Egy rémálom színfalai előtt (avagy a VII. Vándorkrónikák tábor versenymoduljának második hangulatkeltő novellája)

A lovasság már túl volt a dombtetőn, amikor a démonlovag parancsot adott a gyalogság rohamára. Vaskesztyűs kezének karomban végződő ujjaival óvó jeleket rajzolt a levegőbe és mintha fémen karcolt volna, apró szikrák pattantak ki a semmiből. A levegő töltve volt mágiával, az ellenség csatamágusainak ügyeskedése ellenére is. Bizsergető érzés fogta el, mint minden roham előtt.

Végigtekintett a völgyben alakzatba rendeződött csapatokon, a torzonborz pikásokon, akik óvó amulettek rengetegét viselték, a kátránylövészeken, akik már hosszú villás nyelvükkel adagolták a fegyverük vájatába a sistergő mérget és a közvetlen mögötte felsorakozott nehézgyalogosokon, akiknek helyenként külön életre kelt vértezetei tanúskodtak a háború eltelt éveiről.

Pedig a háború vége már közel volt. Ez a roham volt hivatott megtörni az ellenség frontját végleg, hogy utat nyissanak kárhozott seregüknek az ellenség fővárosa felé, Dawába és ott végleg leszámoljanak a valóságtorzító idegenekkel lepaktált máguskirállyal. Hogy ehhez Ryek Démoncsászárságának színe-java kellett, hogy pokolra szálljon … nos … akkor a sereget elnézve már megfizették ezt az árat.

A démonlovag elérte a tetőt és végigtekintett a valódi harcmezőn. Mint a fősereg tartalékai az ellenség frontjának oldalba és hátba támadása volt a feladatuk, szétmorzsolni a rákolló közé szorult dawaiakat. Nem szerette az ilyen hadmozdulatokat, gyűlölte, hogy mások már kétszer kifáradhattak a harcba, mire ő egyáltalán beleveti magát. Ez nem harc volt a számára, hanem szinte csak aratás. Az pedig átkozott fiatalkorára emlékeztette … a sereg előttről … az alkuk előttről.

Lassan felzárkóztak mellé a gyalogság tisztjei és a maguk módján utasították a mögöttük haladókat is a támadásra. Mire az első hadoszlopok leértek leérhettek volna a domb tövében gyülekező ellenséghez már meg is indult mögülük az íjászok területfedező sortüze. A lovag háta mögül ívesen zöld, alig szilárd csíkok érkeztek meg és enyhe permetet szórtak maguk mögött a levegőben. A lovag és társai már hozzá voltak szokva ehhez a szaghoz és nem is ártott nekik. Sokkal inkább azoknak, akiket a lucskos matéria elért végül.

A fej fölé emelt pajzsot átégette, a földre hullva vízzel töltött hólyagként csattant szét, de ahol élő bőrt, húst, szövetet ért, ott mint valami élősködő sisteregve befúrta magát a csontig fájdalomtól elvakult nyomorákokat hagyva maga után. Nagy ára van a méregszerafizmusnak, de a hatékonysága kétségbevonhatatlan volt a háború későbbi szakaszában. Mire a pikások elérték az ellenséges csapatot, azok első sorain szabályosan csak át kellett gázolniuk. Hosszú szálfegyvereiket maguk előtt tartva aprították a lassan ocsúdó ellent és remélték minél később vonják csak magukra egy-egy valóságtorzító fattyú figyelmét.

A gyengébbek ugyanis csak pár méteren belül volt képes hatalmát kifejteni, ezért volt szükség a lándzsákra, ha elég időt hagytak azonban nekik, akkor folyamatosan kitolhatták bűverejük hatótávolságát. Ekkor jöttek a képbe a nehézgyalogos lovagok akik behatoltak az illúziók és valószerűtlenségek illékony labirintusába, hogy elbánjanak a zauder lénnyel a túlfelén. Persze ez alkalmanként jócskán megterhelte az elmét és a lelket, az ősi bölcsesség pedig, miszerint ami nem öl meg, az erőssé tesz … olykor hamisnak bizonyult és megváltoztatta az egykori embereket.

A démonlovag letekintett a domb tetejéről és kardos kezével jelölte ki a kavargásban a körülötte álló vérteseknek, hogy ki melyik gócpont közepén feleszmélő fajzatra támadjon. Hamarosan ő maga is lefelé baktatott és félrelökött egy lándzsást a legközelebbi irreálmágia irányából érkező szárnyas lény útjából. Kardját lendítette a madárszerűség után, ami láncos részekre szakadt és szárnyain, nyakán szorult meg mielőtt a földre rántotta és csontját törte volna.

Maradványai csípős porrá hamvadva szálltak visszafelé fényes pontokként a csata sűrűjébe és a lovag ádáz vigyorral követte őket, mert tudta, hogy a varázslat mélyén egy szokatlan erejű és hatalmú lényt talál majd az örökkön vérre szomjazó kardja számára.  Kacagott, melynek hangját a sisak felerősítve és baljóslatúan szórta szét az önfeledt pusztítás e festménye felett.      Ebbe a korba kell menned.