Mindig jó érzés számomra amundos írásokat megosztani. Az alábbi írást egy már publikált szerző küldte be nekünk, akinek ez az első M.A.G.U.S. megjelenése is. Hogyha tetszett az írása feltétlenül ajáljuk, hogy látogassátok meg írói oldalát, ahol a már megjelent írásait is megismerhetitek. Reméljük még más darabokkal is bővíti majd a korpuszt … igazából tudjuk, hogy igen. Jó szórakozást az írásához, ami Taba-el-Ibara sivatagába repít vissza minket, a Manifesztációs Háborúval terhelt időszakba. Az amundok és emberek ezen konfliktusáról szokás szerint ajáljuk összegző kiegészítőnket figyelmetekbe. Elképzelhető, hogy lesz belőle utánnyomás is még az idén a 30. születésnapot önneplő rendezvényen. Jó olvasást kívánunk.
***
Radzsim kezében megpihent a véső és kalapács. A koromtól megfeketült homokkő falon sápadt sebhelyként világítottak az évek során begyűjtött gyermekek belévésett nevei. Tegnap a gyülekezete egy újabb tagjának ragadták el a fiát az amundok. Radzsim, miközben emléket állított neki, gondolatban a következő prédikációját fogalmazta.
Szehnut hat-neb célja, hogy éket verjen közénk. Családokat szakít szét, szomszédokat tesz besúgóvá. Azt hazudja, megőrizhetjük a szabadságunk, ha együttműködünk, de ugyan milyen szabadság az, ahol a behódolás és a kínhalál közt kínálnak csak választást?
Újabb írásjellel készült el. Nedves ronggyal áttörölte a karcot, hogy megszabadítsa a legkisebb koromfolttól is. Később majd a hívek tartják tisztán, épp, mint a többi nevet. Bevett szokássá vált, hogy szertartások után áttörölgessék a véseteket, kifejezvén, hogy nem nyughatnak bele a veszteségbe.
Száraz szélroham zúgott végig a mecsetromon. Port és homokot sodort magával kintről, felkavarta a minden szögletben megbúvó hamut és üszköt. Radzsim köhögött. Mintha átok nehezedett volna a leégett Galradzsa szentélyre, éveken át lehetetlennek bizonyult kitakarítani, ezért is koszolódtak el egyre a nevek. Nem baj, gondolta a dzsad pap kihívóan, előnyt kovácsolunk a hátrányból. Azért emlékeztetsz folyton a kálváriánkra, hogy megtörj? – Emelte tekintetét a hiányos mennyezeten áttündöklő holdra, Amhe-Ramun arcára. – Épp az ellenkezőjét váltod ki.
Hamarosan elkészült az utolsó írásjellel is. Összeszedte, és a szállására vitte az eszközeit, közben tovább fogalmazta a várost kormányzó főpapnő, Szehnut elleni beszédét.
A legszebb, a legegészségesebb gyermekeinket ragadják el. Tán így akarják a jövő dzsad nemzedékeit gyengíteni? Az emberevő szörnyetegek az ártatlan kicsinyeink húsán élősködnek, nemes éteknek tekintik a legyőzött ellenség szívét és vérét.
Megpróbálta beleszőni a hamu alatt kihajtó új élet képét a szövegbe. Felgyújthatták a mecsetjeinket, lemészárolhatták a papjainkat, mi titkon mégis összegyűlünk itt, mert a Kékarcú féktelen hiúságában alábecsüli ellenfeleit.
Radzsim a mecset lerombolásának egyetlen túlélőjeként, az épület alatt meghúzódó földalatti termekben rendezkedett be. Ezek nagyjából épen maradtak. Már a lépcső alján járt, mikor az árnyékok különös táncba kezdtek a falon: Az ő egy szál fáklyáján kívül újabb fényforrás is felbukkant. A jelek szerint mögötte, valahol a főszentélyben.
A mecset a pincerendszer révén számos rejtett kijárattal bírt, a hívek manapság ezeken közlekedtek. A váratlan vendég így csakis betolakodó lehetett; egy dzsad ellenálló sem használta volna a főbejáratot.
Radzsim lépteit puhára fogva osont előre, hogy fáklyáját elrejthesse egy fordulóban. Majd handzsárját magához véve visszaóvakodott a lépcsőn, és kilesett a csonka oltárszobrok mögött megbúvó rejtekajtón.
Fáklyafény reszketett a mecset nagytermében, glóriába vonva egy sudár nőalakot. Homokszín köpenyének kámzsáját hátravetette. Amund módra nyírt frizurája elárulta származását, noha Radzsimnak háttal állva a vésett neveket vizsgálgatta épp. Ugyan miért húzott ilyen álruhát? – szaladt fel a férfi szemöldöke. Mi oka takargatni a saját városában a milétét?
A fáklyát egy dzsad kisfiú tartotta a kezében, nem lehetett több tizenhárom évesnél. Egy hasonló korú társa épp az emlékfal felé hajolt, a neveket böngészve.
Radzsim loppal a főszentély oldalát szegő oszlopsor árnyékába húzódott, így alig öt lépés választotta el őt a hármastól. Torka elszorult, vére hangosan dobolt a fülében.
– Többet is ismerek közülük – biccentett a falat tanulmányozó fiú, talán az amund néma kérdésére felelt. Lánc csördült. Radzsim csak most vette észre a gyerekek nyakában függő pórázt. Végük a nő baljában futott össze. – Úgy hiszem, mind a társaink.
– Az ott az én nevem – mutatott a fáklyás kölyök az egyik vésetre. A begyűjtött gyerekek! Radzsimnak épp csak sikerült elfojtania felhördülését. Hát mégsem eszik meg őket, csupán rabszolgájukká teszik? Hiszen ezernyi foglyot ejtettek már e célból. Miért titkolnák a szándékukat a gyerekek esetében?
Az amund hümmögött, majd elfordult a faltól. Lépteit a kijárat felé vette, a fiúk lehajtott fejjel követték.
Szehnut katonái lesbe állnak majd a hívekre, és miután eleget elfogtak, porig rombolják ezt a helyet. Most hogy kiderült, hogy még működik – futott át Radzsim fején. Hacsak… Ez a nő egyszerűen nem juthatott ki innen élve.
Galradzsa papja az oszlopsor árnyékában követte a távozókat. Lépteit az övékhez igazította, hogy ugyanakkor üssön neszt. Még a leghitványabb amund is félelmetes harcosnak számított, ő pedig nem kívánt az elbizakodottság hibájába esni. Túl sok forgott kockán. Ráadásul, ha kiszabadítom a fiúkat, megtudhatjuk, miért hurcolják el valójában a gyerekeket.
Lépteit megnyújtva csökkentette a távolságot közte és a hármas között, handzsárját vágásra emelte. Elég egy jól irányzott csapás, hogy végzetes sebet ejtsen a bronzbőrű szukán. Még azelőtt kileheli a lelkét, hogy feleszmélne.
A fáklyát tartó kisfiú ekkor oldalra kapta a tekintetét, oda, ahol az árnyékok kusza kavalkádot vetítettek az oszlopsorra.
– Szehnut hat-neb! – Vetette magát a penge útjába, teljes súlyával próbálva félrelökni a nőt. A következő pillanatban a kölyök velőtrázó sikolya puffanással és lánccsörömpöléssel elegyedett.
– Ne! – tört fel a Galradzsa-papból rekedt kiáltás, miközben végignézte, hogyan szeli át a kölyök vékonyka derekát a saját meglendített handzsárja. Radzsimon csuklójától a gyomráig végigborzongott az iszonytató reccsenés, ahogy a penge megállt a kisfiú gerincében.
A fáklya elrepült, koppanva gördült egyet a kőpadlón, hunyorgott, majd ismét erőre kapott a láng. Fénykörébe vonta a földön pórázok és végtagok kupacává gabalyodó nőt és másik gyereket.
– Öld meg! – Dobta el a pórázt az amund, félig már föltápászkodott.
Radzsim meg sem hallotta az amund nyelvű kiáltást. Íriszét elnyelő pupillákkal meredt a terjedő vértócsa közepén heverő kölyökre. Az tátogó hal módjára kapkodott levegő után, ám a torkából is sűrűn bugyogott föl az életnedv.
A második gyerek villámgyorsan ugrott talpra. Ingujjai rejtekéből ikertőröket csúsztatott a tenyerébe. Egy gépezet prózai precizitásával mozgott, sebesen és kiszámítottan rontott rá a férfira, miközben az épp csak leeresztette a vértől csepegő handzsárt.
A kölyök a hátába kerülve támadott. Egyszerre metszette el a térd mögötti inakat mindkét lábban, majd tőreit a lerogyó férfi hátába vágta, átszúrva a tüdőt. Radzsimnak még arra sem maradt ideje, hogy felordítson.
A két haldokló némán tátogva vergődött egymás mellett a padlón. A kölyök leeresztett dzsambiákkal állt meg fölöttük. Az amund öltözékét leporolva lépett mellé.
– Jó szolgálatot tettél – zsongta némán, a fiú elméjében. – Amhe-Ramun megemlékezik majd róla, amikor az újjászületés mezsgyéjére lépsz.
A gyerek megindultan vetette föl rá a tekintetét, majd saját tiszteletlenségét észlelve, gyorsan lehajtotta a fejét.
– Mindenünket az Egységért – mormolta el a legszentebb, hatévi kiképzés során vérévé vált fogadalmat.