Képzelgés a hajnal első fényére (a VII. Vándorkrónikák Tábor versenymoduljának hangulatkeltő novellája)

A part sziklái még a látóhatáron kívül voltak, Satralis görbülete rejtette el a hajó legénységének szemei elől. A lány azonban olyan határozottan állt a halott-hajó tatján, mintha már az idegen formájú sziklák bűvöletében lenne. A varázslónő valóban érezte a keleti horizonton strázsáló sziget jelenlétét, harmadik szemében mint valami örökkön égő jelzőfényként érezte a szárazulatot.

Ez mindig is így volt, mióta az eszét tudta. Ryeki mesterei előtt is rejtély maradt milyen kapcsolat fűzi a sosem látott, tiltott vidékhez a lányt, de mivel ez nem szabott gátat mágikus képességeinek kifejlesztésében és kordában tartásában így egy idő után nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. Nem úgy a lány, aki másra sem tudott gondolni, minthogy egyszer a saját szemeivel pillanthassa meg a vad vizeken túl a császárság határain kívül eső helyet.

Egy pillanatra elkomorult és levette a tekintetét a látóhatárról, az apjára gondolt. A nagyra becsült shadd-ra, akit olyan keveset látott életében. Apja évszázadonként ha egyszer ébredt fel örökálmából, legutóbb is csak annyi időre, hogy az anyjával hálva megfoganhasson az utódja, majd visszatért a tornyába. Az egyetlen shadd volt, akinek álomtornya nem Ryek torz démonikus városaiban magasodott, hanem ott, a távolban úszó magányos szigeten.

A kapcsolatot, ami ide kötötte őt mindig is az apjával kapcsolta össze a lányt. Tanulóévei alatt is arról ábrándozott, hogy felnőve nem egyszerűen a vérében folyó kyr hagyományok útján járó varázsló legyen, hanem a ryeki utat követve sokkal több annál. Shadd, mint az apja. Azt pedig, hogy végül eljuthasson oda, ahol öröksége várhat rá az utolsó próbának tekintette ezen az ösvényen. Megreszkette az utazásának jelentősége, az amit a számára és az amit a császárság számára jelenthetett.

A háború túl régen dúlt és túlságosan elmérgesedett. Találkozott veteránokkal, akik harcképtelenné váltak. Emberre nem hasonlítottak, nem is egyszerűen azokra a lelkes fiatalokra, akik elindultak a valóságtorzító idegen fajzatok ellen háborúba. A fedélzet gerincbordáin lépkedett végig háttal a felkelő napnak, útközben ellenőrizte a láncokat, amik a bőrvitorlákat a halott-hajó testéhez kötötték. A hátsó részben kialakított kabinban szétszórt papírokat kezdte rendezgetni, éppúgy, mint gondolatait.

A naplója akadt kezébe, amibe eddigi kutatásai eredményeit jegyezte fel. Bántóan keveset tudott arról a helyről ahová tartott. Nem csak a jelen császárság, de a Kyria idején is lakatlan, ha nem éppen tiltott senki-földjének számított a tenger ezen része. Innen származtak azok az értesülései, hogy a crantai korban is nagy tiszteletnek örvendett ez a vidék, bár nagyobb városokat akkor sem építettek rajta. „Öröklött Földnek” nevezték, ami arra utalt, hogy ők is valakitől szerezték, kapták ezt és ennek nagy jelentőséget tulajdonítottak.

Ahogy a crantaiakat ismerte így arra gondolt, hogy őseikre gondolhattak ezzel. Az elődök és a vérvonalak tisztelet fontos részét képezte az emberek első nagy birodalmának. Talán nem csoda, hogy elbuktak, talán túlságosan is ragaszkodtak a múlthoz, túl sokáig imádkoztak élettelen bálvány-isteneikhez. A történelem legalábbis a kyr elveket igazolta és a lány külsőben is a hódító nép tisztavérű tagjaihoz tartozott.

Kitekintett a kabinja ablakán, amikor a halott-hajó mélyéről túlvilági hang kélt: ezzel jelezve utasának, hogy a tenger mélyének földrajzi sajátosságai megváltoztak és közelednek a szárazföldhöz. A lány még tudta, hogy így is hosszú út áll előttük. Dacosan nézett a ragyogó horizont felé, ahol az ősei által meghódítatlan, ismeretlen vadon várt rá. „Öröklött Föld” ízlelgette magában a közeled sziget nevét és öntudatlanul suttogta maga elé az ősi kifejezést: – Enoszugaj … Ő a métely, amitől meg kell szabadítanod a földet!