Nagy utazás – hangulatkeltő novella

Olyan ügy volt ez, mint az összes többi. Így nem lepett meg a kopogtatás sem az ajtómon: erőszakos, pénzes és vészjósló. Ha nem ebből élnék, akkor a környék bérlőinak nagy részéhez hasonlóan az ablakon vetettem volna ki magamat vagy az asztal alá kucorodom, ameddig a remélhetőleg másnak szánt fenyítés véget nem ér. Az ajtó azonban kitárult és odakint az óvárosi házak feletti hangulat is úgy tűnt kieresztette az eddig bent tartott levegőjét.

Az asztalon szétszórt lapokat, tervrajzok és jegyzetek kavalkádját, egy déli szélroham borzolta meg. Miközben a két felleghajtós látogatóm a szobába nyomakodott igyekeztem minél hamarabb becsukni az ablakszárnyakat, hogy a Kememet döggyárai felől érkező szag ne lepje be a szobát is, ahogy az ilyen léghuzatok után lenni szokott.

Mivel a magaméval szemben csak egy széket találtak, így egyikük sem foglalt helyet, én azonban a kényelmesre dörzsölt fatrónusomba süppedtem, sokkal nagyobb kényelemről árulkodó arcot vágva, mint amit a helyzetem indokolt volna. Vártam, hogy a nagyfiúk közül valaki elég bátornak bizonyuljon.

–         Aga uraságot keresnénk – zengett az ajtón belépő gyönyörű fejvadásznő feltűnően mély hangja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy szépségéről elvitázhatnának a pyar bölcsekkel, de nekem az ízlésesség határáig tetovált és alig leplezett testfelületek nagyon vonzóak tudnak lenni. Hogy a látogatóm a gorviki vértestvériségeket egészen a háton keresztezett fejvadászkardokig mímelő Szürkék csapatába tartozott már inkább tény volt.

–         Ma reggel is őt láttam a mosdókagylóban, tehát én vagyok az – bólintottam serényen és ezalatt egy lopott pillantást engedtem meg magamnak az asztal belső részén pihenő harci kalapácsom nyele felé. Túl váratlanul tűnt fel ez a csábító asszony az én ízlésemnek is.

Nem éreztem szükségét köntörfalazni és terelni sem: a környék minden csehójában tudták ki vagyok és mivel foglalkozom és mostanában semmi olyat nem tettem amiért valaki a nyakamat akarta volna szegetni … mostanában. Persze igazán csak Patkány tudta volna megmondani miket csinálok önkívületben, de ez legyen az ő baja. Most más üggyel néztünk farkasszemet.

–         Egy eltűnt személyt kellene megtalálni a Nemesség egy tagjának.

–         Ez több mint megtisztelő felkérés lenne ezek között a falak között.

–         A fizetsége a megszokottnak duplája lesz, hogyha a következő holdnap előtt sikerrel jár.

–         Illetve a szokásos, hogyha addigra sem …

–         Igyekszünk tiszteletben tartani a szabályait és munkamódszereit.

–         Hálám a megidézett hurikéhoz tesz hasonlatossá.

–         Tessék?

–         Pontosan kinek az elveszett tulajdonát kell visszaszereznem?

–         Ó, az elveszett személy senkinek sem a tulajdona.

–         Akkor annál több esély van rá, hogy élve kerüljön elő.

–         Félreért nagytiszteletű Aga. Az illető személy már napokkal ezelőtt meghalt…

Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra és nem arra gondolni, hogy az ilyen kijelentések hasonlatossá tesznek a legendák szereplőihez, akik oroszlánokkal háltak a fájdalom templomaiban. Olyan ügynek ígérkezett ez is, mint az összes többi … és én ezekből élek.

Hyon városában másképpen telnek a napok. A kora délelőtti órák hemzsegése egy mérgezett hangyabollyá változtatják az utcákat, hogy a gyilkosan tűző délutánra már egy kihalt szellemvárosnak tűnhessen, amibe csak az enyhet adó éjszaka leszálltával térhet vissza az élet. Nos, nem is hinné az ember ez mennyire így van.

A szerencsétlen flótás egy, a Nemesség házai közé tartozó klánnál szolgálta le az életét, ahogyan a családja minden tagja generációk óta. Az emberöltőkkel korábban kötött szerződés értelmében a leszármazót a család saját soraiba emeli egy hivatalos Lélekkufár szolgálatait igénybe véve. Ezek az elvtelen boszorkánymesterek Ynev talán legiszonyatosabb szertartásai révén avatták be a kiválasztottakat a Nemesség soraiba. Szolgálataikért és diszkréciójukért sokszor kisebb vagyonok cseréltek gazdát.

Ezért is jelentett gondot, hogy a hamarosan megszületendő gyermek a jelek szerint még nem rugdalózott és még csak nem is élt. A tisztes honorárium ellenében nem jött létre a „csere”, a felek azonban képesek voltak hideg fejjel dönteni és független feleket bevonni az ügybe. Itt jöttem én a képbe, a Szürkék révén felbérelt kikötői figura aki mindenkit ismert és megfelelő bérezés fejében elérhetett olyasmit amit a melldöngető fejvadászok álmukban sem: élve visszatérni a megfelelő válaszokkal a város mélyéről.

–         Min rágódsz ennyire, Aggaga? – az embernagyságú szőrős lény arca kitöltötte a látóteremet. Bajszának vékony szálai szinte kérdőn szegeződtek felém, de aztán hamar elvesztette az érdeklődését és figyelmét ismét a kövekre húzott hulla felé fordította. Módszeresen fordította ki a felpuffadt bőrrel eggyévált ruha rejtett zsebeit is. Karmos mancsában gyűjtötte a zöldülő rezeket.

–         Azt mondod, hogy tényleg láttad a Gataka család komornyikját erre lefolyni?

–         Persze, elégszer zavart el az a szívtelen-májtalan-farkatlan ahhoz, hogy megjegyezzem a képét. Pedig nekem egy egész almot kell etetnem, de nem értett meg engem, nem értette meg.

–         Azt nem értem Patkány, hogy-hogy nem te húztad ki akkor, ha tudtad ki az.

–         Ó, az egy nagyon sűrű-kulimászos-nyúlós nap volt – az orra hegye idegesen remegett – nem volt időm minden szemétre, amit lecsurgott lefelé úszott.

–         Nem úgy ismerlek, mint aki egy ilyen zsírosnak ígérkező falatot hagyna.

–         Sűrű volt a nap Aggaga, becsszavamrabecsszavamra – az üresnek bizonyult cipőket visszahajította a folyóba és egészen a rácsokig figyeltem, ahogy a felszínen maradnak.

–         Akkor legalább azt láttad, hogy ki kaparta ki a duzzasztónál? – a kanális végén lévő részeken kisebb bandák vívtak sokszor közelharcot, az odáig elúszott és hordalékként felgyűlt zsákmányért. Még a Patkányhoz hasonló tapasztaltabb „halászok” sem remélhettek ott semmi jót.

–         Azt mondják, azt beszélik és rebesgetik is, hogy a Csörgősök kullózták el a romlott templomházukba. Sűrű-nyúlós nap volt, aznap egy nagyon fiatal lányt találtam én is – sárgás, beteg szemeivel őszintén pislogott rám – de nem csináltam vele semmit, visszadobtam és nem is volt nála szinte semmi.

–         Tudom Patkány, tudom – a zsebemből pár tiszta rezet kapartam elő és a mancsában lévőkhöz szórtam – nagyon sokat segítettél most is.

–         Perszehogy, hiszen a barátod vagyok neked Aggaga – csillant fel a patkánybáró szeme és csonkolt farkát hevesen rázogatva eliramodott a környező házak irányába.

A parton fekvő férfihoz hajoltam és a felismerhetetlen arcába néztem, de nem sokáig bírtam a szagtól. Két rezet helyeztem a szemeire és én is megindultam. Visszanéztem Patkány után és mikor észrevetten a sarok mögül vizslató sárga szemeit nem voltak kétségeim, hogy amit látótávolságon kívülre érek azt is elveszi a vizes tetemtől, ami holtában megillette.

Legszívesebben őrjöngtem volna mikor meghallottam a Csörgősök nevét. Ezek az embertelen fajzatok egyre több részt követeltek az Óváros düledező házrengetegéből. Kezdetben irtották őket a Nemesség katonái és felbérelt Kalandozói is, de úgy tűnik aztán elég hullát raboltak ki ahhoz, hogy megfizessék fajtájuk élethez való jogát a városfalon belül is. Az ismeretlen istenhez emelt templom romjai a Csörgősök főhadiszállása volt és annak ellenére sem szívesen mentem oda, hogy azon kevés városi közé tartoztam, aki ezt egyáltalán megtehette.

–         El szem hiszem Aga, hogy szaját hajlékomban látogatsz meg!

–         Tudod S’revin hogy mondják, tartsd közel a barátaidat – a földalatti verem szauna hősége ellenére is igyekeztem bizalomgerjesztő mosolyt erőltetni az arcomra.

–         De az ellenszégeidet a még közelebb – ahogy nevetett a gőzterem falai visszaverték gesztusát és láttam, hogy a párafelhő ködén túl alakok mozognak az oszlopok tövében – a kérdész cakaz, te melyik isz vagy pontoszan a számomra.

–         Rosszul akarod ezt felfogni. Ha nekem segítesz azzal elkerülsz egy kellemetlenséget a Nemességgel és azokkal akik nem kopognak mikor ide jönnek.

–         Az én birodalmamba nem vezetnek kapuk Aga, nem félek a Nemesszégtől.

–         Nem is félned kell őket, hanem támogatni, amikor gyengék és behajtsd az adósságot ha eljön az ideje.

–         Jajj, te. Csak azért mert ugyanolyan vagy mint ők még nem tartozol közéjük – a rongyos ágyékkötőben parádézó gyíkember elemében volt, de tudtam ha nem szabadulok innen hamarosan, akkor megfulladok a katlan gőzétől. Szenvedésem mulattatta S’revint.

–         Nézd, csak bizonyítékot akarok arra nézve, hogy a testben még benne volt a lélek vagy sem nem. Én békésen kérdezem, de ha a Szürkéknek eleget fizetnek, akkor a tojásaitokkal fognak labdázni a fejvadászaik a fejetek jelölte kapuk között.

–         Szápadt vagy Aga. Innod kellene valamit – a gyík tekintete a plafon bazaltmennyezetébe vésett kalapács domborműjén pihent meg – a kérdészedre a válasz pedig az, hogy egyik szem: az ember még élt, amikor idehozták a templomba.

–         A szavadat adod erre S’revin? A Gataka komornyikja élt és lélegzett?

–         Amit csak akarsz Aga, de tudod, hogy ez nem jelent szokat a számomra.

–         De hát miért nem ölte volna meg a Lélekkufár a szertartás rendje szerint?

–         Ki tudhatja azt. A fajtátokban szoszem volt meg az ilyeszmihez a hidegvér.

Amikor elhagytam a templomot éreztem, hogy baj lesz. A nap túl magasra hágott és a házak tövéből egyre sóvárabban méregettek a fiatalabb gyíkok. Azonban csak egyikük volt elég bátor, hogy egy ponyva magasából orvul rám is vesse magát … vesztére. Éreztem a közelségét és a szándékát, így az övemről lecsatolt pörölyt meglengetve még a levegőben egy csontrepesztő ütést mértem rá, ami mellkasánál érte a lényt és a téglafalnak lökte. Az árnyak közül érkező két társa már meg sem lepett, azonban a gőzteremben töltött idő rendesen kikezdett.

A négykézláb rohamozó hüllő levert a lábamról és a szemben lévő árus kerámiái közé zuhantunk dulakodva. Agyagdarabok robbantak körülöttünk és savanyú bor szaga terjengett. Karmok téptek a kabátomba és a húsomat keresték veszetten, száz tűéles fog csapkodott az arcom előtt, de sikerült rámarkolnom a harci kalapácsomra. Megritkítottam a fiatal gyíkhím pofáját amire az aléltan egy pózna tövébe kushadt én pedig felegyenesedhettem, hogy fogadjam a harmadik támadómat.

A nap magasra hágott, pont félúton járt keletről nyugatra tartó rohanásán. Egy pillanatra úgy tűnt pont az utca felett áll és minden árnyat kiűzőtt az ablakok réseiből, a szárnyként lobbanó kabátom alól, a gyík előrelóduló teste körül és a lendülő fegyverem elől. Előbb a hőhullám csapott le az agyamra, minden kontúr elmosódni látszott és mielőtt üvölthettem volna vakító fehérség csapott le ránk a szférák rései közül. Elvesztettem az eszméletemet.

A lány jelenléte az ágyban legalább akkora meglepetés volt, mint a tény, hogy a szobámban voltam. A hirtelen hűlő verejték érintésére ébredtem fel és krákogó nyögésemre felfigyelt a kabátomat a székre hajtogató lány is. A becsukott ablaktáblákon átszüremlő fényben is sápadtnak tűnt, nem minden bűntudat nélkül gondoltam ennek az okára. Az ágyam szélére ült és vékony karját a mellkasomra helyezte.

– Mióta nem ittál Age?

– Ne nevezz így Nada – feddésem erőtlen suttogás lett csupán – senki sem hív így.

– Patkány szólt, hogy összeestél az utcán az Óvárosban. Ő is hozott ide téged.

– Most hol van? – megnyugvást leltem az ágyam végébe támasztott pöröly nyele láttán.

– Azt mondta, hogy még vennie kell valamit a gyerekeinek és elrohant.

– Már nem is emlékszem, hogy hány éve fulladtak a csatornába.

– Ő pedig láthatóan arra sem, hogy ez egyáltalán megtörtént.

– Miért vagy itt? Már jó ideje nem jöttél mikor érted küldtem.

– Nem éreztem, hogy valóban szükséged volt rám.

– Pedig nagyon is.

– Nem azt éreztem, hogy rám lenne szükséged.

– Te mindig jó voltál hozzám, Nada.

– Az életem megváltozott Age és minden más.

– Ilyet már hallottam.

– Holnap hajnalban gyere el a Zarándok-kapuhoz. Mutatni akarok neked valamit.

– Köszönök mindent, amit ma tettél értem.

– Még nem tettem meg mindent – elfordult tőlem és az ablak felé nézve a vállára hajtotta a fejét. Hófehér nyakán az ér lágyan, természetesen lüktetett. Nem tudtam ellenállni neki és rávetni magamat, addig szívva a keserű életerejét, ameddig kimossa belőlem ezt a hőhullámtól megőrült világot.

A Lélekkufár egy fogadóban szállt meg a város szélén. Tiszta, rendezett szobák, tetőablakok és őrök a bejáratoknál. Minden alkalmazottat a rendjük fizetett a szakácsoktól a folyosón cirkáló orgyilkosokig. Tipikusan az az épület, amiben egy öngyilkossággal ér fel bejutni olyasvalamiért, amiért én készültem ezt megtenni. Hyonban a népek igyekeznek mindenre felkészülni pénzzel és emberanyaggal. Mindenre azonban a gyakorlat szerint nem lehet.

Arra például, hogy egy őrült a szomszédos toronyból leugorva rombolja szilánkokra az egyik emeleti szoba tetőablakát kevesen fogadtak volna. A boszorkánymester egészen addig bámult megdöbbenten a halottnak tetsző testemre ameddig a Nada testéből elorzott életerővel pótoltam a zuhanásban elvesztett vért és felegyenesedve már a nyílt sérüléseim is kezdtek gyógyulni. Igaz, ettől még átkozottul fájtak, ami ádáz vigyort kényszerített az arcomra.

Tudtam, hogy bár az ajtókat arra képezték ki, hogy minden behatolási szándékot elhárítsanak a személyzet így is meg fogja találni a módját, hogy bejusson végül. Kevés időm volt, amit tovább készült rontani a mágiaforgató azzal, hogy kántálni és bonyolult jeleket kezdett a levegőbe írni. Első csapásommal eltörtem az ujjait és a bal kezét is, másodikkal pedig az oldalablak felé taszítottam.

Az üvegnek kenődött, de nem adta fel: az övéről valamilyen fiolát emelt a szájához, hogy megigya, de ezt nem hagyhattam. Nekifutásból tapostam rajta akkorát, hogy a ház oldalában várakozó szénásszekérbe ólomüveg darabokkal együtt érkezett. A kordé körül álló Szürkék elismerően intettek felém és én is utána vetettem magamat. Szó nem érhette a ház elejét: a Lélekkufárt egy kikötői verőlegény rabolta el a fogadóból.

–         Tudja, amikor először ajánlották magát hezitáltam. Talán megérti, de bizalmatlanok vagyunk olyasvalakivel szemben, aki hozzánk hasonló, de mégsem tartozik közénk.

A Gataka ház feje pont olyan volt, mint amilyennek egy, a fajnemesítésnek ezen a pontján lévő személynek lennie kellett. Nem minden undor nélkül gondoltam arra, hogy ahogyan a testét a másoktól elorzott életerő, úgy lelkét a démoni mágia éppúgy örökre tartósítja. Persze bagoly mondja.

– Utána nézettünk magának, mélyen tisztelt Age Argonar úr – a szeme sem rebbent mikor a valódi nevemet kimondta, szinte láttam a lelki szemeim előtt ahogyan közösen szivarozunk a nagy kandalló előtt – és meglepetten akadtunk rá erioni körözvények között egy, önhöz hasonló személy leírására. Még érdekesebb persze, hogy ez az illető az ottani tűzőrség egy tisztje volt és megbecsült tagja a közösségnek – aztán valami égetett szeszt iszunk és a karát aktuális értékéről beszélünk a piacon – említettem, hogy ezek a körözvények milyen régiek?

– Nézze tisztelt Gataka úr – elszorult a torkom, amikor a bejáratnál leadott fegyveremre gondoltam – részemről a megtiszteltetés, hogy egy ilyen nagy múltú ház segítségére lehettem. Azonban későre jár és nekem még lenne dolgom a városban.

– Nem is kíváncsi, hogy a vagyonokért felbérelt Lélekkufár miért nem végezte el a feladatát? Bevallotta a szürkék kínmestereinek és felettébb … egyedi indokai voltak.

– Máskor nagyon szívesen folytatnám ezt a csevelyt.

– Köszönöm, hogy a problémánkra szánta az idejét.

– Semmiség volt – el akartam tűnni innen, ki a kapun át a falakon, csak ki innen.

– A város nem is tudja, hogy az ön személyében milyen kvalitás rója az utcákat – a ház urának a hangja hirtelen változott fagyossá – én azonban igen.

A Zarándok-kapuja a város legkeletibb végében volt, hosszú piacterével már a sivatagba nyúlt. A térképeken a város úgy festett miatta mint egy, a homokos partra vetett hajótörött. A hajnal fényeiben nyüzsgő ércszárnyak nyitva álltak és nem messze az őrposztoktól egy csapat csuhás között várt rá a lány.

– Nada, mit jelentsen ez a ruha?

– El akartam mondani már régen.

– Mégis mit, hogy megbolondultál?

– Hogy csatlakozom a porzarándokokhoz. Keletre megyünk.

– Ez őrültség, nincsen ott más csak vadak és szomjúság.

– Viszont sok minden olyan sincs ott, ami itt lassan megölne – a szemei elkerekedtek, azt hitte ezzel jobban megbántott, mint akart – de nem rád gondolok.

– A porzarándokok útja soha nem ér véget és nem is térnek vissza.

– Ezt én is tudom, soha többé nem találkozunk – olyan érzés volt az őrült lánnyal beszélnem, mintha fiatal kölyökként egy kéretlen udvarló lettem volna – ezért akarom ezt neked adni.

– Ez micsoda? – a kezemben forgattam az apró bebugyolált csomagot.

– Ez a maroksárkány még az apámé volt, az egyetlen emlékem tőle.

– Nem fogadhatom el – motyogtam, de a szövet alól előkerülő sárkánymintás ezüst fémdoboz nagyon értékesnek tűnt.

– De el fogod fogadni. Sokminden van amit nem is tudatosan teszel magadévá az évek során.

– Nem értelek Nada.

– Remélem, hogy egyszer meg fogsz.

A lakásomba visszatérve becsuktam az ablaktáblákat és az asztalnak támasztottam a pörölyt. A székbe rogytam és a kezemben tartott maroksárkánnyal apró lángot fújattam, miközben az asztalon sodort dohányért tapogatóztam. Mélyet szívtam belőle és hátradőltem. A sápadt lányra gondoltam, aki valahol a sivatagban jár mostanra. A vérivó nemesre gondoltam, aki várja, hogy örököse holtan szülessen meg. Patkányra gondoltam, aki minden nap a kanálisból kifogott halottak pénzén vesz a régen halott családjának ennivalót. Ez egy bűnös város. Arra gondoltam, hogy a szekrényben lévő italokat szétlocsolom a szobában és magamra gyújtom, hogy mégegyszer utoljára érezzem igazán a tűz érintését a bőrömön, de ekkor eszembe jutott amit S’revin mondott: „A fajtátokban szoszem volt meg az ilyeszmihez a hidegvér.” Kacagni kezdtem.