Közeledik a meleg évszak, és vele a II. Hullámkirály Találkozó! Ami ugyan nem tábor, ám a várható jó időre és a víz közelségére való tekintettel meginvitálunk titeket egy 0. napra a találkozó előtt, ami kiváló alkalom a játékos csapatok össze és más szerepjátékos tevékenységek folytatására. Ennek helyszínéül ugyancsak a Zánkai Erzsébet Tábor nyújt helyszínt:
Ha az éj csendes nyugalmát akarod élvezni – Kétágyas szoba: 3500.-/fő/éj
Ha pedig az Ősök árnyékában tábor előtt is táborhangulatra vágysz: 10fős szoba: 2000.-/fő/éj
Ugyanez érvényes arra, ha a találkozó után tovább szeretnétek élvezni a többi résztvevő társaságát, vagy csak nincs kedvetek még hazaindulni a Balaton mellől.
Szót kell ejtenem továbbá arról, hogy a karakteralkotásunk hamarosan végső formát ölt, és a XIII. Hősök Napja után lesz elérhető.
Végül a leglényegesebb pedig: a történetre való ráhangolódáshoz olvassátok ezt a hangulatkeltőt Tanti tollából.
Váratlan vendég
A predoci Hatküllő zsúfolásig megtelt, de most jóval csendesebb volt, mint máskor. Az emberek halkan beszélgettek a boroskupáik fölött, és a fogadós sem énekelt duhaj bordalokat érces, kissé hamis hangján. Tegnap egy olyan emberrel lett szegényebb ez a gyönyörű város, ki szerette, becézte, és rengeteget tett érte. Szegény öreg Serradir… Azt beszélik, ama régi szüret ásta alá az egészségét, midőn egy vetélytársa bepanaszolta az Inkvizíciónál. A fogadó vendégeinek egyike sem ismerte, hisz senki sem volt bejáratos a legfelsőbb körökbe, de a legtöbb hefremini aranyszívű, igaz embernek tartotta, és sajnálta, hogy a Hallgatag Úr magához szólította. Városszerte számtalan tósztot ittak a Kárpiton túlra távozott főnemes emlékére. A legtöbbek szerint ez lesz a legnagyobb, legpompásabb temetés, amit a város valaha látott.
Az egyik sarokasztalnál egy háromfős társaság kortyolgatta a hegy rubintos levét. Ketten egyszerű ruhába voltak öltözve, munkásembereknek tűntek a harmadik azonban finom szabású öltözéket viselt. A vállas cserepesmester ismét teletöltötte a többiek kupáit, és nekik szegezett egy kérdést.
– Szerintetek az a kakukkfióka Tolglen eljön az apja utolsó útjára?
– Nem kakukkfióka az – felelt a deres hajú fuvaros. – Csak annyi, hogy a nagyapjára hasonlít jobban. Kiköpött mása az öregnek.
– Igazat beszél – szólalt meg az asztaltársaság legifjabb tagja. – A mesterem bejáratos a din Thisek pinceerődjébe, látta a portréját, és a szakállt leszámítva olyanok, mint két tojás.
A többiek emésztették egy darabig a választ, majd a cserepesmester törte meg a csendet.
– Sajnálom, hogy nem jutottál el Pyarronba, Cahar.
– Ne bánkódj, cimbora! Én sem teszem. Derra Luor nemrég tért vissza az éves megmérettetésről, ahol döntőbíráskodott, és elmagyarázta nekem, hogy még nem vagyok felkészülve, még nem sugárzik a harmónia a képeimből. Majd jövőre. Biztos vagyok benne, hogy a Csillaglantos a kegyeibe fogad majd! – válaszolt az ifjú, és az eltökéltség lángjai lobbantak fel a kék szemében.
– Így is lesz, fiam. Tehetséged van hozzá, Kyel rogyassza rám az eget, ha ez nincs így! Az a ló, amit megfestettél, olyan élethű lett, hogy azt hittem, felrúg. Ha már lovak. Hallottátok, hogy meghalt Gholin, a patkolókovács?
– Nem én – képedt el a fuvaros, aki eddig az egyik új szolgálólányon legeltette a szemét. – Az az ember vasból volt, Lygor! Én se voltam gyenge legénykoromban, láttatok volna, mikor a fekete csikóért birkóztam a gralligani vásárban, de az utóbbi hat évben rendre Gholin nyerte a város legerősebb embere címet.
– De meg ám, Porlis! Összecsuklott a nyílt utcán, mintha villám vágott volna beléje.
– Kár érte is, ő is jó ember volt, és nagyon szépen dolgozott. Igyunk az emlékére! – emelte fel kupáját az öreg kocsis.
Pár perc múlva Cahar Erexis felemelkedett a székéből, és megtörölte borfoltos szőke bajuszát.
– Lassan mennem kell, barátaim. Holnap el kell mennem a Hurikertbe, hisz tudjátok, meg kell festenem a madámot, a szépséges Shanazt.
– Hej, lehet, nekem is piktornak kellett volna állnom – mordult fel elismerően Lygor, és tömködni kezdte a pipáját. – Sosem voltam még abban az úri bordélyban, de néha látom az utcán, és még mindig csudaszép az a fehérnép…
– Fehérnép? – rikkantott a kivörösödött képű fuvaros, nem törődve a csüggedt hangulattal. – Hisz az a dzsad boszorkány barnább, mint ez az asztal! De azt mondják, jobban tudja, mi kell a férfinépnek, mint a Lótusz Leányai.
– Akár közéjük is állhatott volna annak idején, hisz avdali, a mi isteneinkben hisz – mondta a fiatal festő. – Meg is ütheti miatta a bokáját. Nyílt titok, hogy nagy összegekkel támogatja a sejki család visszatérését, és emiatt veszélybe kerülhet az élete. Suttognak egy fanatikusokból álló gyülekezetről, mely a próféta ellenségeire vadászik.
A cserepesmester és a fuvaros buzgón bólogattak. Egy mellettük ülő csontos arcú, hasított szemű, varkocsba font hajú Nasti vándorkalmár, aki egy ideje már hallgatta a beszélgetésüket, közelebb hajolt, és megkérdezte, mire gondolnak.
– Ezért van ennyi dzsad itt a Manifesztáció óta – magyarázta neki Lygor. – Avdaliak, akik nem tudnak hazamenni, mert különben erőszakkal visszatérítik őket az őseik hitére. Keserű kenyér az ilyen sors.
A fuvaros is belekottyantott a beszélgetésbe, Cahar pedig úgy érezte, ideje távozni. A három kupa bor a fejébe szállt, érezte, hogy Noir nehéz ujjai simogatni kezdték fejét, és akkorát ásított, hogy megroppant az állkapcsa. Kezet rázott a barátaival, fizetett, majd az ajtó felé nyomakodott a tömegen keresztül. A diófából ácsolt vén jószág azonban váratlanul kitárult, és egy megtermett, veszélyesnek tűnő alak lépett be, kinek láttán a jelenlévőkben meghűlt a vér. Az enysmoni, a sivár, irgalmatlan puszták szülötte ocsúdott fel legelőször, byzonszarv nyelű kése villámgyorsan elhagyta a csizmája szárát, Cahar ajkán pedig hihetetlenkedő rikoltás kélt.