A XIV. Zászlóháborút követő gro-ugoni események mai napig hálás témák az Ynevet szerető rajongók körében. A Kard Testvériség legyőzése, Reag ostroma és az orkok szabad államának megalapítása olyan történelmi események, amik tartogatnak még meglepetéseket és új történeteket. Valaha egy pályázatra is több olyan írás született, amelyek ezt a témát járták közül és közülük nem mindegyik került napvilágra azóta. Pedig a Kitaszított Birodalmának pusztulnia kellett és jó olvasni ezt a lehető legtöbb nézpontból más és más bárd, krónikás, történetíró előadásában. Ezen háromrészes novella-trilógia első két része is ebben az időben készült és arról az időről szól. 2006.10.02-án született és csak nemrég bukkant fel a háló hullámain (vagy a hullámok hálójában?). A harmadik, befejező részt Hősi vér címmel annak idején nem volt módja írójának befejezni, de talán a megjelenése ezúttal megadja neki a szükséges lökést. Reméljük és addig is köszönjük, hogy megőrizte nekünk és most már olvashatjuk.
(az illusztráció a M.A.G.U.S. kártya Orwella akarata című lapjához készült és Szendrei úr csodaszép alkotása)
***
Zrauhruh
Pyarron szerint 3694.
Gro-Ugon
Az Ugon völgyei
Csend s nyugalom honolt a tájon. Csak a madarak énekeltek és a lágy szellő borzolta suhogva a fák lombjait. Döglött tetemek és friss eső szagát hordozta a szél, mely délről jőve ígért nagyobb vihart a Quironériáról. De az ég egyelőre tiszta, nyugodalmasan kék volt. Itt-ott néhány felhővel tarkítva, akárha csak egy festő pingálta volna őket oda. Tökéletes idő a vadászatra.
Legalábbis az Orwellánus lovagok erődjéhez vezető utat szegélyező fák egyikén várakozó Zrauhruh számára az volt. Kényelmesen guggolt egy emberderék vastagságú ágon, s a lombok takaró árnyékából, a ragadozók türelmével várta a prédát. Ezüst karikákkal varkocsokba fogott haja lágyan lengedezett a szellővel. Testét csontokból és fémből összemunkált vértezet fedte vállainál, alkarjainál és lábszárainál. Jobb vállán átvetve egy lenből sodort madzagra apró koponyákból készített totemek, melyek a vadászat sikerességét segítik. Jobb alkarján bőrrel, bordázottan felkötött csontok a vágások és súrlódások ellen. Kezén halbőr, ujjatlan kesztyű és két, tőrként előmeredő fűrészesre csiszolt csont. Arcán festett, vasalt fából készült maszk. Az Erdei Vadászok jelképe már több nemzedéknyi szájhagyomány óta.
Törzséből kitagadott orkok voltak szülei, kik ideje korán eltávoztak. Zrauhruh-ot a természet s egy renegát vadász nevelte. Miután nevelője is meghalt, Zrauhruh továbbra is használta függő hidakból és liánokból álló, lombkoronák közt rejtező birodalmát. Trófeagyűjtő volt Ő, az Ugon rettegett szelleme.
A vadász türelmének hamar gyümölcse is sarjadt: az útról egy ló lassú lépte hallatszódott, verejték szagot hozott a szél. A távolból lassan egy lovas sziluettje bontakozott ki. Az orwellánusok egy újabb kolonca, ki azt a hálátlan feladatot kapta, hogy megbízólevelet hozzon az Ork Vadásznak. A maszkja alatt széles mosolyra húzódott Zrauhruh szája. Új vadászat van kilátásban.
– Nem szabad látnia, hogy félek! Határozottnak kell látszanom… de ha rágondolok, remegek! El kell terelnem a gondolataimat! Virágok… fehér, apró szirmú virágok. Rühellem a virágokat… zöld az egész erdő. Remek rejtőzködési lehetőség egy orknak… fenébe, ez nem megy! – mormogott maga elé Claus, ahogy a ragadozó szagától nyugtalankodó lova léptetett a tavaszi erdőben. A fákról virágok szirmainak végeláthatatlan hada hullott alá. Kezével görcsösen szorongatta a ló kantárját, ahogy feszülten pillantgatott a fák közé. Épp eleget tudott az erdei vadászról, akinek néha napján a Kard Testvériség megbízatást adott. Bár maguk a megbízás feladatával ellátott lovagok nem mindig tértek vissza…
A vadorkhoz való kiküldetés megfelelt azzal, mintha a felettese kivégeztette volna. Aki nem volt kívánatos a rendben, vagy Orwella szolgálatára, nem egyszer ilyesfajta „kegyben” részesült. Illetve az öregebb lovagok, akik hihetetlen módon túlélték, előszeretettel küldték ki az ifjakat. Amolyan rátermettségi próbaként. Ezekről a próbákról Clausnak volt is pár keresetlen gondolata.
Már lassan egy fertályórája lovagolt, amikor lova nyugtalankodni kezdett. Körbe tekintett gyorsan, s fel is fedezte Zrauhruh területének határtotemjeit: az útmentén két fa közt földbe szúrt dárda, rajta rothadt húscafatokkal teli, áttűzdelt koponyák. Lélegzete egy pillanatra elakadt, szíve a torkában dobogott.
– Nyugalom Claus, nyugalom! Csak ledobod az üzenetet és visszavágtázol! Mint a múltkor!- suttogta maga elé a lovag. Közben lassan az övére csatolt szütyőhöz nyúlt, mikor a ló hirtelen felágaskodott. A fák közül előrobbant egy hatalmas, medveszerű test. Zrauhruh egy vad ordítás közepette a lábaival kapáló paripát egyszerűen megragadta, és hátra lökte. A hátára boruló ló nem sok híján Clausra esett, aki a zuhanás közben kicsúszott a nyeregből. A mén mellette bukott a földre, a lovag csillagokat látott, ahogy az esés nyomán beverte a fejét és gerincét. Szíve a torkába ugrott, halántéka fájón lüktetett. Szédelegve próbált feltápászkodni, mikor két oszlopszerű lábat pillantott meg maga előtt. Tekintetével lassan követte felfelé a robosztus jelenséget.
Az ork testén – aki az orwellánusnak inkább tűnt valami démonnak – halkan csörgedezve lengett a vállán átvetett apró állatok koponyafüzérje. Varkocsokba fogott haja kígyókként himbálózott sátáni maszkja körül mögüle sárga szemei halált jóslóan izzottak. A lombok közt átszüremlő napfény auraként ölelte körül, ezzel is tovább fokozva démonikus megjelenését. Claus szájából csak egy szerencsétlen nyekkenés hallatszódott, mielőtt lesújtott rá az utolsó emlékképe: egy fejnagyságú, szikla kemény ököl.
Hűvös. Mintha pincében lennék. Földszag. A frissen ásott földé az ilyen. Bűz. Rothadás és elmúlás szag, akárha egy koporsót nyitottam volna ki. Kaparászás. Mintha ezernyi hangya mászkálna fejemben. Szoros… nem tudok mozogni…– Claus fejében fájón kavarogtak a gondolatok. Lassan próbálta felnyitni bedagadt szemeit. Ahogy feleszmélt, meghűlt ereiben a vér. A földről bámult az erdőbe. Nyakától lefelé lerágott húsú csontváz hevert a földön. A Testen hüvelykujj nagyságú vörös hangyák – Ugon rettegett, apró húsevői.
– Lerágták a testem! Lerágták a testem! – kiáltott kétségbe esetten, s próbált elkúszni a kicsiny rémségektől. Ám ekkor érezte, hogy teste nyakától lefele a földbe van ásva. Éles rikoltással, kétségbe esetten rángatózott, de mind hasztalan. Férfiatlan sikításban tört ki, ahogy a vörös hangyák lassan ellepték az arcát…
Zrauhruh lassan forgatta kezében a szövet darabot, melyet a Megbízó ágakra rovott üzenetével küldtek. Orrához emelte, s mélyen beszívta szagát, majd a levegőbe szimatolt. Arca mosolyra húzódott. Szagot kapott. Az üzenet szerint két északi kém kutakodott valamit Reag körül, s mikor észrevették őket, elmenekültek. Előle nem fognak. Újabb véres koponyát húzott a területét jelző dárdák egyikére, jelezve, hogy elfogadta a megbízást. Majd beleveszett az erdő rengetegébe. A vadászat elkezdődött…
Végremény
Pyarron szerint 3694.
Gro-Ugon
Az Ugoni bányák
Csöpögés. Ahogy az esővíz cseppjei a talajon, köveken átszivárogva a tárnákba hull. Csobogás. Ahogy az összegyűlt vízcseppek apró kis érként folydogálnak a tárnákba mind alább. A meleg, kátrányfüsttől és izzadságtól nehéz levegőben megfáradt rabszolgáknak sokszor életmentő. Ebből kortyolnak, ezzel hűsítik láztól izzó homlokuk. Hasító kopogás. Ahogy a csákány szaggatja a sziklafalat. A láncok zörögnek a rabok néma mozdulatai nyomán. Bűz. A fáklyafüst, az ork hajcsárok, rabszolgák izzadságának és piszkaik szagának gyomorkavaró egyvelege. Őrült dobogás. A szívük majd kirobban a helyéről. Zihálás. A rémülettől s izgalomtól kapkodták a levegőt.
Az alagutakban az őrök trappoltak, hangosan bömbölve egymásnak. Oldalaikon farkasok, szaglászva és vicsorogva. Az alsó tárnákban lázadás tört ki. A friss, erőteljes új rabszolgák mindig tettre készek, épp ezért kerülnek a bányák legmélyére. Mire mindennapos lázadásaik ténylegesen megkezdődhetne, a régebbi rabok hamarabb leverik őket, mint az orkok. Ők már megtanulták, hogy nem a két szép szemükért tartják őket. És ha jól viselik magukat, még ételt-italt, és pihenőt is rendesebben kapnak. Meg hát persze látták, milyen, amikor rosszkedvűek fogva tartóik. És a lázadások után nem igazán szoktak jó kedvükben lenni. Talán mert a fogadásokon, amit ilyenkor kötnek, nem mindenki nyerhet.
Ha a farkas fiak a lázadásokért „mogorvák” voltak, a szökésekért egyenesen tomboltak. Tudta ezt jól a dwoon származású Nrol és goblin társa, Olin is. Az északi tizenhat éves, átlagos magasságú fiú. Apja a Ranil rendház egy komtúrja volt. Utazásai során gyermekét mindig magával vitte. Egy rajtaütéskor ragadták el fiát, Nrolt az orkok. Jó féléves rabsága óta elsoványodott, megsápadt. Csuklóin és bokáin a durva, ám annál biztosabb bilincsektől véresre horzsolódott húsa égetően lüktetett. Kezében csákánya, melynek segítségével mászott felfelé a meredek szellőző járaton. Nyomában az apró, zöldbőrű, elálló fülű, csupaszem Olin. Közel egyidőben kerültek rabigába, egymás mellett vájták a falakat nap, mint nap. Az eleinte kölcsönös ellenszenv lassan barátsággá alakult a közös nyomorúság során. A lenti lázadásokat, és a goblin kézügyességét segítségül véve, amíg az őrök nem figyeltek kiszabadultak.
– Hallom a Szimatolók hangját Nrol! – suttogta Olin a fiú felé. – Lehet, észrevették, hogy szökünk?!
– Az nem lehet! A lázadás még tart. A Lord nagyobb zendülést szervezett, és megígérte, hogy elvonja rólunk a figyelmet…-nyugtatgatta a goblint. Bár úgy tűnt, ezzel nem annyira járt sikerrel. A Lord, bár mindig betartotta, amit mondott, és átfogó kapcsolata volt a bányákban- közel ezer emberével raboskodott itt- mindketten látták már, mit művelnek a lázadókkal az ugoni népek. Mellesleg az ereje teljében lévő, harcedzett, felfegyverkezett rabtartók ellen nem érhetett fel a sok kiéhezett, erőtlen, csákányos rab.
A Lord, Nrolék után egy-másfél hónappal érkezett. A komtúr küldte őt és embereit fia keresésére, ő maga és más hűbéresei másfelé kutattak.
– Nrol is látta milyenek az orkok. Megölik mind, és véreikben fürödnek…– suttogta fanyarul a goblin.
– Addigra mi már messze járunk, és a hegyeken túl vár Tiadlan, és az apám. – erre a gondolatra szinte álomittas állapotba került, mintha csak egy karnyújtásnyira lenne tőle a szabadság.
– A Gro-Ugonban még sok ork van…
– Ne ezekre gondolj! Nézd, mindjárt kiérünk. – szólt a dwoon, mikor a járat végéhez értek. – Napfény! Friss levegő! – mélyet lélegzett, és behunyt szemekkel élvezte az arcába csapó szellőt. Olin könnyező szemekkel, egy pillanatra minden aggodalmát elfelejtve követte példáját. Ekkor a szellőző aljából farkas morgás hallatszódott, s egy ork bömbölő hangja:
– Grauhk! Grauhk! /Elkapni!/
– A Szimatolók! –pattant fel a két szökevény szeme. – Siessünk! – kétségbe esett kapálózásokkal siettek az oly rég látott, és áhított szabadság felé. Hallották, ahogy a farkas mászik utánuk a járatban, s vészjósló morgását. Mikor a goblin hátrapillantott, meglátta a félhomályban megcsillanó ragadozó szemeket. Alig volt pár lépésnyire a goblintól. Vicsorgó agyarai előre törve Olin torkát vették célba. De a kis zöldbőrű gyorsabb volt. A csákányt keresztirányban a sziklába vágta. Ezzel elzárva az utat a farkas elől, aki kaffogva harapdálta a levegőt mérgében.
– Si… siessünk! – suttogta a fiúnak. Szíve majd kiesett a helyéről.
– Már csak pár méter Olin… csak pár méter. – válaszolta amaz sóhajtva.
A szabadulás utáni első három nap állandó meneküléssel és bujkálással telt. Nem tudták követik-e őket. De nem is akarták megtudni. Csak futottak, mint a vad, akinek nyomában a ragadozó liheg. A fák lombjai közt pihentek, és gombákat, gyümölcsöket ettek. Nem volt sok, de a bánya koszthoz képest igazi lakoma, előkelő étel. Eleinte nem sokat beszéltek. A szabadság eleddig oly hihetetlennek, álomszerűnek tűnt, s most hogy elérték, szóhoz se jutottak. A lombok közt viszonylag melegebb volt, mint lent az avarban, melynek leveleiből és apró gallyak segítségével összetűzdelve készítettek takarót maguknak. Leginkább Olin őrködött jobb adottságai, és kevesebb alvás igénye lévén. Egyik nap igazi különlegességet ettek – elkaptak egy mókust, melyet a gro-ugoni unszolására, bár fanyalogva, Nrol is nyersen fogyasztott.
– Ha eljutunk Tiadlanba – mondta a fiú két falat közt egy ágon fekve – megmenekültünk. A Dorcha a szövetségesünk, és ha megtudja ki az apám, bizton haza juttat. És ha megnyerjük a háborút, Ranil segedelmével, visszajövünk Lordért.
– Már ha meg nem ölték még…– válaszolta a goblin.
– Keményebb fajta Ő annál! Vérbeli dwoon harcos.
– Láncra verten, rabigában.
– Akkor hősiesen, harcban és szavát tartva halt…
– Tsss! – pisszegte le Olin ujját a fiú szájára téve, mikor neszezést hallott lentről. Kihúzta magát, s füleit hegyezve, tekintetével kémlelte az éjszakai erdőt.
– Mi az? – kérdezte suttogva a dwoon, és közelebb húzódott.
– Tsss! – a goblin határozottabban tette ujját ismét a fiú szájához, majd előrébb kúszott. Egy percig csendben fürkészte az aljnövényzetet, és fülelt. Egy róka keresgélt rágcsálók vagy más zsákmány után.
– Csak egy róka. – súgta az ember.
– Lehet, hogy egy szellemekkel társalgó…– folytatta cinizmusát a nagy fülű. – Húzódjunk hátra, nehogy meglásson! – folytatta volna, de ekkor a róka tovább állt.
– Nem viszed kicsit túlzásba a paranoiád? – viccelődött vigyorogva Nrol, de tudta, apró társának akár igaza is lehet. A goblin tettetett sértődöttséggel mászott egy ággal feljebb.
– Nrol inkább aludjon! Én majd őrködöm.- a fiú nem ellenkezett.
Az eltelt két hét alatt a szökött rabok elég messze kerültek a bányáktól. Félelmeik valamelyest halványultak, vidámság költözött helyébe. Közérzetük mind fizikailag mind lelkileg sokat javult. Olykor már-már gyerekességbe váltott át szabadság örömük. Bújócskáztak, fogócskáztak, ágakkal dobálták egymást… most is épp botokkal hadakozva kergetőztek, felfelé rohanva egy dombra.
– Meglakolsz gaz, átkozott, lelketlen farkas fajzat! –kiáltott Nrol és egy bajvívót kifigurázó szúrással támadta „ellenfelét”. Hátközépig érő barna haja sárosan, csapzottan lengedezett a mezei szélben. Sötét szemeiben csillogott az életöröm, a boldogság.
– Wráááhg! Eltaposlak Sápadtbőrű! – rontott rá Olin a felé tartott botot félre ütve. Átszaladt a fiú lábai közt és felpattant a hátára, aztán elkezdte csapkodni a fejét. Társa kacagva ragadta meg derekát, majd birkózásba kezdtek. Egész a dombtetőig hadakoztak egymással, onnan viszont olyas valamit láttak meg, amitől ledermedtek. A két szökött rab, tátott szájjal bámult az alant elterülő völgybe.
Lent egy hatalmas, fából és földből épített ősrégi kyr vagy crantai – ki tudja már? – romokra épült erőd állt. Legalább huszonnégy bástyája lehetett, három várrésze, és megannyi udvara. A bástyákon, szunnyadó jelzőmáglyákhoz összehordott rőzse. Az irdatlan méretű kyr-boltíves kapu mellet két oldalt hatalmas kürtök. Akárha sárkányszarvak lennének. A falakról hatalmas, címeres zászlók lógtak le- citromsárga szegélyes, méregzöld alapon, mélykékkel a kígyószív belehímezve. Mindegyik mellett hasonló méretű, sárga-fekete pepita mintájú zászlók, bennük ezüsttel stilizált földbe szúrt kard. A vár túloldalán egy kisebb méretű sátortábor terült el, orkok hadijelvényeihez hasonló ábrájú lobogókkal teli.
– Ez… ez Reag?! – Nrol szinte suttogta a szavakat. Eddig csak hírből ismerte a kegyetlen, és minden élő ellensége Orwella hívőket. Most pedig itt áll a legnagyobb erődjüktől pár mérföldnyire. Ereiben meghűlt a vér. A goblin csak némán bólintott szemei tágra meredtek.
– Nem kéne itt lennünk! – mondta. Szemeiben rémült félelem. Eközben az erődből kékes-zöldes fényvillanások kezdtek derengeni.
– Nézd csak! Az ott mi lehet? – kezdett kíváncsiskodni az északi gyermek. Apró társa épp szóra nyitotta volna a száját, amikor kürtök harsantak. Kikerekedett, ijedt szemekkel néztek egymásra, és futni kezdtek, az oldalt elterülő erdőbe.
A két fellegvár és a középső vár közti udvar volt a legnagyobb szabad terület Reagban. Az irdatlan, városnyi alapterületű erődből majd’ egy harmadnyit az itt levő fás parkok, és kövezett út tette ki. Tulajdonképpen a mindennapi élet nagy része itt folyt. Most mindenki – lovagok, papnők, szolgálók és szolgák – az udvar közepe köré gyűlt. Nagy nap volt a mai, mely akár az egész zászlósháborút végleg eldöntheti. Az Elátkozott Vidéki hívek rátaláltak Orwella egy kiválasztottjára, mely több ezeréves álmát aludta. A Kitaszított még hajdan az Örök Háború során küldte le – egyesek szerint gyermekét –, hogy vezesse seregét. A főtemplombeli ősi kyr kapuval küldik el északi társaiknak. Eme alkalomra maga a Nagymester is megjelent, oldalán bizalmasával – Lord Vuellis da’Lagarde, egy fiatal erv nemes. Pompás kidolgozású, mocsárbarna félvértezetén hasonló színű csuklyás köpönyeg, mely mélyen arcába volt húzva.
Az udvar közepén egy kilenc láb sugarú kör volt a kőbe vésve, melyben egy pentagramma díszelgett. A tömeg a körtől jóval arrébb állt. A pentagramma közepén levő ötszögalapú kődarab lassan süllyedni kezdett, ahogy alant a rabszolgák tekerni kezdték az erre szolgáló szerkezetet. Helyére egy jó embervastagságú, két szekér széles, két ork magas, kőből készült boltív emelkedett ki. Időtől kopott szárain kyr rúnák ékeskedtek. Egy erőteljes püffenés, és enyhébb rázkódás kíséretében befejezte útját. A Nagymester csuklyája alól a tőle két lépésre, balra álló, ezüstszegélyű lila talárba öltözött, deres hajú férfira tekintett.
– Magitor! – hangja szinte suttogó, kissé reszelős. Jobbjával a boltív felé intett. – Itt a te időd.
– Atyám! – biccentett fél kopasz fejével, sárgás szemeiben halvány őrület derengett. Apró kis lépteivel szinte odasuhant a kőalkotás elé. Utána valamely ősi nyelven mormogni kezdett, s kezeivel hevesen gesztikulált.
A boltív rúnái halovány kékes izzásba kezdtek, majd egyre csak fényesebbek lettek. Pár perc leforgása alatt már-már ezüstösen izzottak. Aztán lassan, akárha füst volna, a bennük levő mana a boltív középpontja felé kúszott. Egy villanással a kőszárak közt, mintha víz terülne el, egy hullámzó kép sejlett fel. Lassan élesedni kezdett, míg nem olyanná vált, akárcsak ha egy ablakot nyitottunk volna ki valahova.
A Kapun keresztül hat, lengeruházatú nő volt látható, mögöttük egy szekér, elé két ló befogva. A szekér két oldalához 5 erőteljes testalkatú, üres tekintetű férfi láncolva. Körülöttük zöld fű, s a háttérben romos falak. Az egyik nő – fején ékes arany dísz, tollakkal – előrébb lépett.
– Nagymester…- hangja lágy, bájosan selymes, jól illett egyszerű, bár gyönyörű arcához, acél kék szemeihez, ám ezekben a szemekben zord kegyetlenség ült.
– Főpapnő. – a lovag enyhe biccentéssel üdvözölte a túloldalt szólót.
– Íme Orwella legfőbb kegyeltje, Ragmar’Uh. – a nő színpadias mozdulattal intett a szekér felé. Ott Gro-Ugonban, megvannak az eszközök felébresztéséhez.
– Rualan pedig rendelkezik azzal, akit fel kell ébreszteni. És miután ez megtörtént, vezeti majd seregeink. – mondta nyájasan a csuklyás.
– Miután segít megidézni Úrnőnket.
– Ez lesz a legelső, Főpapnő…
– Atyám! – szólt közbe a varázsló. – Hamarosan meg kell szakítani a kapcsolatot. A Szövetségiek megérezhetik. –egy pillanatra mindkét vezető hallgatott majd a Főpapnő biccentett.
– Induljatok! – intett a másik öt papnőnek, akik a szekérrel megindultak. Ebben a pillanatban megszólaltak a bástyákon levő őrök kürtjei.
– Nyugatról idegenek a dombon! – hallatszódott kiáltásuk. – Az erdő felé futottak! – A tömeg hirtelen oszolni kellett, a Nagymester megindult vissza a fellegvár felé.
– Lord Lagarde. – fordult bizalmasához.
– Atyám?
– Tudod a dolgod. – biccentett felé, majd otthagyta. – bizalmasa egy darabig nézett utána, majd hirtelen felrezzenve osztogatni kezdte az utasításokat.
– Öt lovag, és három szolga itt marad a Magitorral a Kapunál! És elkísérik a kijelölt helyre a Kegyeltet! Mondjuk te, te és ti! – da’Lagarde hangja csak úgy dübörgött. – Tizenöt lovas pedig a kémek után ered. A többiek végezzék tovább a dolgukat! Mire vártok? Mozgás! – üvöltötte majd szálláshelye felé indult ő is.
Iszonyatos erővel, lélekszakadva rohantak. Ilyen halálfélelmük tán még az orkoktól sem volt. De talán nem is a haláltól féltek. Talán sokkal inkább attól, hogy elvehetik tőlük azt, amit oly nehezen szereztek meg ismét: a szabadságot. Arcukat, kezüket széjjel karmolták a bokrok, talpuk húsa összeroncsolódott a lepotyogott diók, gesztenyék és kiálló gyökerek nyomán. De a szabadság vágya nem engedte lankadni őket. Mikor meghallották a lovak nyerítését, jöttüknek dobogását, gyorsan bevetették magukat valamely közeli rejtekbe. Olin egy rókalyukba fúrta be magát, míg Nrol egy korhad fába mászott be. Hallották, ahogy a lovasok tőlük nem messze állnak meg az úton.
– Itt véget érnek a nyomok uram! – szólt egy viszonylag egész fiatal emberi hang.
– Valahol erre rejtőztek el a mocskok… – válaszolt rá egy karcos, dörmögő hangú öreg. Lovával körbe léptett.
– Lehet, hogy csak kószáló goblinok. – vált hallhatóvá egy harmadik is. – A megfigyelő szerint elég alacsonyak voltak, amennyire látta őket. A nyomok is inkább erről árulkodnak.
– Hm… ennyi erővel akár törpök is lehettek. Már ha ide mernék tolni a pofájukat. – hallatszódott ismét az öreg. Lovával ismét léptetett egy kört. – Rendben van. Visszamegyünk az erődbe. Te meg Claus, mert olyan okos vagy, elviszel egy levelet a Vadásznak. Amit utána kézbesítesz. Személyesen felügyelem, hogy végbe menjen ez a procedúra. – hangjából gőgös kárörvendés hallatszódott. – Na, gyerünk. Vissza akarok még érni a paprikásra. – ezzel előre vágtatott. Nyomában a többi lovas.
A volt rabok még legalább egy percig rejtekükben meghúzódva maradtak. Lassan kúsztak elő, amikor nyerítést és patkókopogást hallottak. Hirtelen megdermedtek. Itt a vég. Gondolták mindketten.
Aztán a Clausnak nevezett lovas szitkozódó hangja volt hallható, a vágtázó ló hangja kíséretében. Addig meg se mertek már mozdulni, míg végleg el nem halt az erdőén kívül mindenféle hang.
Olin sápadt zölden mászott elő, miközben Nrol, a különböző csúszó-mászó férgeket söpörte magáról. Mozgása lassú volt, tekintete üressé vált.
– Halálra lettünk ítélve csupaszbőrű. – mondta monotonon. – Esélytelenek lettünk. – a dwoon értetlenül nézett rá.
– Most mi a baj Olin? Hisz már közel a határ! És az Orwellánusok sem találtak meg. Mindjárt tényleg szabadok vagyunk!
– Talán nem hallottad? Az Erdei Vadász fog üldözni minket! Az Ugon Szelleme! – kezei tehetetlen dühében ökölbe szorultak.
– Ki az az Erdei Vadász? – a fiú értetlenül nézett kis társára, de ő nem is figyelt most rá. Félig már majdnem leült egy gyökérre, amikor egyszer csak felpattant, szemei kikerekedtek. –De ha nagyon sietünk… a Nagy Mocsáron át… Menjünk! –Már indult is el félig futva. Ranil híve utána eredt.
– Most valami mocsár felé megyünk? –kérdezte.
– Igen. Ott esélytelen a Vadász.
– De ki az a Vadász? –a goblin nem akart válaszolni. Megkérdezte harmadszorra is. – Olin! Ki vagy mi az az Erdei Vadász?
– Nrol azt nem akarja tudni. – válaszolta. Aznap estig nem is beszéltek többet, csak futottak. Futottak az életükért. A szabadságukért.
Az orknak nem volt nehéz követnie a nyomokat. Még csak különleges képességeire sem kellett támaszkodnia. Az ember és a goblin erőteljes szagukon kívül még az avatatlan szem számára is látható nyomokat hagytak maguk után. A bokrok ágai apró darabokban hevertek szerte mindenfele. A fű letaposva, félig tépve mutatta menetirányukat. Halvány vér. Az egyikük vérzett. Sántított, azért tépődött a fű. Tehát lassúak. Nem érik el a határokat.
Egy pillanatra furcsállotta, mit keres egy goblin és egy ember együtt. Nagyobb vadra számított az üzenetet olvasva. De nem foglalkozott vele tovább. Ez legyen a többi sápadtbőrű dolga, neki csak a vadászat a lényeg. Két napja üldözte a célpontokat. Igazából már az első este után elkaphatta volna őket. De abban nem lett volna izgalom. Először megfigyelt. Rongyokba öltözött nyeszlett alak mindkettő. Még hogy északi kémek. Inkább szökött rabok valamely bányából. Vagy jól álcázzák magukat. Bogyókat és gyökereket rágcsáltak egész este. Nem csoda hogy ilyen soványak.
A fiú bár elgyötört volt, láthatóan szívós. Csuklóin és bokáin ronda nyílt sebek, bennük a sérülésbe fészkelt férgek. Tartásán és mozgásán meglátszott, hogy ért a kardforgatáshoz. Ennek ellenére nem tartotta veszedelmesnek. Az ösztönei egyszerűen pocsékok voltak. Nem úgy a kis goblinnak. A kis mitugrász tudta, hogy ott van. Hogy figyeli őket. Nem egyszer már-már farkasszemet néztek a lombok közt. Meglehetősen sokat fontoskodott, de feltűnő volt, hogy sokat számít neki a csupaszbőrű testi épsége.
Az igazat megvallva bármikor megtehette volna, hogy rájuk ront vad ordítás közepette, és darabokra tépi őket. Akárcsak az emberek képzeleteiben élő orkok. Bah. Emberek! Ostoba, romlott népség. De ez ellenkezett elveivel. Sőt. Stílusával. Tanulmányaival. Valójában rég volt része ilyen jó vadászatban. Ahogy kifigyelheti, tanulmányozhatja a prédát. Hiányzott neki ez a csodálatos érzés. A vadászat érzése. Még figyelte, ahogy beszélgetnek valamin, majd lehunyta szemeit. Egy rövidke pihenőt megengedhetett magának.
– Itt van. Érzem. – suttogta Olin. – Figyel minket!
– A Vadász? – kérdezte Nrol, szintén suttogva. Annyi tapasztalata volt már az ellenséggel szemben, hogy ne nézzen azonnal körül.
– Igen… – a goblin mélyet sóhajtott majd pár pillanattal később folytatta. – Holnap elérjük a mocsarat. – a fiú hirtelen közbe szólását belé is fojtotta keze intésével. – Most nem indulhatunk. Este semmi esélyünk. Majd pirkadatkor. Akkor nem lát minket, és a szagunk sem lesz olyan erős.
– És a mocsárba biztos nem tud jönni? – az északi szemében félelem csillogott.
– Nem! – rázta fejét a másik. –Az már nem az Ő területe. Nem ismeri az egyetlen utat, ami biztonságos.
– És te tudod?
– Igen. – körül sandított, majd a fiúhoz közelebb hajolva piszmogta a fülébe. – Lesz egy villámsújtotta fa, mellette egy goblin méretű kő. Ott kell a mocsárba fordulni. Félig letaposott ösvény vezet el benne a túloldaláig. A földbe szúrt lándzsák pedig nem egyszerűen halott katonák hagyatéka. Az, hogy merre fele dőlnek, jelzi, hogy merre kell haladni.
– Értem… de… te honnan tudod ezt? – pislogott a goblinra Nrol.
– A goblinokat az orkok sokszor kergetik. Mikor rabszolga kell, mikor enni valamit, vagy csak úgy merő szórakozásból. A Nagymocsárban szoktunk elrejtőzni. Többek közt. De most pihenjünk, egy kicsit. – azzal hátradőlt, s el is szenderedett.
– Fuss Olin! Fuss! – kiáltott maga mögé Nrol, miközben lélekszakadva rohant. Elindultak pirkadatkor, a lehető leghalkabban, ahogy megbeszélték. Már jó félúton jártak, amikor meghallották, hogy mögöttük jön az Ugon Szelleme. Eddigi erőltetett tempójukat még tovább növelték. Így sem kellett sokat várni az első hajítóbárdra. Épphogy pár arasznyira suhant el a fejük mellett. Hátulról hangos, csalódott bömbölés hallatszott, majd bokrok reccsenése, levelek susogása. Az üldöző eltűnt a hátuk mögül.
– Meg ne állj, fiú! Siess! Látni már a fát! – lihegte Olin.
– Ne beszélj! Pazarolod az energiád!
– Fordulj! Mo…-mondani valóját már nem hagyhatta abba. A fák közül egy morgás kíséretében Zrauhruh ugrott elő. Azzal a lendülettel elkapta a fiút a vállánál fogva. Épp összeroppantani készült, amikor Olin felvisított.
– Menekülj Nrol! Azzal beleharapott a Vadász térdhajlatába egymásután többször. Az ork felszisszent fájdalmában, és meggyengült szorítása. A dwoon fiú berohant a mocsarasba. Húsz-harminc láb megtétele után visszafordult. Látta, ahogy a Vadász – nem is szellem, megtestesült démon! – felüvölt, és megragadja barátját. A goblin szinte eltűnt Zrauhruh tenyerében. Mielőtt másik kezével megragadta volna a fejét az ork, még felüvöltött!
– Fuss! Vár Tiadl…– ekkor tépte ketté az ork. Az északi ledermedve bámulta a jelenetet. A két lábon járó farkas vad, tehetetlen üvöltése rántotta vissza a valóságba. A vadász minden lépte nyomán süllyedni kezdett a mocsárban. Megállt a szélén és egyenesen Nrol szemébe nézett. Tekintetével szinte szétkoncolta. A dwoon fiú lassan lépkedett hátra, hipnotikusan bámulta a maszk mögül látszó, démoni sárga szempárt. Majd megfordult, és rohanni kezdett. Egyikük sem látta az élettelen testből felszálló ragyogó fehér gömböt.
Hideg. Fagyos, csontdermesztő hideg. A mindent átható fagy, ahogy lezsibbasztja a végtagokat. Elálmosít. Fehérség. Hófehér minden. Hó. Olyan megnyugtató, ahogy hullik. Ahogy körbe vesz.
Nrol a hóban feküdt. Haja csapzottan, nedvesen borult szét körülötte, cafatokban lógó rongyai átázva tapadtak bőréhez. A fagy lejegelte sebeit. Teljesen át volt fagyva, közeljárt a jótékony, végső álomhoz. Halvány ködfátyol borult szemére. Ekkor a szemerkélő hó közt egy árnyalak bontakozott ki. Egyre közelebb jött, mígnem kétlábnyira megállt a fekvő testtől. Zrauhruh volt az, hátára farkas prém borítva. Hát hiába volt minden. Itt a vég. Végre. Remélem gyors lesz. Gondolta a fiú, majd lehunyta szemeit.
Az ork csöndesen nézte a fagyott északit. Szánalmas látványt nyújtott a hóban, ázottan, megdermedve. Ugyanakkor tiszteletre méltó volt. Kibírta a méltán hírhedt ork bányákat, és sikeresen megszökött onnan. Átverekedte magát egész Gro-Ugonon, és még őt is kijátszotta. Még nagy harcos válhat belőle. Körbe tekintett. Mindenhol csak hó s pusztaság.
Nincs a környéken senki. Ismét a fiúra nézett. Végülis, ez már rég nem az ő területe – gondolta. És ha nem a rossz irányba fordul, már rég túljutott volna a határon. Rajta nem fog múlni, hogy méltó harcos legyen népéhez. Lassú mozdulattal levette magáról a farkas prémet, és Nrolra terítette. Combjáról leszíjazta tőrét, és a fiú elé tette, hogy hegye a megfelelő irányba nézzen. Kiérdemelte tiszteletét, és elismerését. Miután végzett, megfordult, és visszatért szálláshelyére. A szitáló hó elmosta nyomait, mire a dwoon Nrol, Ranil sokat szenvedett szolgája felébredt.
(Folytatása következik …?)