Mielőtt az Elveszett Mesék Társasága átalakult és megalapította a Krónikák.hu néven ismert rendezvényszervező konstellációt eredetileg egy kreatív alkotókör, írói műhely volt mindennel, ami akkoriban ezzel járt. Így rendszeres feladatokkal, melyek egyike az volt, hogy egy sárkányos kép alapján ihletődjünk és hagyjunk nyomot magunk után. A feladatot Fekecs Máté (Komattre) barátom akkor így oldotta meg, én pedig az alább következő írással igyekeztem eleget tenni neki. A bejegyzéshez tartozó kép volt egyébként eredetileg a „feladvány”. Aktualitását több okból is érzem most közzé tenni, bár időközben a Nomád fanzinunkban is meg kellett volna jelennie. A címe egyértelműen kölcsönzi a David Bowie filmét, akit mint Kobold Királyt mindig hiányolni fogunk. De az igazság, hogy valóban … mindenki a napra tör és ez akkoriban sem volt másképpen. 2006 nyarán, amikor a novella megszületett. Hasonlóság a főszereplő karaktere és Alucard Ront’e Rone között nem véletlen: a történet, amit el akartam mondani vele és velük sokáig nem találta meg a végső formáját.
*****
Hatalmas pikkelyes szárnyai bőrlebernyegeibe fogta a szeleket és magasabbra szállt a végtelen kékségben. Elmaradt alatta a föld és mindaz mi az emberek világához kötötte volna. Idefönt szabad lehetett végre. Megcélzott egy bárányfelhőt és kitartott karokkal szórta szét apró pamacsokká. Lebegni látszott, úgy tetszett a felhőkön fekszik. A tejszerű gomolygásban csak magasabbra és feljebb szállt, vakon repült és élvezte a szelek fákat kitépő erejét, ahogyan csak megsimítják pikkelyeit. Hatalmas száját mosolyra húzta, amitől tarajai hosszú nyakára lapultak. Már nem volt messze a felhőhatár, a gomolygás résein átcsillantak a nap fényei. Utolsó rugaszkodást vett egy vadabb széláramban és egy erőteljes szárnycsapással a fények felé lendült fel. Áhitatosan hunyta le szemeit és pikkelyes bőrén érezte a nap melegét.
A gyertyaláng fénye bántotta a szemét, fázósan és morogva húzódott vissza az asztallaptól. Kupák koccanását hallotta az asztal lapján, a háttérben nyüzsgő emberek morajából kivettem a falak tövében zenélő kobzos hangját és játékát a lanton. Igazán ügyesen játszott, legalábbis jobb érzés volt a zenéjére koncentrálni, mint a szemébe tűző fájdalomra.
– Nem nézel ki jól. – Marcabrú volt az, a gascognei. Az éves dalnokverseny sokakat a városba csábított, még frank honból is érkeztek bárdok és trubadúrok, hogy megmérettessék magukat. Cercamon csak vállat vont és eltolta az asztalon álló gyertyát a kezével.
– Régen aludtam
– Inkább túl sokat iszol.
– Ebben is van igazság.
Féltően maga felé vonta a társa által letett két kupa közül a nagyobbikat és előzékenyen töltött magának. A ’Boldog emberben’ kellemes volt a bor, nem volt olyan keserű és állott íze, mint a városőrök által kedvelt ’Víg nótában’. Az évente megrendezett ünnepségekre, Szent Bertalan hetére, érkező dalnokok és muzsikusok is csak akkor választották azt, ha kifutottak már pénzükből, illetve kiszorultak a ’Boldog emberből’.
Nagy kortyokban kezdte inni a bort, garatja le-föl járt és hangosan nyeldekelt, társa türelmesen végigvárta míg Cercamon az asztalra koppantja kupáját és csak akkor szólt újra.
– Miatta csinálod ezt, igaz? Csodálom, hogy még élsz, ha ugyan igazak a pletykák, amiket hallani.
– Tudod, hogy a pletykák sohasem igazak. – bűnbánóan vakargatni kezdte a tarkóját és a kancsó fel tapogatózott.
– Azt is tudom, hogy csak úgy, mint a legendáknak ezeknek is van valóságalapjuk. – próbált nagyon vádlón és sokatmondóan társa szemébe nézni, de azt látszólag sokkal jobban érdekelte az, hogy a lator kocsmáros úgy látszik csak félig töltötte a kancsót. Marcabrú nagyot sóhajtott és felállt az asztaltól, de ivás közben Cercamon megragadta a karját és visszaültette.
– Vannak, akik könnyebben túllépnek dolgokon gascognei, én nem olyasvalaki vagyok. – szemében vizenyőssé fakult a gyertyaláng fénye.
– Én is ugyanúgy meggyászoltam Elvirát, mint mindenki más, tudjuk hogy halála oktalan és értelmetlen volt.
– Mégis hemzseg a város a sárkányölőktől. – fejével az ivó egy elszeparált részében ülő marcona, északinak tűnő harcosok felé biccentett, mindegyikük pikkelyből készült vértet viselt és lándzsákat támasztottak a falhoz maguk mögött.
– Ezek babonás népek és a pápa annyit fizet egy halott sárkányért bármelyiküknek, hogy életük végéig elélhetnek belőle.
– Egyébként pedig csak az ártatlanok kenyerét pusztítják és magányos nőket gyilkolnak meg az éj leple alatt.
– Ezt senki nem tudta rájuk bizonyítani.
– Mi a biztosíték, hogy nem vadásszák le a verseny győztesét? Ezek azt hiszik, hogy aki a legjobb dalnok lesz az mindenképpen sárkány.
– Te tavaly az ezüst koszorúval távoztál és nem volt gondod velük.
– Csak annak ki az arany ágat vitte. – választ sem várva itta ki a korsóját és nyúlt a köpenyéért.
– Higgy nekem Cercamon, a holnapi versenyen kiderül ki a világ legnagyobbja.
– Ha a díja a halál én nem kérek belőle. Elvira meghalt és senki sem tett a revansért egy lépést sem.
– Nincsen igazad. – Marcabrú mereven nézte a sárkányölőket majd barátjára nézett – Holnap majd te is meglátod.
– Holnap… – sötét köpönyege lobogása nyomta el utolsó dünnyögését mielőtt a vastag faajtót becsapta volna maga után.
A hideg éjszakai levegő jót tett neki, a városra kevéssé jellemző szélfuvallatok járták végig az utcákat, megborzolva a strázsák őrtüzeinek lángját. Összébb húzta magán a köpenyt és a városkapu felé indult. Kezdte nyomasztani ez a légkör és ez a sok ember, talán elszokott tőle, talán jobban a szívéhez állt közel a vidéki életmód. Akárhogyan is volt, nem érezte magát jól és ha még egy éjszakát itt kellet volna töltenie menthetetlenül begolyózik.
Az ital túl gyorsan illant el a fejéből, kevésbé fogták ezek a könnyű borok mint azt remélte. Egy macskakövekkel borított utcán haladt éppen mikor egy sötétebb kapualjból maszkos férfiak léptek elé. Fegyvertelen volt, mégsem érzett félelmet a kezüket kardjuk markolatán pihentető éjszínű férfiak láttán. Türelmesen várt, míg a színpadiasan előlépő vezetőjük, mert kétség sem fért hozzá, hogy az volt, kilépett elé és peckesen szétnyitotta köpenyét. A pápai jelvény tompán csillogott még itt, a félhomályban is.
– Cercamon Mendosa?
– Kétséget kizáróan.
– Alias Vertigo Cercamon, alias Von Vuckstein Cercamon, alias Don Cercamon el Lobo, alias Kristof Cercamon?
– Nem, a Vertigo nevet sohasem használtam hölgyek társaságában.
– Egyetlen anyakönyv sem jegyzi önt, egyetlen birtok sincs az ön nevén és nem szerepel múltja a vatikáni levéltárban sem.
– Sajnálattal hallom.
– Honnan való maga egyáltalán? Válaszoljon mielőtt a hajnali máglyán kérdezem meg öntől másodszor és utoljára.
– Hallott valaha Magyarországról? – a pápai küldött el pillanatra elbizonytalanodott, az oldalán állók egyike mellé lépett és a fülébe súgott valamit.
– Egy elmaradott, poros kis ország, az eretnek törökök szomszédságában.
– Egészen pontosan a hazám, egy elmaradott ország mely évszázadok óta kapja az önöknek címzett keleti arculcsapásokat cserébe önök, a nyugat, előzékenyen elfeledkezett róla. Bocsássanak meg, de fel kell készülnöm a holnap próbatételre.
– Hisz a sárkányokban?
– Istenben hiszek. – ez volt az egyetlen válasz, amiért ebben a helyzetben nem kapott acélt az oldalába.
A sötét köpönyeges, éjmaszkú alakok az árnyakba húzódtak vissza, csupán a küldött maradt vele és sokáig méregették egymást, Cercamon arca kifürkészhetetlen egykedvűségről, a vatikáni arca visszatartott indulatokról árulkodott, adott esetben mindkettő lehet végzetes.
– Minket vádol a nő haláláért.
– A világot vádolom.
– Nem vigasztalja, hogy egy eretnek lényt sikerült a szent szék elé állítatni?
– Nem az eretnek lényt öleltem éjszakánként.
– Hallgasson a hívő lelkére…
– A lelkem egy esztendeje halott. Nyugodalmas jó éjszakát.
Magára hagyta és ellépett mellette. Még sokáig a hátában érezte a köpenyes alak kutató pillantását.
Éjfél után valamivel érte el a tavat, mikor még csak az ösvényen halad felfelé hallotta a város templomának éjféli kondulását, tudta hogy az őrség ekkor vált a tornyok magasában és az utcák sötétjében, tudta hogy az emberek ártatlan álmukat alusszák vagy egymás torkát metszik el az alant fekvő városban. Volt ideje kitapasztalni a nagyvárosok életét és a mai napig taszította is. Megszabadult zubbonyától és fehér ingjétől, meztelenül állt a fákkal körülvett, tükörként szikrázó víztükör peremén Szinte szentségtörésnek érezte mikor megmerítkezve megtörte a természet eme szépségét és derékig gázolt a hideg vízben.
Felette a csillagok ragyogtak, azt kívánta benne is legalább így, legalább pislákolva fénylejen az élet, hogy dalok fakadjanak a szívéből, de csak romoknak érezte mindazt, amit magába nézve talált. Lehunyt szemmel merült el a tóban és erőteljes karcsapásokkal kezdett úszni a sötét mélységek felé.
A hűvös víz kellemes cirógatta pikkelyeit végig, behatolt a repedések és küzdelmek nyomaiként sötétlő részekbe is és élvezte, hogy tisztára mossa őt kívül belül a természet eme csodája. Tátott száján áramlott ki és be a jéghideg víz, minden más lény szívét talán megdermesztette volna, de a benne szunnyadó lángok ígérete az egész testét fűtötte, még ha csak valaha volt tüze parazsa is volt mindaz mely benne aludt. Elmerült a végtelen csendben és mélysötét vizekben. Egynek érezte magát a fák és földek vérével, a tengere habjaival, a természet szelek szárnyán szálló sóhajaival, egy volt a ez emberi lángokkal, a pusztító vízfolyamokkal, a kövek ropogásával, a homok sírásával és a felhők vonulásával.
„Te valóban képes vagy csodákra?”
Ösztönösen nyitotta ki a szemét, de a sötét mélységen kívül semmit nem látott, hatalmas szárnyait kitárta, csak alig súrolták a mélység széleit jelentő kőfalakat. Hatalmas levegőt engedett ki a tüdejéből és felfelé kezdett úszni erőteljes karcsapásokkal. Borzalmas nyomás nehezedett az arcára, de a pikkelyeken elvásó víztömegben, mint sólyom az égbe repült felfelé. Homályos fénypontok játszottak a szeme előtt, de csak a felszín fölött ragyogó csillagok játéka volt ez, így fürdőzik éjszaka a nap megfáradt sugara. Hatalmasat taposott karmos lábaival, szárnyait a teste mellé szorította és tarajai a fejéhez simultak.
„A csodához ketten kellenek.”
A partot a lány érte el előbb, kacagva feküdt ki a füves partra. Mikor a férfi is kimászott a vízből még mindig nevetett ezt azonban a férfi nem hagyta annyiban és játékosan átölelte a lány meztelen, víztől csillogó testét. A lány már nem kacagott, de mosolygott.
A csókja olyan volt, mint minden halhatatlan lény csókja halandó testben, édes és émelyítő. A lány fekete félhosszú hajába egy vörös tincs vegyült, napbarnította gyönyörű bőrét a csillagok fénye világította meg. Tökéletes volt, éteri és nem evilági szépség. Szemeivel a férfi arcát kutatta, de az meredten gyönyörködött csak a nőben.
– Szeretsz?
– Szeretlek.
– Nem hazudsz?
– Neked nem tudok.
– Féltékeny vagy?
– Kellene?
– Nem.
– Akkor nem vagyok féltékeny.
– Szeretlek.
Hajnalig szeretkeztek, míg a vágytól hevült testüket a nap első sugarai cirógatták meg és egymás karjaiban ébredtek föl. Gyönyörű nap volt, addigi életük legszebb napja, hiszen együtt kezdhették el.
A víz alól kirobbanó óriási test hatalmas víztömeget fröcskölt szét maga körül, az emlékektől megvadult fenevad most valóban a legendák dühödt és haragvó félisteni erejű lénye, a sárkány volt. Magasra hágott a felszín fölé, karjait előrenyújtotta a halványan pislákoló csillagok felé, dühödten karmolt az éjszakai égbe és bömbölésével nyomta el a természet minden más hangját, távoli harangok zúgását és a tenger moraját. A strázsák magasában megremegtek az őrök, az utcákon járók fülükre tapasztották kezüket, hogy ne hallják, csak kevesen értették meg a hangok okát…
Egyre feljebb száll, egyre magasabbra hágott, bőrszárnyait kitárva emelkedett a felhők magasába a hegy mentén, égbe kiáltotta minden fájdalmát és minden haragját és a hiányát mindannak mit az életének érzett.
„Quant l’aura doussa s’marzis
El fuelha chai del sul verjan
El l’auzelh chajan lor latis,…
A felhők vonalán áttörve érte el a hegy ormát és a sziklát, melyre karmos mancsaival támaszkodott neki, arcával az ébredő világ szemébe nézve várta a hajnal első fényeit, hogy a belsejében lángoló szavakat enyhítse vagy vele együtt perzselje el a világból.
Nem talált írt fájdalmára, nem ismert utat melyeken csillapíthatta volna dühét és gyűlöletét, minden érzelmét utolsó bömbölő üvöltésébe sűrítette, minden megmaradt fájdalmával együtt.
…Et ieu de sai sospir e chan
D’amour que. m te lassat e pres,
Qui’ieu anc no l’agui en poder.”
A dalnokok versenye minden évben a város legfontosabb eseménye, távoli országokból és vidékekről jönnek ide a kobzosok, bárdok és igricek, hogy bemutassák tudományukat, összemérjék zenei tudásukat egymással az aranyágért és az ezüst koszorúért a közönség szórakoztatására. Talán elnézi Szent Bertalan, hogy a hívő város ezidőben minden idejét az utcákon ünnepelve tölti és egy hétig mulat az aratások végeztével. Ilyenkor mindenki boldog és mindenki mindenkinek a testvére, csak a városba érkező idegenek látják a nagy felbolydulásban a gyors meggazdagodás lehetőségét és céljai megvalósítását, ki így, ki úgy.
A pápai küldött a fogadó teraszán állva nézte az alant hullámzó tömeget és egy üvegpohárból vérszínű bort kortyolgatott. Mulattatta a népek balgasága és ostobasága és hogy nem értik meg az ünnepség lényegét, hogyan is érthették volna. Az évek alatt megvalósított terv nagyszerűsége önmagában volt tökéletes, a dalnokversenyek és megmérettetés minden évben az ismert világ legjobbjai között folytak és ez a lehetőség messze földről vonzotta az ember bőrbe bújtatott démonok népét, a sárkányokat. Kétség sem férhet hát hozzá, hogy aki egy ilyen versenyt megnyer az nem ember és a következő esztendő folyamán meghívást kap Róma városába ahol igencsak marasztalóan fogadják a fajtájukat. Kinek tűnne fel, hogy sosem jelennek meg címvédők egy ilyen fejre állt világban? Nem a pórnép fiainak annyi bizonyos, egy esztendő sok idő, emberi mértékkel nézve.
Végignézett a tömegen és tudta, hogy poroszlói már elfoglalták helyüket és csak a verseny kezdetét várják, őszintén kíváncsi volt mely nagyhírű trubadúrról hull le a lepel ezen a napon, úgy mondják a gascognei Marcabrú a legesélyesebb az idei ágra. Eszébe jutott a magyar Cercamon, ha ugyan ez a neve. Az a bolond az elmúlt évben csak vedelt, hiába is követtette embereivel Európán keresztül, nem mutatta semmi jelét annak, hogy istentelen, elfajzott lény lett volna, igaz csak ezüst koszorút nyert tavaly. Őszintén csalódott volt, hogy csak egyetlen eretnek, elfajzott lény sem akadt a szent inkvizíció horgára legutóbb, de vigasztalta a tudat, hogy idén minden bizonnyal lesznek a gonosz szolgái közül akiken hitét bizonyíthatja.
A legtöbb dalnok már végzett mikor a pódiumhoz ért a tömegen áttörve, fáradt volt, de szemében a bizonyítani vágyok tüze lángolt. Marcabrú készült éppen az előadására az emelvény oldalában.
– Hol késlekedtél? Utolsó időpontra tetettelek, mert éreztem, hogy nem érsz ide.
– Hála és köszönet barátom. – szorítottam meg az üdvözlő karját, a fa készség oldalában állt a többi dalnok, megértően és együtt érzően bólintottak felém, viszonoztam köszöntésüket. Marcabrú a lantjáért nyúlt és biztató mosollyal az arcán a színpadra lépett. Szembe állt az áhitatos csendben várakozó tömeggel, akik érezték, hogy a legjobb előadás következik azon a napon, nem tévedtek.
A trubadúr meghajolt a közönség fölötti pulpituson ülő herceg és a tömeg felé is, kezével végigsimította a lant húrjait, mellyel mély sebet vágott a várakozó csendben, arcára elégedett mosoly ült ki, szemét lehunyva, szája éneklésre nyílt.
„Minden emlékünk törött üvegszilánk.”
A tető magasából lecsapó nyílvessző a fiatal férfi torkát ütötte át, a tömegből kiváló pikkelyes férfiak az emelvény felé tartottak. A teraszon álló titkos inkvizítor keze megszorult a korlát fáján, szeme hatalmasra tágult, szája néma kiáltásra nyílt.
Az emelvényre fellépő Cercamon a lehanyatló testhez, a nyomában érkező dalnokok pedig utána siettek társukhoz. Marcabrú meredten nézte az emelvénynek csúfolt fatákolmány fölött kifeszített ágakat, szólni nem tudott, szemével kérlelte csak Cercamont, akinek kézelőjét és ingjét is vér mocskolta be, ahogy a haldokló fejét tartotta. Az első sárkányölők már felugrottak a színpadra ám két dalnok feléjük fordulva kivont acéllal fogadta őket, itáliai bajvívók voltak, s mint ilyenek a tőrvívás mesterei.
A kialakuló káoszban Marcabrú és Cercamon magukra maradtak, egy halott lélek és egy haldokló test párosát alkotva. Mikor a gascognei utolsót rándult és szemei lehunyódtak Cercamon felegyenesedett és az ég felé nézett.
„Amikor a lágy fuvallat fojtóvá lesz,…
A levegő előbb alig észrevehetően rezegni kezdett körülötte, örvényleni kezdett és úgy tetszett körül follya a testét, s mert úgy akarta, karjaival az ég felé mutatva hívta segítségül az elemeket. A tömeg akaratlanul elhátrált az öldöklő küzdelem és az istentelennek tetsző jelenés közeléből.
…A fáról mind lehull a levél,…
A felkavarodó förgeteg lesöpörte a színpadon küzdőket és megrepesztette a fa emelvény két ember vastagságú törzseit. A tehetetlenül sodródó pikkelyvértes alakokat elnyelte a tömeg, a dalnokok a színpad elé zuhanva terültek el és nézték a szavak nyomán felszabaduló erőt és hatalmat.
…s a madár nem dalol többé,…
A hús meghasadt, utat engedett a zöld pikkelyeknek, tarkóján csontszerű taraj sarjadt, koponyája és egész teste megnőtt, súlyával összeroppantotta az emelvényt, de ekkor már magasabb volt annál. Borzalmas bömbölés szerű hangja azonban emberi szavakat rezegtetett. A dalnokok közül többen felemelkedtek és ámulva nézték az átalakulást, a természet csodáját.
…majd akkor szólal meg az én dalom,..
Egyikük lehunyt szemmel kezdett dalolni, testén karmazsinszín pikkelyek sarjadtak ki a díszes köpeny alól, arca megnyúlt és az éjszaka hallott gyászdal emberi nyelven hangzó énekéhez csatlakozva bömbölt. Több dalnok hozzá hasonlóan kezdett átalakulni és dalolni egy időben.
A fogadó teraszán őrjöngő fekete csuklyás férfi hangját is elnyomta a borzalmas, korok óta nem hallatott ének, emberei az utcán küzdöttek a tömeggel és a sárkányölőkkel tehetetlenül. Maguk a harcosok elhűlve, értetlenül meredtek az előttük életre kelt borzalomra.
Vezetőjük üvöltve tapasztotta fülére a kezét és átkozta magát, amiért az elfogott poroszlóból kiszedett információk alapján a szent szék dolgába avatkozott, most tehetetlen roncsként állt az öt sárkány dalából áradó ősi hatalommal szemben.
…mert elhallgatni nem marad erőm.”
A korok óta létező lények utolsó bömbölése után néma csöndbe borult a világ, nem szóltak egymáshoz, nem volt szükségük szavakra, némán végigmérték egymást és egyszerre rugaszkodtak el a földtől. Hatalmas szárnyaikat kitárva repültek fel, meglovagolva a lég hullámait, különböző irányokba indultak el, nem néztek vissza a meggyalázott város felé. Egyikük karmai között egy díszes ruhát viselő holttest himbálózott, nyugatnak ment.
***
A szerzetes nagy nehezen mászott csak fel a dombtetőre, a friss sír mellett térdeplő férfit látott imádkozni, nem törte meg az áhitatát. Mikor végzett, csak akkor szólította meg.
– Ki maga uram?
– Cercamon Kristóf, magyar nemes vagyok. Egy hűséges barátom testét temettem e földbe, arra kérlek atyám, hogy áldd meg.
– Bűnt követett volna el?
– Nem nagyobbat, mint bárki más.