John W. Castle: A nap papok titka – 2. rész (M.A.G.U.S. novella)

Az idei nyári folytatásos novellánk elkészültéhez nemcsak sok év kellett, hanem többek között a korábban már elkészült Ikrek szektájáról és fejvadászklánjairól szóló kiegészítő is. Ebben az anyagban sok olyan magyarázat van kifejtve, amelyből jobban megérthető a novella főszereplőjének háttere, egyes kifejezések eredete. Ezzel is szeretnénk az olvasott és a játszott Ynev közötti kapcsolatot fenntartani.

Az előző rész tartalmából: Caleb d’Avrem eléri Davalont, a Dwyyl-Unio fővárosát. Hamarosan megismerkedik egy északi lovaggal, akiről kiderül, hogy hasonló céllal érkezett mint ő maga. Miután együtt úsznak meg egy éjszakai rajtaütést szobát bérelnek egy fogadóban és felkészülnek a küldetésük következő lépésére, amit már egymás segítségével képzelnek el végrehajtani. A dwoon nép legszentebb városában azonban nem tudni elsőre, hogy ki a barát és ki az ellenség …

***

VI.

Döbbenetes volt, ahogyan a nap első sugaraira miként teltek újra élettel Davalon utcái és terei alattunk. Zsibongásuk hullámokban érkezett el a szobáinkhoz és annak ellenére, hogy egy szemhunyást sem aludtam türelmesen vártam, ameddig Isidor felébred a szomszédban. Amikor első jeleit meghallottam a légzésének megváltozásának én is készülődni kezdtem. Az asztalra készített tálba vizet öntöttem és a kikészített eszközökkel borotválkozni kezdtem. Közben hallgattam, amint a lovag nekiindul a szobának és váratlan megtorpanásából tudtam, hogy megtalálta a levelet.

Nem törődtem vele, gondoltam ez kiváló próbája le alkalmi szövetségünknek. Komótosan öltözni kezdtem és összetúrtam a fekhelyemet, majd beágyaztam. De Sedierta óvatos kopogtatására élénken feleltem, hogy bejöhet. Elhúzta a válaszfalat szobáink között és ő maga is teljes vértezetben volt már, bár az álom jelei meglátszottak tekintetében. Végignézett rajtam, mint aki nincs meglepve, hogy talpon talál, azután vetett ágyamra pillantott. Elégedett lehetett az eredménnyel vagy jól palástolta gyanúját, nem tudom. Együtt indultunk le az étkezőbe reggelizni.

Friss kenyér, forró tej és sonka várt minket. Más asztalnál láttam, hogy a dzsad népek kávéját isszák, aminek aromás illata hozzánk is elért. Isidor rendelt is belőle, én nem. Engem vallatni is lehetne az ízével, de lehet csak megszoktam más módszerekkel frissen tartani az érzékeimet. A lovagra láthatóan jó hatással volt, elégedett morgásából és szemei élénkségéből tudtam, hogy kezdi összerendezni magában a gondolatait. Hagytam, sokkal inkább lekötött az az alak, aki az ivó túlsó feléről alig felfedezhető módon figyelt minket. Persze, hogyha nem ismertem volna fel benne éjszakai látogatónkat nekem sem tűnt volna fel ilyen könnyedén.

– Az éjszaka látogatónk érkezett, Caleb – kezdett bele Isidor és magára vonta figyelmemet – nem tudsz róla valamit?
– Igazán? Mélyen alhattam, a Dwyll-Unió vándorútjai igazán fárasztóak egy magamfajta …
– … zarándoknak, gondolom. – a lovag kiélvezte az italából felszálló forró párát – Most is figyel minket?
– Igen – bólintottam, mintha csak újabb kenyér szeletélt nyúlnék az asztal túlfelére – a dwoonok papjának látszik. Napkorongos palást, ékes fejdísz, szent szimbólum … meg minden.
– Valóban nincs oka a saját fővárosukban elrejteni kilétét – hümmögött a lovag – Üzenetet hagyott nekünk, ami szerint napközépkör, a déli sugárúton a kapu felé fog minket várni valaki. A titkosszolgálat pecsétje volt rajta, hagyományos rejtjelezéssel szövegezve a levél.
– Nem is tudtam, hogy a tieidnek még a szövetségeseik között is ilyen óvatosnak kell lenniük …
– Általában nem is, de Davalon más … a dwoon nép más. Talán nem is a mi oldalunkon harcolnának, hogyha annak idején nem Toron támadta volna meg hanem valamelyik Hercegség. Akárhogy is, a szövetségest sem sok különbözteti meg az ellenségeiktől. Talán csak az, hogy néha szükségük van rájuk.
– Jó érzés, hogy néha szükség van a rosszfiúkra – mosolyodtam el őszintén – Akkor mi a tervünk napközépig?
– Meglátogatjuk a legmakacsabb és legharciasabb Vörös Hadúrat mind közül. – vigyorgott Isidor de Sedierta.

VII.

A Ranil-rend palotája több utcányival fölöttünk, még több városfalon túl rejtőzött előttünk. Impozáns épület volt, nem sokkal a központi torony tövétől, aminek tetején a hatalmas hegyi kristály tömb még nappal is szikrázva szórta a fényt. Isidor olykor magyarázott még a helyiek történelméről, hogy mire számíthatunk a vendéglátóinktól. Bárki azt hihette volna, hogy járatlan külhonit oktat Krad, a Tudás paplovagjához hűen, de ez csak az igazság egyik fele volt. Éreztem, hogy önnön izgalmát leplezi ezzel. Mikor átléptük a legbelsőbb városfalat is, amin csak a lovag nemesi címe és szent szimbóluma segített át, kibontakozott előttünk a palota maga.

Hazám fogalmai szerint szerénynek is lett volna mondható, de az alapján a tervezettséghez, precizitáshoz és szűkmarkúsághoz, amit eddig Davalonban tapasztaltam egyértelmű volt, hogy a Ranil-rend palotája fényűzőnek mondható aranyozott oszlopsoraival, márvány lépcsőivel és halott hőseik valóságosnál kétszer-háromszor nagyobb másaival. Az építészek dicséretére váljon, hogy nemcsak a természetes fényt használták ki ügyesen, de számoltak a torony tetején ragyogó kristállyal is, mint második nappal. Így az árkádok között egy talpalatnyi árnyék sem maradt még a fedett részeken sem.

Az idevezető úton de Sedierta elmagyarázta, hogy a nap papokon kívül a dwoon nép mindennapjait a különböző lovagrendek igazgatják egy Tanácson keresztül, akik a rendek vezetői, bizonyos sen-ek. Akivel pedig találkozni készültünk az a legnagyobb befolyású rend vezetője volt, így a napisten egyházának első embere is, a Dwyll-Unió Vörös Hadúra, a sen-ek sen-je, Lord Ral da Ranga. Ha én ezt otthon a klánomban elmeséltem volna … valószínűleg kivégeznek, de mindenképpen izgatottan vártam a találkozást a legnagyobb dwoon-al.

Átvágtunk egy fogadótermen és csak egy folyosón szegődött mellénk két fényes páncélzatú naplovag, hogy szótlanul a sen elé vezessenek. Egy rózsakertbe érkeztünk, ami kiválóan alkalmas intrikus beszélgetésre és politikai ármánykodásra, de itt sem álltunk meg. Egy gyakorlóterem következett, ahol teljes vértezetben gyakorolták a vívást szalmaszőke hajú, égszinkék szemű ifjak. Itt sem leltük a Vörös Hadúrat. A palota egyik kifejezetten hátsó részében lévő kápolnába vezettek minket, ami az eddig látottakhoz képest puritánnak volt mondható. Egy szikár alak emelkedett fel egyszerű zsákruhában érkeztünkkor.

– Ti volnátok azok az idegenek, akik napnyugtával léptetek városunkba és elhintettétek a káosz magjait? – zengett a szava és tudtam, hogy mi itt most meg fogunk halni bizonyosan.
– Isidor de Sedierta lovag vagyok Erigo … – kezdett bele kísérőm, de a dwoon egy legyintéssel elhallgattatta.
– Pontosan tudom, hogy ki vagy … Aranykör Lovag. Hírnök vagy … vészmadár. – lépett közelebb és nézett mélyen az erv szemébe a Hadúr, majd ellépett mellőle és fölém magasodott – de erről a gyászhuszárról nem tudok eleget. Hol csókolt életre a nap fénye? Ki ringatta bölcsőd? Ki adott fegyvert kezedbe mikor elérted férfiasságodat?
– Toronban születtem, nagyságos uram. – nem kellett hozzátennie, hogy ha hazugságon kap akkor életemet veszítem a falak között. Isidor felszisszent az oldalamon és hallottam, hogy kísérőink vértje összecsendül, amikor közelebb lépnek. De fegyvert nem rántottak parancs nélkül, ezért folytattam – Anyám egy boszorkány volt és nem mondta el ki az apám. Az első mesterem pedig egy névtelen kardforgató volt.
– Tipikus toroni söpredék – horkant fel a dwoon, de valami vidámságot is láttam megcsillanni a tekintetében – Mégis itt állsz előttem, hazád ellenségével szemben. Vajon, hogyha lenne rá módod megmártanád benne a tőrt?
– Fegyvertelen vagyok, uram … – kezdtem halkan.
– Kuss. Adjatok neki egy kést vagy valamit. – intésére az egyik lovag közelebb ért a szemrésein át sugárzó gyűlöletén felül egy fehér markolatú tőrrel is megajándékozott. Kedvtelve forgattam ujjaim között és pörgetve mértem le a súlyelosztását. Isidor a tátott szája elé tartotta bőrkesztyűs kezét, de én csak a mosolygó Hadúrra néztem. Fél lépésnyi távolság, lendületvételhez elég, ha el is mozdul csak engedek a szorításon és a tőr a szívébe repül. Persze, aztán hazatérek és jutalomból beválogatnak a Mortor Imperialisok közé, egy tálból eszem majd a mérgezett szőlőszemeket a császárral… mese habbal.
– A markolatgomb egy kicsit hátrahúzza – léptem mégis előre a kísérők döbbenetére, úgyhogy már hallottam a kardok fémes siklását is a hüvelyből – de, hogyha erővel szúrsz akkor átszakítja a megfelelő bordákat – jegyeztem meg és közben a tőr hegyét a szívem felé irányítottam, majd másik kezemmel felajánlottam neki a fehér bőrszíjas végét. A naplovagok pengéi a gégém előtt keresztezték egymást, de nem vettem le a tekintetem a Hadúrukról.

Ral da Ranga tekintete megváltozott. Látszott rajta, hogy ritkán lepődik meg és ezért bizonytalan volt abban, hogy miként is kellene reagálnia az arcizmainak. Szeme elkezdett kikerekedni, de aztán észrevette magát és szúrósabban összehúzta. Ezzel sem tudta palástolni azt az elismerést, ami utána a hangjában rezgett.

– Ha jól tudom, akkor a fegyverforgatóitokat többre tartjátok más kasztok szülötteinél – két ujjal jelezte, hogy a lovagok hátráljanak és elvette a tűrt a szívemtől, majd elgondolkodva engedte maga mellé – Isidor de Sedierta, kövess engem a könyvtáramba … és hozd magaddal a pietort is.

***

A könyvtár nagy volt, ennyit még én is meg tudtam állapítani. Ha tévedtem volna, akkor a Krad lovag elismerő mosolya eligazított volna, amivel rögtön a polcokon roskadozó könyvek gerincét kezdte mustrálni félrebillentett fejjel. Ral da Ranga érezhetően kevésbé volt formális itt már velünk, s nemcsak a naplovagok hiánya miatt. Bár még így is merész húzás volt tőle egy magafajtával hatszemközt maradnia, de úgy sejtettem, hogy szórakoztatja önnön virtusa. Egy szélesebb, bőrrel bevont trónuson helyezkedett el és maga előtt két kisebb puffra mutatott, amiken elhelyezkedtünk.

– Mondd hát el, de Sedierta lovag, hogy milyen ügyben érkeztél országom fővárosába.
– Köszönöm uram a szót – hajolt meg ültében a lovag – Erigow Hercegségéből és Erigow városából érkeztem az Aranykör Lovagrend Nagymesterének parancsára. Aggasztó híreket hoztam, melyek szerint a Vörös Herceg, szövetségesed a Zászlóháborúkban, elhunyt toroni orgyilkosok keze által saját birtokán, leánya tiszteletére szervezett ünnepség ideje alatt. Erigow Vörös Hadúra nélkül az ellenség bizonyosan általános mozgósításra készül és te magad lehetsz a következő célpont. Azért érkeztem, hogy ezen hír mellett szolgálataimat is felajánljam a közelgő küzdelemben.

– Mint katonai tanácsadó és megfigyelő ha nem tévedek, lovag – emésztette elgondolkodva a hallottakat Ranga – s te, toroni? Te miért érkeztél ilyen baljós időkben hozzám?
– Köszönöm uram a szót – utánoztam le a lovag gesztusait mielőtt mondandómra tértem volna – Tiadlan országából, Elyából érkeztem hozzád a harcművészek úrnője, a Dorcha nevében szólni. Pár holddal ezelőtt a Hármas Királyság uralkodóját, a Korunt megmerényelték idegen kezek. Később az úrnőt is megpróbálták toroni orgyilkosok az Ikrek szektájából eltenni láb alól, de … nem jártak sikerrel. Okom van azt feltételezni, hogyha ilyen vehemensen szedik sorra célpontjaikat, akkor hamarosan portádon is próbálkoznak majd.
– Okod? – kérdezett vissza a Hadúr – Miért vagy ebben olyan biztos, pietor?
– Ahogy megjegyezted valóban ellenségeid földjén születtem – helyét éreztem egy újabb meghajlásnak – s volt alkalmam megismerni azon terveket, amelyekkel esetlegesen egy újabb világégést kívánna előidézni a Birodalom hadigépezete. Az Ikrek direktívái egyértelműek …
– Tervek … világégés … hadigépezet – morzsolta a szavakat a fogai között a dwoon – S te aki olyan jól ismered az Ikrek direktíváit … gondolod, hogy nem vagyunk felkészülve az orgyilkosok fogadására? Hogy nem próbálnak nemzedékek óta gátat szabni életünknek és sorsunknak itt, a Piderák árnyékában? Igazat szóltok a közelgő veszedelemről és a Szövetség veszteségeiről … azonban ez csak a fele az igazságnak. Tudomásom van róla, hogy Eren uralkodója, Eligor, a Kék Herceg is eltűnt a Vörös Zászlajával egyetemben. S arról is tudok, hogy Tarin, a törpék földalatti birodalmába nemrég mélységlakó fajzatok törtek be, hogy elragadják hadúri jelvényüket … sikerrel. Már Háború van, fiatalok. S az én népem minden reggel erre ébred és fegyverrel nyugszik csak el. Mi vagyunk az elsők, akik megérzik a Fekete Hadúrak acélját és a mi fövenyünk az, amelyre először szemet vetnek a hatalmasok. A Dwyll-Unioban minden nap egy véget nem érő háború. Jöjjenek csak a toroniak, jöjjenek csak az Ikrek … Davalon falait egyik sem mássza meg élve.
– Az Ikrek már itt vannak … a városodban! – kiáltottam önkéntelenül és magam sem vettem észre mikor ugrottam talpra. A kapott tekintetekre hirtelen nem is tudtam igazán reagálni.
– Csakugyan? Milyen jól értesült vagy. De ne mondhassa majd bármely történetíró, hogy a figyelmeztetés süket fülekre talált a „konok dwoon-oknál”. Estére szükségállapotot rendelek el, megkettőzzük az őrséget és minden idegent előállíttatunk. Hogyha valóban úgy gondolod, hogy igazad van, pietor, akkor jobban teszed, hogyha hajnalra bizonyságot szerzel róla … különben téged és barátodat is idegen kémeknek kijáró tisztelettel szállásolunk el.
– Lord Ral da Ranga … – emelkedett volna szólásra Isidor, de a naplovag tekintetéből sütő indulat csendre intette.
– Észak túl régóta használ minket élő pajzsként a kyr romokért folytatott háborúságaiban. Ők kavarták a vihart, aztán háborognak, hogy veri őket az eső! Mi mindig itt voltunk és vasban állva vártuk az ellent. Eztán is mindig így lesz. Elmehettek … kalandozók.
Nem igazán tudnám megmondani, hogyan kerültünk ki onnan … hogy a saját lábunkon, esetleg a Vörös Lobogó delejes hatalmával űzött minket ki a Hadúr vagy naplovagok cipeltek. Nem számít. Olyan érzés volt, mintha a következő szempillantásra már a Ranil-rend palotájának márványlépcsője előtt álltunk, s a magasból fölényes mosollyal tekintettek le ránk az angyalszárnyas hősök. A lovagra néztem, aki láthatóan mélyen elmerült gondolataiban így inkább nem szóltam hozzá. Végül csak kitört belőle.
– Kit nevezett ez kalandozónak?

VIII.

A Déli sugárúton baktattunk lefelé a palota irányából. Kiváló rálátásunk nyílt a lépcsőzetesen tervezett, mégis girbe-gurba dwoon fővárosra. Körülöttünk lassan kavarogni kezdett a tömeg, ahogy egyre lejjebb értünk a hegyről. Kiképzésem végett hamar kiszúrtam, hogy elmaradnak a templomszolgák és helyüket a tömegben inkább a fegyverek váltják fel: dologtalan vértes gyalogosok térnek be egy pányva alatti italmérésbe kacagva, naplovagok vonulnak keresztbe komor sorfalat képezve az utcák rengetegében vagy magányos Fehér könnyűlovas keres az út porától fáradtan helyet magának és hátasának fejét leszegve élvezve a főváros biztonságát.

A jó dwoon polgárok mind utat engedtek ezeknek, hiszen tudták, hogy az ő védelmüket szolgálják és nem mulasztják el a tiszteletadás rítusát sem. Éppúgy mint hazámban. Eszembe jutott, amikor magamban vagy társaimmal róttam nyíltan az utcákat és az alsóbb kasztok obsorai, navorai hogyan nyíltak meg előttünk, mint vihar előtt a tenger, mikor Shulurban járőröztünk. A Hadúr pietornak hívott és igaza volt: otthon a fegyverviselés joga az átlagos söpredék fölé emelt és ez egykor büszkeséggel töltött el. A pietor kasztba tartoztam, ami kötelességgel is társult, innen az elnevezése is: ’hűség’.

Elgondolkodtam milyen messze kerültem ezektől a fogalmaktól. Mostanra fegyvertelenül róttam az utamat és becsületem sem maradt a magamfajták szemében. Különben nem pályáznának a véremre. „Sohasem felejtünk, sohasem bocsátunk.” Ezen szavak igazától még a klánon kívül sem tudtam megszabadulni. Sohasem törtem meg Esküszavamat, parancsra sem. Abba a magam teremtette gondolatba kapaszkodtam, hogy csak egyetlen becsület létezik, nézőpontok nélkül. S csak az történt, hogy mindenki, akit ismertem más nézőpontra került ezzel kapcsolatban.

– Azt tudtam első ránézésre, hogy toroni vagy – szólalt meg végül újra Isidor az oldalamon – de én láttam azért mást is a vonásaidban.
– Talán rabszolga őseimtől örököltem valamit még – morogtam vissza, nem esett jól, hogy a lovag megtörte gondolataim fonalát – anyám igen szűkszavú volt, mikor apám kilétéről kérdeztem … és igen ideges is lett tőle.
– Az egy dolog, északon láttam már hasonló vonásokat – nem fonva tovább a kérdezősködést a másik tényre kérdezett hát rá – Csak egy oka lehet valakinek Toronban, hogy névtelen tanítómestertől sajátítsa el a kardvívást, hogyha már a harc ösvényére lép. Túl hevesebb reagálsz az Ikrek emlegetésére és túl magabiztos vagy a módszereik ismeretét illetően.
– Hogyha ilyen alapos a gyanúd, Isidor akkor csodálkozom, hogy még hüvelyben pihen a kardod – kerültem ki egy gyümölcsöket szállító kordét, hogyha a lovag rosszul reagálna legyen módom eliszkolni.
– A gyanúm alapos veled kapcsolatban, Caleb – bólintott a lófarkas férfi és elemelt egy gyöngyöző húsú gyümölcsöt a kordéról – de ezeddig semmit sem titkoltál el és még mindig ott van nálad a gróf nyaklánca. Hogyha eljön az ideje, úgyis elmondasz mindent, azt hiszem.
– Miféle sértés felétek, hogy kalandozó? – kérdeztem vissza elterelve múltamról a témát – Azt hiszem, hogy találkoztam már a fajtájukkal és nem úgy tűnt, hogy toprongyos banda volna.
– Azt nem mondanám, kicsit kiszámíthatatlanok – vont vállat a lovag és befejezve az evést a csutkát egy csatorna nyílásába ejtette – senkihez és semmihez nem tartozó szabadúszók, akik úgy tűnhet olykor, hogy következmény nélkül packáznak az istenek akaratával. Nem sértés … csak …
– Csak?
– Abból az életből nemigen van visszaút. Hogyha egyszer már felégettél minden hidat magad mögött és elvágtál minden kötést, akkor magadra maradsz. Jobban mondva a magadfajtákkal maradsz összezárva valami pókhálos ősi rom mélyén teli torokból üvöltő és megidéződni akaró démonokl kórusával. S hogyha valahogy túléled akkor egyszer eljuthatsz Erionba, a Kalandozók Városába. Az ilyeneknek bérelt helyük van Torozon tavernájában, aki imádja a szagukat és jó gazda. Füle van a legsületlenebb történetekhez is és mindig tudja hol van a goblin elásva. Konyhája mindig nyitva van, asztalai és szobái tiszták, szolgái diszkrétek.
– Úgy hangzik mintha már te is belekóstoltál volna ebbe az életbe.
– Egyszer-egyszer … de csakis Krad kegyelméből és az Aranykör Lovagrend megbízásából. Na meg persze a gróf kedvéért. De mióta ő nincs, más hangulata van a kalandoknak, küldetéseknek.
– Hiányzik olykor a Taverna abban a távoli városban?
– Csak amikor nem alszom. Torozon gyerekei sokat nőhettek mióta nem jártam ott. Egy fia és egy lánya van. A borospincéje pedig páratlan … tudományos és történelmi értelemben is.
– Nem kétlem. – bólintottam együttérzően, mint valaki aki hasonlóan egy másik életre gondolt.

A távolban feltűnt az ismerős oszlopsor egy újabb karéja és azon túl a kapu boltíve. Messzire elláthattunk a városfalon túl, egészen Sagrahas mezejéig, ami felől kisebb karavánok gyanánt érkeztek a termények folyamatosan Davalonba. Egy-egy lovas alakját is ki lehetett venni, úgy képzeltem a korábban látott Fehér köpenyeshez hasonló kinézetű és a papok, lovagok titkos üzenetváltásait viszik. Békés arcát mutatta nekünk most a dwoon nép, fájó szívvel gondoltam rá, hogy milyen lesz a változás, amikor Ral da Ranga beváltja ígéretét és parancsai eljutnak mindenhová. Egy polgári ház ablakán csengő énekhang szűrődött ki, ahogyan elhaladtunk az erkély alatt. Szinte sajnáltam, hogy tovább kell álljunk. Ilyen a világ a háborúk előtt.

Végül elértük az oszlopsort és az estéből kiindulva kicsit jobban körülnéztem. Nem kellett csalódnom és a mívesen rótt kövek között hamarosan feltűnt egy csuklyás alak, aki szándékai szerint észrevétlenül haladt velünk párhuzamosan, egyre csökkentve a távolságot. Egy olyan szakaszon, ahol még kevesebb járókelő volt és a kaputól sem láttak ránk közvetlenül az őrök elénk penderült kardtávolságon túlra és mélyen a szemébe húzva a kelmét szavalni kezdett:

– „Ne szelíden támadd a közelgő éjt // Nap végén haraggal tombol vénséged // Izzó dühvel űzd el a haldokló fényt.”
Kérdőn pillantottam a mellettem álló Isidor lovagra, aki csak egy mély sóhajjal nyugtázta az eseményt, majd megválaszolta verset.
– „Csöndben ne lépj az éjszakába át, // Szikrázzon vén korod, ha hull a nap. // Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.”
– Isidor de Sedierta lovag – mosolygott elégedetten az idegen, de tekintetét még mindig nem láthattuk – köszöntelek téged és harcostársadat Davalonban. Ranil világítson utadon.
– De Krad indított el rajta – biccentett az erigowi – az üzenetből úgy értesültem itt többet megtudok az ügyünk szükségéről és a feladat természetéről.
– Való igaz, lovag – nyalta meg ajkát szórakozottan az alak és lopva maga mögé sandított, hogy nem közeledik e valaki az úton hallótávolságon belül – bármilyen ügyben is jársz, azt most félre kell, hogy tedd. Vészhelyzet van. Itt Davalonban. A megoldás is itt vár. A térségben nincs más ügynök, akire rá lehetne bízni az ügyet.
– Egy pillanat – kapta fel lófarkas fejét a lovag – ezek szerint akkor más ügynökök is tevékenykednek itt párhuzamosan …
– Nem hiába vagy a Tudás paplovagja, Isidor – rázta meg a fejét virgonc módon a hírnök – de ennél többet nem mondhatok el. Menjetek vissza a szállásra, ott már várni fog egy segítőtök, aki informál a továbbiakról.
Mielőtt bármelyikünk is reagálhatott volna az ügynök egy bakugrással bevetődött az oszlopok közé és sietve ellopakodott közöttük. Mondjuk én végig láttam, hogy egy távolabbi szikla mögül kémlel minket, de adjuk meg az északi pályatársainknak azt az örömöt, hogy fényes nappal kihozta a csuklyás hírnök szerepköréből a lehető legtöbbet. Miközben végig félig szemmel tartottam visszafelé indultunk el az úton és nem tudtam nem Isidor tudtára hozni megdöbbenésemet.
– Kódvers? Komolyan? – egyébként nálunk is használtunk hasonlót, de azért rá kellett kérdeznem.
– Ez inkább egyfajta belsős vicc. Ez egy dwoon költő verse, amit közös-erv nyelvre kétféleképpen is lefordítottak már Erenben és Erigowban. Az Unio beli küldetéseknél előszeretettel alkalmazzuk egymás felismerésére. Gondolom az az alapelv, hogy Toronban ritkán forgatnak északi versesköteteket.
– Meg lennétek lepve … – morogtam szándékosan hallhatóan, de persze igaza volt: nem ismertem a verset. Alapvetően más típusú művészetünk volt … nem mondom, hogy jobb … más. A lovag által idézett utolsó soron gondolkodtam: „ha megszakad a napvilág”. Ideillő.

IX.

Nem sokkal később felderengtek előttünk a Hajnalpír ismerős körvonalai. Az ivóba belépve nem feledkeztem el napkoronás árnyékunkról sem, aki a szokott helyén találtam a hátsó falnak dőlve és ezt egy biccentéssel jeleztem is társamnak. Ő egy hümmögéssel tudtomra adta, hogy értette és együtt indultunk meg az asztal irányába. Félúton sem jártunk, amikor a dwoon inge takarásából elővette a nyakában lógó szent szimbólumot és mosolyogva, kitárt karokkal fogadott minket. Láthatóan nem zavartatta magát, amiért lelepleződött előttünk, így hát mi sem teketóriáztunk és elfogadtuk a felkínált helyeket maga mellett.

– Isidor de Sedierta lovag va … – kezdett volna bele a lovag, de ismételten belefojtották a szót.
– Lassan a testtel fényes tekintetű északi harcos – húzta el a száját a nap pap – halljam a verset.
– Krad kegyelmezze … – koppant a lovag feje az asztalon, kimerítette az egész napos masírozás teljes vértezetben a forró utcákon.
– Én kérnék egy étlapot – ragadtam meg az elhaladó pincér karját – és valami tömény égetett szeszt – a kimerülten ziháló erigowira sandítottam – legyen kettő inkább.
– Azonnal hozom, uraim – sürgött arrébb a szolga.
– Halljam a verset! – türelmetlenkedett a pap, épphogy csak nem csapkodta az asztal lapját.
– „Apám, míg lábad bús oromra hág, // Düh s könny között átkozd vagy áldd fiad. // Csöndbe ne lépj az éjszakába át, // Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.” – szűrte a szót fogai között a fáradt lovag.
– „Ha minden büszke harc már véget ért // És karjaidban nincs is már erő // Ne várd szelíden azt a végső éjt. // Védd, védd, amíg csak védheted, a fényt.” – dőlt hátra elégedett a dwoon.
– Tényleg eléggé eltérnek a fordítások – állapítottam meg az elhangzottakból.
– S ha tudnátok milyen távoli mindkettő az eredeti fenséges zengésétől – kaparta el előlem a pap az egyik poharat, amit végül kihozott a pincér – nem való a költészet más anyanyelvűeknek.
– A nevem Caleb d’Avrem, s társam, a jó Isidor de Sedierta lovag úgy értesültünk, hogy tőled többet megtudhatunk egy kényes feladat természetét illetően – úgy ítéltem meg, hogy a páncélosnak nagyobb szüksége van az italra, mint nekem, így a másik poharat elé toltam inkább. Hálásan pillantott rám.
– Az én nevem pedig Marredissi, Ranil felkent papja és dicsőítője. Szolgálatotokra barbár idegenek! – emelte tósztra poharát, amit én csak egy halvány mosollyal, a lovag csak a pohár asztallaphoz érintésével fogadott – Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy magam részéről teljesen fölöslegesnek tartom közbenjárásotokat, sőt, jelenléteteket is. Az ég alatt nem lehet olyan probléma, amit a Tündöklő Atya az ő bölcsességében ne tudna elrendezni hűséges szolgáin keresztül.
– Aztán valahogy csak itt vagyunk … – jegyeztem meg felvont szemöldökkel.
– Állítólag vészhelyzet is van … – tette hozzá a lassan hangjára találó paplovag is.
– Hajnalig kaptunk lehetőséget, hogy módszereinkkel segíthessük … – jegyeztem meg.
– Ral da Ranga személyesen biztosított minket róla. – nyomatékosította a lovag.
– Lord Ral da Ranga olyan menő! – ujjongott a pap – Ő egészen tudja mit csinál és amit csinál az mind csak a népért lehet. Természetesen feltárom a megbízatás részleteit, nem csak mert kötelez a Szövetséggel való kapcsolatunk, hanem kísérőtök és megfigyelőtök is leszek. Elvégre külországiak nem csatangolhatnak felügyelet nélkül fővárosunkba. Azt is meg kell értenetek, hogy ez dwoon belügy és annak is kell maradnia.
– Ezzel azt hiszem együtt tudunk élni – néztünk össze a lovaggal és mikor a pincér nekem is kihozott végre egy harmadik poharat már elég magabiztos voltam, hogy sodorjak egy cigarettát mellé a dohányomból – mivel állunk szemben, Marredissi?
– Marredissi atya, ha kérhetem – villant meg a tekintete a papnak, de többet már érezte, hogy nem érdemes huzakodnia velünk – Tudomásunkra jutott, hogy egy nagy hatalmú varázstárgy közeledik a város felé a határvidék felől. Ezt a varázstárgyat a jelek szerint Toron és csatlósai minden szín alatt meg akarják szerezni mielőtt eljut a végcéljához. Mivel az Ereklyehordozók nagyon titokzatosak ezért erre csak a városon belül lesz módjuk az átkozott délieknek. Az útvonaluk még rendtársaik előtt is titkos, csupán érkezésükről osztottak meg egy fényüzenetet.
– Fényüzenetet? – kérdezett vissza a lovag.
– A központi naptorony tetején lévő kristály nem csupán a nép nyugodt álmát szolgálja, Ranilnak, az ő bölcsességében, más módokon is kedves. Azon keresztül tartjuk a kapcsolatot a nemrégiben kiépített végvárainkkal, melyek mindegyikében található egy hasonló, de kisebb naptorony. Száz erődítés információit kaphatjuk meg azonnal általuk és üzenhetünk is nekik a százegyedik ilyen áldott épület segedelmével, hogyha eljön az idő. A rendszer a dwoon építészet dicsőségét hirdeti … és persze valamelyest a résztvevő törpékét is. Büszkék vagyunk rá, hogy az évszázadokig nyílt sebként tátongó határsáv ezzel egyszer és mindenkorra lezártnak tekinthető.
– Az érkező varázstárgyról beszéltél … atya – vágtam a szavába egy köhintést követően.
– Úgy bizony, d’Avrem úr – bólintott a pap és újabb pohárral rendelt az erős italból – a naptoronyban már ki is jelöltek egy alakulatot hűséges és megbízható naplovagokból, akik majd a varázstárgy őrsége lesznek. Nekik küldték el az Ereklyehordozók a rejtvényes üzenetet arra nézve, hogy mikor és hol érkeznek meg a fővárosba.
– Hallhatnánk ezt az üzenetet? – kérdezte a lovag előkészítve aranykörrel ékített kódexét.
– Természetesen, mivel kötelességem megosztani veletek: „Arról jövünk, ahová indultunk! a Szent Fény első napja előtt egy órával, s bár Urunk pillája egyet rebben, odaérünk!”

Kissé tanácstalanul néztünk össze a lovaggal az üzenet hallatán, de Marredissi sem tűnt nálunk tájékozottabbnak. Nekem kezdett kicsit tele lenni a poharam, miközben az italom, meg egyre vészesebben fogyott: Ikrek lihegnek a nyakunkban, maholnap szükségállapotot rendelnek el körülöttönk, versfordításokkal fölényeskednek az ügynökök és a papok egymást szívatják talányos fényüzenetekkel. Hogy nem tudta ezeket a szerencsétleneket a Birodalom legalább tíz Zászlóháborúval ezelőtt leigázni?

Nyugalmat erőltettem magamra, annál is inkább mivel, végre kihozták a rendelésemet mustáros disznó és vegyes köret formájában. A többiek levest is rendeltek maguknak és csak könnyebb előételeket másodiknak. Nem zavartattam magamat, hagytam hogy az ízek elnémítsanak, ameddig a másik kettő mélyebben elvitatkozhat a vallási és kulturális különbségeiken. Nem értek vele túl sokat, de abban megegyeztek, hogy a rejtvény kulcsát mindenképpen a történelemben és a Ranil-hitben kell keresniük.

Az étkezés végére már-már egy csapatnak voltunk mondhatóak kívülről. Miután részletesen kifaggatott minket a Vörös Hadúrnál tett látogatásunkról Marredissi sokkal készségesebbnek tűnt. Ilyen a rajongás: szívesen viseltetett kebelbarátaiként olyanokkal, aki több időt töltött Ral da Ranga közelében. Ahogy képzeltem a nap végén majd kiszínezve taglalja majd paptársainak, hogy a Lord személyes jó barátainak lehetett a segítségére és így szívességet tett a Ranil-rend senjének is. Bah!

A Hajnalpír előtt szívtam el a következő cigarettámat, amikor a lovag és a pap mellém lépett. Elhatároztuk, hogy felkeressük a könyvtárat és a templomot, illetőleg egy, a titkosszolgálathoz szorosan kötődő térképész házát a nap hátralevő részében. Ma már jártam könyvtárban és úgy sejtettem ott nem sok hasznomat vennék a nyelvismeretem híján, így abban állapodtunk meg, hogy a templomban találkozunk velük később. Miután alaposan elmagyarázta nekem Marredissi merre találom majd meg őket búcsút intettünk és egy időre elváltak útjaink. Bevallom, hogy már rám fért.

X.

Miután elpöcköltem a szikrázó csikket néhány helyi rosszalló pillantása közepette nekiláttam a feladat azon részének, amire a legalkalmasabbnak éreztem magam. Találomra nekivágtam az utcáknak és látszólag ismét veszélytelen zarándokként vegyültem el a városi tömegben. Szerencsémre a helyiek minden egyes nappali pillanatot kihasználtak, így nem csökkent a létszámuk az ebéd utáni órákban sem. Hagytam, hogy a sodrásukban elmerülve eggyé váljak a lüktetésükkel és úgy érezzem a várost körülöttem, ahogyan talán csak nagyon kevesek. Észrevétlenül, érzékszerveimet mégis leginkább nyitva tartva.

„Elnéztem sokszor”

Elhitettem magammal, hogy nem kell óvatosan a vállam fölött hátrapillantanom. El kellett képzelnem, hogy nem én vagyok, hanem valaki egészen más. Valaki, akit azért küldtek ebbe a városba, hogy végrehajtson egy feladatot. Valaki, aki azért érkezett, hogy a háború kirobbanjon. Valaki, aki gyűlöli azokat, akik körülveszik az utcán. Hová bújhatnék akkor? Egy pillanatra olyan idegennek láttam mindenkit, hogy ne jelentsen gondot keresztvasig mártani bennük a tőrt. Szükségem volt erre a nézőpontra. Szükségem volt erre az érzésre. A gyűlölet másik oldalán ugyanis a mozgatóerő, mint mindig, a félelem volt.

„Ahogy a vágyat kioltja a beteljesülés.”

Arra képeztek ki, hogy az árnyékok között osonjak, hogy elbújjak az ellenségeim elől, hogy csak akkor tudatosuljon bennük a jelenlétem, amikor már késő lesz a számukra. Egy olyan városban, ahol mindenki az ellenségem és legtöbbjük arra született, hogy felfedezze a magam fajtát hol találok olyan árnyékot, ami elrejt és megvéd? Egy olyan városban, ami egy hegy tetejére épült és még az éjszaka biztonságát is elorozza tőlem a központi naptorony tetejét ragyogó kristály. Hová bújhatok én? Hol lesz a fészkem, ahová veszély esetén visszahúzódhatok.

„Steril álmokat hoz a létbiztonság.”

A thaner-sys meditáció egy újabb rigmusához nyúltam, magamban lassan idéztem fel és inkább volt honvágy keltette dallam, mint elmélyülést segítő szöveg. Talán halkan énekeltem is, ahogyan a napfényes utcákról egyik, majd másik sikátorba fordultam be. Dúdoltam, egyre mélyebben éreztem, szagoltam a levegőbe és kezemmel érintettem a házfalakat. Követtem a félelem szagát, ami így részben az enyémmé is vált.

„Higanypillantással jutalmaz a konokság.”

Megtaláltam, ott volt. Egy egyszerű csatornafedő volt, még csak nem is túl mélyen egy mellékutcában. A tervezőasztalon felépített város makettjén elképzeltem, hogy talán még nem is szerepelt eredetileg. Egyetlen ablak sem nyílt felé, egyetlen ajtó sem volt a közelében. Sokkal inkább a gyakorlatias szükség miatt létezett, amit az egyre növekvő városi lakosság igényei teremtettek. Ideális ki- és bejárata egy olyan tanyának, amit a gazdája ideiglenesen készül csak igénybe venni, ameddig szörnyű terve végrehajtásának ideje kitelik.

Én is ezt választottam volna, s amikor lehajoltam a fedőhöz felfedeztem a friss, de apró rovátkákat is a peremén. Más is ezt választotta, olyasvalaki, aki az éj sötétjében vakon kaparászva már többször is használta a fedelet. Elismerően mosolyodtam el, amikor hátrapillantva egy nagyobb szemetes láda takarásában találtam magam és, hogy még napközben sem látja senki, hogyha itt munkálkodom. Valószínűleg utólag húzhatta oda, kinek tűnne fel egy szemetes láda megváltozott helye? Ez a rejtőzködés egyik lényege: ott lenni, ahová nem néz szívesen senki sem.

Nem minden hang nélkül mozdítottam el a fedőt célszerszám nélkül, de végülis senki sem hajolt ki az ablakokon. Megtámaszkodtam a kőbe vájt fém kapaszkodókban és visszahúztam magam után. Fejben megjegyeztem, hogy milyen állásban találtam a fedőre, mert biztos voltam, hogy a fészek rakója is tudja hogyan hagyta. Én azt tettem volna. Azután erősen a mélységre koncentráltam és elengedtem a falat. Mentális energiáimmal csökkentettem a súlyomat és szinte sajnáltam, hogy senki nem látja majd kecses leérkezésemet. Annak idején társaimmal rengeteg gyakoroltam fiatalabb koromban.

Azért Shulur ősi kyr csatornái példát vehetnének Davalon tiszta föld alatti világáról. Enyhén lejtős utak, de kényelmesen járhatóak és tiszta, csobogó víz a kanálisban. Az ilyen helyekre jellemző bűz is inkább az elmémben létezik, mert valószínűleg a hegyből fakadó források vízének egy részét irányítják ide mesterségesen, ami úgy pucolja ki a várost folyamatosan, mint valami kahrei illemhely, amiről olyan lelkesen meséltek annak idején a klántársaim. Fénynek nyoma sincs, így percekbe telik, ameddig kiveszem a körvonalakat és az elmém a hangok visszaverődéséből feltérképezi a környezetet szemem számára.

Nem teljesen találomra indulok el felfelé. Figyelembe veszem, hogy a sebes víz kiváló menekülési útvonal lehet, hogyha balul ütnek ki a dolgok. Követem a félelem egyre erősebb szagát ösztöneimmel. Általában balul ütnek ki a dolgok. Most sokkal élesebben nyilall belém a tudat, hogy egy pályatársam védett fészke felé tartok fegyvertelenül. A tényeken nem változtathatok és egy kicsit megkönnyebbülök, amikor guggolva előrehaladás közben megtalálom és átlépem az első bukócsapdát. Aki bújt, aki nem …

XI.

A csapás erejétől kétlábnyit repülök és még egy felet csúszok. Éppen csak tudatosan tudok megállni a féltenyérnyi magas perem előtt, de a szájamba összegyűlt nyálat és vért a küzdőtéren kívülre köpöm. Nincs időm örülni, hogy most nincs benne fogmaradvány, mert tudom, hogy valahonnan a kör félhomályából suhogva érkezik felém majd egy újabb támadás a lagossal. Elgurulok és féltérdre küzdöm magam, erősen megszorítóm a rövidebb keresztvas nélküli pengémet és vadul abban az irányba csapok ahol a másikat érzem.

Nem találok el semmit, de a levegő mozgásából érzem, hogy a kormozott penge valahol a jobb oldalam mellett siklik. Próbálom a ritkás gyertyafényen belülre csalni a támadót, de nem adja magát könnyen. Még kettőt kaszálok vakmerően, de csak annyit érek el, hogy a semmiből bőrkesztyűs kéz vág állon, azután gyomron is. Összeroskadok. Egyszerre rohannak meg az addig szerzett apróbb vágásokból az érzések. Nyirkos verejték a bőrömön, mintha valaki más testében lennék. De tudom, hogyha ebben meghalok, meghalok én is.

Nincs időm összeszedni az erőm, s hiába markolom meg újult erővel a pugoss kopott nyelét. Egy karcos nevetés kíséretében veri ki kezemből a másik elérhetetlen távolságra és amikor nyögve utánakapnék az árnyékkezek hajamba tépnek és erővel állítanak talpra. Hideg fémet érzek a torkomon és a jelzés értékűnél mélyebben nyomja a húsomba. Nem szűnik meg az átkozott kacagás, csak amikor nyálas hahotába vált és szorítása enged, ahogy engem is végre erőtlenül a földre csúszni a lábaihoz.

– Vedd el a fegyverét, okozz neki fájdalmas és az Ikernek vége, nem igaz? – gúnyos, kioktató hangnem. Nem először visszhangzik ezek között a falak között. Hirtelen vált eszelős színbe szokás szerint – NEM IGAZ!
Végre jut annyi levegő a tüdőbe, hogy felnézhessek, de nincs benne sok köszönet. A rövidebb pengémet nem is látom, bal kezem a saját vérem tócsájában ázik. Velem szemben a gyertya túlfelén klántársaim, mint rezzenéstelen szobrok állnak, ugyanolyan fekete gyakorlóruhában, mint én. Ott vannak mind a velem egykorúak közül: Kemyron, Merub, Tomo, Komattre és Ashmia. Arcuk a figyelem és az önmérséklet arca, szenvtelen szemrebbenés nélküli szobrok. Szemükben szabadon járja pislákoló táncát a gyertyafény.
– A fájdalom csupán a félelem manifesztációja, amint elhagyja a testet! – kiáltja rájuk egyformán a névtelen kiképző, a Magitor. Senki sem ellenkezik vele. Senki sem néz rám, elvégeztem a dolgom: jól bemutathatta rajtam a példát.
Hátamra küzdöm magamat és a sötétből lassan formát ölt az alakja. Éjsötét gyakorlóruha, hófehér arc, hollófekete haj hátul összefogva. Arcán régi forradások nyomai, mindent elnyelő kút a tekintete. Valószínűleg rajta is bemutathatták ezt és sok más kínzással felérő okítást annak idején vagy csak jobban megszívlelte a leckét. Kezét nyújtja felém és én elfogadom. Felhúz, hagyja, hogy magam vegyem vissza az elejtett kardot. Átadom neki a kormozott pengét és bólint elismerésül. Ezúttal nem üvöltöttem.
– Nem ez a fegyveretek – mutatja a hosszabb- és rövidebb kardpárost a tanítványok felé – ti magatok lesztek azzá, amikor a körülmények, a küldetés és az Esküszavatok megköveteli. Akkor majd büszkén vallhatjátok magatoknak Iker fejvadásznak és majd akkor … meg is hallhattok akként. A foglalkozásnak vége.
– Magitor, lehet egy kérdésem? – merészelek hozzászólni, amikor a többiek már némán távoztak.
– Egy kérdésed lehet, Caleb. Jól fontold meg – néz a szemembe a gyilkos, miközben egyenként oltja ki a gyertyákat a teremben.
– Hogyha leestem volna a küzdőtérről … akkor mi lett volna a sorsom?
– Te is tudod a választ. Nem igaz? Ha jól tudom a többiek már neked is adtak saját becenevet.
– Igen, uram. Farkasnak neveznek a többiek … és néhány másik Magitor.
– A név fontos dolog, Farkas – tette a vállamra a kezét a kiképző – de nem minden. A kör azt jelképezi, hogy képes vagy és akarsz is harcolni. Hogyha bármilyen okból a küzdelem elkezdése után kilépsz a körből győzelem nélkül azzal azt jelzed, hogy feladtad … testben és lélekben.
– Értettem, Magitor.
– Siess a többiek után. Tudod, hogy a venomagitor nem olyan elnéző a későkkel, mint én. S mára már eleget kaptál.
– Köszönöm, mortor. – szaladtam, távol a küzdőtértől a megszégyenülésem helyszínétől. Talán a fájdalom elől is.
A társaimat előbb egy lépcsőfordulóban pillantottam meg, majd az alkimista labor előtti folyosón értem utol. Szavak nélkül kérdezték, hogy rendben vagyok e. Komattre és Kemyron vissza is fordult, hogy szemügyre vegyék a sérüléseimet. Ashmia csak megtorpant, de nem nézett vissza. Tomo lépett be először a laborba, utána mindahányan. Az ajtót Merub tartotta, aki előbb kapott becenevet, mint én a Magitoroktól. Gúnyosan vigyorgott, amikor véresen elvonultam mellette. Később megkapta érte ami jár, azt amit jogosan megérdemelt.

XII.

A fészek üres volt és én magamban hálás voltam érte. Még két csapdát találtam a fekhelyig, de egyiket sem szereltem le. Kitapogattam a betanított rendszerű helyeket, találtam egy, a vánkoshoz karnyújtásnyira lévő kilazult téglát. Alatta kisebb használati tárgyak, mint tűzszerszám és fenőkő, egy inaktív Fürkész varázstárgy, amivel személyeket tudtunk megtalálni. Pompás. A fal tövében alig észrevehető folt, ahonnan hiányzik egy kardnyi részen a por. Ezek szerint hosszabb felderítő útra indult, csak azt nem tudom, hogy mikor.

A leterített pokrócok alól vékony zsinór vezet a gyors sodrású vízbe. Fény nélkül szinte megtalálhatatlan. Követem az útját óvatosan kiemelve végig és mikor megbizonyosodom, hogy nem csapdában végződik húzni kezdem. Vízhatlan bőriszák emelkedik ki a habokból hamarosan. sietve bontom ki a csomagot és egy pillanatra elgyönyörködöm a tartalmán, olyan régen láttam már ilyet: egy keresztvas nélküli tizenkét hüvelykes kétélű penge a lehető legjobb shuluri acélból.

Minden bizonnyal a tartalék, de nekem most éppen kapóra jön. Nem foglalkozom azzal, hogy így minden bizonnyal rájöhet, hogy járt itt valaki. Hiány minden üzenetnél ékesebben beszél majd: „látlak téged.” Izgatottan erősítem fel combtok magasságába és a bőrt visszaengedem a vízbe. Bárcsak itt lennék, amikor megtalálja. De ne legyünk telhetetlenek. Úgy érzem eddig pőre voltam egy vérnász kezdetén, de most … jöhet a tánc.

Távozni készülök, amikor megmerevedek. Eddig óvatosan guggoltam, de már majdnem kiegyenesedtem, amikor megpillantottam az apró fémszál csillogását. Talán egy eltévedt fénysugár cikázott idáig a patak vízén, hogy pont ekkor megmutassa nekem, de mostmár én is tisztán látom. Az egész fészek térdmagasság fölött pókhálószerűen futó éles fémszálak csapdája. Visszaereszkedem négykézlábra, farkas formára és úgy osonok ki a hatóterületén. Egyszer láttam csak ilyet, ráadásul a hálókörletünkben. Olyan ez nekem, mint egy névjegy és kicsit megnyugszom.

Csak a második legrosszabb lehetőség valósult meg. Ez kifejezetten jó ómen. Valóban klántársam az Iker, aki bejutott a városba és az oszlopsornál jó eséllyel felismert, amikor egérutat nyert. De most már én is tudom ki ő, s láthatólag sokat tanult a titkos tudományokból míg odavoltam kalandozni, de vannak dolgok, amik soha nem változnak. Végül megkapja majd, ami jár … azt, amit jogosan megérdemel. A pugossal az oldalamon bizakodóan lépdeltem a csatornajáratban. Mint egy farkas kifelé a barlangjából, hogy találkozzon a falkájával. Már csak a templomot kellene megtalálnom …

(folytatása következik)