Az ellenségem ellensége – hangulatkeltő novella

… szóval, bemegy a triyangi kocsmába a szuke földműves, a niarei rakodó, a jólöltözött jook-sing, a sinemosi tengerésztiszt, a yakuza, a shenar, a kalandozó és a toroni famor… a kocsmáros meg csak néz meredt szemmel, majd így szól: ez most valami vicc? – az ifjú Mydar nagyúr jót nevetett saját szellemességén, és vendégei, a városi előkelőség színe-java udvariasan vele nevettek.

A fal mellett hűségesen álló, komornyikszerepre kárhoztatott vénséges vén pietor kezében megremegett az italos kancsó.

„Ashabar” – gondolta megvetően, bár szíve szerint nem csak gondolta, hanem leginkább új gazdája arcába köpte volna az újkeletű szót…

Ashabar – a kifejezést a barbár északi nyelvekre talán „játékos”-ként lehetne legjobban lefordítani, de ez nem teljesen adná vissza a mögöttes tartalmat, az „Ashaba” nevű, csillag alakú táblán vívott régi, kyr-toroni társasjátékra való utalást…

„A Birodalom erősnek látszik kívülről” fűzte tovább a gondolatot az öreg hadfi „… de a Zászlóháború hadisarca szépen lassan kivéreztette Toron kincseskamráit, a felnövekvő famor nemzedék pedig egyre hangosabban adta a világ tudtára elégedetlenségét apáik háborús ballépései miatt, melyek őket megérdemelt, őseiktől örökölt előjogaiktól, fényűzésüktől, luxusuktól fosztották meg. Koldusként építsük Kyriát? – törték le egyetlen riposzttal a hagyományok szellemiségének világi és egyházi őreinek intelmeit. Nem kellett nekik őseik szögre akasztott, vérfoltos incognója, sem az északi lovagvérteken csorbult lagoss. Annál inkább kellett nekik a birtok, a bánya, a földek, a ménes, az örökség… Hirtelen megnőtt az érdeklődésük az évekkel vagy évszázadokkal korábban Tengermellékre, Abasziszba, Erionba, bárhova – teljesen jogosan – száműzött, családfáról törölt, ám jómódú rokonság iránt, mert a megújított kötelékek üzletfeleket jelentettek, kapcsolatokat, nyitást, kitörést, lehetőségeket…

„Ashabar” – így gúnyolta mostanában a hagyománytisztelő, elszegényedő nemesember birodalomszerte a sedular életet választó, elveit alább adó, vérvonalára szégyent hozó, külhoni rokonokkal vegyülő vagy onnan származó, ám rohamosan gazdagodó másikat.

És közben természetesen rettenetesen irigykedett rá.

Itt van például Mydar nagyúr, a Hir-an Htyssill gyülekezet üdvöskéje – gondolt nagyurára. -Mydar famor bölcsője valahol a Baraad szigeteken ringott, és ezt a nagyúr nem tudta, de nem is akarta tagadni. Beszédében úgy hemzsegtek a korcs aszisz és erv jövevényszavak, hogy egy jóérzésű shuluri illemtanár a badr’cyah útjára lépett volna hallatán. Ifini mintára pezsgővel keverte a toroni famorok nemes italát, a Toroni Csókot; páncélt hordott, kardot forgatott, lovagolt, kártyázott; a szolgákat pedig ököllel ütötte az etikett kívánta korbács helyett, ha dühös volt. A Paradoxiából talán a kötelező nyolc sort se tudta volna hibátlanul idézni, de a város könyveléséből bármikor bármit, álmából felébresztve is. Ha pedig nem kedve szerint való volt a negyedéves mérleg, a démonok is elbújtak tomboló haragjae elől.

Az öreg katona kőszívét elöntötte a szomorúság. Ez lenne Toron jövője? Ebből lesz majd Kyria? Szája keserű mosolyra húzódott, ahogy megcsillant a fény a poharazgató nagyúr gyémántköves lunír gyűrűjén, mely ország-világ előtt hirdette, hogy viselője regitor concordialis, azaz gyarmati helytartó, és mint ilyen, szava a Császár szava, akarata a Császár akarata.

A Császár láthatóan hitt a sedularok útjára lépett fiatal famorokban, az „ashabarokban”… leginkább azért, mert rengeteg pénz folyt általuk haza, a Birodalomba. A Császár pedig Ynev legbölcsebb embere, bárki megmondhatja.

Talán Mydar nagyúr nem olyan úr, amilyet Shulur szalonjaiban vendégül látnának – de kiválóan illett ehhez a fiatal, kaotikus szuke kikötővároshoz, Triyanghoz. Azt mondja az anekdota, Triyang olyan város, ami a niareiek területén fekszik, a sinemosiak használják, a toroniak uralják és a szukék dolgoznak benne. A különös pedig az, hogy a nagyúr gyenge viccében szereplő tarka sokadalom itt nem csak elképzelhető volt, hanem kifejezetten hétköznapi. Ha valaki azt mondta volna öt éve, amikor még csak a szuke szeszélyből és hódítók pénzén épülő grandiózus aréna állt itt, meg két sor fabódé, hogy ez a hely hamarosan Enoszuke nyugati partjának legdinamikusabban fejlődő városa lesz, alighanem megkövezik, de mindenképp kinevetik. Most pedig láss csodát…

///

 A vendégek távoztával végül Mydar en-Armagor nagyúr feltápászkodott, nagyot nyújtózkodott és kilépett az erkélyre.

 Szerette a város fölötti dombon terpeszkedő hatalmas, sárkánykígyó forma arénát, főleg az aréna fölé nyúló sárkányfej-erkélyt a fogakká faragott korláttal, mely a legjobb kilátást biztosító helyeknek adott otthont. Szívesen vonult fel ide néhanapján rangos vendégeivel, vagy akár egyedül is, mikor elege lett a nyüzsgésből és az ostobákból. A város látképe bármely festőt megihletett volna, de Mydar famor nem volt romantikus lelkületű. Az ő szeme nem szorgalmas, nyüzsgő embereket, befutó hajókat és hosszú raktársorokat látott, hanem erőforrást, árut, szállítókat, vevőket, pénzt, tennivalót.

A szuke családfőket meg kell majd kicsit szorongatni… de a niarei rakodómunkások céhének vezetői se maradhatnak ki a jóból. A sinemosiakat pedig emlékeztetni kell finoman, hogy igen, itt a toroni gyarmati törvények kicsit lazábban vannak értelmezve a nagyobb jó, vagyis az üzlet kedvéért, de ettől még ne érezzék magukat Hesterdam-ban.

Ha ez megvan, akkor lesz végre akad majd idő előkészíteni a szokásos éves Harcművészeti Nagytornát, melyre mindig rengetegen látogatnak ide Enoszuke minden területéről, de a kontinensről is. A bevételből majd gyerekjáték lesz kifizetni a Shuluri Tarifát és a maradékból jut bőven városfejlesztésre, hangos szájak betömésére, a gyülekezetnek, Tharr oltárára… és persze Mydar famor konyhájára is. Minden rendben lesz.

 Aztán persze nem lett.

 Nagyon nem.