Ezennel elétek tárjuk a Nyári Tábor főkalandjának második hangulatkeltőjét. A héten egy harmadik is érkezni fog. Ne feledjétek, hogy a jelentkezési határidő közeledik és, hogy a közös előtörténethez mindenképpen írjátok oda, hogy a csapat melyik bemesélést választotta a három közül.
Hatalmasok
A késő délutáni nap fénye nyalja végig a templomkupola tetejét, ahogy a nyüzsgő Ifini utcákból ráfordultok az Aranyúrnő útjára. A kert virágzik a lágy nyári szél oltalma alatt és kacagva hajolgat a Tűtorony felől érkező hűs áramlatok elől.
Az olajfák közti utolsó lépéseiteket már egy ifjú szerzetes figyelme kíséri végig.
– Tisztafényű Adron havát, legyenek üdvözölve! – köszönt mély alázattal és félszeg csodálattal, amint az oszlopok és olajfaágak ölelkezése által alkotott kapuhoz értek. – Ne habozzanak, ha esetleg segítségükre lehetek. – s enyhén meghajol.
– A kalandozók hozzám érkeztek Akaris. – töri meg a pillanatot egy határozott, tekintélyes hang, amikor átnyújtanátok az invitálást, minek tartalmát nem is olyan rég még az Aranypecsét óvta.
Akaris mélyen meghajol, ahogy a Hűséges elétek lép.
Regnore Sedhlim, a Hűséges, Dreina egyházának vezetője, a Pyarroni politika legfőbb mestere, hosszan, mélyen néz titeket, mintha csak a lelketek mélyére látna. Majd egyszer, talán igaz pyar hitetekben meggyőződve, megfordul, int hogy kövessétek és elindul a templom felé.
Kimért léptekkel, melyek a délvidék lerangosabb udvarait taposták évtizedeken át, lélegző szakrális tekintélyként vonul a szobrok közt. Arca pontosan ugyan olyan merev, keményvágású, mint örökké figyelő testvéreié.
A Szent Liachus szobra melletti apró oltárhoz lép. Vaskos aranyláncon lógó szentszimbóluma megérinti a márvány oldalát, ahogy lehajol és az oltár mellett lévő ládából egy marék búzát emel ki és szórja az áldozó tálba.
– Az igaz szentélyekben a Fohászok Hava egész évben tart. – A ládában lévő másik két tárolóból pedig friss szőlőt és olajbogyót vesz ki. – Szent Liachus, folytatja a böjtöt helyettünk az év minden további havában.
A mozdulatsor végén rátok néz, tekintete rezzenéstelen arccal fürkészi lelketeket egy pár pillanatig.
Tovább haladtok. A templom udvarát élet és megannyi apróbb épület tölti meg. Iskola, könyvtár, írnokház. Egy hatalmas márvány lépcsőn felérve, elétek tárul az Úrnő háza teljes pompájában. A Hűséges egy hátsó dolgozó szobába vezet titeket, ami láthatóan a látogatók számára elzárt részen található.
Belépve, a padló fehérmárványának szakrális kisugárzása, bármily hitetlent szembesít vele, hogy a szent kegy, igenis jelen van az elemi sík ezen a pontján is.
Hellyel kínál, ő pedig az asztal mögé lép és ismét végig mér titeket.
– Köszönöm, hogy ilyen hamar eljöttetek. – mondja a gránit lágyságával. – Legutóbbi kalandotok után, a Panteon helyi felhajtói hamar hírül vették, hogy a városba érkeztetek. Én pedig örömmel küldettem értetek. De kérlek, hagyjuk a formalitást, – int le titeket. – mindannyian nagyon megtiszteltnek érezzük magunkat és így tovább és így tovább… Hagyjuk a feles szavak játékát a nemesi udvaroknak, s szent tanácsoknak. Nyilván az érdekel, hogy miért vagytok itt. Vagy esetleg az, hogy ÉN mit keresek ezen a hitehagyott, megkeseredett, taszító, szánalomra se méltó helyen… Biztosan hallottátok, hogy akármennyire is nem vetette meg az aszisz földben az Aranybúza a magjait az elmúlt évtizedekben, mi újra és újra igyekeztünk az úrnő kegyét elhozni a Fekete Földre, is, hogy felkészülhessünk az előttünk álló politikai változásokra. – szónokol kőarccal, ridegen.
– Megannyi helyi nemes, herceg s hercegkapitány húzott már hasznot Pyarronból. S még ennél is többen a Szent Város lekötelezettjei. – miközben beszél az egyik polchoz lép, felnyitja egy kis láda tetejét, s ujjai közt átfuttatja a benne lévő földet és egy pillanatra elvész az elmúlt évtizedek labirintusában. – Larmaron földje. Az első marék, amit az Űrnő új-pyarroni templomának alapjánál kiástak.
Egy csipet földet szór az asztalon lévő mérleg serpenyőjébe.
– Az Aranyserpenyő felkerült a mérlegre és annak nyelve lassan elmozdul. – néhány pillanat hatásszünetet tart, majd folytatja. – Több lovagot, szerzetest, felszenteltet is mozgósítottunk a régióban. Ennek oka például az is, hogy jelenleg senki nem tartózkodik itt a sajátjaink közül, aki, legalábbis egy ilyen kényes helyzetben, a nevünkben eljárhatna.
Hogy ne raboljuk egymás idejét mielőtt elköteleződnénk, van egy helyi csoportosulás, akik, ha az információink igazak, tudtukon kívül egy hozzánk közelálló tárgyat birtokolnak. Nem tudni, hogy ostobaságuk, a Quirron levegője, vagy talán a Fekete Föld maga vakítja el őket és ezért nem veszik észre, vagy csak valaki csapdát állított, hamis hírekkel. A jelenlegi helyzetben nem engedhetjük meg, hogy a jelenlévő pyarr udvarhoz köthessék, ha esetleg bármi balul sül el. Viszont, – emeli ismét rátok a szemét. – mind tudjuk, hogy senki nem okolhat egy birodalmat, kalandozók tettei miatt. – húzódik hűvös politikairagadozó mosolyra az arca…
Az ajtó felől dühös léptek öblös hangja hallatszik, majd kisidő múlva, az ajtó mindkét szárnya kopogtatás nélkül ki tárul és felfedi a léptek tulajdonosát.
– Sedhlim!!! – visszhangozza az oroszlán morgását a terem. – Megegyeztünk, hogy ez az Ügy közös. Így együtt járunk el az Ítéletig! – Ősz, nagyszakállú, jégkék tekintetű, szikár egyházfi, aki már a hatvanas éveit taposhatja. Kopaszodik, homlokán jókora zsírmirigy éktelenkedik, arckifejezése alapján pedig nem egy vidám ember benyomását kelti. Továbbra is forrongva, elviharzik az asztalig és láthatóan csak ekkor vesz észre titeket.
– Dreina hozott kalandozók, megtisztelő, hogy ily hamar válaszoltatok a hívásra! – bólint felétek erőltetett nyugalommal. Majd visszafordul a Hűségeshez. Néhány pillanatig két gigászi akarat feszül egymásnak és talán az Egyház egyik legnagyobb vitájának lehettek szemtanúi, ahogy a mogorva, szoborarcú Hűséges és a tomboló Nagymester tekintete szikrákat és gondolatokat szór egymásra.
– Kényes ügy!? Ne nevettess! Ti titkárok, tanácsadók… – csattan fel egyszer csak din Pagben, s észre sem veszi, hogy annyira elragadta a hév, hogy most már szavait hangosan harsogja. – Mi vagyunk a Hit mely felvonultatja az embereket a Törvénynapjain, mi vagyunk a Vas mely betartatja az Űrnő törvényeit meddig csak a keze elér, s néha tovább is, és mi vagyunk a Hűség mely nem engedi magát elragadtatni eme hatalomtól!! Rognum eldobta a pallost hogy diplomáciával, gazdasággal és joggal foglalkozzon… Talán eljött újra a pallos ideje.
A Hűséges arcán egy enyhe árny villan át egy szempillantás erejéig, s vész el rögtön annak mogorva gödreiben.
Még néhány szívdobbanásig kimaradtok a ki nem mondott szavak áramlásából, majd din Pagben nektek háttal az ablakhoz lép és kitárja az eddig zárt sötételőket.
Az Aranyóra fénye azonnal rátok szakad, megtörik a márványon és követeli magának a szoba legfélhomályosabb pontjait is. A tündöklő narancs árnylatokban és a szél által bezúgó tökéletes Adron havi naplemente ölelésében fordul felétek a Hűséges ismét.
– Most hogy ezen az apró jeleneten túl vagyunk… A kérdés adott. Egy helyi szekta, egy lehetséges pyar szenttárgy és néhány megkötött kéz a szükségben.
Az Oroszlánszív Nagymester is felétek fordul, az ablaknál támaszkodva, keresztbe font karral. S az utolsó szavakat ő veti felétek.
– Nos, vállaljátok?