A sötétben botladozva kevésbé voltam biztos a dolgomban. Tíz szívdobbanás, aztán húsz, majd harminc. Sose láttam még ezelőtt teljes, áthatolhatatlan sötétséget. A viskóban, amit nemrég még otthonomnak neveztem, még éjközépkor is bekígyóztak a a csillagok fénypászmái. De nem a sötét volt a félelmetes. Az ismeretlen már annál inkább. De erőt adott az Úrnő útmutatása. Negyven szívdobbanás, majd ötven.
A következő óvatos lépés viszont már nem a sötét kellemetlenül sima semmibe ért, hanem nyirkos, durva kőre. Azonnal megéreztem az enyhe szellőt, ami sós szagot repített szét a levegőben és enyhén megremegtette a folyosót megvilágító fáklyák lángját. Beszédhang ütötte meg fülemet, elindultam hát az irányába. Ki más lenne, mint az Úrnő. Bizonyára már nem telik sok időbe, és elkezdi a rituálét. És akkor mi is hatalmassá válhatunk. És ő lesz mindenki között a leghatalmasabb…
Gondolataimból egy vállamra helyezett kéz rántott ki! Pedig egy léptet sem hallottam magam mögött, csak a lángokat, és a földhöz csapódó cseppeket! Megpördültem pengét rántva, készen hogy ledöfjem, bárki is került mögém! Fegyverem útját félúton megfékeztem, ahogy megpillantottam az alakot. Felismertem az emberbőrbe bújt bestiát, aki felém magasodott. Jobbjában emberfej, melynek arcát ugyanolyan vigyorba húzta a szárazság, mint azét, aki tartotta. Csak rám kacsintott, és már ment is tovább, a szentély irányába. Követtem hát, lelkemben bosszúsággal.
Haragom azonban nem tartott sokáig, mert hamarosan megpillantottam a sómarta szobroktól övezett áldozati termet melynek egy részét víz árasztotta el, ahol már álltak a gyertyák, a rajzolatok és derékig vízbe merítkezve ott állt az Úrnő a zöldellő oltár előtt. Csak egy pillanatra villantotta ránk tekintetét, majd hangtalanul a part felé intett, ahol kelyhek sorakoztak, s előttük hárman már elfoglalták helyüket, s egy hatalmas íves penge is hevert a földön. Beálltunk hát kijelölt helyünkre, s lelkemet büszkeség dagasztotta. Az úrnő felnézett az oltárra, melynek tetejére hatalmas vérszín gyertyát helyeztek, ami egy intésére vörös lángra lobbant. Halk imába kezdett és elénk lépdelt, és a tisztelet túlcsorduló érzésétől mind térdre ereszkedtünk. Az Úrnő pedig elém lépett, felemelte kelyhemet. Felnéztem, de csak egy pillanatra bírtam állni átható tekintetét. Majd hangja tisztán belehasított a kamra síri csendjébe.
– Összegyűltünk hát, hogy megünnepeljük égi anyánkat! Méltó és bőséges áldozatot kell bemutatnunk, hogy megháláljuk szeretetét, és hogy ránk nyitja tekintetét, a szükség órájában! Ziik, leszel-e késem és méregfiolám, s ontasz e vért Orwella anyánk nevében? Fogadod-e áldását?
– Fogadom, úrnőm! – Kiáltottam büszkén. S a következő pillanatban éreztem, ahogy meleg, fémes illatú folyadék folyadék ömlik fejemre, és új erővel tölti fel karjaim…
Köszönjük az illusztrációt B. Blanchnak!