Az utóbbi években azt kell, hogy mondjam ingen kevés fantasy irodalmat olvastam. Köszönhető ez leginkább annak, hogy sorozatosan mély csalódások értek ezen a téren. Az Elantris is úgy akadt a kezembe, hogy öcsémnek igyekeztünk születésnapi ajándékot venni, és egy sor huza-vona után végül erre esett a választás.
Az íróról csak annyit mondanék, hogy ez az első megjelent regénye, és remekül vizsgázott.
Külcsín
A fülszöveg szerintem kifejezetten megkapó, sok más könyvvel ellentétben nem úgy érezni, hogy aki írta, az még csak ki sem nyitotta a könyvet, ám nem árul el semmit, amit nem szabad neki. A borító szintén ráerősített a szimpátiára, szép és igényes, a történettel teljes harmóniában áll. Szeretem, ha egy könyv kívülről szép, és úgy érezhetem időtálló, erre pedig a keményfedeles kötés szintén rásegít. A maga több mint 500 sűrűn írt oldalával pedig már önmagában is tiszteletet parancsoló. Tehát a külcsín rendben van.
Belbecs
A belbecs pedig szintén teljesen rendben. Én szeretem a hosszú regényeket. Jobban megismerni a szereplőket, fantasy vagy sci-fi esetén az adott világot, és lehet remélni, hogy maga a történet is szépen ki lesz fejtve, így hát közelebb kerülhetek a történethez, és jobban bele tudom élni magam, mint mondjuk egy novellába. Ezt a vágyamat az Elantris teljesen ki is elégítette.
A kötet felépítése
A kötet (leszámítva az elő és utóhangot) három részre van bontva: Elantris Árnya, Elantris Csábítása, és Elantris Szelleme. A könyv ezen kívül fejezetekre osztható, és tulajdonképpen még egy tagolás van benne, mivel minden fejezet fölött van egy aón. A aón az egyfajta írás, illetve az elantrisi mágia alapja. Minden aónnak megvan a maga jelentése, így hát jelentéssel bír az is, hogy milyen aón van az adott fejezet fölött. Az aónok három fejezeteként váltakoznak (a három történetszálnak megfelelően), leszámítva az utolsó hatot, amikor nagyon felgyorsulnak az események.
Ez a hármas tagoltság még egy szinten jelen van a könyvben – mint az előbb említettem -, ugyanis három szálon fut a történet. A Gyűrűk Ura óta nem igazán csípem a több szálon futó történeteket, mivel mire úgy érzem, belejöttem az egyikbe, vált a másikra, és mikor már az érdekel, és teljesen ott vagyok, kizökkent egy harmadikba. Ilyenkor hajlamos vagyok előrelapozni, hogy „na de én a másikra vagyok kíváncsi”, és csak nagy erőfeszítésekkel tudom magam rávenni, hogy ott folytassam, ahol azt az író szeretné. De itt nem volt zavaró a három szál. A fejezetek nem túl hosszúak, és az volt mindig a legrövidebb, amelyik a legkevésbé érdekelt, így elég kiegyensúlyozottnak éreztem a történetet.
Ha nagyon elemzősre venném a figurát, akkor persze további hármas tagoltságokkal is találkozhatnánk. Például a három szálon a három főszereplő története három különböző hatalmi ágat képvisel: politika, vallás, és mágia. Vagy ugyan ezen elven lehetne e világ, menny, és pokol, de elemzős énemet nehezen visszaszorítva, ebbe most nem merülök bele.
A történet
Mikor a kezembe vettem a könyvet olvasás céljából, tulajdonképpen azonnal tudtam, hogy rendben leszünk. Régen éreztem ilyesmit. Az első fejezet mindjárt Elantrisról szól, és azonnal kiderül micsoda most, és hogy kik élnek benne. Nos ennél a résznél kicsit elkerekedett a szemem. Igen! Végre valami eredeti! Valami, amit ismerünk, de másképp! Köszönöm!
Olvastam kritikákat, ahol gyakorlatilag le van írva, mi is ez a dolog, pont azért, mert annyira a történet eleje, de én nem akarom leírni, mivel én sem tudtam, és így nagyon tetszett. Olyan volt számomra, mint egy csattanó az elején, pedig engem csattanó ügyben nehéz meglepni.
A történet szépen ki van fejtve, és míg az elején leginkább csak újabb és újabb kérdések merülnek fel, lassanacskán elkezdünk válaszokat is kapni rájuk (amiből persze újabb kérdések következnek). A kötet első fele tulajdonképpen elég lassú folyású, a politikai, vallási és társadalmi kérdések kapják benne a legnagyobb hangsúlyt, de ettől függetlenül szerintem ugyanúgy leköti az embert.
A második felétől kezdve viszont felpörögnek az események, és mikor már csak 30-40 oldalra voltam a végétől még mindig újabb kérdéseket vetett fel. Nem bírtam elképzelni, hogyan fog ennyi mindent belezsúfolni a végébe az író valamilyen illő levezetéssel együtt, de sikerült neki. A felvetett kérdések közül egyébként nem mindenre kapunk maradéktalanul választ, de ez egyáltalán nem zavaró. Egy kicsit mozgatja az ember fantáziáját, és mivel az igazán fontos dolgok mind kiderültek, megelégedetten, a teljesség érzésével lehet letenni végül a könyvet.
A végén lévő nagy pörgésben azonban szerintem elkövet pár hibát az író. Először is az egyik főszereplő, másképp is rájöhetett volna a „végső megoldásra”, mert így eléggé hatásvadász, és elcsépelt lett. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg én is tudnék kapásból mondani két megfelelőbb „ráeszmélést”, mint amilyen az övé volt. Ugyanennél a résznél problémáztam a „jaj meghalt – vagy mégsem?” résszel is, ami rutinos olvasóként, filmnézőként, szerepjátékosként, szintén annyira elcsépelt, hogy bőven megspórolhatta volna nekünk azt a három sort a könyvből.
Szereplők
A szereplők, és persze főleg a főszereplők – Raóden, Saréné, és Hrathen – szerethetők, emberiek, de azért valahol kicsit sablonosak. Ez viszont cseppet sem ront az élményen. Számomra üdítő, ha tisztán látom ki melyik oldalt képviseli, nem minden esetben jó túlbonyolítani a dolgokat. A három főszereplő jelleme pedig nagyon tisztán van megrajzolva.
A szereplők neveinek nagy része, szintén jelentéssel bíró aónokat tartalmaz, ami természetesen utal is a személyiségükre.
Raóden (raó – szellem, lényeg) herceg, a király fia, akit szeret a nép, hallgatnak rá az emberek, örökké optimista, elszánt, kitartó, kedves, és figyelmes, és persze a szerelméért bármeddig elmegy, legyen az mégoly veszélyes is.
Saréné (ené- lelemény, intelligencia) Teód hercegnője, intelligens, erős akaratú, céltudatos, kiváló politikus, remekül vív, nagyon művelt, de persze belül ő is egy érzékeny lélek. Legnagyobb hibái közé tartozik hogy magas, és nem tud rajzolni.
Hrathen gjorn, a su-dereth vallás képviselője jó kiállású, erős, a teljes vértet is úgy hordja, mintha rajta sem lenne, ravasz, hűvös és logikus, és tulajdonképpen nem is akar bántani senkit.
Mindegyikük örömeit, bánatait, gondolatait, motivációit részletesen végigkövethetjük. A tetteik egymásból adódnak, nem éreztem egyetlen egyszer sem olyat, hogy bármelyikük cselekedete kilógott volna a felrajzolt jelleméből. Igazi jellemfejlődésen csak egyikük megy keresztül, de mindegyikük tanul, és tapasztal.
Mágia és világ
A világ és vele együtt a mágiarendszer meglepően részletesen van kidolgozva. Betekintést nyerünk különböző országokba, vallásokba, nemzetekbe, kultúrákba még egy kicsit a történelmükbe, sőt, gasztronómiájukba is. Sokszor éreztem miközben olvastam, hogy húúú, ez a világ milyen jó alapanyag lehetne egy szerepjátékhoz, és a történet vége csak még inkább megerősített benne.
Kerülgetem már ezt a mágiarendszer dolgot egy ideje. Nem akarok róla írni semmit igazán, mivel túl sok minden derülne ki általa. Mindenesetre a gondolat tetszik nekem. Kicsit más, mint az eddig megszokott, kicsit új, és vannak benne lehetőségek.
Ha valaki epikus csatákat, botokból röpködő tűzgömböket, orkokat, elfeket, törpéket akar, akkor ne itt keresse.
De mégis nagyon ajánlom mindenkinek, ha elég hogy azt mondom: lendületes, olvasmányos, fordulatos, emberi, szerethető szereplőkkel, politikával, vallási kérdésekkel, humorral, szerelemmel fűszerezve, egy remekül kidolgozott világban, átgondolt ok-okozati viszonyokkal, és végül de nem utolsó sorban érdekes mágiarendszerrel találkozhatunk.
Összességében azt kell mondanom, hogy az Elantris nálam ötöst kapott (ötből). Olvassátok el, várom a véleményeket!