Pikkelyek és kuglófok
Szilágyi János
Egy esztendeje álmodott róla először. Mindig az Ájtatosság óráiban. Kezdetben igyekezett ezekre elfoglaltságokat csinálni magának. Vendéget fogadott, előadóművészeket hívott, majd ekkorra tetette kötelező vívóleckéit. Egy idő után feleségének is feltűnt, hogyha ilyenkor elnyomta az álom ingerültebben, homályosabb tekintettel ébredt és hajnalig kiült a háló egyik karosszékébe dohányozni a sötétben.
Azt sem tette szóvá, hogy az utóbbi időben ekkor fogadta feketére festett ajkú szeretőit is. Volt, amelyiket maga is igen megkedvelte. De ez sem hozott megnyugvást és hosszútávú megoldást. IV. Hubar dal Raszisz Otlokir álmai mélyén egy köves parton találta magát minden alkalommal tajtékos sziklák között játszva gyerekként. A távolban fehér felhők vitorláival lobogtak a hajók bíborúton Toron felé. A hullámtörők belső oldalán pedig nemesi ruházatban vetélkedtek korabeli fiúk. A távolból a nemes pár szemlélte őket vizitoraik gyűrűjéből napernyők alól. Moccanatlan szobrok, csak ruhájuk csipkerészei, díszei és szalagjai táncoltak a süketítő szélben.
Minden ébredésnél mintha újra évtizedeket kellett volna öregednie egy szempillantás alatt. A tüdejéből feltörő hörgés egy segélykiáltás lett volna, ha képes szavakká formázni és úgy érzi bárki is meghallja, megérti, válaszol rá. Morgena nagyasszonyáért küldött, majd Noir papjaiért, de azok kezüket tárták csak szét, habár utóbbiak füvei legalább a hatásuk időtartamáig szórakoztatóak maradtak. Majd jött az elme tisztasága és megint az álom.
„Antoh nem ura a tengernek, Tharr nem uralja a vért. Nincsen király.”
Egy dal a koronázása előtti életből. Köntösét maga köré csavarva állt fel és a baldachinos ágy sarkából rettenve figyelő fekete ajkú lányra fittyet hányva kicsörtetett a hálóból. A testőrség tagjai fémesen rezzentek fel érkezésén. Parancsnokuk egy absai, feketeföldi legény volt, akit a koronavárosi élet alaposan kikupált mióta megérkezett a Kilátódombon álló palotába. Testi erejéből keveset, napégette bőrszínéből sokat veszített a falak között a király védelmében.
Szótlanul szegődtek a kék-ezüst selymekkel díszített csarnokokon átvágó uralkodó nyomába. S ő mint, aki tudta hová megy határozottan az egyik toronyba indult. Útjukat egykori Otlokirok szobrai és festményei kísérték szemeikkel. Az anyja hálórészét boszorkánymesterek őrizték, s ilyenkor is holt-eleven őrséggel szolgálták urukat és családját. Nem állhatta a dzsad vízzel locsolt tetemek társaságát, de gyakorlati hasznukat nem tagadhatta. Az abbitbányákban is bizonyították már nélkülözhetetlenségüket.
Az anya is olyan idegen volt a palotában, mint a fiú. Az Otlokir nevet csak felvették, a koronát kapták, mikor a két vérvonalban soros család összekötése révén új ága fakadt az aszisz uralkodóháznak. Tengerparti birtokukat tengerparti királyságra cserélték, ami életükben a lehetséges legnagyobb megtiszteltetés és kötelesség volt: a dal Rasziszok nemzedékei sorvadtak el erre várva és vágyakozva. Testőreit a súlyos ajtók harmadik során kívül hagyta. Ő volt a király, de anyja tornyában még ő sem vetemedett volna tiszteletlenségre.
Jól sejtette, s a font hajú idős asszonyt ébren, olvasva találta az Éjközép órája előtt nem sokkal. Ő pedig látva zilált szakállú, vérben forgó szemű, fújtató fiát levette okuláréját és megkérdezte:
– Éhes vagy? – majd az igenlő bólintást látva az asztalon megkezdett kuglóf szeletek felé intett. A király leült és enni kezdett, szóvá sem merte tenni, hogy kár, hogy nincs a sütemény mellé tej.
– Van hír az unokámról? – kérdezte a felséges anya. A férfi csak kócos fejét rázta.
– A figyelők a tenger minden szegletében keresik, de se neki, se hajójának nincsen nyoma. Félszáz kalózt fogtunk el és vallattunk ki, de tagadják, hogy náluk volna.
– Akkor talán … – biccentett a férfi vállai mögött tátongó erkélyablakon túli sötétség felé, melyen túl Ifin éjszakája, azon felül a Quiron-tenger és a túlfelén … Toron terült el.
– A császár nem annyira ostoba, hogy most kockáztasson egy nyílt konfliktust. Még mindig a Zászlóháborús fizetési kötelezettségeit nyögi, amelyek nagy részét mi álljuk. Nem, attól tartok Birama eltűnése mögött inkább az istenek állnak, s talán … a vére.
„Tharr nem uralja a vért.”
– S a másik lurkó, a kisebbik, Biromon? – kérdezte az asszony, maga is leheveredve a kuglófos tál mellé.
– Nagyon élvezi a hadiakadémiát és úgy sejtem ez kölcsönös. Szinte csak akkor látom, hogyha újabb összeget akar kérni, amit barátaira szórhat el. Azt hiszem a lándzsa és dárdaforgatás mellett hamar megtanulja az uralkodás alapjait is. Remélem hamarosan fizethetek a lányanyák után is.
– Bizakodjunk – ivott egy kristálypohárból vizet az anya.
– Anya – kezdte a király és nem csak a kuglóftól száraz torokkal – emlékszel arra a napra a birtokon … a tengerparton?
– Ne gondolj rá, Moktor. Olyan réges-régen volt.
– Ne nevezz így – emelte fel ujját Moktor figyelmeztetően – az egy gyerek neve. Hubar vagyok, a negyedik a sorban.
– Akkor jöttek értetek, hogy elvigyenek – az asszony tekintete üveges lett az emlékek hatására – az életünk legszebb napja kellett volna legyen.
– Nincs valami erősebb? – kérdezte a fiú az asztal szélén álló Abasziszi Százéves bor felé nézve. Az Asseris-ház ajándéka, amivel minden holdfordulón megajándékozzák az uralkodói anyát. Van, ahol kisebb vagyont ér, de az Éjközép óráján szájvíznek sem elég, hogy a keserűséget kiöblítse vele egy férfi.
– Talán visszamehetnénk pár napra a birtokra. Jön a tavasz. Talán …
– Nem szabadulhatok a kötelességeimtől. Erre te tanítottál. A Szigony- és Rontás-érsek is a májamból lakmározna legszívesebben, hogy bár kaparnák ki egymás szemét. A Ligák és a rendek csak azért nem ontják egymás belét az utcákon, mert lusták a hidegben elvérezni a macskaköveken. A Kobrák és a boszorkánymesterek is szívesen tort ülnének, ha kiteszem a lábamat. A hercegkapitányok Karnelian és Morganios körül ívnak cápákként, s szívesebben látnák valamelyiküket az aranytrónon, mint bárkit Hiere vérvonalából. Egyedül a Bofkar klánt tudom biztos szövetségesként, de csak mert a törpék, ahhoz is túl ostobák, hogy a saját érdeküket felfogják.
– Akkor aludj. S reméld, hogy a hajnal bölcsességet hoz. – tette fia vállára a kezét az asszony.
– Minden nap – hörögte a kanapén elfekvő férfi – csak egyre rosszabb, mint az előző.
Tajtékfüggöny csap fel eltakarva a vitorlásokat. Egy szomszédos sziklán álló fiú a nevét kiáltja, s ékes gallérját megoldva vehemensen lengeti felé a kezét. Két ügyes ugrással már ugyanazon a sziklán állnak, ahol egynek is alig van hely. A hullámtörő kősorai eltakarják őket a parton állóktól.
– Holnap király leszek ! – üvölti az arcába az egy fejjel magasabb, fakó hajú fiú – s te mindörökké a szolgám leszel. Bármit is csinálsz.
– Akkor nem csinálok semmit – suttogta Moktor, s első borostáját fehér habok keretezték az erősödő hullámverésben.
– Hát nem érted? Az udvari bolondom leszel vagy lehet, hogy a Tűtoronyba záratlak … mert megtehetem – a nagyobbik fiú a másik csendes válaszát talán ellenkezésnek vagy szitokszónak vette … mert nem hallotta. Dühösen meglökte a kisebbet. – Holnap …
– Holnap … – ismételte a fiú és mint, aki emlékezne erre a pillanatra egy másik életből zuhantában a fiú nemesi ingébe kapaszkodott – … ha megéled.
„Antoh nem ura a tengernek.”
A fakóhajú megdöbbent, és megpróbálta lerázni magáról a kisebbet, aki poloskaként csimpaszkodott bele, hogy magával rántsa a hullámok közé. Nem voltak még férfiak, de fiúk sem. Veszedelmes kor. Moktor lehunyta a szemét és a vizitoroktól tanult mozdulattal csavart egyet az ujjai közé szorított karon, fogást és állást váltott, s érezte ahogy udvari tánchoz készült cipője alól kiszalad a nedves szikla. A sikolyt nem hallotta, vagy nem emlékezett rá. Azzal sosem álmodott.
Az anya már aludt, amikor magához tért. Odakint azonban még mindig sötét volt. A Holdak órája végét járhatták talán. Amilyen csendesen csak tudott kiosont, hogy ne ébressze fel az aggodalmaival megterhelt úrasszonyt. A harmadik ajtót is behúzva maga után lesöpörte magáról a kuglóf maradékát és még a saját hálójában hagyott szeretőjéről ráragadt pikkelyeket. Átkozott táncosnők. Átkozott palotai víznyomás. Átkozott viszketés.
A feketeföldi testőr lépett hozzá és jelentette, hogy ellenség jutott be a palotába. Nincs mitől tartani, de biztosabb, hogyha visszakísérik a saját szárnyába. IV. Hubar értette és a testőrök felének megparancsolta, hogy életük árán is védelmezzék az anyja lakosztályát. Majd követte a többieket vissza a csarnokokon keresztül. Az otlokirok szoborcsarnokáig jutott, amikor viszontlátta a fiát.
Biromon jól gazdálkodott az apjától kapott apanázzsal. Félszáz falanxharcos társával lepte meg a királyt és maroknyi testőrségét. Egészen biztos, hogy egy monológgal is készült ebből az alkalomból, de a találkozást az uralkodó boszorkánymestereinek villámvarázslatai szakították félbe idejekorán, akiknek a pártállása a pajzsfal felett döfésre meredő pikák láttán nem volt egyértelmű és valószínűleg hosszú életű sem. A biztonságot jelentő hálókamrák felé vezető utat legalábbis biztosan elzárták.
A hűséges testőrök testükkel védelmezve urukat vonultak vissza a királyi kripták lépcsője felé, zord, keretes szerkezet képét kilátásba helyezve. IV. Hubar kiáltott az absai arcába, hogy engedje a fiához, hagy verjen bele észt maga, de a testőr jó helyzetfelismerő képességgel és emberismerettel nem hagyta neki. Majd ura és parancsolója karjaiba omlott, akit a testőr hátába hajított dárda ereje ledöntött a lábáról és szétnyílt köntössel legurult a csigalépcsőn.
A szemébe vér csorgott, de a fénytelen kazamatában úgysem látott volna semmit. Szégyenszemre négykézláb mászott előre, mint egy kutya, tapogatózva és ha fejét fájdalmasan beverte egy kőkoporsóba másik irányt választott a menekülő kúszásához. A fenti csatazaj azonban ahelyett, hogy távolodott volna a földet érése oda csak erősödött. Nem esett nehezére elképzelni, hogy a testőrök maradéka a lépcsőn hátrálva folytat élet-halálharcot a nevében és érte, az építészeti szokások figyelembevételével pedig hátrányos helyzetben, amelyek mindig a magasabban állónak kedveznek. Átkozott építészek!
Felegyenesedett. Ha végül a saját húsa veszi is el az életét, azt egyenes háttal tervezte elfogadni. Ez egyébként nem volt példátlan, nézett végig a körülötte derengő sorstársai sírjai között: nem egy Otlokir végzetét okozta a következő már. Ebből a gondolatból és a félelemből erőt merítve kitörölte szeméből a vért, ami a fejsérüléséből folyt s a távolban feltűnt egy halvány fényfolt a katakomba labirintusában. A távolban elhald a fémcsengés, a küzdelem véget érhetett. A zihálásán keresztül is hallotta a harangokat a magasban. Vagy a riadót jelezték vagy az Áldozat órájának eljövetelét. Nagyot nyelt.
„Nincsenek királyok.”
A történelem volt fiatal korában a legnagyobb szövetségese. Legjobb barátai a múlt hősei és rézkarcok bajnokai voltak. A félhomályban kitapogatta a sorban őt megelőző I. Ha’erd dal Raszisz Otlokir sírját. Vállát a kőnek vetve lendületet vett és letolta a fedőt. A tragikus sorsú uralkodó különös szerzet volt: pár évig viselte csak az abbit koronát, s önként is mondott le róla. Így teste nem is nyugodott a többi uralkodó között. Később ugyan elérte a végzete, de akkor már Hubar ült a trónján és kalandozókat bérelt fel, hogy minden földi ingóságát megkeressék a költő-királynak és méltó helyére kerüljön. Köztük a díszes és a szájhagyomány szerint démonölő kardja is.
Másodszor látta életében ezt a rapírt, amely aszisz tengerészkardokhoz hasonlóan szélesebb pengéjű volt, mint a shadoni párbajkódexekben előírt tőrkardok zöme. Anyaga azonban abbit acél volt, a legtisztább elérhető ötvözet, amit Bofkar mesterék elő tudtak állítani. Eljött az idő, hogy most másodszor is szolgáljon egy Otlokirt. A csigalépcső irányából vasalt lábak csattogása hallatszott, így nem sok ideje maradt örvendeni a fegyvernek, hát továbbindult a kriptarendszer közepére, ahonnan az izzás származott. Pontosan tudta, hogy mit fog ott találni.
Vérrel írt ige. Ez a neve Abaszisz legbecsesebb varázstárgyának. Talán nem az Otlokirok hatalmának forrása, de bizonyos, hogy fennmaradásuk záloga. A Harmadik Fekete Lobogó. Eleven és olvadt acélként lebeg, forog, folyik és lobog a királyi kripta mélyén azok társaságában, akiket felemelt és a halálig kísért, de azok is élvezhetik közelségét, akiket nem választott hordozójául, s csak névleg voltak urai. IV. Hubar az utóbbiak közé tartozik. Sokan várták tőle, hogy idővel kinyilvánítja a lobogó hatalmát és igazi Fekete Hadúrként uralkodik majd, rendet tesz, békét hoz és új abbitkorba vezeti népét, talán még a Toron által rájuk kényszerített Concordia bilincseiből is kitörhetnek.
De csalódást kellett okozni támogatóinak, az anyjának és önmagának is. A Vérrel írt ige, a túlvilági fekete selyemre írt megfejthetetlen ősi nyelvű írás titkai nem tárultak fel előtte. S most, mikor halála óráján állt előtte éppolyan kiismerhetetlenül vonaglott a palota mélyén számára kialakított teremben, mint amikor először látta meg. Mintha belső tűz hevítette volna, vonaglott és hullámzott padlótól plafonig, de Moktor bármilyen kicsinek érezte magát hozzá képest megkeményedett szívvel fordított hátat neki. Otlokirként fogja fogadni a halált és ha a lobogó nem is választotta ki őt sohasem, ő mégis elfogadja mint a fal, amelynek utoljára a hátát veti szembenézve a halállal. Nem kellett sokáig várnia.
A terem két bejáratán is falanxharcosok rontottak be és fáklyáikat félredobva a királyra vetették magukat. Abbit csendült abbiton, szikrák villantak a király sötét szakálla fölött vérben forgó szemekben tükröződve. Nem voltak hiábavalóak az álom elől menekülve vett vívóleckék és gladiátor mesterei is elégedetten csettintettek volna mozdulatainak egyikén-másikán. Persze a szálfegyverek és nagy pajzsok ellenében ez csak színjáték volt, misztériumjáték és időhúzás. Ellenfelei valószínűleg ezt a parancsot kaphatták, hogy élve fogják el, mert igyekeztek karjait és lábait célozni, az első sebeit is itt kapta meg és hamarosan a poros padlóra is hullott a vérveszteségtől. Kikerekedett szemekkel nézett vérhabot köpve a torkánál keresztezett lándzsahegyek felett a belépő fiára.
– Úgy örülök, hogy jó színben találom atyám! – rikkantott Biromon mikor meglátta. Mosolyát az állán vérző friss seb sem árnyékolta be – Mikor a csicsás testőrségén át kellett vágnunk magunkat, attól tartottam … hogy vérmesebben fogad majd minket.
– Anyád sokat aggódik, hogy rendesen eszel e – köhögte Hubar fájdalmasan – s reméli hogy tiszta lányokkal hemperegsz csak.
– Nem akartam csalódást okozni egyiküknek sem – lépett félre Biromon a többi érkező falanxharcos és átállt boszorkánymester útjából és a teremben cikázó lobogóra vándorolt tekintete – hát itt van az örökségem is. Bizonyára atyám is úgy kívánja, hogy nála megértőbb és méltóbb gazdára találjon ez a nemes kelme és olyan uralkodó vigye tovább nevét, akit kíván is a nép … nem pedig csak jut neki.
A vércseppek szárazon csöpögtek a padlórésekbe, a kép homályosodott Hubar előtt és már alig tudott másodszülöttje öntömjénezésére koncentrálni. Úgy érezte, mintha a föld apró remegésbe kezdene. Ez kizökkentette kissé és lenézett. Nem volt biztos abban, hogy amit lát a Tharr vérpoklába vezető átjáró, a megnyíló Kárpit sötét kapuja, vagy a rettegett halálon túl rá váró semmi, ami a cseppentként elfolyó életereje után most a lelke bekebelezésére készül. De egyik sem volt. A padló porából lassan, hullámokban éledt fel a Harmadik Fekete Lobogó selyme, amin a Vérrel írt ige sorai, most elevenebb, vörös színnel kezdtek el felragyogni. A boszorkánymesterek is érzékelték a változást és figyelmeztetni próbálták Biromont. Elkéstek.
„Antoh nem ura a tengernek, Tharr nem uralja a vért. Nincsen király.”
Derékig állt a habos vízben a szikla tövében. A másik fiú teteme karnyújtásnyira lebegett tőle, s az élete sója vörösen szétterülve vált eggyé a tengerével. Sirályok rikoltoztak, fehér keselyűkként köröztek felettük a magasban. Moktor pedig érdektelenül, tompán nézett fel rájuk. Ő is lehetne, ő is lehetett volna. Szédült, a karja lüktetett, mert a zuhanás és a vízbe érkezés őt is erősen meggyötörte. Csalódott. Harsonákat várt, isteni küldötteket vagy legalább az ősök megelevenedő szellemeit, akik várátkot olvasnak a fejére.
De csak a hullámok morajlását hallotta és hínárszagú habok fröcskölték össze még jobban a sziklák közül. Végre összeszedte magát és a nálánál nagyobb, de mozdulatlanabb testet a hullámtörőn túlra taszigálta, lökte és húzta. Már a melléig ért a víz, amikor végre elengedte a tetemet, amit egy áramlat felkapott és a sirályok hordája lassan, lomhán, mint a távolban eltűnő vitorlák, követni kezdtek. Addig nézte, ameddig a nemesi ruhába bújt alak el nem tűnt végleg a szeme elől majd megfordult és a part felé indult, ahol egy anya és királyság várta, hogy uralkodjon rajta … holnap.
„Nincsen szeretet, nem veszhet el, ami sohasem volt. // Nincsen megszentelt tengerfolyó és szárazulat.”
A megéledő varázstárgy a térdelő király sebeibe mart, mint veszett kutya éteri fogakkal, mely a megízlelt húsból még kérne. Biromon parancsokat ordibált és mutogatott, de a szélen állókat már átjárta egy-egy kátrányszínű lándzsa, ami a lobogó kelméjéből összecsavarodva megkeményedett.
„Nincsen király, nem lesz koronája. Nem lesz fej, ami hordja és váll, ami bírná a súlyát.”
Hubar ernyedt testét a mágikus kacsok felemelték és remegni, vonaglani kezdett. Már nem önmaga volt, s a háta mögött kibomló zászlón felöltődő jeleknek hangot és formát adott, amitől három boszorkánymesternek azonnal beszakadt a dobhártyája és sírva-nyüszítve vetették magukat a földre. Nem hiába, az abbit sisaknak vannak még előnyei. A trónbitorló elővigyázatosan a falanxharcosok sora mögé húzódott vissza, amikor látta, hogy emberei tehetetlenek.
„Nincsen csillag, ami ne hullott le már. Nincsen hely, ahová ugyanúgy visszatalálsz.”
A király lábai újra földet értek és a Lobogó hatalmával megerősödve, de még mindig a testébe hatolt kelme árnyékkén húzott palástjával megállíthatatlanul a harcosok kaszabolásába kezdett. Ahol démonölő őse kardja ellenállást talált azt üvegként repesztette szét és sikolyokat fakasztott a vérpatakká váló harcosokból. Amikor pedig a testét érte volna egy jól irányzott találat az úgy szikrázott félre róla, mintha eleven fémet érne.
„S nem lesz dal hangja ugyanaz soha már. Mert amit még a nyár ad, a tél úgyis elveszi már.”
Az egyik boszorkánymester, aki még össze tudta magát szedni annyira, hogy varázslattal szálljon szembe a Lobogóval és hordozójával bal kezével vádlón rámutatott és mágikus energiáit rázúdította. Átka azonban tótágast állva a láthatatlan világban rá zuhant vissza és hevesen rázkódni, vergődni kezdett, mint akit szörnyű láz ver le. Az erősítésként érkező harcosok gyorsan felmérték a helyzetet és fegyvereiket eldobálva a megadás és alázat pózába térdeltek le a király előtt vagy hanyatt homlok menekülni kezdtek, hogy próbát tegyenek a lassan éledő palotaőrséggel és a királyi kert idomított harci kutyáival.
IV. Hubar dal Raszisz Otlokir áruló fia fölé magasodott és fekete szemei lassan feketéről fehérre, majd emberivé váltak megint, hogy az őt elengedő Fekete Lobogó nyúlványai köréből kilépve utolsó erejével atyai pofont adhasson Biromonnak.
– Hülye gyerek! – korholta le, mielőtt a vérveszteség és az átélt események az ájulásba taszították volna. Ezúttal pedig nem álmodott sirályokkal.
***
Az erkélyről jól látható volt a koronaváros és a kikötő nyugati karéja. Ritka alkalom volt, hogy a család minden tagja együtt reggelizett. A legnagyobb karszékben a király foglalt helyett, friss kötései közül már csak néhány vérzett át. Balján az anyja kínálta kuglóffal unokáját, aki köszönettel elfogadta, összezörrentve a padlóhoz láncolt bilincseit. Bár a palota börtönének foglya volt, a családi eseményeken kötelező volt a megjelenése. Rubar úgyis tudta, hogy örökké nem tarthatja láncon és hamarosan felesége eléri, hogy visszaeressze az akadémiára.
A királyné a jobb oldalán ült, a királyi anyóssal, akik mindketten megszeppenve és hálálkodva köszönték meg, hogy nem végeztette ki Biromont. Hubar csak horkantott erre de anyja paskolására hozzáfűzte, hogy szívesen. Tekintete a horizontot fürkészte, s az előtte ugyanitt reggeliző Otlokirok hosszú sorára gondolt. Az I. Ha’erd üres koporsójába visszatett kardra, a kripta mélyén újra erőre kapott mágikus kelmére, ami immár ismeri a nevét, megízlelte a vérét és a szövegre gondolt, aminek értelmét az összekapcsolódás közben megértette, de mivel nem egy nyelv volt, inkább megérezte … mert a jelek, a vérrel írt igék egy indulatot és parancsot őriztek egy talán embernél is ősibb faj egyetlen magmaradt üzeneteként és bölcsességeként. A Végignézett a családján, főleg a fián, ahogy az elmúlt napokban immár sokadszorra próbálta az általa ismert szavakként megfogalmazni az érzést.
NE KEGYELMEZZ NINCS IRGALOM NINCS KEGYELEM NE IRGALMAZZ