Ingyen letölthető C* regény

Részlet a regényből:

„Alig voltam tizenhat esztendős, amikor az Estra Sagna kötelezte a Nester Házat, hogy Niladus Harim Sinetar meggyilkolásának megváltásaképpen hárommillió dupla aranytallér vérváltságot fizessen a Niladus Háznak.
Nos, ennyi pénz egyszerűen nem létezik. Nincs. De legalábbis tökéletesen kifizethetetlen. Ha egy mennybéli árverésen kalapács alá kerülne Sytis belvárosa, palazzóival, márványszobraival, magasba törő, karcsú tornyaival, és a csatornák felett járó, virágillatú széllel együtt, nos, akkor megeshet, hogy némely istenek ily magasra szorítanák a licitet. Talán. Talán, ha a quáboai búzaföldek hétesztendei termése mind arannyá válna, az talán hasonló összeget érne. Vagy ha a Tiltott Kantont elválasztó császári nagyfal minden tornyának mellvédjét gyémánttal kiraknák, talán az ennyibe kerülne.

De a császári ítélőszék parancsa egyértelmű volt, s a Niladus Ház minden nemese ünnepelt azon nap éjszakáján, amikor megszületett a döntés. Világos volt, hogy régi ellenfelük, Nester Feris Ghati nagyúr, a Nester Ház feje elvesztette minden vagyonát; az abyrnossi tölgyfalerakatoktól kezdve, a délshagíri papírszállítás jogán át a miracleiai sóbányák jövedelméig mindene elúszott, beleértve ünneplő szattyáncsizmájának utolsó ezüstszögét is.

Ám Nester Feris Ghati nem arról volt híres, hogy bármikor, bármilyen helyzetben feladott volna bármiféle játékot is. Nem. Most sem törődött bele a nyilvánvaló ténybe, hogy veszített, nem volt hajlandó elfogadni, hogy életét nyomorult adósrabszolgaként fejezze be, összes családtagjával együtt.
Megrakta arannyal és más kincsekkel amúgy ritkán használt, új gítáját — a Ház nem rég jutott oly magasra, hogy megengedhették maguknak az aranydíszes, fekete nehézfából ácsolt hajót — és az ítélőszék elé járult. Sima szavakkal, mélyen hajlongva, no meg persze értékes “ajándékok” bőkezű szétosztása közben kérte, hogy a nagy összegre való tekintettel a nemes Estra Sagna kegyeskedjen neki megadni pár esztendős türelmi időt, ami alatt összeszedheti a kért vérváltságot. Az ítélőszék bölcs bírái pedig megértően fordították felé az arcukat, és felidézvén segítőkészségét, mellyel oly nagyban megkönnyítette ítélethozó munkájukat, három év haladékot adtak neki.
Ez nagyjából azt jelentette, hogy ha Nester Feris Ghati a három esztendő minden napján eladja a Ház palazzóját, és az épület minden egyes éjszaka, hű vadászkutya módjára hazaszökik, akkor talán meglesz az összeg. Ám Nester Feris Ghati mosolyogva köszönte meg a semmit sem érő haladékot, és az Estra Sagna feltétele szerint saját, továbbá Háza minden nemesének az életét tette le zálogként, hogy a határidő leteltével megfizetik a vérváltságot. Mindezek után elégedetten tért vissza otthonába, ahol haladéktalanul munkába kezdett.

A Niladus kémek örökkön éber tekintete mellett a palazzóba gyűjtötte a Nester házzal rokon, de kisebb jelentőségű, félig-meddig hűbéresnek számító családok fiatal sarjait, és nekilátott taníttatni őket. Így kerültem én, tizenhat éves, ostoba kis fruska létemre a csodás palotába, ahol egy új világ tárult fel előttem. Ó, az a sokak által megénekelt, igazi, intrikával terhes, sytisi élet! Minden lépésünk titkon figyelő tekintetek követték, minden tettünk mögött álnok szándékot gyanított egy agyafúrt és sötéthez szokott árnymester, aki a Niladus palazzó legmélyéről, mint pók a hálója közepéről irányított egy általam akkor még teljességgel átláthatatlan játszmát.
Ám semmi gyanús nem történt, Nester Feris Ghati nagyúr látszólag semmit sem tett, hogy kijátssza az ítélőszék döntését. Bár azon sem ügyködött, hogy összeszedje a mesebeli összeget. Nem, egyszerűen csak jól élt.
Három nappal a határidő lejárta előtt nagy bált adott, ahol elbúcsúzott azoktól, akik még kitartottak mellette, aztán másnap kigyulladt a palazzó. Utólag még maga az Estra Sagna is elfogadta, hogy véletlenül. Bár valami csodával határos módon még a legutolsó cselédnek is sikerült kimenekülnie, és nagy szerencsére a tűz nem terjedt tovább a környező épületekre. De a büszke, négytornyú palota leégett, és csak pár üszkös cölöp, meg néhány kormos kőkupac maradt belőle.
Rá egy nappal Nester Feris Ghati nagyúr megjelent a Niladus palazzóban, a Nester Ház összes nemesével együtt, és átadtak kilenc dupla aranytallért a tartozásuk fejében. A Niladus Ház ura majdnem elvesztette hidegvérét, amikor Nester Feris Ghati azt állította, hogy ez családjának teljes vagyona, leszámítva az általuk jelenleg viselt, kissé kormos, de azért előkelő ruhát.
– Átadjuk ezt is? – kérdezte gúnyosan, aztán szótlanul, felemelt fővel tűrte, hogy fegyveresek fogják közre.
Büszkén állt a császári ítélőszék bírái elé, és nekik is őszinte szívvel vallotta, hogy családjának immár nincs vagyona. És valóban. A mesés gazdagság, a kereskedelmi jogok, a távoli birtokok, az aranyékszerek és más kincsek, mind-mind semmivé lettek az eltelt három esztendő alatt. Nester Feris Ghati képes volt úgy elveszíteni mindenét, hogy ez ellen nem tehetett semmit sem a figyelő Niladus Ház. Ez volt az ő bosszúja. Ha nem lehet az enyém, ne legyen a legesküdtebb ellenségemé se, akinek bukásomat köszönhetem!

Emelt fővel vállalta tettét, és az azt követő halált is. A Nester Ház nemesei jajszó nélkül léptek a vérpadra, nem sírtak és nem könyörögtek. Utoljára a ház feje állt a hóhér elé. Egy könnyed intéssel kért pillanatnyi időt, tekintete végigsiklott a tömegen. Amikor észrevett, elmosolyodott, és gálánsan meghajolt. Én a Ház tradicionális kézmozdulatával intettem neki jó utat, és szerencsés visszatérést. Körüllem elhúzódtak az emberek, de kit érdekelt akkor a nemes csőcselék!
Nester Feris Ghati nagyúr pedig meghalt, és vele együtt semmibe veszett egy nagynevű, régi család. Akkor mindenki így hitte. Én legalábbis feltétlenül.

A fenébe! Hát tényleg itt lenne már az ideje a tengerbe dobatni Hirát, nem igaz, hogy még szélcsendes időben sem tudja egyenesben tartani a hajót! Most majdnem összepacáztam a papírt! Igazán remek!
Felpattanok, és teszek pár lépést a kabinban. Mit mondjak, immár módfelett ostoba ötletnek tartom, hogy összeszedjem eddigi, rövidke életem történéseit! Fiatal vagyok én még holmi emlékiratok firkálgatásához! Tán csak nem a holnaptól félek? Bolond dolog!
Na, de ahogy Zornan mondaná hasonló helyzetekben “Ne tökölj, babám, rúgd szét a seggüket, ha balhéznak, aztán gyerünk, és igyuk le magunkat a sárga földig!” No igen, mosolyodom el magamban, a jó Zornan mindig is meg tudta ragadni az élet lényegét!
Hát visszaülök az asztalhoz, és folytatom az írást. Ha már elkezdtem, akkor felesleges sírni, vagy kibúvót keresni; meg kell csinálni mindazt, amit vállaltam, és kész!

Bizton állíthatom, tizenhat esztendős koromig semmi érdekes nem történt velem. Anyám a lehető legjobb nevelésben részesített, tanultam hárfázni, énekelni, táncolni és viselkedni, szabad időmben pedig házunk apró kertjében sétálgattam, vagy hímeztem, esetleg verseket olvastam, de csakis olyan könyvekből, amiket szüleim alkalmasnak találtak egy tizenhat esztendős leány lelkének építésére. Egyetlen feladatom az volt, hogy minél előkelőbb férjet fogjak magamnak. Mihamarabb.
Magam sem tiltakoztam eme sors ellen, hisz számomra is világos volt, hogy ezt kell tennem, ha családom hasznára akarok válni. Mert bizony, sytisi mértékkel nézve igen szegények voltunk. Apró, külvárosi házunkon és egy szerény évjáradékon kívül nem volt semmink. Apám, Laryan Ranati, szinte semmit sem örökölt, lévén az amúgy sem túl előkelő Laryan család negyedik gyermeke. Anyám, Synre Dera viszont rokonságban állt a Nester Házzal, bár mindössze oldalágon.

Anyai nagyapám, Nester Synre Sorian tengerész volt, még pontosabban a Nester Ház egyik kétárbócosának a másodtisztje. A családban sok legenda élt az öregről, akinek hajója tizenöt esztendeig fát szállított Lineas vizein, Apologeta és Shagír között. Ebből adódóan Synre Sorian szinte sohasem volt otthon, messzi távolból írt, szűkszavú levelei pedig többnyire pár jókívánságra korlátozódtak. Így anyám a Nester palazzóban nevelkedett, ami — tekintve alacsonyabb származását — nagy megtiszteltetésnek számított!
Aztán egy viharos, vészt ígérő napon vörös lobogós hajó futott be a palazzó kikötőjébe, és Nester színekbe öltözött futár kért engedélyt anyámtól, hogy elébe járulhasson. Nester Synre Sorian halálhírét hozta. Anyám nem sírt. Nem ismerte az apját, és nem volt hajlandó könnyeket hullatni egy idegenért. Később, mikor már én is Nester palazzóban éltem, Nester Feris Ghati beszélt nekem erről.
Akkor ő még csak a családfő második gyermeke volt, apjának jobbkeze, a palota belső életének egyik legfőbb irányítója. Ő kereste fel anyámat, hogy megrója viselkedéséért.
– Hölgyem, nem illendő, hogy nem viseli a gyász színeit édesatyja halála után! Gondoljon a közvéleményre! Ön, mint a Nester Ház tagja, köteles úgy viselkedni, hogy abban kivetnivalót ne találhasson senki!
Anyám ugyan másként mesélt erről. Az ő emlékei szerint Feris Ghati mindössze az akkori Nester házfő üzenetét hozta, hogy kérője akadt, és mellé egy ígéretet, hogy Háza gondoskodik méltó hozományról, ezen felül pedig évi kilencvenkilenc arqu évjáradékot is kap. Mondom, anyám így emlékezett.
Hogy igazából mi esett azon a sötét, viharos éjszakán… Ki tudná ma már eldönteni, és ugyan kinek az érdeklődésére tarthat számot ez az ostoba kis történet? Ezer evezőcsapással messzebb jár már a világ!

Anyám sem vesztegetett soha sok szót arra a napra, inkább arról mesélt szívesen, hogy rá fél holdnappal hogyan találkozott apámmal, a Laryan család szegény, ám jóképű fiával. Házasságuk boldog és nyugodt volt, emlékeim szerint sosem veszekedtek, és arról sem tudok, hogy apám szeretőt vagy ágyast tartott volna.
Csendben öregedtek meg a nagyvilági élet perifériáján. Annyi pénzük sem volt, hogy követhessék a holdnapi divatot, hogy viszonozzák a ritka vacsorameghívásokat, vagy akár hogy saját hajót tartsanak. A politikától és az árnyak között dúló háborútól egyaránt messze éltek.
Nem voltak nagyratörő vágyaik sem, bátyámat katonának szánták, testőrnek a királyi gárdában, engem meg feleségnek, egy megfelelően gazdag úr mellé. Én pedig elfogadtam szerepemet, mi mást is tehettem volna! Hisz ha nem ismered a börtönöd falain túl eső világot, nem is vágysz kifelé!
Néha szinte sajnálom, hogy azóta számtalanszor volt alkalmam kinyitni a szemem, és megcsodálni a fényes Napkelet ezer arcát. Néha fáj, hogy van mi után vágyakoznom.

Jól emlékszem, tizenhat esztendős születésnapomon elvittek a Koronába. Soha azelőtt még nem jártam a híres mulatóban. Az esetet még emlékezetesebbé tette a tény, hogy új ruhát kaptam a neves esemény alkalmából. Torkomban dobogó szívvel, de büszke tartással léptem ki a tolonból a magasba törő márványépület előtt, jobbomon anyám kísért, balomon atyai nagynéném, Laryan Eona úrnő.
A köröttünk tolongó, színpompás tömeg, a messze érezhető parfümillat, a mulatóból kiszűrődő zene mind egyaránt idegen volt számomra, és valami titokzatos világ ígéretével terhes. Minden csodára készen léptem be a szélesre tárt kapun.
– Laryan Ylla kisasszony, remélem, jól fogja magát érezni! – terelt beljebb az ajtóban szolgálatot tevő férfi, miután nagynéném megmondta neki nevem, és arra is utalt, hogy először járok itt. Zavartan biccentettem, aztán tovasodort a tömeg.

A Koronában mindig is csak a legelőkelőbbek jártak, közönsége majdnem a királyi udvarral volt egyenértékű. Nagyon alkalmas hely volt arra, hogy megismerjem Sytis befolyásosabb nemeseit, a nagyobb Házak tagjait. És mit tudtam én még akkor ezen nagyobb Házakról! Lelkemben akkor még mindössze egy gyerekes álom élt, hogy esetleg egy gazdag, fiatal férfi szeme megakad rajtam, hogy végre szerelembe esem egy arra érdemes ifjúval, hogy a boldogság vár rám a mulató cifra díszes falai között… És szép is voltam, olyan szép, mint azóta talán sosem.
Ruhám, a legfrissebb divat szerint hófehérben ragyogott, arany tüllökkel, és szintén arany hímzéssel. Hajamat égő szőkére festette anyám, nyakamban családi ékszereink legszebb darabjai csillogtak. Arcomon arany nap fénylett, szikraesővel körülölelve, egy jobb arcfestőműhely mesterének remeke. Fiatal korom ellenére már egymagas voltam anyámmal, és termetben is őrá hasonlítottam; csípőm széles volt, tartásom büszke. Az apámra utaló jeleket akkor még nem lehetett észrevenni rajtam, azok csak később váltak nyilvánvalóvá, és inkább csak viselkedésemben.

Eona nagynéném tört nekünk utat, ő otthonosan mozgott az előkelő tömegben. Néha meg-megálltunk egy-egy társaság mellett, ahol udvarias frázisokkal mutattak be ezer egyforma arcú, divatos és fiatal ficsúrnak. Ma már egynek a nevére sem emlékszem, de akkor nem vallottam szégyent, végig mosolyogtam, és pontosan követtem az etikett számtalan kis előírását, amit egy magamfajta ifjú hölgynek be kellett tartania, hogy ne nézzék vidéki bugrisnak.
Amikor már zsongott fejem, és a lábam is fájt a karcsú kis topánkámban, anyám leintette Eona nénémet.
– Várj, az ott nem Nester Sygra?
– Ismered? – kérdezett vissza Eona néném, aztán gyorsan legyintett. – Ja, persze, te ott éltél gyerekkorodban. No, ha gondolod, odamehetünk, de csak pár szóra, még sok embernek be szeretném mutatni Yllát!
Anyám csendesen bólintott, és odavezetett egy társasághoz, ahol néhány idősebb férfi beszélgetett. A kötelező, fehér-arany színeken kívül szinte mindnek a ruháját ékítette valami égővörös darab, és komoly hangon tárgyaltak, látszólag figyelmen kívül hagyva a köröttük engedelmesen helyet hagyó tömeget. Ám mikor anyám a közelükbe ért, megnyílt addig zárt csoportjuk.
– Synre Dera! Ah, talán szemem káprázik, hogy itt láthatom kecses alakját? Miért volt oly kegyetlen esztendőkre megfosztani minket arany szemének látásától? – hajolt meg felénk egy enyhén őszes hajú, szigorú arcú férfi.
Ó, hányszor láttam őt még azután a Nester palazzó füstölők illatával terhes levegőjű fegyvertermében haragudni, és hányszor vágott dühös szavakat fejemhez! De akkor, megismerkedésünk napján maga volt a megtestesült odaadás, és végig mosolygott, bár ez ezer ráncot mélyített el arcán. Ő volt Nester Feris Sygra, a Ház fegyvermestere.
– Feris Sygra! Ön pirulásra késztet! – válaszolta anyám szelíden mosolyogva, és akkor, életemben először fiatalnak láttam, nem pedig annak gondokba belefáradt asszonynak, aki engem nevelt esztendőkön át.
Ám a pillanat tovaszállt, és anyám gyorsan bemutatott. Így megtudhattam a körben álló férfiak nevét; mind Nesterek voltak, nemesek, gazdagok, és előkelőek. Hamar barátságos társalgás indult meg, kedvesen kérdezgettek, és egy-egy frappáns válaszom után elismerő pillantásokat vetettek anyámra, aki végig csendben maradt, de büszkén mosolygott rám. Még némán is ő volt a középpontban.

Eona néném pedig egyre kevésbé bírta, hogy kiszorult a társalgásból, és ideges kezekkel igazgatta aranyszín gallérját. Végül, egy alkalmas pillanatban csak közbeszólt, és nekikezdett a szokásos, a távozást megelőző frázisok felcitálásához, amikor mellénk lépett Nester Feris Ghati nagyúr. Markáns arcú, negyvenes férfi volt, akkor már hat esztendeje a Ház feje. Vérvörös övén rubinkő markolatú kardot hordott, előtte szétnyílt a tömeg. A Nester Ház akkor állt hatalma csúcsán.
– Nester Synre Dera! Jó önt újra látni! – köszönt anyámra, aki barátságos biccentéssel felelt.
– Nester Feris Ghati nagyúr! Sokszor hallok mostanság önről, és nagy öröm, hogy találkozhatunk is! – mosolygott, majd felém intett. – Megengedi, hogy bemutassam a lányom, Laryan Yllát?
A férfi elém lépett, és gálánsan meghajolt.
– Ön szinte még édesanyjánál is szebb, holott már az ő szépsége is csak a ragyogó napéhoz fogható! – bókolt, és hosszan a szemembe nézett. Vörös lángok égtek abban a szempárban, nyughatatlan, vérvörös lángok!
Ó, a Nester Ház tradicionális színei, a kétárnyalatú; a tüzet és a vért idéző vörös! Pírt vont arcomra az a tekintet, és félelem költözött szívembe, hogy lelkem legmélyére hatol, és látja minden titkom.
Már akkor is úgy éreztem, ezt a férfit szeretni kell, és vakon követni, vagy gyűlölni, és vágyni elveszejtésére. Bár lehet, hogy csak akkori énemet akarom bölcsebbnek látni, amikor úgy emlékezem, hogy ezt már első találkozásunkkor tudtam. De ez mindegy is! Azóta mindenki, akivel beszédbe elegyedtem, és ismerte őt, az mind magasztalta vagy szidta, ám olyannal még nem akadtam össze, aki egy vállvonással túllépett volna nevének említésén.

Könnyed eleganciával kapcsolódott be társalgásunkba, és hamarosan mindannyian érdeklődve hallgattuk anekdotáit. Még Eona nagynéném is megbékélt a helyzettel, és büszkén sütkérezett a nagy ember ragyogásában. Nem is tudom, mennyi idő múltán zavartak meg minket.
Hirtelen nyílt meg köröttünk a tömeg, és csendesült el a zajos fecsegés, ahogy a Niladus Ház ezüst signumát viselő férfi, és kísérete a közelbe ért. Habozás nélkül léptek társaságunk mellé, és szinte udvariatlan gyorsasággal morogták el a köszöntő formulákat.
– Üdvözlet, Nester Feris Ghati nagyúr, mily szerencse, hogy összefutottunk! – szólt az idegen, fiatalos tartású, de már középkorú férfi. A Nester Ház ura érdeklődő pillantással fordult fehér-arany selyembe öltözött alakja felé.
– Nekem a megtiszteltetés, hogy láthatom önt, nemes Niladus Harim Shagtor úr. Remélem, kellemesen tölti az időt! – hajolt meg egy talán kissé gúnyosnak ható mosoly kíséretében a Niladus Ház Harim ágának a feje előtt.
– Nem igazán. Talán nem hallotta, de ma hajnalban meghalt testvéröcsém, Niladus Harim Sinetar – felelte hideg hangon a férfi.
Feris Ghati arcáról azonnal lehervadt a mosoly, és átadta helyét az őszinte részvétnek.
– Bocsásson meg uram, hogy ostoba megjegyzésemmel megzavartam gyászában! – felelte, és közben mélyen fejet hajtott.
– Csak ennyi? – kérdezte kihívóan Harim Shagtor, és a Nester Ház urának szemében megint felcsaptak a vörös lángok a sértő kérdés hallatán.
– Párbajra hív tán? Állok elébe, ha egyszerű bocsánatkérésem nem elégíti ki!
– Párbaj?! Köszönöm a kegyet, hogy megküzdhetek Nester Sygra úrral! De nem! Ön ennél jóval súlyosabban fog fizetni meggondolatlan tettéért!
Feris Ghati őszinte érdeklődéssel nézett a másik szemébe.
– Minden tettért, melyet elkövettem, vállalom a felelősséget!
– Reméltem is! – vetette fel a fejét Niladus Harim Shagtor, és köszönés nélkül távozott.
Én akkor ebből egy szót sem értettem, és nem tudtam felfogni, hogy miért okoz ekkora bajt egyetlen elhamarkodott megjegyzés. Nem tudtam, hogy Niladus Harim Sinetart meggyilkolták, és hogy az Estra Sagna hamarosan megdönthetetlen bizonyítékokat fog találni, hogy erre a parancsot Nester Feris Ghati adta ki. Én akkor csak annyit láttam, hogy a Nester Ház ura bocsánatot kér a társaságtól, és komor arccal távozik.

A társalgás is elhalt, Eona néném pedig igen hamar ráunt a hallgatásra, és gyorsan elcipelt minket a közelből, hogy folytassa az általa ismert ifjak bemutatását.
– Ne feledd, Dera drágám, hogy miért vagyunk itt! – intette anyámat. – Nem mulatni jöttünk, hanem hogy bemutassuk ezt a virágszálat minél több, szóbajöhető úriembernek!
– Értem, Eona! De ebben te mindig jobb voltál nálam! Nekem kissé már fáj a fejem, szokatlan ez a forgatag! Inkább leülök egy asztalhoz, és iszom egy kis frissítőt, ti addig csak járjatok körbe! – szabadkozott anyám, és elszakadt tőlünk.
Mi még egy ideig folytattuk a bemutatkozást, megismertem még néhány újabb semmitmondó, de divatosan festett arcot. Néhányan fel is kértek, ám Eona nagynéném könnyedén elhessegette a nem partyképes ifjakat. Végül egy Redan Utanyss nevű ficsúrnak megengedte, hogy egy tánc erejéig a parkettre vezessen.
A nem túl nagynevű, kardnemes Redan családból származó Utanyss jóképű ifjú volt, haját nadírszőkére festette, arcán ezüst-arany jelek sorjáztak. Ruhája egyszerre volt divatos és egyedi, láthatóan egy jobb szabó munkáját dícsérte. Kedvesen társalgott velem semmitmondó témákról, én pedig leginkább arra koncentráltam, hogy ne vétsem el a lépést. Szívem ritmusát ostobán megkavarta, hogy egy idegen férfi keze nyugszik a vállamon. No, de akkor még gyerek voltam!

Elfelejtett, tisztán őszinte esztendők, de messze tűntetek!
A tánc után Utanyss visszakísért Eona nénémhez, aki barátságos hangnemben fecsegett vele még pár szót. Magam, arra hivatkozva, hogy megkeresem anyámat, elsodródtam mellőlük. Vonzott a csodavilág, minden vágyam az volt, hogy magam fürkészhessem ki ezer titkát! De lelkiismeretem nem adott sok időt a gondtalan bámészkodásra, és hamarosan abban a teremben találtam magam, ahol anyámat hagytuk. Az ajtóban állva néztem körbe, és nemsokára meg is láttam, egy asztalka mellett ült, kényelmes kereveten.
Már éppen el is indultam volna felé, amikor hirtelen meglebbent a falat takaró függöny mögötte, és mintha még egy kezet is észre vettem volna, ahogy hívón int. Megdermedtem, és hitetlenkedve láttam, hogy anyám könnyedén, bár fejét oda sem fordítva biccent, majd lassú mozdulattal körbenéz. Az utolsó pillanatban léptem be egy széles vállú katonatiszt mögé, anyám nem vett észre.

Így továbbra is zavartalanul leshettem meg, hogy feláll, és egyszerűen eltűnik a függöny mögött. El nem tudtam képzelni, hogy mi a magyarázat érthetetlen viselkedésére, ám kíváncsiságom olthatatlan lánggal támadt fel. Gyors, határozott léptekkel vágtam át a termen, majd megtorpantam, körbe néztem, és mivel úgy vettem észre, senki sem figyel rám, hát magam is beléptem a függöny földig érő, tengerkék bársonyredői közé.
Tőlem nem messze ablakmélyedés nyílt, ahonnan beszédhangok szűrődtek át a vaskos anyag hullámain keresztül. Lelkemben szolíd lelkiismeretfurdalással közelebb léptem. Zavart, hogy anyám titkait fürkészem. De hát otthon is gyakorta megtettem, hogy a cselédfolyosóról kihallgattam szüleim beszélgetését! Gyorsan megnyugtattam magam, hogy ez sem más, és anyámnak úgy sincsenek titkai előttem!

Így néma csendességgel közelebb húzódtam. A tengerkék bársony mögött megnyugtató férfihang suttogott.
– Dera, szebb vagy, mint valaha!
Azonnal megakasztotta lélegzetem az indulat. Mit képzel ez az idegen, hogy anyámat bizalmas nevén szólítja! De a pimasz bókra adott válasz még jobban megdöbbentett.
– Ostoba vagy, Ghati, hogy hiábavalóságokat suttogsz a fülembe, ahelyett, hogy a Ház biztonságán őrködnél. – mondta anyám. – Az a felfuvalkodott Niladus a halálodat akarja, ezt még én is észrevettem!
– Mi az, amit te nem veszel észre, hercegnőm! – kedveskedett tovább Nester Feris Ghati nagyúr. Hangja most sokkal lágyabb volt, mint kint, idegen nemesek figyelő tekintetének kereszttüzében.
– Hagyd ezt! A szép szavak ideje már rég lejárt! Most már házfő vagy, most a te életed a Ház életét jelenti! Jobban kell vigyáznod, mint hajdanán!
– Dera kedves, ne aggódj! A család helyzete évtizedek óta nem volt oly biztonságos, mint most! Hamarosan a Nagy Házak közé emelkedünk, ezt látnia kell a Niladusok politikusainak is!
– Nyilván látják, és nyilván tesznek is ellene! Veszélyben vagy, jobban, mint valaha!
– És mit tegyek? Nem futhatok el! Ha a vész eléri a Házat, majd szembeszállok vele!
– Majdnem az ostobaságig makacs vagy! Miért nem próbálod megengesztelni őket a kesztyű felvétele helyett? Adj valami ajándékot annak a gőgös Niladus Harimnak, azzal talán megszelídítheted haragját!
– Soha! Ezzel csak elismerném, hogy bűnös vagyok öccse halálában! – tiltakozott Feris Ghati.
– És nem?
Anyám gyorsan csattanó kérdését hosszú csend követte.
– Nem – válaszolta végül kurtán a férfi, aztán újabb néma hallgatás borult rájuk.
– Hiszek neked – szólalt meg végül anyám.
– Köszönöm! – sóhajtott fel megkönnyebbülten Feris Ghati. – De ne beszéljünk ostoba politikáról! Azt bármelyik unalmas képű tanácsadómmal megtehetem! De most, hogy csodás tekinteted arany fényét veted rám, inkább feledném a gondokat…
Ismét hosszú csend következett, amit csak a függöny lágy susogása tört meg néha. Aztán anyám szólalt meg, halk, szomorú hangon.
– Lassan lejár az időm…
– Még egy perced bizonyosan van! – felelte gyorsan és mohón a férfi.
– Még egy, és aztán még egy, és még, igaz? De nem, mennem kell. A lányom hamarosan keresni fog.
– A lányod… – suttogta tétován a férfi. – Nester Laryan Ylla… – tette még hozzá. Hideg érintésként siklott végig a hátamon, ahogy nevem említette.
– Laryan Ylla. Nem Nester – figyelmeztette anyám szigorú csendességgel.
A férfi hallgatott, talán zavarában, majd tettetett könnyedséggel folytatta.
– Ah, szóval azt mondod, utánad jön. De miért tenné?
– Ismerem, szerintem már elindult megkeresni. Ő nem csak figyel, de lát is, észreveszi, ha valami baj van!
– Gondolod, veled törődik, amikor a Korona összes ficsúrja a lába előtt hever, csak intenie kell? – kérdezte enyhe gúnnyal Feris Ghati. – A mai éjszakán ő itt a legszebb!
– Te így látod, mert elfogult vagy, de pártatlan tekintetek előtt ő is csak egy fiatal lány, semmi több! – intette anyám a Nester Ház fejét, pont azon a hangon, amivel engem szokott volt megfeddeni, ha túlzó dicsekvésen kapott. – Nem tolonganak házunk ajtaja előtt a kérők!
– Eh, és akkor máris el kell hozni ide, és annak a vén Laryan Eona boszorkánynak a kezébe adni, hogy végimutogassa, mint valami vásári portékát! – mordult fel Feris Ghati, hangjában igaz felháborodással. – Hisz tudod, csak szólnod kell, és választok neki megfelelő férjet. Ha kell, a kelengyéjéről is gondoskodom! Ez a legkevesebb, amit megtehetek érted!
– Lehet, hogy ez a legkevesebb, de nem teheted meg! Pletykákat szülne, és ezt nem engedheted meg magadnak! – felelte anyám halkan, majd határozottan folytatta. – És most már menj!
Kis csend után csizmasarok koppant, mintha a férfi meghajolt volna.
– Legyen! A hölgy kívánsága parancs, most és mindörökké!
Ezzel Nester Feris Ghati egyszerűen eltűnt, oly hirtelen és felfoghatatlanul, mintha eggyé vált volna a könnyű, hűs huzattal.
Anyám még várt egy kicsit, aztán ő is elindult. Ott lépett el előttem, fél karnyújtásnyira, felemelt fejjel, mint egy királynő. Kint kicsit megigazította a vállát fedő kendőt, és eltűnt a báli forgatagban. Hosszan bámultam utána, tekintetemet önkéntelenül is fogságba ejtette a kendő fehér-arany mintájától oly nagyon elütő, vérvörös bojt.

A Koronában töltött est után egy holdnappal Redan Utanyss teára volt nálunk hivatalos, amit követően meghívott csónakázni. A Cseresznyefák csatornáján siklottunk végig, egy karcsú, ébenfekete tolonon. Körülöttünk az aranyként égő, koratavaszi napfényben fehér szirmaikat hullatták a fák virágai.
– Mint a hófúvás! Igaz, kisasszony? – nevetett udvariasan Utanyss.
– Maga már járt a hegyekben? – kérdeztem vissza hökkenten. Láthatóan megdöbbent, és egy pillanatra zavarba jött.
– Nem, még sosem jártam a városon kívül! – felelte végül magától értetődő hangon. – Miért kérdezi?
– Csak abból gondoltam, hogy a hófúváshoz hasonlítja a virágszirmok hullását. Itt, Sytitsben nem gyakori az ily zord időjárás! – magyaráztam őszinte lelkesedéssel, de aztán még mosolyogva hozzátettem. – Ám jobb is így! Hisz már egy egyszerű fagy is mennyire megbénítja a város közlekedését!
– Valóban! Azt mondják, hogy kint, a tavakon, még hatalmas hóbuckák is feltorlódhatnak a jégen! El nem tudom képzelni, hogy akkor hogyan lehet ott eljutni bárhova is, ha sem a hajók, sem a szánok nem járhatnak! – felelte Utanyss, aztán együtt szörnyülködtünk a borzalmas feltételezésen.
Mire a virágok nyomán megjelent és sötétvörösre érett a cseresznye, Redan Utanyss megkérte a kezem.

Leengedem a tollat, majd lassú mozdulatokkal felkelek az asztal mellől. Odasétálok a kabin fala melletti ládához, felnyitom tetejét, és megszemlélem tartalmát.
Már csak két üveg maradt. Tényleg hosszú volt az út, itt az ideje, hogy révbe érjünk!
Kiveszem az egyik borospalackot, és körmömmel pattintom le a pecsétet dugójáról, mely szerint jóféle délardún italról van szó. Aztán határozott mozdulattal az asztal széléhez csapom az üveg nyakát.
A bor vörös áradatként bukik elő. Fáradtan nézem, ahogy felfut, majd nagy cseppekben lehullik, és tócsába gyűlik a padlón. Mint a vér!
Aztán töltök az ezüst kupába, és folytatom az írást.”

J.Goldenlane a Vizek sodrásában című regénye letölthető innen: nester