Az alábbi iromány közvetlen a kaland előzménye aminek a végével már maga a játék is fog kezdődni. Így igen figyelmesen olvassátok el, természetesen ha kérdés adódik a mesélőhöz nyugodtan tudtok fordulni. A hangulatkeltő Lucius keze munkáját dícséri.
Mivel a következő kaland a Jó utat és a Memento Mori közvetlen folytatása ezért azok a karakterek akik játszották valamelyiket az a karakter ezekben a kalandokban megszerzett tárgyakat tovább viheti.
A varázslatos bárd Thulió naplója 1669 Quartus hó, 14. Voltadi nap
Alkonyi, fáradt vörös fény a város homokkő falain, szélben csattogó vitorlák zaja, és a közelgő esti vihartól hullámzó tenger, a dokkok kövének csapódva, fehér, sós illat, és permet felhőket röpítettek az utcákra. Ezek pont olyan izgalmas hangulattal árasztották el a kikötőt, mint a lelkünkben buzgó érzések, a nagy nyugati expedíció előestéjén.
Nem volt már mit tenni, mégsem tudtunk a pihenésre gondolni. Izgatottságában mindenki tett vett valamit. Hajnalban még az utolsó szállítmány berakodása, aztán kihajózunk, egy olyan legendás útra amit mindenki emlegetni fog, amíg csak mesélni tudnak majd utódaink. Természetesen szerény személyem pontosan ezért, e mitikus tett megéneklésért volt, a büszke Velo de Trinidad/Szentháromság Fátyla fedélzetén, a nagybecsű Christobal Columbó zászlóshajóján, annak krónikásaként.
Kapitányom évek óta e titok felderítésén dolgozott, s alig egy éve bizonyos hősök oldalán fejezte be a rejtélyes nyugati óceán felfedezéséhez szükséges, bűverejű… tájoló…varázs… térkép… Térképtájoló felkutatását. Megannyi mesés kaland után. A hősök pedig akik ebben segítették, nem akármi világlátott viadorok és kalandorok, hisz oly bátor Donnák és Donok akik démon erdőn, inkvizítoron vagy ha kellett tündéreken átgázolva, félelmet nem ismerve törtek előre e csodás eszközért. Bizony a hősök akiket mára Thea legtöbb része ismer… (Ezt kiegészíteni ha már megtudtam hogy hívják őket és csináltak e bármi említésre méltót)… hajójuk a… (bősz/ kecses/ide valami a hajó névhez illő jelző)… Kikkel nagy megtiszteltetés volt egy asztalnál tervezni, legendás utunkat, nagy tudású kapitányunkkal, mikor is nem csak a nap utolsó sugarait, de mesterem Christobal megbízóit, és páholytársait pillantottuk meg a hajó ablakán. Bíz vészterhes károgással jelezte a sors hírvivő hollója odakintről, nem várt gondot hoz a cifra, főnemesi társaság.
Az illem és a szakmaiság, úgy kívánja hogy tisztességgel szóljak róluk, így krónikáshoz mérten természetesen be is mutatom kikről van szó.
Nagybecsű tudós, Paix márkija, a montaignei államszervezet Tudományos és Oktatási Minisztere, nem mellesleg az Empereur kuzinja, a Láthatatlan Kollégium Montaignei páholyának nagymestere Pier de Luca il d’Paix, kinek városa, Buché és annak kikötője szolgált kiinduló pontunkul. Kapitányunk fő kutató társa ez expedícióban. A senorról le kívánom jegyezni, pusztán a történelmi hűség kedvéért. Ez az alak amilyen sokat adott a küllemére, és stílusára (meg kell hagyni jó ízlése van), annyira volt egy pökhendi bunkó. De ott volt még, Pier de Luca gyönyörű nagynénje, Il de Empress. Ki császárunk dicső hitveseként felügyelte a mai feladatot. Bölcs és magasztos, madame Morella Alouise Giacinni de Montaigne. Valamint, Óriási parókákban… (a másik kettőről ne felejtsd még ki kérdezni Christót)… E színes, és baljós, társaságot fogadhattuk, a kapitány kajütjében.
Mikor mind jóllaktunk, a rögtönzött vacsora után, és még a sokadik kör, hízelgést, s üres fecsegést is letudva, Christobal Columbo, a szükséges pihenésre hívta fel vendégeink figyelmét (hála érte). Ekkor ez a Pier ekképp kezdte, végre csak a lényegre szorítkozva…
- Mösziő Exploratűr, bármily kellemes is volt e rövidke fogadás, attól tartok desszertként, keserűséggel kell szolgálnom. Szívem vérző űr maradt csupán, mikor, vas szigorral rám szólt, kedves kuzinom, tudod a dicsőséges császár, s eleddig pátyolgatott terveinket pihentetésre, ám bölcsen, átgondolásra intette. – Affektálta ez a dög. Christobal felhajtotta italát, majd a megfelelő modorossággal kérdezte.
- Mi az anyádat akarsz mondani Pier!? Te ÁLL…- A császárnő fojtotta, büszke s dicsőn őszinte kapitányunkba a szót, hogy szelíd úrhölgyi modorral lenyugtassa a kedélyeket.
- Nem tudok eléggé bocsánatáért esedezni, uram. Ám van, amit el kell tudnunk fogadni, ha efféle szeszélyes hatalmak játékszerei vagyunk. Higgye el az én ráncaim sem a férjem adta lehetőségektől jelentek meg. Most már tudja mösziő, meddig repülhet egy madár az aranykalitkában. Holnap kérem, jöjjön Pier palotájába, hogy a részleteket megtudja. – Mennyi báj, kellem, és könnyfátyol azokban a csábító, de szomorúan őszinte szemekben. Mio Theus. Még a kendőjét is odaadta az érzelmektől zavarodott Christobalnak. Bella dama.
- Na de hát mit van mit tenni elvégre az életben, és a Novus Ordum Mundiban, ő a feljebbvalónk. Óhohó, de hisz ezt neked még nálam is jobban kell tudnod. Ugyebár? drága “Kereskedő”. – Pier utolsó szavai mintha azon a bizonyos fátylon túlról szóltak volna, melyet ez átkozott vérű nemesek turkálnak. Oly sok gúnnyal, sötétséggel, és metszőn. – Maradtok ahol vagytok, holnap NEM hajóztok ki.
Mint a numai nyomornegyedek, leg fehérvérűbb lotyója, lóbálta kesztyűjét mikor utolsónak távozott a hajóról. De a becsapódó ajtó óriási robaja, sem tudta megrepeszteni a jeget mely a kajütben uralkodó hangulatra fagyott.
A gazdagon díszített faragványok, és drága térképek között, kérdőn néztek a hősök, dühödt vezetőnkre. Valami megváltozott benne e pillanatban, valami mely rettegésre int mindenkit ki a józanész, vezérlő csillaga szerint éli életét.
Ezzel, megkezdése előtt, véget ért életünk legnagyobb kalandja? Mit életünk? Az egész világ sorsfordító kutató, és felderítő munkája. Melyért annyit küzdöttek és szenvedtek az oldalamon álló nagybecsű hősök.
