Luis Saul újabb regényét adta ki a cselesen kalózfejesre változtatott jelű Pirate, ám a könyv borítóján ugyanúgy a Tuan-zászló emlékeztet a MAGUS-ra. A borító a szokásos minőségű, ami jót jelent, bár ide is csak külföldi alkotó festményét találták, ami azért passzol a témához és a regényhez – csak a szőrszálhasogatóknak tűnik fel, hogy a syburri trónörökös a regényben végig fekete vértet visel. Nekem tetszett, hogy a díszítésből még a fejezetcímek eltérő, és szép betűtípusaira is futotta.
Maga a belső tartalom csak a regényre korlátozódik, sem a másik kiadó új divatját jelentő, önmagát ismétlő világleírás szeletek, sem szószedet – netán térkép nem egészíti ki, noha – erről még szólni fogok – az előbbi elfért, és kellett is volna a műbe. A könyv elején a fejezetek címe alatt még találunk évszámokat, ami segít elhelyezni a történetet Ynev történelmében, ez nagyon pozitív, az már kevésbé, hogy a könyv és a történet előre haladtával ez elmarad, pedig a tájolás itt is jó lett volna.
A cselekmény amolyan Luis-os, ennek minden előnyével és hátrányával. Részletesen nyomon követhetjük Atreq, a syburri trónörökös viszontagságait, a kalandozóvá válástól egészen a megoldás felé vezető út kezdetéig, a kötet ugyanis a ciklus első kötete, és folytatása következik.
A regény izgalmas és fordulatos, szerintem könnyen olvasható, követhető és magával ragadó, mégis érzékletes leírásokat, és érthető párbeszédeket tartalmaz – az csak az én ízlésemnek volt sok, hogy a szereplők igen gyakran szólongatják egymást, egy-egy nevet jelentő mondatot, kiáltást eredményezve – ez kicsit filmes – de legalább meg lehet jegyezni a nevüket. Ami azért sem hátrány, mert a főszereplő mellett viszonylag sok állandó szereplő kap helyet a történetben, mind saját jellemmel, kidolgozott és érdekes előtörténettel, ami megint csak igen pozitív.
A történetben, vagy inkább annak bemutatásában nekem nem tetszett a túlnyújtás, ami kifejezetten Saul-os elem. Azon már meg sem lepődtem, hogy a főhős hosszan szenved a műben, de a végső küzdelmek folyamatos feltámadásai, a „mindjártmeghal-deazértis” részeit szerintem erősen túlzásba vitte, sikerült felülmúlnia a hollywoodi filmes kliséket is. Az író azt is ismét bebizonyította, hogy a nagyoknál újabban divatos trágárság és közönségesség nélkül is lehet jó regényt írni, és akár közrendűeket is ábrázolni. A szálak bonyolítása, gombolyítása tetszett, bár néhol zavaros volt, főleg a végén, ám ez simán betudható annak, hogy csak első rész, majd a következőből kiderül. Mindemellett egész történetet kapunk.
A regény nem koncepcionális, azaz „csupán” egy főhős vagy csapat történetére koncentrál, nem valami nagy Ynev formálást vagy bemutatást tűzött ki maga elé, mégis számtalan aprósággal járul hozzá kedvenc világunk színesítéséhez és tovább részletezéséhez. A jégóriások kultúrájának bemutatása szerintem szenzációsan sikerült, noha hasznossága megkérdőjelezhető, akkor is hiánypótló. Emellett – amit én igencsak nagy értéknek tartok, különösen a jelenleg több nagy öreg írónál is jelentkező, divatos, sértett büszkeséggel vallott, semmihez nem alkalmazkodás, és jólmegmondás elvére – hogy Saul mesterien beépíti történetét Ynev már létező világába. Nem rest alkalmazkodni ahhoz, amit már leírt valaki korábban, így az összetartást, a világot erősíti, nem tovább darabolja. A Bestiárium számos eleme jelenik meg a műben – olyat is be mert vállalni, mint a Caput Drakonis szerepeltetése, ami érzésem szerint jól sikerült, és írótársa, Iyan Russel „homokozójába” is erősen betéved, ám semmit nem rombol össze, sőt, hozzátesz egy-egy tornyot a közösen épülő várhoz. Ezt példaértékűnek tartom, bár sajnos nem közelfogadott minden MAGUS író körben. További részleteket tudhatunk meg a khálokról, a Démonikus Óbirodalomról, de Harkun városát is sikerül a korábban megteremtett kereteken belül ábrázolni – hiába na, ritka az ilyen. Ezért is írtam, hogy elkelt volna egy szószedet, ugyanis tíz fölötti az eddig nem létező, új kifejezések száma a műben, amely kategorizálása és kibontása kívánatos lett volna.
Sajnos, bár nem tudható, miképpen alakul a történet, már kezd kibontakozni egy újabb ellentmondás a világban, ugyanis az eddig érintetlen syburri trónra kitalált család, a Desantes uralkodik a könyv szerint Psz. 3690-ben – bár nem biztos, hogy a szerző szerint marad is, mivel ez valószínűleg összefügg a trónörökös sorsával – de a „másik kiadó” a Manifesztáció II.-ben, alig pár évvel később egy egészen más uralkodót szerepeltet ugyanezen a poszton. Mivel ott nem sok jelentősége van, és a megjelenési dátumok is magukért beszélnek, akár szándékosságot is feltételezhetnénk, de ez már spekuláció volna.
A regény szerkesztésénél minden bizonnyal ügyeltek a részletekre – lám, a saját anyagok szerkesztés után ide is eljutottunk – erre bizonyíték a kevés hiba, ami a regényben előfordul, na és egy benne maradt megjegyzés is a lap szélén, ami az írók szokásos méter-láb hibájára hívja fel a figyelmet – sajnos ez a rész nem javításra, hanem mindenestül nyomtatásra került.
Az egyetlen felróható hiba, vagy inkább csak érdekesség, ugyanis a legendába sok minden belefér, az egykori ős-khál, az urait megtagadó, sorsát vállaló démoni harcos neve, amely egyáltalán nem egyezik meg a korábbi történetek (lásd: Egyezség) hasonló alakjával. Bár minden könyv csak ennyit vétene!
Mindent összevetve egy izgalmas, fordulatos történetet és jól megírt könyvet vesz a kezébe, aki úgy dönt, elolvassa a könyveket ontó Luis Saul legutolsó ám folytatásra tervezett művét. Csak el kell fogadni az író gyerekbetegségeit – vagy inkább jellemző stílusát – és cserébe nemcsak, hogy élvezetes történetet, de egy szépen épülő Ynevet is kapunk. Javaslom tehát minden MAGUS rajongónak a Syburr csillagát, azt gondolom, hogy a csak olvasók és a játékosok, kalandmesterek is érdekesnek fogják találni.
Korrekt kritika, de azért nekem Itt-mindenki-perverz-Syburrból elég volt a kalandbéli látogatás. Remélem, ez a trónörökös is tiszteletét teszi az Elana templom elf papnőjénél egy párnapos kis szado-mazo szeánsz erejéig 😀