Komattre zenéi indulás óta kísérik a Krónikák.hu történelmét. Legutóbb a Dalok Hat Városból kiegészítőhöz írt egy hangulatfestő zenei albumot, most azonban ezt a gesztust (is) viszonozva az első irodalmi nyomtatott díjunkhoz egy dallamgyűjteményének minden egyes darabjához írtunk egy-egy novellát, inspirálódva a zenéiből. Ennek a projektnek, novelláskötetnek és így albumnak is lett a címe a Kóbor csillagok alatt. Hétfőnként ezeket az írásokat olvashatod oldalunkon (ameddig a készlet tart). A számokhoz Meran készített a legmodernebb eszközökkel illusztrációkat, köszönjük neki. Az írások mind részei az Elveszett meséknek (mely az irodalmi Ynev bővítése a részünkről) és a világ jelenében, P.sz. 3723-ban játszódnak. Köszönjük a résztvevőknek a munkát és neked, hogy időt szánsz az elolvasásukra, az egyes zeneszámok meghallgatására. Jó olvasást és szórakozást hozzá!
***
Rafin: Az esti mesék természete
Régen a lenyugvó nap még serkentette, ma már csak nyugtatja a lelkét. Azon gondolkozva nézett ki a naplemente utolsó sugaraira, hogy vajon mikor lett ziláltból békés az éjszaka. Évekkel ezelőtt az aktuális bajtársakkal együtt, a holdak közeledtével indult neki a vad ismeretlennek, ma a jól ismert otthon mámoros melegét kell csak táplálni feleségének és gyermekének.
Eljött a lefekvés ideje, eljött az altatás ideje. Kislánya még csak négy telet látott, és az ilyen őszi estéken hamar el tud fáradni. Az esti mesék szokásos menetrendszerű kíváncsiságban teltek. A néhai hős lovag ma a lányát altatja, mikor beköszönt az éjszaka. Felesége a vacsora romjait takarítja, a birtokon dolgozók is mind otthonaikban várják a másnapi teendőket. A tenyerek napról-napra kérgesebbek, de a nyár vége és a szüret közeledte furcsa várakozással tölti meg a kis uradalom hétköznapjait.
A kisleány elaltatása a birtok körüli teendők mellett a legkedvesebb teendője lett. Persze néha fel-felütötte a fejét egy megvadult farkas vagy medve, amiket jó volt kardélre hányni a régi idők emlékére, de az esti mesék még ennél is izgalmasabbak voltak. Sosem írt naplót, de a meséléshez minden átélt kalandot fel kellett idéznie. Jól esett neki és a lányát is érdekelték apja régi hőstettei. Olyan kalandok, amiket másképp elfelejtett volna, és olyan történetek, amiket ma már csak ő tud elmesélni.
Ezek az esti altatások rendszerint kudarcba fulladtak, mert a kalandok emlékéből gyártott mesék valójában semmiképpen sem lehettek altatók. A kislánynak mindig volt még egy kérdése, az apjának pedig mindig volt még egy története. Közös hazugságuk volt minden este, hogy a lány a mese végén behunyta a szemét és úgy tett, mintha aludna, apja pedig úgy tett, mintha elhinné. Éjszakáról-éjszakára beszélgettek az elmúlt kalandokról, amiket egyébként sohasem idézett volna fel. Emlékekről, amikre senki más nem emlékezett. Érzésekről, amiket talán egy férfi sem mer magának bevallani. Ez volt a kulcs. Apaként viszont nem hazudhat az ember; magának még talán, de már másokért is felelősséggel tartozik. Nem csak magáért és nem is csak magának felel. Elmondott hát mindent: kudarcokat, sikereket, baklövéseket, győztes és vesztes lovagi tornákat. Döntéseket, amik örökre megváltoztatták az életét.
Ilyenkor mesélt a lányának arról, amikor a Gályák-tengerén hajózva kellett mélytengeri szörnyeken átvergődnie, hogy nem is olyan lakatlan szigeteken elfeledett kincsek után kutasson. Mesélt arról, amikor színpompás udvarokba betérve álarcos báli éjszakákon kellett megvédenie nemeseket az életükre törő betolakodóktól. Mesélt arról, amikor a sivatagban étlen-szomjan a társaival együtt oázisról-oázisra vándorolva keresték a vándorló homokdűnék rejtett titkait.
Távoli emlékként jutott eszébe az El Haradzsa mérge. Ennek a fantasztikus gyümölcsfának a látványa a szomjazónak olyan, mint fülnek a hurik éneke. Kiszáradt szájjal harapott a lédús gyümölcshúsba. Szinte sajnálta volna a homokba hulló édes cseppeket, de szerencsére a fa bővelkedett a gyümölcsben. Annyit evett, amennyit bírt, majd szedett bőven későbbre is. Felderítőként csak másnap estére ért vissza a karavánhoz, ahol a gyakorlottabb sivatagjáró társak elsápadtak a látványától. Már zöldült a szemének fehére. A jobb lábának ujjai növényként burjánzva barnultak, és ha nincs a karavánban pap, aki meggyógyítja, bizony a szó szoros értelmében földbe gyökerezett volna a lába. Az életét Arelnek köszönheti a sántaságát pedig Dartonnak. Egy paplovagja ugyanis gyógyítás gyanánt addig vagdalta lefelé – vagy inkább felfelé – a fakérges lábát darabokban, mire a zöld vére pirossá nem változott. Térdkalács körül. Az El Haradzsa mérge miatt könnyen egy ibarai oázis facsemetéjeként élné az életét, ahogyan sok más kalandor. Dacból még azért visszament és kivágta a fát, ami majdnem megölte, majd a törzséből műlábat csinált magának.
Az ilyen események elgondolkodtatják az embert, pláne a kalandozót. Vajon még hány barlang mélyén lehet annyi förtelem, ami után a megszerzett kincs elég lesz? Esetleg a már felhalmozott kincsekből le tudna telepedni? Tudna-e venni mondjuk Predocban egy kis szőlőt, amit már észrevesz egy nyugodtabb vérű, de nem túl nyugodt vérű déli nő? Pontosan elég volt, pontosan így tett, pondosan így lett. Ennek már tíz éve.
Biztos volt benne, hogy helyesen döntött, amikor a letelepedést választotta. Nagy horderejű döntés is volt ez valóban. Volt azonban egy ezt megelőző döntés, ami sokkal messzebbre mutatott: a harapás. Az ismeretlen gyümölcs mérgének hatása a testében tovább élt. Abban a testben, amit meggyógyítottak, de a döntés utáni felelősséget ettől még nem vette le válláról semmi és senki. A mérget legyőzte a varázslat, de a végzetet nem – a kalandozó örökre kalandozó marad.
Különleges és fantasztikus szakmát választott. Borász lett. Predocban amikor a fák levelei megbarnulnak, a természet elkezd készülődni a télre, az emberek is raktározzák a javakat szűkösebb napokra. Ekkor jön el a szüret ideje. A néhai kalandor kis uradalmában legalább tíz családnak munkát adva irányítja a termelést. Hát nem nagyszerűbb ez, mint a szabadban éjszakázni fáradtan parázsló tábortüzek mellett? Van felesége és gyermeke, sőt a négyesztendős leányka egyre több dologba vonható be, és talán majd egyszer a szőlőt is megörökli, ha már a faláb is kopott lesz a szürethez. A faláb.
Akkor észrevette, hogy a lány elaludt. Örült neki, de nyugtalanította is valami. A sivatagi történet, élete legfontosabb döntése, a legizgalmasabb kaland, aminek a leánya is az életét köszönheti. Pont ez lenne annyira unalmas, hogy a lány tényleg elaludjon rajta? Nem, nem unalmas, valami más miatt van így. Ősszel mindig napról-napra egyre könnyebb elaltatni. Mi több, a téli hónapokra kifejezetten álmatag lesz a lány. Álmatag és bágyadt, mint a természet maga. Tüzetesebben szemügyre vette a kandalló tüzének fényében a lánya paplanra omladozó haját. A haj, ami a nyári nap tüzében szőkén aranyló színpompás zuhatag, most fakó és töredezett volt. A férfi a szörnyű felismeréstől hátra hőkölt. Akkor jött rá, hogy a lánya az El Haradzsa furcsa fintoraként változik az évszakokkal. Virul és fakul, akár az erdő fái, akár a természet. Az apa meghökkenésében térdre rogyott a padlón. Tíz éve kétségbeesett szomjúsága örökre elátkozta a gyermeket, most pedig kétségbeesett sóhaja óvatlanul felébresztette őt.
– A sivatag tényleg olyan forró, apa? – kérdezte a leányka hosszú, lassú, álmos pillantások közepette.
– Nagyon forró, de csak nappal. Éjjel hideg, mint a tél, mégis száraz, mint a csont.
– Akkor biztos nehéz kitalálni, hogy mit vegyen fel az ember, ha odamerészkedik.
– Nem lehet rá felkészülni és nem lehet elfelejteni sem. – Akkor jött rá, hogy elfelejtette az El Haradzsa ízét.
***
A következő rendezvény, ahol a díjak között találkozhattok a kiadvánnyal fizikai formában, ami az összes írást egyben tartalmazza a XI. Fanfár a Hősökért Tábor lesz március 14 és 17 között. Figyeljétek a vele kapcsolatosan kikerülő anyagokat.