Az Ősök Árnyékában szerepjátékos tábor folyamán egy újabb hagyományos „újrajátszás” keretében a XI. Hősök Napja kalandmodulját mesélném le azoknak akik még nem, illetve akik megint átélnék a történetet, esetleg egy újabb aspektusát fefledezve, más irányból megközelítve. A történet a Vinisila alföld keleti részén veszi majd kezdetét, időpontja pedig P.sz. 3718.
3-5 fős csapat jelentkezését várom majd, akik szabadon dönthetik el, hogy a Dicsőségpontok Rendszeréhez tartozó karakteralkotások közül melyikkel szeretnének érkezni, a megkötés csupán az, hogy mindannyian ugyanazt a metődust használják majd, Van lehetőség rá, hogy egymást nem ismerő karakterek verődjenek össze, ebben az esetben külön küldék majd el a karaktereket és az előtörténetet és nem kizárt, hogy ekkor mindenkinek személyre szóló feladata, titkos küldetése is lesz a kaland folyamán (de lehet hogy nem …).
Természetesen arra is van lehetőség, hogy az ÁTJÁRHATÓSÁG szellemében bármely idei rendezvényen részt vett karaktert átalakítás nélkül szerepeltesse a játékosa, ebben az esetben rá nem vonatkozik a csapat döntése a választott rendszert illetően.
A kaland egy elsősorban nyomozásra és szociális interakciókra épülő szövevényes történet Shalafi tollából, ami azonban megfelelő érzelmi tölteteknek és (ha a csapat úgy dönt) húzós akciójeleneteknek is elég teret ad így reményeim szerint minél többen megtaláljak majd benne amit keresnek. Igyekszem az eredeti kalandhoz a lehető leghűségesebben mesélni, de fenntartom a lehetőséget, hogy improvizációval és egyéni mesélői stílusommal azoknak is meglepetést nyújtsak, akik „kívülről ismerik” már A zenedoboz tartalmát.
A Kastély ura?
Keservesen zuhogó eső csapkodta a spalettákat, a szél pedig be-be lopódzott a kastély falai közé. Csupán néhány magányos fáklya világította be a hosszú folyosót. A léptek zaja nagyokat koppant a kövezeten, ahogy egy alak végighaladt a megkopott festmények között. A szobában még a gyertyák sem égtek csupán egy kisebb lobogott a kezében, ami eredménytelenül próbált küzdeni az éjszaka sötétjével. Néhány pillanat erejéig körbenézett a szobában majd az asztalra letette a gyertyát, hogy kilépjen a balkonra.
Egy villámlás világította meg a kertet, az alak pedig összébb húzta kabátját és a korláthoz lépett, hogy körbenézzen az udvaron. Csendesen bólogattak a fák a távolban és csak a körvonalait lehetett kivenni a sövények keretezte útvesztőnek. A kert minden egyes részletének színt kölcsönöztek a fel-fel derengő emlékképek. Az emlékek amiket nem tudott hova tenni, nem tudott arcokhoz vagy időpontokhoz kapcsolni. Olyan régen voltak, hogy már nem is emlékezett rájuk tisztán.
Mintha valakivel kergetőzött volna a sövények között, egy pillanatra mintha ismét érezte volna valaki érintését a vállán, de mielőtt megragadhatta volna az emlékképet tovasuhant és minél jobban próbálta megragadni elméjével annál inkább kisiklott tudatából. Mérgében a kőkorlátra csapott, minden erejére szüksége volt, hogy megnyugtassa elméjét. Talán már túl idős vagy csak álmodta azokat. Szeme sarkából mozgásra lett figyelmes, tekintetét oda fordította, de a hosszú szökőkútban semmi sem mozdult, még a víz sem, pedig meg mert volna esküdni rá, hogy több alakot is látott mozdulni egy pillanattal korábban. Biztos csak a fáradság teszi ezt vele és csal játszi képeket szemére.
Megrázta fejét, hogy hajából szerte csaptak a kósza hajszálak, majd arcát az égnek emelte, hogy megkeresse a holdat, de mind hiába hiszen az bátortalanul elbújt a dühös felhők között akik úgy ontották magukból az esőt mintha el akarnák árasztani a világot keserűségükkel. Ahogy a cseppek kopogására figyelt meghallott a távolban másfajta hangokat. „Nocsak” gondolta meglepetten, kik lehetnek azok. Ismét végigsietett a folyosón és a bejáratban néhány fekete köpenyes sziluettre lett figyelmes. Leemelt egy fáklyát a tartójából, kicsit kiegyengette ruháját, hogy méltán tudja fogadni vendégeit, hiszen itthon kell lennie, ha már ő van a kastélyban és azok most érkeztek!
Huhú szabad jelentkezni?
22.én azaz jövő hét hétfőn nyílik meg a jelentkezés