Ayalával a bálban (8. rész)

Elérkezett a bál napja és hőseink belépnek a Belső Városba, hogy teljesítsék feladatukat. Talán maradtak közöttük kimondatlan szavak, el nem hangzott gondolatok, de Axel Ragaent mindennél jobban kínozza az érzés, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Egy váratlan, visszautasíthatatlan ajánlattal kell azonban szembenéznie mielőtt beköszönt Rusenor éjszakája, amiről egyébként ebből az írásból tudhattok meg többet, s majdan egy naptárral-ünnepekkel foglalkozó cikkben később is megjelenik majd. Ne feledjétek, már csak két hasonlóan hosszabb fejezet van hátra közös utazásunkból.

VIII

 

– Miért bízol bennünk ennyire? – kérdezte Ayala reggel, bőr lábszárvédőjének szíját húzva szorosabbra. Az ágyra felhúzott lábbal ült, a korai óra ellenére is frissen és gyönyörűn. A kérdése nem lepte meg a férfit, aki még félmeztelenül állt az ablakkeretnek támaszkodva és a lány idomaiban gyönyörködött. Mosolygott.

– Mert ahhoz, hogy benned higgyek elkezdtem hinni magamban. – lépett oda az ágyhoz és újra megcsókolta az elfet. Ha nem szorította volna őket az idő bizonyosan újra egymás karjaiban kötnek ki, de mind a ketten tudták, hogy fontos napra virradtak fel, Erigow népével egyetemben: Rusenor éjszakájának bálját tartották aznap este és a kalandozók feladata volt a nemesek szórakozásának és intrikálásának védelme.

Axel számára különösebb jelentőséggel is bírt ez a dátum: hazájában is megemlékeztek a legendás ilar vérű uralkodóról, Rusenor királyról, aki a Hetedkor hajnalának káoszában segített a civilizációnak visszatalálni önmagához. Így történhetett, hogy évezredek után hasonlóan tisztelték személyét és kedvelték tetteinek emlegetését szerte északfölde civilizált országainak nemesen született tagjai. A nép számára, ha hallottak volna róla egyáltalán bárhol csak egy mitikus halott uralkodó volt a sok közül… rengeteg ágyassal.

Így éjszakáját, mikor a róla elnevezett csillagkép a legfényesebben volt látható az Északi Szövetségben az Esküvések, Toronban a Pókok havában ülték meg. Ritka alkalom volt ez a történelem és háborúk elszakította nemességnek, hogy felelevenítse békeidőben rokoni és baráti kapcsolatait az ellenséggel. Axel emlékezett, hogy ilyenkor hazájában sem szidják annyira ősi ellenségeiket az emberek és rengeteg új, érdekes idegen tűnik fel Toronban.

Lassan ő is szedelődzködni kezdett, de Ayala már készen volt. Megbeszélték, hogy a Belső Város északi kapujánál találkoznak majd a többiekkel is, ha Axel elkészült. A gladiátor megborotválkozott és zsákjának mélyéről egy meglepően ünnepi ruhát húzott elő, ami még a sokat látott bárdot is meglepte. Egy nemesi öltözet volt, gondosan összehajtogatva, olyasfajta sötét kelméből, ami mintha csillogna a fényben. Axel élvezte a lány elismerő pillantásait, ahogyan lassan magára öltötte a bonyolult részekből álló ruházatot és a végén maga is kicsit megkönnyebbült, hogy milyen engedelmesen követte testének vonalait. Félt, hogy ennyi idő után már nem jön majd rá.

Együtt léptek ki az Ezüst Fogadóból és indultak el a kapu irányába. Társaik fokozatosan csatlakoztak hozzájuk. A szerzetes egy piaci kofa bódéja mellől, a villámmester egy kávézó teraszáról állt fel, Szellem pedig már a Belső Városba vezető kapu tövében táncoltatta izmait az arra járó fiatal nemesi hölgyeknek, nagy sikerrel. Az őrségen gond nélkül átjutottak a gróf által hamisított papírokkal, ami szerint a Filozófusok falkájának kalandozói voltak. Északon sokat számít, hogy kihez tartozol.

A Belső Város egy másik világ volt, ahogy elhaladtak a díszes kyr mintákkal terhes kapuk alatt, mintha nemcsak a város zaja, de maga a tudat is kiszorult volna, hogy egy nagyváros kellős közepén járnak. Rendezett parkok, kisebb ligetek határolták a fehér murvás ösvényt, amin békésen ballaghattak a hatalmas, mégis kecses tornyokkal díszes Hercegi Palota felé. Őrséggel alig találkoztak és az egyik erdős részen még egy szarvas is átugrott előttük az úton. Ayala csengő hangon felkacagott.

Axel maga is hatása alá került a pompának és a különös, nem evilági tájnak. Shulurban maga is járt olyan részeken, amelyek még a Kyr Birodalom aranykorában épültek a mendemondák szerint, de csak itt és most kellett rádöbbennie, hogy hazája sötét képmása csak annak az ősi hagyománynak, amely mintha Erigow szívében elevenedett volna meg előtte és önkéntelenül eszébe idézte fiatal korának rigmusát: Kyria örök.

Egy dombra értek fel ahonnan a Palotára is jobb rálátásuk nyílt: az esti bál készületei már innen is látszottak, ahogyan szolgák serege iparkodott, hogy a sűrűn álló szekerekről mindent behordhassanak az épületbe. Axel és társai elmerengtek a látványon, az épület megdöbbentő méretein, amihez képest még a „kinti” Krad Katedrális is eltörpült. Egyedül Ayala tekintett nyugat felé inkább, ahol egy karcsú, nyurga torony tört az égre egy tisztás közepén.

 – A Legendák Tornya – suttogta a lány – Enika Gwon, minden idők legnagyobb tudású bárdjának az otthona. Sohasem hittem volna, hogy a saját szememmel láthatom.

– Úgy tudom, hogy az igriceknek illik meglátogatniuk életük során legalább egyszer – biccentett Axel és a lány mellé lépett – itt őrzik a Legendák és Enigmák egyetlen példányát…

– Ahogy hallottam Sediertától, csak őrizték… de ki tudja, talán maradt valami a mesékből.Menj, ha gondolod – karolta át Axel – ki tudja mikor fordulunk meg itt legközelebb. A fiúkkal majd megkezdjük az őrséget, te csatlakozhatsz később.

– Komolyan? – kérdezte a lány előbb Axelre nézve majd a válla fölött a beleegyezően mosolygó társaikra – Akkor lehet, hogy tényleg nem kellene kihagynom.

Ayala elindult a torony felé, a kalandozók a Palota irányába. Axel még sokáig követte tekintetével a lány gyönyörű alakját, ami mintha járás közben is olyan zenére táncolt volna, amit csak ő hall. Elkezdtem hinni magamban – ezt mondta a lánynak reggel. Mostanra már bánta, egészen mást kellett volna mondania… rövidebben, őszintébben, határozottan. Elszökni, itt hagyni mindent és mindenkit… visszamenni a vadonba, Tongoriába. Bezúzni pár koponyát végre megint…

Szellem észrevétlenül maradt le a többiektől és vette fel Axel iramát, aki túlságosan el volt foglalva gondolataival ahhoz, hogy észrevegye. Így a nerton törte meg a csendet előbb, éppen akkor, amikor szemben velük az úton egy csapat tisztavérű elf jött sötét köpenyekbe öltözve.

– Legutóbb félbehagytunk egy beszélgetést azt hiszem – kezdett bele felkeltve Ragaen figyelmét.

– Melyikre gondolsz? – mosolyodott el Axel, bár volt a tekintetében valami vadság.

– Feltűnt, hogy mostanában több időt töltesz együtt Ayalával – óvatosan fogalmazta meg mondandóját, mert ismerte a toronit – mégis kevesebbet beszélsz róla… és vele is. – látta, hogy Axel hallgat ezért folytatta – Feltűnt, hogy legutóbb is a számszeríj nélkül jöttél vissza. Gondolom nem adtál rajta túl ezúttal sem. Ahogy múlnak a napok, hetek és hónapok úgy vesz erőt rajtad valami furcsa érzés, én, mint félig hosszú életű észreveszem a változást, hidd el. Ahogyan a lány is. De mint halandó férfi én az okát is sejteni vélem, Axel Ragaen.

– Sokat várok ettől az estétől, Szellem – bólintott a toroni, és meghúzta a csatacsillagot rögzítő bőrszíjat az oldalán – s azt remélem, hogy Rusenor éjszakája után más lesz majd az életünk.

Hallgattak, időközben elérték a Palota kapuját, ahol újra bemutatták passzusukat és bebocsátást nyertek az impozáns épületbe. Meghagyták az őröknek, hogy egy elf társuk később csatlakozik hozzájuk, de engedjék majd be. A herceg címerét viselő harcosok készségesek voltak, egyikük nevetve tárta szét a kezét mutatva a sürgő-forgó szolgahadra: Majd szóljon, hogyha külön be akar mutatkozni – viccelődött.

Ekkor tűnt csak fel a kalandozóknak, hogy a hatalmas csarnokba, ahová beléptek mennyi és milyen szolga tüsténkedett: elf vérűek lehettek, alig volt közöttük olyan, aki csak embernek látszott. Az Északi Szövetségben nem volt szokatlan látvány a félelf, de még az elf sem, ilyen sokan azonban ritkán gyűltek össze egy helyre. A kapuőr tudálékosan kiokosította őket, hogy nemrég rengeteg elf kért és kapott menedéket a herceg szolgálatába állva, ereni menekültek révén.

A kalandozók összenéztek, még Szellem is a tarkóját kezdte el vakarni, de nem mondott semmit. Amerre mehettek, bejárták a Palota termeit. Egy vörös szőnyeges ívelt lépcsősoron jutottak fel egy üvegablakos folyosóra, ami látszólag körbejárta a nagyterem emeletét. Az ablakokon kitekintve az alant elterülő sövénylabirintust csodálhatták meg, ami párját ritkította nemesi körökben is. Egy erkélyre értek ki, ahol éppen a Hercegi Vörös Lovagrend két tagja játszott kyr sakkot, alaposan végigmérték a kalandozókat, de ennél többet nem tettek.

A folyosó tovább folytatódott, szinte már a palota nyugati szárnyában jártak, amikor végre találtak egy oldalajtót, amin keresztül megközelíthették a nagytermet. Márványlépcsőkön másztak még magasabbra a rendezett káoszba, amit a bál előkészületei okoztak. Zavartan léptek félre az állig felfegyverzett kiöltözött kalandozók egy hatalmas tortaköltemény útjából, amit négy félvér cipelt. Összenevettek a grandiózus méretek láttán, különösen, amikor a szerzetes kifejezte abbéli reményét, hogy a maradékot megkaphatja majd a cicája.

A címeres zászlókkal ékes asztalok között hamar megtalálták Eren küldöttségének helyét, és szokatlan szerencséjükre az ereni nemest is. Első látásra hétköznapi embernek tűnt, az öregkor küszöbén, szemének izzása azonban még sokat őrzött az ervek hajlíthatatlan lelki erejéből. Axel kezet fogott vele és bemutatkozott, mint a Filozófusok küldöttsége. Az ereni végignézett rajtuk és elmosolyodott: örült, hogy nem megint azt az izompacsirta korg bandát kapta mint legutóbb, mert azok között állva nagyon rossz esélyekkel indult a hölgyek kegyeiért.

Szellem rosszallóan prüszkölt, a többiek mosolyogtak és végül mind elfogadtak egy-egy kortyot az ereni butykosából, amit még otthonról hozott, mert sohasem bízott a nagyvárosi szeszfőzőkben. Axel kellemesen csalódott, nem csak az ital ízében. Nem egy ilyen kedélyes urat várt az alapján, hogy milyen kegyetlen embernek írták le, akinek sok vér tapad a kezéhez. Bár igaz, adta vissza az italt kényszeredett mosollyal gazdájának, olykor magáról sem tudna elképzelni sok mindent.

Kiadta a többieknek, hogy járjanak körbe, mérjék fel a terepet és egy pillanatra se tévesszék szem elől a nemest. Ő maga pedig a legközelebbi ajtó felé indult el, ami reményei szerint a szabadba vezette. Kitárta a kétszárnyú ajtót a tánctér túloldalán és kilépett a délelőtti fényárba. Csodálatos kilátása volt a szokatlanul ősi teraszról, aminek romos korlátja arra engedett következtetni, hogy az épület egyik legrégebbi részén áll. Idekint még erélyesebben érezte a kyr építmények jellegzetes elmére nehezedő súlyát, ami mintha a házak lelke volna, és talán valóban az is volt.

Egy csonka oszlopnak támaszkodva szemlélte a kétemeletnyi mélységben elterülő kertet és a szolgák hangyaként serénykedő sokaságát. Az estére gondolt, a zenére, a lányra. Lehunyt szemmel élvezte a langyos szél simogatását, ahogyan csillogó sötét ingében matat. Ma este megmutatja majd a lánynak azt az oldalát, amit még senki sem látott, talán ő maga sem. Megnyerő lesz, kedélyes, művelt, táncos lábú és fáradhatatlan. A gondolat friss szellőként tisztította ki a gondolatait… és a bál végén, Rusenor Trónusának ragyogása alatt bevallja majd neki, hogy…

– Axel Ragaen úrhoz van szerencsém? – hirtelen pördült meg, hogy az ajtóban egy fiatal futárt pillantson meg, aki sápadt arcbőrrel állt mögötte pár lépéssel.

– Igen, az vagyok – válaszolta a gladiátor, mert nem érezte szükségét, hogy itt és most alakoskodjon.

– Az úrnőm látni kívánja önt, kérem, hogy kövessen – fordult sarkon a fiú, és elindult keresztült a nagyterem forgatagában. Axel elkáromkodta magát és utána indult, alig tudta tartani a lépést, pedig még a táncterem közepénél állapította meg, hogy a fiú sántít kicsit az egyik lábára. Ez nem volt jó jel, különösen, hogy mire elérték a márványlépcsőket már biztos volt benne, hogy ezt a kölyköt lőtte meg pár napja a kocsma előtt. Aki most az úrnőjéhez vezeti… nem hangzott túl jól.

Ezért hát jelzett kezével a lépcső aljában posztoló villámmesternek, hogy tisztes távolságból kövesse őket, majd a lépcsős csarnokba érve a szerzetesnek is intett, hogy esemény van. Szellemet és Ayalát nem látta sehol, de ebben a pillanatban ez kevésbé számított, mint az hogy ezúttal nyíltan egy csapdába sétál és tulajdonképpen nem is tévedt túl sokat: a murvás udvarra kiérve a fiú megállt egy dísztelen fehér hintó előtt és kitárta az ajtaját Ragaen előtt. Az fújva fellépett a vaslépcsőre és a hintó meglódult, a gladiátornak alig maradt ideje bevetődni az egyik oldalra a kocsiban, ami nem volt foglalt. Mert a másik viszont az volt.

Ösztönösen füttyentett volna, de érezte, hogy ebben a helyzetben nem lett volna szerencsés, így hát maradt a szúrós tüdejű megrökönyödés: vele szemben a hintó bársonyos fülkéjében egy igazi kyr dáma foglalt helyet, kortalan arcát hófehér hajkorona keretezte, testének vonalát talányosan elrendezett vörös dreggis takarta, csak szemének smaragd villanásából sejthette Axel, hogy vele egykorú lehet a toroni nemesasszony.

Máskülönben lehetett volna persze erigowi is, Ragaen azonban ismerte a különbséget: ilyen dévaj tekintete, mosollyal is ártani akaró szúrós szeme csak egy intrikában edzett shuluri asszonynak lehet. Nincsen ezzel baj, hogyha az ember tudja a helyén kezelni az ilyesmit és Axel fájón gondolt a mellkasa mélyén lobogó láthatatlan béklyóra, hogy ő maga mennyit fizetett ezért a fajta tudásért. Akkor legalább csillogtatja majd.

– Hódolatom szépséges suessa – hajolt meg ültében Axel, ahogyan tiszta toroni nyelven köszöntötte a rangban nyilvánvalóan felette álló nőt. Toron földjén már az is főbenjáró bűn lett volna, hogy nem kapott szót, de úgy gondolta, hogy Shulur messze van, nála van fegyver és szívesen is használná.

– Igaz, amit rólad rebesgetnek Ragaen – mosolyodott el ajkának vonalát egy acélpántos legyező mögé rejtve a fehérhajú asszony – te még mindig az a forróvérű viador vagy mint régen.

– Igyekszem a császárnak és népének kedvére tenni távol a hazától is – idézte a számára lehetséges etikett szerinti válaszokat a pietorok szűkös repertoárjából Axel, még ha felét sem gondolta úgy, ahogyan mondta.

– Ezt örömmel hallom, mert éppen emiatt kerestelek fel – hajolt előre az asszony, hogy bizalmasabban beszéljenek vagy éppen, hogy a dreggis rejtekében rejlő dekoltázsát fitogtassa – császárod kívánsága, hogy hazatérj Toron Birodalmába és dicsőségére részt vegyél a Shuluri Viadalon. Elég sokáig voltál távol az arénától, de mi egy percre sem vettük le rólad a szemünket.

– Nem hittem volna, hogy ilyen fontos vagyok a Birodalomnak.

– Pedig nagyon is, biztosan tudod mennyi minden változott meg odahaza – bólintott az asszony – Tharr hívei háttérbe szorultak, Morgena kinyilvánította hatalmát és az Ikrek, a Császárral az élen amnesztiát hirdetett minden külhonba szakadt vándornak. Yankar pusztulása óta már nem szégyen száműzött kyr vérűnek lenni.

– Engem nem száműzött senki sem… egyszerűen csak…

– Eladtak, igen, tudom – mosolyának fehérsége egy hópárduchoz tette hasonlatossá – mindent tudunk rólad Axel Ragaen vagy hívjalak inkább…

– Nem szükséges – csapott le a lehetőség elhárítására a gladiátor – értem mire gondolsz.

– Nem, még nem értheted – a toroni asszony visszaemelkedett fenséges helyzetébe és elterült a kényelmes ülésen – a Birodalom azt kívánja, számolj le méltatlan és erkölcstelen életformáddal, idegen szövetségeseiddel és teljesítsd császárodnak tett esküdet, amit az anyaméhben némán mondtál el neki. Tudunk az elf asszonyról Ragaen és más viselkedésedről is, amivel sértetted Toron törvényeit. De mi hajlandóak vagyunk megbocsátani neked, térj haza és foglald el helyedet az új rendszerben, légy az, akinek mindig is lenned kellett volna, bajnok és hős, harcosok és gladiátorok nemzedékének új példaképe és kinevelője. Erre a lehetőségre vágytál, s most megkapod.

Ragaen szótlanul mérte végig az asszonyt, miközben a kocsi száguldott a Belső Város falai között. Tudata kétfelé szakadt: a józanabbik értette mit mondd a nő és mit ajánl fel, olyasmit, amit azelőtt soha senkinek nem adott volna meg a Birodalom. Bocsánat, rang, vagyon, elismerés hazájában… a Shuluri Viadal bajnokának lenni… már csak a lehetőség is, hogy a fővárosban lépjen homokra… minden gladiátor legmerészebb álma.

De ez volt a csendesebb többség a lelkében, a hangosabbik része csak azt hallotta, hogy Ayalát becsmérelik és hogy „sérti vele Toron törvényeit”. Szigorúan nézett a kyr nőre és meglazította oldalán a csatacsillag szíját. Ujjai mégis nehezen engedelmeskedtek neki, lehetséges jövőképek cikáztak a szemei előtt, de minden egyes festményszerű látomáson átsejlett az elf lány arcának alakja, szemének ragyogása és a lehetőség, hogy soha többé ne lássa.

– Az elf asszonyt Ayalának hívják – kezdte kimérten – s az én asszonyom lesz, nevem hordozóinak az anyja. Garantáljátok a személyes biztonságát, hogyha úgy döntök, hogy VELE visszatérek Toronba?

– Hogy micsoda? – kacagott fel a kyr asszony – Hogy képzeled, hogy egy OLYAN tagja lehet a Birodalom nemességének… pláne a kölykei. Axel Ragaen, van neked egyáltalán halvány fogalmad, hogy miféle lények születnének egy ilyen nászból? Miféle kárhozott életű utódaid lennének? Rájuk nem gondoltál? Félig kyr, félig elf korcsok? Ezt te sem gondolhatod komolyan!

– De igen – fogta halkabbra a hangját a férfi – ezt csak én gondolhatom ilyen komolyan. Most pedig állítsd meg a kocsit.

– Jól meggondoltad Axel Ragaen? – nyerte vissza önuralmát a toroni dáma – ha most nemet mondasz, a Birodalom elfelejt és soha többé nem térhetsz vissza. Visszautasítanál egy ilyen ajánlatot?

– Már megtettem szuka, csak nem figyeltél – nem akarta megölni a némbert, csak ki akart szállni a kocsiból, ami lassulni kezdett és végül megállt. A kyr nő egészen addig némán figyelte, ameddig ki nem szállt a hintóból és visszafordult a távoli Palota felé.

– Bolond vagy Axel Ragaen, akárcsak a neved, akár az a szerelem is, amit érzel – csóválta a fejét az asszony, mint aki sokat látott és tapasztalt az életben, most mégis sikerült meglepni – Szerinted az ő rokonai és fajtársai mit szólnának ehhez az őrülethez? Gondolod csak te kapsz ilyen lehetőséget, csak te vagy értékes a tieid számára?

– Miért akartátok megölni az ereni nemest? – vágott vissza Axel, hogy tényleg ne kelljen bezúznia a nő koponyáját a csatacsillaggal – Ennyire azért csak nem változott meg a Birodalom, igaz?

– A nemest? – mosolyodott el nyájasan a dáma – Szerinted ki súgta a gróf fülébe, hogy merénylet készül? Ki rendezte úgy, hogy téged is ideküldjenek, hogy beszélhessünk veled? Ha nem lőtted volna meg hűséges szolgámat – legyintett a bak felé – már sokkal korábban lefolytathattuk volna ezt a beszélgetést. Sok vesződséget megspóroltunk volna egymásnak gladiátor. Döntöttél és ezt tiszteletben tartom, Morgena vigyázza álmaidat és beteljesülésüket. Visszafelé gyalogolnod kell majd – intett a nő és visszahúzódott a hintójába.

– Várj – szólt utána Ragaen, mikor a kocsi mozgásba lendült nagy port verve fel körülöttük a park ritkás kővel szórt részében – ha nem ti, akkor ki akarja megmerényelni az ereni nemest?

– Nyomozd ki, te Kalandozók gyöngye… – rikoltotta utána a kyr asszony kacagva, ahogy porfelhő kíséretében elnyargalt a Palotával ellentétes irányba.

Axel még egy darabig mereven nézett utána, ahogy lassan, nagyon lassan leestek neki az elmúlt beszélgetés részletei. Elkáromkodta magát és elindult a Hercegi Palota felé. Józanabbik énje lassan suttogni kezdett neki, összerakni az elmúlt napok eseményeit. Megtalálni elméje mélyén a valódi gyilkosra utaló nyomokat. Motyogott, talán magában is beszélt útközben visszafelé, miközben szeme előtt és a Palota felett lassan kigyúltak a csillagok, és a vörös hold emelkedni kezdett az égen. Vadászok holdja – emlékeztette magát Axel Ragaen – elkezdődött Rusenor éjszakája.

 

(következik a bál …)