Első gondolata a vödör keresése volt. Nem is annyira a hajó alig észrevehető mozgása miatt, inkább az előző esti feszültségoldó ivászat okán. Azok a nyamvadt tengerészek meg a rumjuk… Biztosan valami disznóságot is belekevertek. A gondolat elég a tizedes számára, hogy tudja mi is járt az előbb a fejében, és azzal a lendülettel fordul is a függőágyából, hogy gyorsan megtalálja a hőn áhított tárolóedényt. Nincs idő mérlegelni, hogy gondos társai készítették oda neki vagy valakinek már kellett, mert jön, aminek jönnie kell. A toccsanás hangja alapján már nem volt üres.
A talpas katona megtörli száját tenyerével, majd félkómásan simítja is már bele nadrágjába. Félúton megáll a keze, ránt egyet a vállán és folytatja. Most már úgyis mindegy. Szétnéz a körleten és konstatálja, hogy még mindenki alszik rajta kívül. Az egész osztaga, meg a tizenkettesek is. Félhomály uralkodik az óriási bárka gyomrában, bár a kevéske fény már több, mint amit a számtalan fénykő áraszt minden sarokban. Gilron és Adron papjai kitettek magukért, mikor az úszó katedrálist elkezdték összekalapálni valami sziget mellett. Persze utána visszatértek a nagyrészt kész Selmoval Erionba, hogy ott kapja meg mágikus védműveit, szenteljék fel templomait és pakolják rá a fegyverzetet, bútorzatot, de például a cseles vájatokat, csatornákat, amiken át a fény leszűrődhet a köztes fedélzetek belsejébe, azokat a falakba, a szerkezetbe foglalták.
És ha már fény! Tizedes barátunk örömmel konstatálja, hogy ez azt is jelenti, hogy végre kiérhettek abból a fránya ködből. Hálát mormol Antohnak és elindul fentebb, hogy ez kicsit felfrissülhessen a napon. A tegnapi majd egész napos köd elég hervasztó volt, azért is kezdtek el inni a cimborákkal. Persze jöttek az épp nem beosztott matrózok is, meg a hülye történeteik a gyilkos ködökről, babonákról, tengeri szörnyekről. Volt, aki bevette a talpasok közül, volt aki nem, de a sok szószátyárkodásra csak még jobban megszomjaztak. Amúgy meg nem sok dolguk volt az úton eddig, és nem is számítottak semmire. Néha gyakorlatoztak a fedélzeten, néha a fedélközben, a hadifedélzetek egyikén. Bár az ő osztaga inkább partraszálló egység, sem mint tengeri haderő. Jobban féltek az unalomtól, mint holmi mitikus óriás csápos lényektől. Bár amekkora ez a hajó, akár háború is dúlhatott volna a túlvégén, a fedélzeten, a ködben, illetve vaskos falak és gerendák által elválasztva lent, akkor sem vettek volna észre semmit. Riadó mindenesetre nem harsant odafönt. A fényes ónnal futtatott falú csövek a napvilág mellett a kürtszót is remekül lehozták volna.
Ahogy halad felfelé, szárazföldi katona létére kénytelen elismerően hümmögni néha, ahogy áthalad egy-egy vaskosabb támfalon. A gerendák vastagsága, a precizitás, amiből ezt a különösen sötét tölgyet megdolgozták… Helyenként az az érzése, hogy ez a hajó szó szerint bármit kibír. Nincs az a bestiája vagy hadereje Kránnak, ami kikezdhetné. Lentebb még nem igazán járt, de a fölső három hadifedélzet nagyon masszív. Nem magas, azt mondják pont azért, hogy erősebb lehessen, de a fő csatározást nem is itt tervezik. Illetve, ha mégis, akkor egy pajzsos, lándzsás osztag szinte megkerülhetetlen falat tud képezni ezeken a fedélzeteken. Az alsó hadifedélzet szélét a lecsukott palánkok mögött, egymástól tisztes távolban elhelyezkedő naftavetők sora uralja. Mindegyik körül, mint valami díszes küszöb, fémveretes sáv húzódik, amibe a magiszterek rúnákat marattak savval, megszínezve a fémet. Állítólag ezek védik a hajót és teszik egyúttal lehetővé a fegyverek begyújtását. Máskülönben a védművek elfojtanák a kitörő lángokat.
Kissé meggyötörten halad tovább a tizedes, immár a középső hadifedélzeten. Szintén alacsony, masszív. Termetesebb ember a gerendák alatt épp csak ki tudja húzni magát, közöttük már nyújtózhat is egyet, ha akar. Szemügyre veszi az itteni díszsort is, ballisták sorakoznak katonás rendben. Érteni véli a koncepciót: magasabbról messzebbre. És ezekhez még csak védőrúnák sem kellenek. Az egyik mögül mintha motozást hallana, de ahogy odanéz, csak egy riadtan eliszkoló macskát lát. Fura kis dögök. Reméli, hogy nem egy egértől rezelt így be, amik ellen a fedélzetre hozták őket. Elmosolyodik és tovább megy a következő lépcső irányába. Már nincs sok hátra és végre friss levegőt és hajnali napfényt érezhet a bőrén. A felszín előtti hadifedélzeten már tényleg csak áthalad, hogy mielőbb felérjen. És igen! Végre ott az aranyló, emelkedő Nap, balra mögöttük. Hiányzott már neki.
Pár mély lélegzet és egy egészséges nyújtózkodás után nekiindul sétálgatni az óriási fedélzeten. Nagyobb részt fölfelé bámészkodik, a főárbócok tornyaira, néha hátra a felsőfedélzet irányába. Mintha nem is egy hajón lenne, hanem valami kisebb hercegség palotanegyede alatt. Tornyocskák, templom süvegek egymás mellett, előbbieken nem ritkán nemesi házak zászlói. Talán így egyszerűbb megkülönböztetni őket az ájtatosoktól, gondolja. Ahogy halad előre, pár kiáltásra lesz figyelmes. Elnézegeti azt a néhány, szerinte őrült, de legalább is bátor matrózt, akik nagyjából tíz emelet magasban sétálgatnak a főárbócok keresztjein. Ugyan sok a mágia és masinéria, de a hatalmas, sok tíz mázsás vitorlák mozgatásához azért nem árt a felügyelet. Most, hogy felszállt a köd, kicsit éledezik a szél, és már látják mi van előttük, a kapitány kiadhatta a parancsot, hogy ne csak komótosan sodródjanak, hanem haladjanak is. Szorgos hangyák odafönn a távolban, de baromi rossz lehet onnan lenézni. Ő biztosan nem tudná megszokni.
Túl a második tornyon ott az alakuló tér. Tegnapelőtt ő is ott izzadt teljes felszerelésben, de nem panaszkodik, ő állt katonának. És inkább itt készül, egy legyőzhetetlen erődben, mint hogy holmi kacskalábú sztyeppei kutyákat kelljen kergetnie délen. Persze, felesküdött ő Pyarron védelmére, de szívesebben teszi ezt hazai terepen, mint kivonulva más, szövetséges városállamok alá védőnek a tengernyi törzs ellen. Sok lúd disznót győz. De azok a ludak ide nem úsznak be, az biztos – somolygott magában. Jó ez így neki.
Felbaktat kényelmesen az első erődhöz vezető lépcsősorok egyikén. Közben biccent pár tengerésznek, az egyikük még ismerős is. Kicsit ravaszkás a szája szeglete. Igen, biztosan ő volt az egyik, aki kínálgatta a rumot! Minden bizonnyal rakott bele valami vackot, amitől ilyen cefetül érzi magát. Persze csak babonából, mint mondjuk egy kis hajópalánkról kapart alga, vagy Darton sötét humorára: ki tudja mi. Minden kitelik a sós vízi fattyaktól. Mosolyog maga is a gondolattól, és csóválja a fejét. Lassacskán elér az orrfelépítményhez. Itt egy szűkebb lépcsőn lejjebb kanyarog, az orrárbóc alatt ott a vékony járda a korláttal. Ugyan van a Selmon csatorna rendszer, de a szokás nagy úr. A sok matróznak megcsinálták a hagyományos, hajóorrnál található, korlát kiüléses lehetőséget is, ha könnyíteni akar magán az ember. Csak itt lentebb kellett kiépíteni az egészet, hogy az orron megtörő hullámtaréj itt is le tudja mosni onnan a cuccot. A gatyamadzag megoldva, kiáll a korláthoz könnyíteni magán, miközben előtte az óceán. Csodálatos! Kis sárga patak a végtelen vizekben, ő is hozzáadja a magáét. Egész jó kedve kezd lenni a tizedesnek. Végez, lenéz, elteszi amit el kell, de miközben kötözgeti a zsinórt, a szeme sarkából mintha elkapott volna valamit. Fejbillentve kicsi kihajol a korlát fölött, hogy a hajóorr íves falának takarásából jobban rálásson a felhúzott, szekér méretű vashorgonyra. És amit látni vél ott, attól kifut a szín az arcából. Hatására valami ismét megindul lentről, úgy tűnik a rum még nem pucolt ki mindent a gyomrából.