az arcára, hisz tudta, arannyal és dicsőséggel nem minden zsoldos vehető bérbe. A sírból felkelő átkozottak gyanúja, annál viszolyogtatóbb még a meggondolatlan bérbakóknak is. Habár egy perc sem telt bele, míg a szélesszájú, sápatag arcra némi fércmunkával (az általa kedvelt művek kifordított ellentettjeként) életet mázolt; a vendégszobában mégis óráknak tetszett a várakozás. Az eddig zárt fenyőajtóban kattant a zár, és daliásan betoppant a szélesvállú házigazda kedvenc arannyal futtatott fekete tunikájában, mi alatt kivételt nem tűrő módon mindig láncinget viselt; és bíbor köpönyegben, min családja címermadara, a felszálló rakull feszengett. Csak a szemébe szökött a mosoly visszafojtott tünedéke, ahogy a kereső szemekben megcsillanni látta, amit már régóta elszántan keresett.
– Kalandozók! – Meghajlásában a hangja darabos lassúsága tükröződött, és belátni engedett a fegyverterem résnyire nyíltan hagyott ajtaján. – Benizio Rozetti, a kúria ura vagyok. Tudom, hogy kérdések sora marcangol mindnyájatokat, de ezeknek inkább elébe mennék. Engedelmetekkel.
Megvárva az utolsó választ is helyet foglalt halkan a szék támlájának koccantva övébe fűzött dísztőrét, ami, habár remek sempyeri kovácsmunkára vallott, fel sem érhetett a háta mögött sorakozó ritkaságokhoz.
– Kezdetnek: a térkép, ami a birtokotokban van, hamis. A kincs ellenben… – Öve mögül kihúzva a súlyos bugyellárist, az asztalra szórta annak csillogó tartalmát. Ékköveket. Többet is, mint az egy ekkora parány helyen elférhetne. – …nagyon is valódi. Legjobb emberemmel, Rafuaggioval végeztetek, és ezért nem is neheztelek. – Ez volt az első hazug megszólalása, és ezt pillanatnyi szünettel kívánta kihangsúlyozni, míg erőltetett félmosolyát körbehordozta. – Tudom, hogy csak magatokat védtétek, amihez jogotok – A második hazugságban találta meg az egyik kalandozó gyanakvó grimaszát, aki ismert jónéhány nemesházat, de címet nem használó, rakull-madaras címerű Rozettikről a fasorban sem hallott. – és indítékotok is volt. A legnagyobb hibája – esetünkben erénye – írástudatlansága volt. Ti viszont, Tisztelt Feleim, megfelelőek volnátok a munka elvégzésére. Ha nem is a mesés vagyonért, de a cél tisztaságáért. Pyarron egyik nagy szentségű helyén kérném a segítségeteket egy szobrom megalkotásában. Szobrászok zarándokhelye ez, úgyhiogy nem árt oda egy… nektek is tetszőbb remek. No? – Hangsúlyul a zsarátnokként szikrázó kövek közé túrt, és lezavarták az ekkor szokás szerint fellépő dzsadkodást. – Tudtam, hogy megegyezünk valahogy – ült igaz mosoly a széles, keskeny ajkakra. – A járulékokkal nem törődök, de a város legközbülső pontjára vigyétek el az alapokat, mielőtt otthagytok mindent. Az ábra majd segít. – A bugyellárisból elővarázsolt hajtott papírdarab is a kalandozók markát ütötte, miután a házigazda szabadkozva távozott. – Szíves engedelmetekkel, még ezer teendő vár. Az intézőm viszont minden kérdésre válasszal szolgál.
A kijelentésre a keskeny, nyúlt arc megrezdült, és már fehérlő bütyökkel szorultak a hosszú ujjak a kígyóföldi rúnákra. A lovagteremben pedig a széles, keskeny ajkak méginkább elterebélyesedtek, hisz egy év munkája látszott kikristályosodni; a műremeket megteremtő véső pedig jobb kezekben nem lehetne, mint az ajtón túli emberbőn lakó szörnyekéi. Minden a helyére állt: a vándorszerzetesekkel másoltatott kincsestérkép megannyi kalandvágyónak elégséges csalétekül szolgált, hogy azok közül a legrátermettebb és a lélekben leghidegebb kompánia végül kiemelkedjen a feladatra méltón, a renegát gon-corga (habár sírba vitte sarcát, 42 aranypénzt) csekély ár volt a majdani szobrászmesterek jó irányba térítésére. Az intéző teljességgel szükségtelen és atyáskodó módon való előreküldésével nem csak a kapcsolatfelvétel eszköze lett, de egyben pajzs is. Pajzs a vérre szomjazó és káoszban gyökeredző kalandorok ellen, akik előbb-utóbb úgyis megbízójuk ellen tesznek. Ezt biztosítandó pedig csak egy apró füllentés, nem több kellet. Annyi, hogy egy szó, egy aprócska részlet ne kerüljön kimondásra. ,,Mindenkit” – A szobából mindenkit biztonságos messzeségbe röpít. –
Kíváncsian fordult több szempár a hajtogatott kis lapra, ám a papiros titkát már nem a kúria falai közt, hanem egy puszta, kietlen és lápszagú mezőn érte a nap szürkén tört fénye, miután az intéző arasznyi, vésetes pálcáját kettébe törte. A fehér oldalon jó kézügyességgel felvont vonalak jelezték a groteszkül elcsavart tetem és a harántbatört kőtömb helyzetét, meg a lecsöppenő vér útját. Az egészben volt némi művészi szimmetria, még ha ostoba pazarlásként is hatott. Viszont a hosszúképűre vetett pillantásban a kalandozók mégsem a szimmetriát, vagy a feladatkészséget érezték, hanem égi hatalmasságuknak tetsző emberáldozatot láttak. Kalandos hazajutásukra és az előttük a távolban terebélyeskedő szürke város rejtelmeire érezték a szükségességét, és a hosszú arcra végleg ráfagyott a rettegés árnya.