Thared álmodott. Verejtékcseppek gördültek át az izmokon, és komótosan indultak el az aktuális fekvőhelyként szolgáló padló felé. Az ágy már rég kivetette magából, a szenvedőt. Lassan forgatta borostás arcát, vak szemeivel nem erre a világra tekintett. Görcsösen rándult össze a teste, újra és újra, egyre erőteljesebben. Olajosan csillogó izmok feszültek meg a holdfényben, csatakos hajával lassanként fényesre csiszolva a talajt. Küzdelem volt ez, mégpedig az embert próbálóbb fajtából. Külső szemlélő csak egy állott levegőjű apró, sötét szobát látott volna, pedig csatatér volt, egy második emeleti harcmező. Egy igazi testi és lelki harc, nem evilági ellenfelekkel, démonokkal és holtakkal vívott háború, mely újból, és újból megkísértette a múltjában ragadt harcost. És az izmok alkotta gépezett megfeszült megint, próbálgatta saját határait, maga ellen küzdött, egy sebzett elme irányítása alatt, egy halhatatlan, ámde rab lélek, létező és sosem volt ellenfeleivel. Álmodj csak Thared… álmodj.

Lassan ébredt, a hosszú ragacsos álomból, mely nehezen ereszt. Kérdések botorkáltak elő tudatának réghasznált gardróbjából.

Hol vagyok? Ki vagyok? És legfőképpen: miért vagyok? Miért vagyok itt, mi ez a hely, és ki ez az alak itt? Ez én lennék? Nem az nem lehet, hisz azt érezném. És, mintha… Igen, igen nem vagyok egyedül eme új formában. Valakivel osztozom ezen a testen. Igen így nevezik, mostmár tudom. Álmomban mintha már láttam volna. Érzem a gondolatait, és hogy ittvan mellettem… de mégsem, nincs most jelen, máshol jár talán, lehetséges hogy ezért éledhetek most az ő testében? Mert hisz az övé, az bizonyos. Meglehet ő hív ébrenlétre? De miféle lélek ébreszthet valótlan álmomból, eme kétes létezésbe? Szokatlan ez a forma is. Ámbátor talán inkább börtön eme alak, a hús börtöne. Ki akarhat ily múlandóként létezni, rabságra kárhoztatva ezzel saját magát? Nem tetszik, és nem is értem. Válaszokat akarok, ismerni akarom eme létet, a hús világát. Netán egyedül lennénk itt? Az kizárt, nem lehet ilyen kietlen… Lássuk csak.

Nyújtózkodott az entitás, szétterjedt, hogy felfedezhesse új környezetét. Régvolt emlékeiben élt egy érzés, és érezni akart úgy, mint ahogy a tudattalan tudatában érezte hogy lehet… ha akkor képes volt rá, most is az. Lüktetve táncolta körbe a földön fetrengő testet, amit bizonytalankodva bár, de most sajátjának is érzett. Ez nem a válaszok ideje, az még nem jött el. Először az ismerkedés, tapogatózás, érintés, ízlelés rétegeit meg megélnie. Táncoljunk hát.

Akarata alatt elnyúltak a fizikai határok, kiterjesztette saját valóját. Izgatottan lépte át a hús nyúlós rácsait, gyermekek első lépései ezek. Új végtagokat növesztett, vérvörös szárnyakat, és lüktető kékes lábakat, napfényként táncoló mosolyok röpködtek szerte az idegen térben. A boldogságtól, és kíváncsiságtól vöröslő szárnyak- közönséges érzékek számára láthatatlanul -lobbantak lángra, a kis helyiségben. Formátlan forma éledezett, majd robbanva terjedt szét új otthonában. Új határokat, és régmúlt dolgokat kutatva, akadálytalanul hatolva át ajtón és falakon, fán és fémen, keresztül az éjszakán. Hisz eme dolgok nem állhatták útját, nem voltak az ő részei, nem lehettek tehát gátlói sem. Tudata határán érzékelte ugyan őket, érezte a folyosót, érzékelte a bordón puha szőnyeget a padlón, a cirádás szövésű kárpitokat a falon, és az ezüstösen hideg fémdíszeket az ajtókon. De számára jelentéktelenek lévén, nem tulajdonított nekik jelentőséget. Másdolgok felé fordította hát, síkontúli érzékeit, és nyomban idegen érzelmek derengése kerítette hatalmába. Valóban nem volt egyedül, egyre erőteljesebben érzékelte a körötte lebegő tudatokat, érzelmeket… és örült, nagyon örült! Vége a hideg és kietlen magánynak. Formátlan teste újabb és újabb alakokba gyűrődve, lassan, ízlelgetve kúszott keresztül lépcsőkön, korlátokon tekeregve haladt, a megannyi színben táncoló érzelem felé, egyre közeledvén a hívogató ragyogáshoz. Áthaladva egy ajtón, újabb félhomály borította helyisége ékezett, és határtalan boldogság öntötte el, immáron kígyózó testét, a látottaktól.

Lelkek ölelkeztek előtte, húsba zártan, ámde vadul sziporkázva. Először megsajnálta őket, béklyóktól keserves szabadulási kísérleteik láttán, de a hullámokban rátörő vadság, bujaság, és törődés furcsa keveréke elsodorta eme szánalmat. Narancsból a mélyvörösbe áramló emberi alakok vonaglottak egymáson. Dobálták magukat, egyesültek majd szétváltak, egymásban elmerülve ölelkeztek, egyszer világosodó ívbe feszülve, majd kéj és fájdalom egyvelegével rántva vissza a másikat a sötétebb mélységekbe, hogy aztán újra megízlelhessék egymás testét és lelkét. Ez nagyon tetszett neki, részesévé akart válni ő is. Lüktető vad napként akart tombolni, felégetni mindent, hogy aztán a fájdalom feketévé égett magvaként csírázhasson ki újra. Lassan, észrevétlenül a táncolva küzdő pár közé folyt sikamlós alakja, és elmerült a kavalkádban. Játszani kezdett velük, átvette gondolataikat, immáron szeretett, kívánt, akart, és gyűlölt ő is. Majd először lassan, majd egyre vadabbul hajszolta őket, eddig ismeretlen magasságokba, és a lávaként nyúló ívek egyre-másra hágtak át, újabb és újabb csúcsokon. Tudta hogy egymásba fognak robbanni, és már alig várta. Réges-rég, vagy talán sohasem tapasztalt intenzitással feszültek egymásnak a mostanra lángsárgává vált lelkek. Hogy aztán kavargó, fortyogó gömbként, robbanva egyesüljenek, és hogy az egyből újra kettő válhasson, el is engedjék egymást.

De…  De hát miért tennének ilyet? Miért érjen véget a gyönyör ily hamar? Ez ostobaság, egyenest pazarlás. Ezt nem engedhetem. Ha nekik már nem kell, akkor az enyém lesz! A végső robbanás pillanatában sebesen falta magába őket, a színeket, a vágyakat, mézként csorogó érzelmek borították el torzzá vadult képét, megemésztett mindent, ami volt, és még lehetett volna. Mert ezek után nem maradt más csak színtelen, hideg és üres testek, egy kietlenné vált szerelem illatú szobában. Ellobbantak a lelkek, és ellobbant mindaz, amit halandó ember életnek nevez.

Levegőért kapkodva riadt. Sípoló tüdeje erőlködve próbálta életben tartani, kimúlni készülő halként vonagló testét. Megint érezte, amit mostanában – legnagyobb bánatára – egyre gyakrabban. Mintha egy idegen tudat szakadna bele a testébe, tombolva, akár egy láncra vert kutya, kit vaskos kezek ragadnak vissza akarata ellenére. Érzések öntik el… érzések, amik nem az övéi… és amiktől bitang rosszul lesz, és a gyomra is kikívánkozik.

– Gyűlölöm ezt, bhehhh. Az előbb még a szigeteken mészárolom a Ranagolkutya kölykeit. Most meg ez. – gyomrát szorongatva, epétől keserű szájjal köpött a padlóra. – Csodás álom. – halkat sóhajtva tápászkodott fel a földről. Bár még a sokktól kábán, kénytelen-keletlen igénybe vette az ágytámla segítő jobbját. – Miért érsz véget ilyen mocsokul mostanság? – egyre gyakrabban kérdezgette magától. Tudta, hogy ez a bélforgató ébredés, és a hányingerkeltő idegen érzések, a legkevésbé sem jelentenek jót számára. Sajnos volt alkalma megtapasztalni már pár alkalommal. Nem olyan rég is lóhalálában kellett távoznia a helyszínről, és ez egyre kevésbé nyerte el a tetszését. Az útszéli pletykák gyilkosságról beszéltek, azon helyen és időben, ahol, és amikor ő legutóbb hasonlót élt át, és ha sejtése nem csal, akkor most is utána kutatnak a környékén. – Nem jó ez így… nagyon nem. – lemondóan, tanácstalansággal telve csóválta meg helyenként őszülő, fakéregbarna üstökét. – Jobb ha azelőtt távozom, mielőtt a ménkű ide is becsap. Vagy már be is csapott… kitudhatja. A többin majd ráérek gondolkodni biztos távolból. – a láthatóan harcedzett test, amely magán viselte a háború jól megszokott bélyegeit, lassan, de határozottan mozdult.

Kezével megtörölte verejtéktől csatakos arcát, majd egy határozott mozdulattal a kábaságot teljesen kirázva fejéből, rutinosan kezdett hozzá a szedelődzködéshez. Felöltötte szarvasbőr mellényét, csizmát húzott, felcsatolta az övét, majd rövid kotorászás után kötelet húzott elő utazótáskájából. Tette mindezt lámpást sem gyújtva, sötétben, és persze a lehető legkisebb zajt csapva. Miután a kötél egyik végét egy láthatóan biztonságos csomóval rögzítette a masszív, tölgyből készült ágy lábához, az ablak alatti falig tolta azt. Majd egy mozdulattal kitárta az ablakszárnyakat, a kötélhágcsót átvette a párkányon, bizakodó mosollyal ragadta meg, és emelte arcához, az eleddig az ágyon heverő egykezes harcibárdját.

– Legalább te mindig ittmaradsz nekem. – csókot nyomott az acélra, majd másik kezében a kötél véget szorongatva, egy szakértő mozdulattal átlendült a párkányon.

(Miközben boszorkánykonyhánkban készülnek az idei évi meglepetések nem feledkezünk meg régebbi terveink megvalósításáról sem. Ilyen ez az évek óta készülő négykezes regény is, amelynek egy részletét nyújtjuk most át nektek.)

Szabó „Phinix” Tamás: Thared álma (regényrészlet)

6 thoughts on “Szabó „Phinix” Tamás: Thared álma (regényrészlet)

Vélemény, hozzászólás?