Bea – Pyarroni dal

Három-négy főt várok a kaland lemeséléséhez a 6. napon, ami a P.sz. 3719-ben, Új-Pyarronban játszódik. A karakteralkotáshoz a Hősök Napja legutóbbi verziója lenne a legjobb, illetve egyetlen megkötés van: a karakternek legyen valamiféle pyarroni érdekeltsége.

Az utcákról folyamatosan özönlő embertömeg egymást lökdösve tolongott a mártírhalált halt Ellis hekkának szentelt térre; mindenki az attrakcióra volt kíváncsi, és aki késve érkezett is tudta, hogy a lényeg még csak most következik.

-Hölgyek és urak! – Kiáltotta a látványosságot vezető, kora negyvenes, simára borotvált arcú férfi, aki kék felöltőt és testhez álló, ezüst-kék csíkos nadrágot viselt, nyakában pedig széles bíborszín selyemszalagon a herceg körzeti szolgabírójának ezüst csillaga függött. -Suessa que Domyr!  -Ismételte meg szavait a toroni ajkúak kedvéért, egy színpadias hatásszünet után. –Ez a nap az igazság napja! A bűnösök megbűnhődnek! Akiket ez idáig– Tapsvihar és éljenzés nyomta el Bellarmin Szolgabíró hangját, aki rutinosan ünnepeltette magát, még el nem halkult kissé a sokadalom. -Azok az emberek, akik ez idáig az emelvényre léptek, kisebb bűneikért, kisebb büntetéseket vihettek haza, a város elismeréseként. –Izgatottság hulláma söpört végig a nézőkön: közeledett a várva-várt finálé. –A most következők bűntetteitől a lélegzetük is eláll majd; rémület csiklandozza meg hátuk közepét, hölgyeik sikítva omlanak karjaikba.

A fiatal nő elfintorodott a szolgabíró szavait hallgatva. Nem kedvelte az efféle szórakozást; mind neveltetése, mind lelkiismerete ellenezte a mások szenvedéséből gúnyt és viccet űző harsány férfi előadását.

Ám a tömeg tapsolt és éljenzett, amikor a pódiumra vezették a bicegő szakadt ruhás, ápolatlan dzsadot. Bellarmin méltó büntetésről beszélt, majd a kalóz egyetlen ép lábát háta mögött vasalt kezeihez erősíttette. A szerencsétlen férfi nyakába vetett kötéllel egyensúlyozott, még a szolgabíró humorosnak szánt megjegyzésekkel teletűzdelve felolvasta bűnei lajstromát. Mikor ezzel végzett, biccentett a hóhérnak, aki fekete csuklyás maszkkal takarta el arcát és a divathoz hűen, felsőruházat helyett dagadó izmokat viselt. Szarvasbőr nadrágját hatalmas övdísz ékítette, mely céhének szimbólumát, a kötélhurokban függő lámpást mintázta. A jelre egy fürge mozdulattal letépte a kalóz csonka lábához szíjazott fa alkalmatosságot, majd diadalmasan megrázva a közönség közé hajította. A szerencsétlen akasztott groteszk kapálózásba kezdett, melynek végül a hóhérsegéd vetett véget, mikor nekifutásból a himbálózó férfi derekára ugrott, s így teljes testsúlyával megrántotta azt. A dzsad nyaka elsőre eltört, de a piros-fekete csíkos ruhába bújtatott törpe növésű segéd még percekig a karjába csimpaszkodva hintázott.

A nő undorodva nézett végig a pódiumon: a résztvevők szabályosan lángoltak az érzelmek síkján, kiváltképp Bellarmin. Asztrálteste vadul lüktetett, öröm és büszkeség lángjai ölelték körül a nagyravágyás parazsát.

Huszonéves lányt rángattak fel a pódiumra, ruháját sárgás-barnás ürülékfoltok és vér piszkították be – ami hosszú börtönben töltött időről árulkodott. Orwellának adott hódolattal és méreggel való gyilkossággal vádolták, de ha mindez igaz is volt, asztráltestén ebből mi sem látszott; odaát egyetlen, vastag köpönyeget viselt csupán: a félelem sötétkék leplét.

A nőnek kényszeríteni kellett magát, hogy leemelje tekintetét az elítéltről és a színpadról. Összpontosítania kellett, hogy minél többet megtudjon majd a férfiról, aki miatt idejött. Alig több, mint egy hete beszélt vele és ha akkor valaki azt mondja, hogy ma itt fog állni a kivégzésén, biztosan bolondnak bélyegzi az illetőt. Személyesen akart vele találkozni, de a gárdaparancsnok nem engedte be hozzá, azt pedig nem akarta, hogy álcája veszélybe kerüljön. Ő volt Pyarron számára az elsőszámú információforrás és, mint békeidők kémjeinek, ugyan kötelessége volt, hogy a lehető legtöbbet megtudja az esetről, ám ez nem veszélyeztethette fő feladatát: az udvar és a város híreinek gyors és pontos áramlását. A háború tépázta ország nemcsak, hogy lábra állt, sikerrel vette a Manifesztáció szülte nehézségeket is. Pyarron erősebb, mint valaha, ám ezt az erőt ezúttal nem seregek és nem is az Istenek testesítik meg. A papi szék szemei, fülei és kései azok, akik a szövetségek, barátságok és tartozások ápolásáért felelősek. A nő is egy közülük.

Miközben az orwellánus lány darabjait eltűntetik a vér áztatta faemelvényről, mantraként idézi fel esküjének szövegét, mely mindig segítette a bizonytalan helyzetekben – éppen, ahogy mesterei megjósolták. „…én, ki látom a láthatatlant, érintem az anyagtalant, olvasom a jelek nélkül írottat; bírom Dreina feltétlen hűségét, Kyel hajlíthatatlan igazságát és Krad bölcsességét. Nincsenek előttem falak; akaratom víz, mely befolyik a legkisebb rések közé és jég mely szétfeszít minden akadályt…”

-Mielőtt újabb igazságot szolgáltatnánk, arra kérlek titeket, Igaz Erioniak, emlékezzetek meg egy emberről, aki sokat jelentett Godorának és még többet önnön hazájának, a büszke Pyarronnak.– Bellarmin ünnepélyesen kihúzta magát, mikor határozott, erős hangján megszólította közönségét. –Igen, már hallom ajkatokon csendülni a nevét: Gizemil Citrasilpis! Nem csak művész volt, de szeretni való és tisztességes fiatalember, aki itt, Erion városában teljesedett ki a festészetben. Halálával temérdek barátot hagyott magára, s még egyszer annyi összetört női szívet. –Csak halk zúgolódást, köhécselést lehetett hallani, amíg Bellarmin lehajtott fejjel cövekelt az emelvény közepén, aztán felemelte tekintetét és vádlón az ég felé mutatott jobbjával. –De barátaim, e nemes férfiú halála nem istenek akarata volt! Gyilkos járt házában! –S ezzel az éppen a lépcsőn felbukkanó férfira mutatott, mintha csak arra várna, hogy ujja hegyéből villámok cikázzanak elő, hogy halálra sújthassa velük a bűnöst.

A nő alig ismerte fel a lovagot: csupán egy kopott nadrágot és egy lenge vászoninget viselt, mely látni engedte hirtelen lesoványodott –nemrég még izmos alakját. Hullámos barna haja zsíros tincsekben lógott egészen a mellkasáig, komor árnyékot vetve ráncok barázdálta arcára. Régi büszke tartása a múlté volt; válla megereszkedett, karjai ernyedten lógtak, térde meg rogyott. A nő próbált olvasni a tekintetében, ám az nem ezt a világot szemlélte. „Merre jársz, Insan?”

-Ez az ember hajdan a pyarroni Dreina kegyét élvezte, s lovagnak adta ki magát. Úgy tűnik a kardja markolatánál jobban illett a kezébe a fojtózsinór! –A tömeg hangosan fújjogott, míg némelyek válogatott sértésekkel próbálták túlordítani a kakofóniát. Csak Bellarmin heves gesztusai tudták megzabolázni az indulatáradatot. –A bűnös vallott: beismerte tettét és azt, hogy még istene is elpártolt mellőle förtelmes munkáját látva, mikor hetekkel a gyilkosság után ráeszmélt az igazságra. Talán Dreina helyett véletlenül Dellához küldte imáit! –Harsány röhögés és zúgolódó megjegyzések keveredtek, ahogy a pyarroni istenek némely híve rossz néven vette, hogy az erioni csőcselék ennyire nyíltan kigúnyolja vallásukat.

Az asztrálsíkon Insan Rostqavl halvány, szürkés-barnás folt volt, tele repedésekkel, sötét foltokkal. Bizonytalanság, betegség fakította el a színeket, az egyre sűrűsödő bánat és csalódottság pedig elkezdte széttépni lelkét. A nő még megengedett magának egy gyors bepillantást a hajdani paplovag elméjébe, hátha itt megleli a válaszokat, amikre Pyarron kíváncsi. Ám a látottak e-helyett csak még több kérdést vetettek fel. Insan szelleme a végletekig gyötört és kimerült volt. Az erős személyiség helyét egy szolgákéhoz hasonlatos, gyenge jellem vette át; halvány árnyéka volt csak a lovagnak, akit a nő ismert. Átokra, rontásra gyanakodott, de ha volt is mágia a dologban, nyoma nem maradt.

Az elítéltet egy rönk elé térdeltették, a hóhér kezébe vette fényes bárdját, mire a tömeg egy része felháborodottan szidni kezdte őt és céhét, ezért inkább lemondott a tompított élű látványosabb fegyverről és elvette a hajdani lovag pallosát segédjétől.

Insan asztráltestét hirtelen a megnyugvás hűs fénye árasztotta el: akarta a halált. A nő lehunyta a szemét, mikor a pallos lefelé lendült és mire kinyitotta, már csak a csonka testet látta eldőlni a tönk mellől. Nem tudott magyarázatot adni a történtekre, tudott azonban mást, amit rajta kívül csak kevesen, s azok is mind a messzi Pyarronban voltak. Insan nem ölhette meg a festőt, mert nem volt Erionban, mikor meggyilkolták. Hogy is lehetett volna, hiszen őt a Papi Szék küldte, hogy nyomozzon Gizemil gyilkosa után? De vajon ki és hogyan képes arra, amit a pyarroni inkvizítor lovaggal tettek? Kíváncsi volt, kit bíz majd meg az Inkvizítorok Szövetsége, hogy kivizsgálják az esetet.