Az előző részben a történetbe toppanó alak, Cloud Boohen nem ismeretlen a Krónikák hasábjain … sőt. Alakja már jóval 2007 előtt fonódott meg, igaz, NJK-ként csak a Sötétség átka című kalandban jelent meg. Balsorsú románcáról (is) fiókban pihenő négy kötet regél … amelyből igyekszünk annyit megosztani, ami karaktere szerepeltetéséhez szükséges. Axel Ragaent egy nehéz pillanatban találja meg, s jó tanáccsal látja el az előtte álló kihíváshoz. Egy, a régi idők konfliktusait idéző dalpárbaj már csak ráadás.
VI.
– Szerintem mosakodj meg – intett Cloud Boohen egy közeli kútra fehér kesztyűs kezével. Axel gépiesen engedelmeskedett, vizet húzott fel a fémrúdhoz erősített vödörben és kimosta szeméből a vért, majd valamennyire rendbe szedte magát és miközben száradt hátát a kút kávájának támasztotta. Az aszisz bajvívó mellé telepedett és felült a kövekre mellé.
– Egyszer régen láttalak harcolni Ifinben, a nagy arénában – Cloud Boohen nem nézett a gladiátorra, kifürkészhetetlen tekintetét elrejtette a holdszemüveg és úgy folytatta – igen, tudom, hogy ki vagy Axel Ragaen. De arról csak elképzeléseim vannak, hogy mit keresel hazád ellenségeinek országának szívében.
– Hogy megvédjek egyet közülük – krákogta Axel és oldalra köpött egy letört fogdarabot – hogy részt vegyek a Rusenor éjszakáján esedékes bálon.
– Ó – kapta fel a fejét erre a bajvívó és elmosolyodott– arra az estére magam is hivatalos vagyok.
Axel nem kételkedett benne. Hallomásból ismerte Cloud Boohent, a költő-bajvívót, akinek balul sikerült románcáról több dal és legenda született Ediomadtól a Sinemossáig a Quiron-tengeren, mint hódításairól. Pedig … Nem utolsósorban azt is rebesgették róla, hogy pár hónapig Abaszisz trónusán is megfordult, de persze ezek csak afféle pletykák voltak kalandozó-körökben … ahol nem sokat adtak a pletykákra … és a királyokra úgy általában.
Közel egyidős lehetett Axellel, ahogy ott ült mellette a kútkáván és a korallnyakláncát forgatta kedvtelve. Axel még sohasem látott ilyesmit, de eszébe jutott egy másik történet arról, hogy miként merült le a tenger mélyére Boohen és lett barátja egy elveszett civilizációnak, amely ’jangwir’-nak nevezte magát. Persze róla is állították, hogy meglelte egyszer az elveszett északi barbárok civilizációját és az félig igaz is volt …
– Egy kitérőt említettél jó uram – köhögte el magát Axel – ha nem veszed zokon szívesen visszatalálnék a szállásomra mielőbb a társaimhoz.
– Társak – ízlelgette a kifejezést az aszisz, majd bólintott – igen, az valóban fontos. Gyere.
Lehuppant a kútról és megindult az acélos félhomályba burkolózó utcán, Axel pedig követte. Az éjközép zsibbadtsága lassan átadta helyét a felemelkedő kék hold fényének, ami mintha megfagyasztotta volna a várost. Igaz, ezen a kései órán már nagyon kevesen jártak a városban és azok sem a hercegi palota közelében. A falakon állandóan figyelő strázsák és a gyakori városőrjáratok elvették szinte mindenki kedvét, hogy Erigowban portyázzon éjszakánként … szinte mindenkiét.
– Könyvbemutatóm lesz a közelben – magyarázta fehér ruhás férfi – délután érkezett meg egy tiadlani nyomdából az új verseskötetem és az a tapasztalatom, hogy a személyes jelenlét sokat dob egy új mű népszerűsítésén.
– Egy új kötet? – húzta föl a szemöldökét – Többször láttam a neveddel díszített könyveket éjjeliszekrényeken, azt hiszem ’Vándorló testek’ volt a címe. Alidaxban igen népszerű volt.
– Na igen, magam is így tudom – komorult el egy pillanatra az aszisz – de azt hiszem mindenki jobban jár, hogyha nem teszem be a lábamat egy boszorkányoktól hemzsegő városba. És különben is, az új könyvem még az előzőnél is jobban sikerült, ha mondhatok ilyet.
– Azt hiszem a romantikus költeményeknek nem én vagyok a célközönsége, hogyha nem haragszol meg – zárkózott fel végre az igencsak kilépő költő mellé Axel. Cloud felkacagott.
– Ez a szép a költészetben, magad sem tudhatod, hogy a közönsége vagy ameddig nem találkozol vele. Az új kötetem, a ’Forró ölelésből, hideg valóságba’ remek példa erre. Itt is vagyunk, Ragaen uram.
Valóban megérkeztek egy takaros ház elé, amely fogadónak kicsit lett volna, kocsmának pedig túl nagy, odabent mégis úgy tűnt, hogy kiszolgálás és zajos éjszakai élet volt. Belépve Axel furcsán érezte magát: a hely maga az enoszukei teaházakra emlékeztette, de azokra is csak távolról. A hely közönsége pedig meghatározhatatlan korú és furcsa öltözetű lányokból és nőkből állt, elvétve néhány dühös férfi, férjek vagy barátok, akik a több ülőalkalmatosság valamelyikében ittak. Erigow másik arca.
Cloud Boohen határozott léptekkel indult meg a söntésnek látszó kis fa ablakhoz, ami mögött egy idegenül ható komornyik feszengett és szűk helyiségében italokat kevert össze és állított elő, amelyeket egy kis rézcsengettyű megszólalásakor a megfelelő vendégcsoport a maga asztalához szólított. Az aszisz váltott néhány folytott hangú szót a komornyik-fogadóssal, aki Axelt a Beriquelen látott furcsa fekete-fehér madarakra emlékeztette, de aztán nem zavartatta magát és maga is belesüppedt egy egész testét elnyelő párnába egy sarokba.
Hamarosan egy alacsony, fából készült pódiumra lépett fel Boohen és köszöntötte az egybegyűlteket, de azt az átkozott tükrös felületű holdszemüveget nem volt képes levenni még ekkor sem. A közönségből többen lelkesen tapsoltak, jellemzően előttük már volt is egy az új kötetből ekkor. Cloud nem húzta az időt sokáig, biztosította a közönségét arról, hogy még mindig ő írta a verseket, még mindig él és, hogy mindegyiket más-más nővel való kapcsolata ihlette. Ahhoz képest vastag kötetnek tűnt.
Ekkor azonban a láthatóan nem lelkes rajongók közül felemelkedett egy férfi, vonásai délinek mutatták, gorvikinak, lantja pedig az oldalán arról tanúskodott, hogy a bárdok tudományában mívelte ki magát. A kard az oldalán és viharvert hüvelye más kalandokról is árulkodott. Sianis Ramraquoként mutatkozott be és Boohent kérte számon, hogy Albourne kegyétől távol eső egyszerű harcosként hogy merészeli a becsületes igricek kenyerét elvenni és rímtelen, faverseivel bolondítani a fizető közönségüket. Axel kíváncsian pillantott az asziszra, de az csak mosolygott az emelvényen, majd kesztyűs kezének könnyed mozdulatával jelezte: legyen hát dalpárbaj.
A magát Sianisnak nevező figura is felmászott bajvívó mellé és lantját ölébe véve játszani kezdett. Axel nem volt műértő, és Ayala dalaihoz képest semmiség volt a fiú játéka, de ügyességének ékes bizonyítéka volt a közönségből felé forduló nők arckifejezése. Napbarnított arcú vékony pasi messzi délről lanttal, felőlük aztán kutyatolvaj is lehetett volna. A dal amit játszott egy szép gorviki románc volt, ami erionból szövődött a sivatagon át szenvedélyes végbe a Szent Földön beteljesülve. Pontosan olyan történet volt, amire éjközép után az ilyen helyen összegyűlt asszonyok csak áhítozhattak.
Most minden tekintet Cloud Boohenre szegeződött, aki mereven maga elé bámult. Elmosolyodott és végighordozta a tekintetét a teázó vendégein, Axelen majd megállapodott a tükrös tekintet a gorvikin. Okkal hihette azt, hogy a másik szándékosan választott ilyen történetet. Az aszisz költő-bajvívó balul sikerült románca éppen Gorvikhoz, a Szent Földhöz kötődött. Axel valahol a lelke mélyén érezte, hogy Cloud legszívesebben agyonverné a frissen megjelent könyvvel a szemtelen bárdot. Ehelyett tovább mosolygott, majd felcsapta a kötetet és találomra olvasni kezdett:
Minden kedvességemet bánom,
mert magamra hagytál a világon.
Szükségem volt rád és te nem voltál sehol.
Szívem, mint halálos bűnös, épp úgy lakol.
Kitártam föléd a lelkemet, szárny gyanánt, hogy mint szél belekaphass.
De ahelyett, hogy fölrepítetted volna lelkemet inkább megszaggattad.
Hogy másnak se kelljen, s így nyugodtan eldobhass.
A tavasz illatát fújta felőled a szél,
s ajkamra mégis a tél ízéből csepegtettél.
Sötét szerelmet adtál
melyből nem volt más kiút, csak a halál
A tiéd vagy az enyém,
végére mit sem számított már.
Egyikünk a testét vesztette,
másikunk a lelkét adta fel.
S néha mégis úgy érzem, hogy én többet vesztettem el.
A könyv becsukódása megtörte a varázst és pillanatokig senki sem mert megmoccanni, levegőt sem venni. Kérdőn néztek egymásra a vendégek, hogy miféle varázslat volt ez. Axel maga elé húzott egyet az asztalokon heverő kötetből és pörgetni kezdte a lapokat. Cloud csendesen ült és komoly arcára ismét kiült az a furcsa vigyor. Sianis megvonta a vállát és felpattant a bajvívó mellől. Vádlón ujjával bökött Boohenre.
-Ezzel mit akartál bizonyítani? Szép-szép elismerem, de se füle se farka … na és a rímek.
– Hogyha valóban nem bizonyítottam vele semmit Ramraquo uram … akkor miért sírsz?
– Tessék? – hüledezett a gorviki és az arcához kapta a kezét. A teázó gyér fényében is jól látszódott a tenyerén a csillanás, amit az arcáról letörölt nedvesség jelzett – Ez … nem lehet.
Akadékoskodását azonban elnyomta a terem közönségének ovációja, amint a hős, akinek a kedvéért ilyen kései órán idejöttek lám, még a konkurens bárdot is megríkatta Erigowban, kőhajításnyira Enika Gwon legendás tornyától. Sianis dúlt-fúlt, kalapját a fejébe nyomva kiviharzott a teremből és végre elkezdődhetett az este valódi célja: a kötetek árusítása és dedikálása. Axel visszatette a könyvet az asztalra majd inkább a teázó előtt várakozott egy fél órát az acélkék éjben.
Később Boohen is csatlakozott hozzá mikor végzett az első rund aláírással. Ketten bámulták a megtelő holdat Erigow felett és két csészével koccintottak valami teaszerűséggel, ami viszont jobban ütött, mint egy erioni sör. Összenéztek és mindketten elmosolyodtak. Végül mégis Axel törte meg a csendet.
– Amikor láttam, hogy a szabad kezeddel pár vízcseppet pöckölsz a kulacsodból a gorviki arcára már sejtettem, hogy ez a vers, nincs benne a kötetben. Igaz amit a bajvívókról mondanak, a kezük gyorsabb, mint a tolvajoké.
– Hogy lett volna benne? Szerinted tudok olvasni ebben a füstüvegben? – mutatott a szemét eltakaró tükrökre – Legalább tetszett?
– Nem tudom – forgatta meg a nyakát Axel – igazság szerint elgondolkodtam rajta. Mostanában kérdések gyötörnek, a sorsról, érzésekről, lehetőségekről … egy lányról.
– Tehát a szerelemről – bólintott Boohen sokat tudóan – Milyen a lány?
– Különleges – kezdett bele Axel – soha nem találkoztam hozzá foghatóval, talán csak álmaimban. Úgy érzem minden korábbi nő csak felkészített rá … most mégis úgy érzem, hogy nem vagyok hozzá elég.
– Hiszel ebben a különleges lányban? – kérdezte Cloud és mereven a gladiátor felé fordította a tükröket.
– Hinni akarok – jelentette ki Axel és állta az aszisz tekintetében tükröződő önmaga képmását.
– És magadban? – kérdezte elváltozott hangon a bajvívó, Axelnek pedig a lélegzete is elakadt – hogy lehetnél képes elvárni bárkitől is a szerelmet, hogyha te magad sem hiszel bennetek, mert magadban nem akarsz?
– Hinni akarok – jelentette ki szárazon Axel – ez a lány megérdemli, hogy higgyek bennünk.
– Akkor azt hiszem, hogy az egyetlen valódi veszélye ennek a kapcsolatnak te magad vagy – bökött a gladiátor széles mellkasára a hozzá képest vékony aszisz – Szeress, higgy és remélj drága barátom, mert az élet olyan rövid és több szerelmes férfira van szükség.
– Szeretni, hinni és remélni – ismételte a toroni, akit megint megkörnyékezett a fáradtság, de fejét felkapva körbenézett a téren ahol voltak – emlékszem, itt már jártam. Az ott a Kapuk Csarnoka!
– Úgy bizony – helyeselt Cloud és újra kortyolt a keserű teából.
– Innen már akkor tudom az utat Boohen – lelkesült fel Axel és már fordult is az irányba, amerre a krad papok ispotályát sejtette – mindent köszönök neked, találkozunk a bálon. Szerelem, Hit és Remény.
– Úgy van bizony. Szerelem, Hit és Remény – intett a távolodó toroni után az aszisz és már csak magának mondta – Hiszen a remény az első lépés a csalódás felé vezető ösvényen.
Hirtelen, mintha egy álomból ébredt volna vette észre a köré gyűlt hölgytársaságot, akik követelték, hogy olvasson fel még az új kötetből odabent. Körbefogták és hullámos hajába túrtak, fegyverövét simították végig és Cloud Boohen engedett a kedves erőszaknak. Mosolygott, kacagott és ivott. Hajnalig már csak vidám verseket improvizált mintha a könyvből olvasná.
(következik az utolsó előtti előtti előtti rész)