Sziasztok!
Utolsó simításokként és a hangulat fokozása, valamint meghozásának érdekében Caledonia jóvoltából érkezik a táborunk kalandjának különleges szereplőjű hangulatkeltő novellája. Zárójelben az írónő egy megjegyzéssel szeretne mindenkinek élni:
(A hangulatkeltőhöz társított zenét javaslom a novella végén megnyitni!)
Dreonar Küldetésen
Visszatért végre! A szíve megtelt örömmel, lelkéről a megkönnyebbülés söpörte le az út porát. Végignézett a főutcán, hagyott időt magának, hogy megszemlélje a járókelőket. Idegenek, vagy a családja? Ezt nehéz lehetett volna megmondani. Némelyiknek még a felmenőit is ismerte – ha annak lehet nevezni a tényt, hogy csak látta őket, hiszen sosem merte megszólítani egyiket sem. Tanulmányozni az embereket akkor még nem volt vágya, hírből sem érte el a késztetés, csak a Felhők érdekelték. Most viszont kedvét lelte abban, hogy a város színes forgatagában mozgók arcát figyelte. Ő is igyekezett megnyerő külsőt ölteni. Hosszú évek gyakorlása kellett ahhoz, hogy embernek tűnhessen. Mindig Valami volt, sosem Valaki. Már tudta, hogy mi is a nagy különbség e kettő között. Most már őt is megnézték az emberek, ez még mindig új volt számára, szokatlan érzés. Az asszonyok rámosolyogtak, a férfiak udvariasabbak lettek vele. Nevet is kapott; Dreonar. Az első közös színdarabjuk emlékére. A színház, az emberi külseje és Erys – legfőképpen a lány -, magabiztosabbá tették. Persze ez a magabiztosság a legutóbbi útja során lecsúszott egy goblin feneke alá.
Abban a hitben élt, hogy csak kísérő lesz, hogy követi a bárd lányt, szép csendben megfigyeli, erre tessék… Valahol a tiadlani hegyek között képes volt bajt hoznia a fejükre! Mert neki fürdeni támadt kedve a forrásokban. Ami nem is lenne nagy gond, de ő így köntösnek álcázva magát a parton ragadt. A hóban! Azt hitte ott éri a vég a hideg hóhalom közepén. Muszáj volt eltűnnie, visszajutni a meleg kis kuckóba, de mire kellemesen átmelegedett már meg is volt a következő baj…
Mnemosyne-nal utazni veszélyesebb és kimerítőbb volt, mint azt elsőre és sokadjára gondolta volna. Amikor először öltötte magára a bárd lány ruhájának alakját, nem hitte, hogy valaha megsérülhet. De persze a lánynak részt kellett vennie a boszorkányfajzatok elleni harcban. És kit ért a támadás legtöbbje? Nem, nem a lányt természetesen, hanem a szerencsétlen Umichot, aki vizes rongydarabként ölelte őt körbe a barlangban. Persze Mnemosyne azt hitte, hogy az Istenek letekintettek rá, és megáldották szerencséjükkel – sokat emlegette is azt a Noirt, vagy kit -, de ehhez semmi köze nem volt az égieknek. Ő viselte a támadásokat, ő szenvedte el az ütéseket és őrajta ment keresztül a villámok sora. És ha ez nem lett volna elég, még azt a nyavalyás könyvet is elemelte. Mert kíváncsi volt. És kinek kellett könyvnek álcáznia magát, hogy ne lepleződjön le? Hát persze, hogy nem a bárdnak…
A megpróbáltatások hosszú sora kimerítette. Alig várta, hogy visszatérjenek, olyannyira, hogy már az sem zavarta, hogy hetekig zötykölődtek a postakocsiban Erigow felé. Vissza akart térni a színházba, a vörös függönyökhöz, és Eryshez.
Most pedig végre itt volt, teljesítette a küldetését, vigyázott Erys kishugára, megóvta – több tekintetben is. Azaz, Hősként tért vissza az imádott nő mellé. Erys biztosan büszke lesz rá! Vajon ő is megsínylette a magányt, az egymástól távol töltött időt? Ezek a hónapok képesek voltak ráncokat festeni a gyönyörű arcára, vagy csak számára tűnt örökkévalóságnak? Mosolyog majd, ha meglátja? Hogyan is láthatná meg, hiszen most a bárd lány egyik taskája. Célszerűnek gondolta azzá váljon, hiszen az lesz Mnemosyne első dolga, hogy ledobja a holmiját a színházban. Akkor észrevétlen felöltheti emberi alakját, és már rohanhat is Eryshez.
A bárd lány így is tett. Az Umich elégedett volt, kicsit sem lepődött meg, hogy bejött a számítása, hiszen egy Hős logikája kikezdhetetlen. Magára maradt Erys öltözőjében, szép lassan átformálta alakját, igyekezve minden porcikáját tökéletesre alakítani. Fontos volt számára, hogy Erys a legjobb formájában lássa viszont. Leemelt egy ruhadarabot a jelmezek közül, de mielőtt elindult volna a színpadhoz, vett pár mély lélegzetet.
Mindjárt láthatja Őt…
Már a folyosón hallotta a vonósok hangját. Az épület falai ezerfelé vitték a zene dallamát, betöltve az színház minden szegletét a muzsika vibrálásával. Az Umich megszaporázta a lépteit, hogy ne maradjon le semmiről. Erys bizonyára próbál, mert ma nem volt előadás kitűzve. Látni és hallani akarta őt, úgy, mint a Függönyként töltött időkben. Mindenki előtt, elsőnek átélni a lány adta csodát. Pont akkor lépte át a színterem ajtaját, amikor Erys belekezdett a dalba. Ez volt az a pillanat, amikor az Umich szíve olyan hangosan dobbant, hogy elnyomta a vonósok hangját is.
„Hallgassatok rám, rám a “félénekesre”.
Beszéljetek rólam a szeretteiteknek, a barátaitoknak.
Meséljetek nekik a fekete szemű nőről
és az ő őrült álmáról;
Én csak történeteket akartam írni, amik elérnek hozzád.
Ez minden.
Íme; itt van, aki vagyok…
Itt vagyok, még ha lecsupaszítva is állok előttetek.
Félek? Igen… Itt vagyok a zajban és a csendben.
Nézzetek rám…. Vagy legalábbis arra, ami megmaradt belőlem.
Nézzetek rám…. Mielőtt megutálom magam!
Mit mondjak nektek, amit mások ajka nem árul el?
Kevesem van, de azt mind leteszem most előttetek.
Íme; Ez vagyok én.
Itt vagyok, még ha lecsupaszítva is állok előttetek.
Mindennek vége, ez az arcom, ezek a könnyeim.
Itt vagyok! De minek?
Íme; itt van az álmom, a vágyam, hogy
hogyan halok meg,, és hogy hogyan nevetek.
Itt vagyok a zajban és a csendben.
Ne menjetek….
Könyörgöm, maradjatok kicsit tovább!
Talán ez megment, mert nélkületek nem tudom hogyan tovább.
Szeressetek úgy, mint egy barátot, aki örökre elmegy.
Szeretném, ha szeretnétek,
Mert nem tudom, hogyan szeressem önmagam…
Ime; Ez vagyok én!
Itt vagyok, még ha lecsupaszítva is.
Itt vagyok a zajban és a haragban is.
Nézzetek rám végre!
Lássátok a szemem és a kezem, mindenem itt van;
Ez az arcom, ezek a segélykérésem; lássátok végre!
Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok
Íme!
Íme.
Íme…”
Az Umich szemében könnyek jelentek meg, ahogy a nőt hallgatta. S amikor az utolsó hang is elhalt, a mellkasában lévő őrjítő verdesés is elcsöndesült. A tekintetük találkozott és Erys rámosolyogott. Az Umich látta, hogy ajkait hálás sóhaj hagyja el, szemei pedig felragyognak, amint köszöntésre tárja karjait. Dreonar végre azt érezte: Hazatért.
( https://www.youtube.com/watch?v=telyzClalVs&list=RDtelyzClalVs&start_radio=1 )