A XIV. zászlóháború Toron számára villámháborúnak indult, és úgy tűnt, 3692 telére be is fejeződött, a Dwyll Unió bekebelezésével. Akik olvasták a Nap-papok titka című modult, talán sejthetnek valamit:

A dwoonok nem sokkal a háború kitörése előtt, teljes titokban egy új, nagy hatalmú varázstárgyat készítettek el, melynek a Szem nevet adták. A varázstárgyat a legnagyobb diszkréció mellett hozatták Davalonba, létezéséről csak a Ranil-papság beavatottjai és az a tizenkét renegát mágus tudott, akik elkészítésében részt vettek, vérüket adva a titok megtartásáért[1].

A Szem valóban kivételes hatalommal bírt: összeköttetésben állt a dwoonok teljes határmenti fal- és végvárrendszerével, használójának – és a körülötte állók mindegyikének – tökéletes bepillantást nyújtva az erődrendszerben és annak környékén tartózkodók helyzetéről, nevéről, cselekedeteikről. A relikvia segítségével Davalon közvetlen adhatott ki parancsokat varjak és galambok használata nélkül a határmenti erődrendszernek, azonnal reagálva, ha a határ Toroni oldalán ellenséges csapatokat fedeznek fel, ráadásul pontos létszámjukat ismerve.

A varázstárgy létezése azonban nem maradhatott titokban. Bármennyire is igyekeztek minden szükséges óvintézkedést megtenni, Toron tudomására jutott a Szem létezése, és az Ikrek hathatós közreműködésével – noha egy kalandozócsapat kis híján meghiúsította tervüket – a Szemet még a Nap-templomba érkezte előtt ellopták, és amint Shulurba került, Toron megkezdte az offenzívát.

Ismerve és pontosan figyelemmel követve a dwoon csapatmozgásokat a határ mentén, Toron számára nem volt akadálya a gyors offenzívának, a légiók mintegy három hónap alatt bekebelezték a Dwyll Uniót, Davalont pedig – mely története során először bukott el – örökké égő máglyává változtatták, bebörtönözve a dwoon király, a papság, valamint a kellemetlenkedő kalandozók lelkét a folyvást égő romok közé.

Az Északi Szövetségnek lépnie kellett, de Toron túl gyors volt, ráadásul máig tisztázatlan módon állította félre az ereni nagyherceget, száműzve őt egy titkos létsíkra, ezzel zavargást és polgárháborút keltve a hercegségben. Mire a Szövetség hadereje felsorakozhatott volna, az Unió már elesett, Toron pedig nem folytatta az offenzívát. Észak habozott: többen úgy gondolták, amíg Erenben nem tisztázódik a helyzet, nem indíthatnak sikeres támadást, főleg, hogy a dwoon légiókra már nem számíthatnak. Mások azt vallották, ha Toron nem támad, hanem békét ajánl, megtarthatják a jelenlegi határokat, ezzel azonban lemondva a dwoon népről, egykori szövetségesükről.

Közel egy év telt el a háború kezdete óta, amikor végül – 3692 őszén, az utolsó dwoon erődítmény, Fagyvár elestekor[2], látva, hogy a toroni légiók felsorakoznak a dwoon határok mentén – a Szövetség offenzívát indított, de már a harcok legelején súlyos veszteségekkel kellett számolnia, és csupán egyetlenbiztonságban tudott zászlója maradt, Ilanor lobogója a dwoonok északi határa felé tart. Ezzel szemben Toron dél felől éppúgy fenyegetést jelent, mint északról, ahol az egyesített toroni-abasziszi-enoszukei Fekete Flotta készül partra szállni. A Szövetség ereje pedig belülről is megroppant: Eren hercegét egy ismeretlen létsíkra száműzték, az ország területén belül polgárháború dúl, sokan úgy vélik, függetlennek kell maradni, vagy akár Toron mellé állni, hogy népüket megkíméljék a pusztulástól. Az erigowi herceget és a tiadlani királyt fejvadászok ölték meg, örököseik pedig jó eséllyel nem lesznek a lobogók kiválasztottai.

Eközben a Dwyll Unió polgárai Toron rabigája alá kerültek. Seregeiket szétszórták, a nemeseket, bölcseket, papokat és hadvezéreket mészárszékre vitték, vagy akaratuktól megfosztva sötét szolgáikká alázták. Az egyszerű népekkel azonban Toron kegyes volt: a falvak – bár hatalmas adókat kell fizetniük – lakossága életben maradhatott, földjeik felett szabadon rendelkeztek, igaz, új földesuraik már kyrek, vagy a háborúban vitézségüket bizonyító toroni katonák lettek. Persze a makacs dwoon népet ezzel nem sikerült lekenyerezniük, de a nyílt lázadástól legalábbis eddig megkímélték magukat[3]. A Szövetségben már régen csalódtak: a háború kitörtekor nem mozdultak a határon túli seregek, a dwoonok így végleg elpártoltak tőlük, felszabadítást pedig egyáltalán nem várnak. (Mi több, tiltakoznak, attól tartva, hogy a toroni fennhatóságot felválthatja a Szövetség fennhatósága.) Saját hazájuk feltámadásában csak saját hőseikre nézve bíznak: mert a háború felemelt néhány ilyen hőst, olyanokat, akik az Unió eleste után is fel mertek állni Toron ellen. Szinte minden megyének van egy-egy már most legendás hírű szabadságharcosa, akik közül kiemelkedik Csuklyás Erithacus, egy korábban már nyugalmazott dwoon századparancsnok, aki élete utóbbi néhány évét saját birtokán és szőlőföldjein, családja körében töltötte, a háború kitörtekor azonban ismét fegyvert fogott, amit serege pusztulása után sem tett le.

A szorult helyzetben lévő Szövetség eközben a legkülönfélébb erőfeszítéseket teszi, hogy segítséget találjon e viharos időkben. Bizonytalan szövetségek és házasságok köttetnek Nyugattal, egyes híresztelések szerint pedig Niare partjairól több hajó is expedíciós útra indult, hogy egyenesen Anvaria segítségét kérje a kyrek elleni háborúban. Ezek mellett a kétségbeesett kísérletek mellett (melyek könnyen lehet, hogy gyermekmesék csupán) néhány, szigorúan titkolt terv is kezd kibontakozni. Ezek némelyike az elveszített zászlók felkutatására irányul, egy másik az abbit fém megmunkálásának titkát kívánja Abaszisztól kicsikarni, Doran pedig úgy döntött, saját magát és a kyr örökséget tagadja meg, fennmaradása és a nemesebb cél érdekében. A kalandmodul erre az utóbbi küldetésre koncentrál majd.