Crying Freeman – a férfiasság eredete

Mostanra kevés burzsoább dolog maradt parlagon a számomra, minthogy anime ismertetőt írhassak talán. Talán még a társasjáték kritika lenne keményebb, egyszer majd ezért sort is kerítek rá. Most azonban kőkeményen visszarepülünk abba a korba amikor az ilyesmi még éppen olyan elfogadhatatlan volt, mint amilyen ma már megint.

Az első 576 Kbyte újságom (rajzolt Mortal Kombat figurákkal a borítón) tartalmazott egy cikket erről az anime sorozatról. Amilyen szerencsém volt, a rovat éppen akkor szűnt meg az írója bevallása szerint a nemtetszésüket kifejező olvasói levelek miatt. Soha nem volt módom és alkalmam kifejezni ezzel kapcsolatos érzéseimet korábban így engedtessék meg nekem most, hátha olvassa néhány akkori levélíró: ROHADT PATKÁNYOK! KÜLÖN POKOL VAN AZ ILYENEK SZÁMÁRA HALÁL UTÁN, FÉRGEK!

Azóta nagyot fordult a világ. Az anime végül megkapta a maga 15 perc hírnevét itthon is, ami végül 4-5 évig is eltartott (és persze a tisztelet a mind a mai napig kitartó cosplayeseknek). Mostanra azonban (egy két kivételtől eltekintve) ismét inkább a nem szívesen megértett médiumok közé süllyedt vissza az anime. Talán nem is baj … én mindig is jobban szerettem ezt egy underground kultúrának tudni.

A Crying Freeman franchise éppen ezért olyan nehezen megfogható és meghökkentő lehet napjainkban, mint egykor volt. Az eredetileg manga sorozatként indult történet később három élőszereplős filmfeldolgozást kapott, az ismertetőnk tárgya azonban a 80-as és 90-es évek összeölelkezésekor született OVA sorozat, ami így mindkét évtized legjobb tulajdonságait ötvözi.

A történet dióhéjban: a 108 sárkány hong-kongi bűnszervezet legjobb bérgyilkosa egy feladat végrehajtása közben találkozik egy fiatal lánnyal, aki utána nem képes szabadulni a könnyező harcos emlékétől és érzi, hogy útjaik hamarosan újra kereszteződnek. Ez így is történik egy következő merénylet során, miután a yakuza és a rendőrség is a lányt használja csalinak Crying Freeman sarokba szorítására.

Hogyha ez egy normális történet lenne, akkor ez egy rövid sorozat lenne: nyílván a lány meghalna és Freeman sérülten vagy sem kivágná magát a támadók gyűrűjéből és bosszút állna sírva jó animés szokások szerint. Azonban ne feledjük el, hogy ez a történet még akkor készült, amikor azokat a bizonyos szokásokat még csak megalapozták. Konkrétan Crying Freeman adott sok mindennek egy olyan formát, amit ma is ismerhetünk.

Ennek megfelelően Freeman meglátogatja a lányt és az nem is ellenkezik, hogy a bérgyilkos megölje őt azzal a feltétellel, hogy előtte vegye el a szüzességét. „Természetesen” a szupergyilkosról is kiderül, hogy még sohasem volt nővel. Lélegzetvisszafojtva nézhetjük végig együttlétüket, ahogy a szemünk előtt kezdődik el az a szerelmi történet, ami az egész sorozatot tulajdonképpen összetartja.

„Kellemes” váltás, hogy az erotikától fűtött jelenet azonnal egy véres mészárlásba torkollik, ahogyan a yakuzák ellepik a házat és Freeman a később névjegyének számító módon egy szál sárkánytetoválásban és egy tőrrel gyilkol meg mindenkit (majdnem). Ez a motívum (szex- és erőszakos jelenetek gyors váltakozása) végigkíséri majd a sorozatot és aki nem szégyelli az ilyesmit a mai korban, az elégedetten bevallhatja magának, hogy nincs ennél férfiasabb szórakozás e kerek világon.

A szerelmeseknek persze még szembe kell szállniuk a 108 sárkány szigorú szabályaival, a japán rendőrséggel és a yakuzákkal is, hogy együtt lehessenek. A későbbi részekben pedig még durvább szervezetek és még kegyetlenebb gyilkosok lesnek majd rájuk minden sarkon, megtartva azért fővonalnak a japán-kínai ellentétet mindvégig. Nem is igazán e a sorozat valódi erőssége.

Sokkal inkább az a hagyomány elevenedik meg benne, ami a Perfect Blue animét is azzá a klasszikussá tette ami. Tudniillik japán rendezőnek lenni nagyon költséges vállalkozás (mert a stúdiódíszlet sem ám a fán terem kéremszépen) és inkább az élőszereplősnek elképzelt felnőtt (ejstd: komoly) alkotásokat rendre inkább animációs formában valósították meg költséghatékonyság végett.

Persze vannak, akiket ez már önmagában megihlet és kicsit elszalad velük a ló. Egy jelenetet had idézzek fel a sorozatból ennek bemutatására: miközben Crying Freeman halálos párviadalt vív a néger szerelme ellenségével, egy yakuza vezér ősi varázslattal megöl egy rakás 108 sárkánytagot a lánya ellenkezésére fittyet hányva (aki csakugyan Freeman szeretője), amit a hős meztelen-tetovált felesége állít csak meg a legendásan elátkozott Maramusa karddal, hogy a férfiak tovább verekedhessenek zavartalanul és közben a szeretet-szerelem-család-párkapcsolat kérdéseit feszegessék jó bölcsész módjára.

Hogy mindeközben alattuk egy hasadékban egy mecha-sárkány szarvaira már valaki felszúródott korábban vagy hogy ez a jelenet annak a résznek a fináléja amikor Crying Freemant klónozással akarják elveszejteni, de ő ebből a csávából is ,khm, „kivágja” magát szex segítségével az ugye egyértelmű. Hogy párviadal végén a vesztes félről kiderül, hogy árvaként milyen szeretethiányos volt és azért mindig magánál tart egy családi fényképet, amikor félmeztelenül harcol … ezek után szerintem mindenki számára természetes.

Szex és erőszak … a kulcsszó azonban mégis inkább a nyers, csiszolatlan eredet lenne. Ahogy az ember nézi a sorozatot és közben megelevenednek James Bond filmek a ködös tekintete mögött, Golgo 13-hoz méltó (és hasonlító) akciók zajlanak közben arra is ráébredhetünk, hogy mennyi későbbi animének, filmnek, de akár játéknak is vannak komoly vizuális kapcsolódásai a Crying Freeman franchise-al. A Cowboy Bebop és a Metal Gear Solid kulcsmomentumai elevenednek meg, éppen csak annyira, hogy egy magamfajta őrült rajongó felfedezze őket (vagy tévedjen).

Összességében azt kellene mondanom, hogy eljárt felette az idő és csak kultúr ínyecségnek ajánlhatnám. Az igazság azonban az, hogy a sorozat ma is ugyanolyan egzotikus, távoli és vonzó tud lenni a leplezetlen brutalitás és szexjeleneteknek köszönhetően, hogy a mai Spartacus sorozatot kedvelő közönség is tudná értékelni. Hogyha nem idegenkedik zsigerből a keleti dolgoktól, ahogyan ma már megint igen sokan …

Így lett az egykori első 576 számban közölt utolsó Manga rovat „sztárjából” mára egy öt-katintással elérhető vizuális csemege. A hat alig egyórás rész igen gyorsan fogyasztható, tartalmas és zamatos, a kora ellenére is vagy éppen azért. Szeretem az ilyen sorozatokat arra, hogy mi az igazán jó nekem, látom mennyire tértem el tőle és, hogy van még értelmes élet a földön … de egyszer legalábbis biztosan volt.