Fantasy Filmszemle 2011

Nagy elvárásokkal álltunk az év elején az idei esztendőhöz … persze tudtuk, hogy reményeink milyen törékenyek. Ha pedig a mai filmkészítőkön múlik akkor nem múlik el alkalom, hogy cserben ne hagyjanak minket. Ennek köszönhetően lett az idei év meglepően vegyes eredményű.

Érdekes tendencia kezdődött el év elején a BEASTLY című filmmel. Ebben a modernizált Szépség és a szörnyeteg történetben minden megvan, ami a zsánertől elvárható: csipetnyi misztikum, nagy adag nárcizmus, érdekes fiatal színészválasztás. A Mary Kate ikrek szerepeltetése, mint gonosz boszorkány igazán telitalálat volt.

Elmentünk, megnéztük és írtunk is a Conan, a barbár legújabb inkarnációjáról. Személy szerint én sokkal rosszabbat vártam. Az eredetihez persze nem mérhető. De hát semmi sem az, szóval mindegy. Bár a szuperhős filmeket én nem tartom igazán fantasynak, de hasonló stílusban zajlott le idén a THOR is, ami hozta a vikinges-barbáros vonalat tisztességgel.

Nicholas Cage nagyon leírt a közönség szemében, nálam nem annyira. Sőt, az idei két filmje nálam nem várt favoritok voltak. A Boszorkányvadászattal az év elején azonnal felhívta magára a figyelmemet és a nyári Féktelen harag pedig azóta is „bűnös élvezet a számomra” mióta először láttam. Jövőre pedig a Szellemlovas 2-ben tér vissza … szóval szeretjük.

Ha már boszorkányok, akkor nem lehet elmenni szó nélkül a Black Death című alkotás mellett sem, ami meglepően realisztikusan ábrázolja a középkori viszonyokat és a pestis kiváltotta érzelmeket. Ezzel senkinek nem keltettem fel a figyelmét persze, de ha hozzáteszem, hogy Sean Bean (Boromir) játssza az egyik főszerepet, mindjárt lesz, aki rákeres.

Még mindig Boromir nevéhez kötődik az idei híres TRÓNOK HARCA sorozat. A könyvek hiteles adaptációja nagy sikert aratott az HBO nézői és a letöltői között … bár akinek az eredeti sem tetszett, annak ez sem fog szerintem. Kétségbeesetten próbálta felvenni vele a versenyt a CAMELOT című sorozat, ami az Arthur mondakört elevenítette fel, pedig annak igazán emlékezetes részei is voltak.

Kitekintve kicsit japánba az Onigamiden című egészestés darab elkerülte kontinensünket. Egy iskolás a mi korunkból az edói érába keveredik és miközben az emberek és oni-k közötti háborúban keresi a helyét rájön, hogy a nagyhatalmú orochi sárkány irányítására is képes. Akármennyire sablonos a film, a befejező jelenetek vannak olyan lenyűgözőek, hogy egyszer megnézzük.

Még mindig japán. Az idei Anilogue fesztiválon hazánkban is bemutatták a Children who listen to the voices below és Borrowers alkotásokat. Előbbi egy érdekesen induló, de végül kaotikus kotyvalékként végződő mű, utóbbi pedig a lejújabb Miyazaki, de mindenképpen Ghibli alkotás. Mindkettőben a női szemszög dominál, de míg előbb fantasztikus helyszínekkel operál utóbbi az egyszerű dolgokat is képes fantasztikusnak láttatni.

Az animáció vizén evezve visszafelé meglepően jó volt a Kung Fu Panda 2. Másodszor is elvarázsol ez a világ és a fantasztikus koreográfia, pedig nagyon szívesen utálnám egy kicsit. De nem megy. A Csizmás Kandúr egy nagyon ígéretes koncepció volt, bár már az utolsó Shrek óta tudtuk, hogy jönni fog. Sajnos nem sikerült már idén megnézni. Biztos jó …

Érdekes élmény volt idén a Három muskétás, amit csapatostul néztünk. Sokkal inkább volt fantasy, mint Dumas regényének adaptációja. Bár engem alapvetően repülő hajókkal nagyon könnyű megnyerni. Jó színészgárda és vállalható effektek ígértek folytatást a végén … reméljük lesz olyan.

Hasonló stílusban zajlott le az idei egyik nagy reménységem, a Harcos útja. Ez a vadnyugati szamuráj-nindzsa parádé végül sokkal jobban sikerült mint reméltem, de az is lehet persze, hogy a „nindzsa reneszánsz” során ez az első szerethető film. Hogy ezt végül be sem mutatták nálunk komoly szegénységi bizonyítvány.

Kicsit tovább keverve a stílusokat érkezünk el a PAP – Vámpírok Háborúja című filmhez. Ebben a poszt-apokaliptikus fantasy kutyulékban megint sokkal több már ismert elemre bukkanunk, mint eredeti ötletre, de a Légió készítőitől nem várok ilyesmit. Egyszer szórakoztató volt.

A Sucker Punch nem tudom mennyire fantasy azon kívül, hogy van benne sárkány és szamurájkard. Érdekes próbálkozás volt a videojáték-trailerek és a Száll a Kakukk összeházasítása, de nem működött. Na jó, egy órára engem is sikeresen megzavart. Még mindig furcsaság az idei Red Riding Hood. Akármilyen kellemes hangulatba rángattam magamat, egyszerűen nem voltam képes rájönni, hogy mi akar ez lenni. Kiváló színészek a Csongor és Tünde díszletei előtt ökörködnek és a rendezői változatban van valami szex szerűség.

Eltorzított mesékből eddig két film is volt, itt van most még két sorozat. A GRIMM a helyszínelő meserajongókat akarta megszólítani (és állítólag nem sikerült). Voltak jó ötletei és remélem lesznek is még. Ebben a kategóriában hódít még a Once Upon a Time, amiben a gonosz boszorkány a legszexisebb lény akit egy ideje láttam. Mintha csak a M* törvénykönyvből lépett volna ki. Pár éve a Bűbáj megnézésekor reménykedtem hasonlóban.

Az év kötelező körei idén is a Harry Potter és Twilight filmek voltak. A Halál Ereklyéi második, befejező része már kifejezetten hasonlított egy fantasy filmhez … kár, hogy ilyen későn. Biztos jobban értettem volna, hogyha nem unom el a könyvsorozat olvasását a felénél (túl sok lett a hülye körülötte és felnőttem). A Hajnalhasadás első része már a félig vámpír, félig ember (mi tudjuk: dhampir) születése körül kavarog. Persze felizzanak az indián kedélyek és mindenki kimutatja a szemfoga fehérjét.

Nagy csalódásainkat a végére tartogattam. A Your Highness!-nek minden előjel ellenére nem kellett volna ilyennek lennie. Miután leküzdöttem a rossz érzést, hogy nem rendes fantasy lett a melegpoénok hada egyszerűen legyűrte a türelmemet. Társaságban persze kötelező a szerepjátékos poénok miatt, de vannak túlzások. A Karib Tenger Kalózai Ismeretlen Vizeken már teljesen más tészta: egyszerűen unalmas, mintha egy sorozat pilot epizódja lenne.

Hogyha az ember végignéz egy ilyen éven, akkor elgondolkodna, hogy valami baj van. Amúgy nem feltétlenül: ameddig évente megkapjuk azt a szükséges alternatív töltetet, ami segít elvergődni a következőig addig nem lesz baj. Ahogy Jonah Hex mondta: „The future is bright!” (mikor valakit éppen megsütött a frissen felrakott elektromos vezeték). Jövőre olyan B-filmes invázió lesz, hogy csak győzzük rekeszizommal: Skorpiókirály 3, Underworld 4 … és aztán elkezdődik a Tolkien kétrészes adaptálása is végre.

Eljött hát az a bizonyos alkalom, hogy kiosszuk az idei díjat a filmek között. A CELLULOID PALLOS immár második évben díjazza az értékes filmeket vagy sorozatokat vagy animációs filmeket, amiket érdemes megnézni. Idén is több lehetséges befutó volt végül erre a díjra, de az eredménye így is kiemelkedő. A BOSZORKÁNYVADÁSZAT (SEASON OF THE WITCH) pontosan olyan vehemenciával építi fel körülöttünk a világát, hogy amikor megkérdőjelezzük amit látunk már a saját fantáziavilágában járunk. Érdemes a Celluloid Pallos forgatására.

Van egy film, aminek nem lenne szabad szerepelni a listán, de a létezésének tudata kényszerít, hogy megemlítsem. Olyan ő mint az utolsó tündér, akit nem hívtak meg az ünnepségre és megmételyezi a lelket. NE NÉZZÉTEK MEG! Ő a Fading of the cries …