Montisi Vándorcirkusz: Menekülés Arascorból (M.A.G.U.S. novella)

„Az egyik kalandunk után az egyikőnk írt egy egy oldalas szösszenetet az események egy kis részéről. Aztán jött még egy oldal egy másik játékostól és egy másik részletről. Aztán még egy és még egy. Végül összeraktuk, egyeztettük, kipofásítottuk, kijavítottuk és elkészült ez a 26 oldalas novella, ami gondoltam megosztok veletek, remélem lesz, aki elolvassa.” – Váli Viktor (az egyik szerző a hatból)

Mivel mi is reméljük, hogy valaki elolvassa így úgy gondoltuk megosztjuk ezt a könnyed hangulatú, kalandozó centrikus írást az oldalunkon. Kezdetét veszi 3690. Antoh első tercének 11. napján a résztvevők tanúbizonysága szerint. S mint ilyen ami jól beleillszthető a kronológiába felvételre (~felvésésre kerül) az Elveszett Mesék rajongói írások közé is.

Hölgyeim és uraim, ÁTRÁKCIÓN!!!

***

1.

 

Fehér pernye szállingózott az éjszakában. A pettyek rálibbentek a bokrok leveleire, megültek a csenevész fák lombján, kicsipkézték a mohaszőnyeget. Mint a nyári hó. Némelyik még izzott is, csúfot űzve a szentjánosbogarakból. Egy csapat külhoni kalandozó lóhalálában rohant a ritkás erdőben, hogy mihamarabb elérjék a sűrűbb vadont, mögöttük pedig csendben lángolt Arascor városa. A büszke tornyok füstöt okádtak a Vörös Holdra.

– Mázli, hogy ekkora a zűrzavar. Különben nem jutnánk messzire élve. – jegyezte meg a csoport egyetlen elfje. – Így az összes határvadász meg katona vagy a várost oltja, vagy a felszabadított rabszolgák után kajtat. – tűnődött hangosan az elf, miközben bosszantóan könnyedén futott. Úgy csevegett közben, mintha csak egy parkban andalogna.

– Persze… hogy… káosz van. Pont… ezért… csináltuk. – lihegte Narden, és legszívesebben elgáncsolta volna az elfet. Ő is tisztában volt azzal, hogy Arascor védereje csak azért nem cincálta szét apró darabokra őket, mert frenetikusan jól sikerült a figyelemelterelés. Ő és Lao-Ni számítottak rá, hogy a bányából felszabadított dzsad rabszolgák közül sokan segíteni fognak nekik, ha leverik a láncaikat, de az eredmény minden képzeletet felülmúlt! Ifraim istene bizonnyal parazsat rakhatott a gatyájukba, mert egy rövid, pezsdítő szónoklat után a csőcselék a bánya kazamatáin keresztül üvöltve beözönlött a városba. Sok lúd disznót győz alapon elég sokáig sikeresen pusztítottak, míg a városőrség magához tért a sokkból és visszavágtak. A csapat ezt a zűrzavart használta ki arra, hogy elvégezzék a feladatukat: jelentős nehézségek árán, de megtalálták és kifosztották a város altemplomát. Náluk a Ranagol pap skalpja, az oltárterítő és néhány egyéb kincs, például a varázsgyűrű Ifraim zsebében és a mirtuszkoszorú, ami kiűzte Corinából az őrült küldetés elvállalása miatt érzett mérget. Ha az a fránya démon nem kapja el őket még az elején, egész simán ment volna a küldetés. Azonnal eszébe jutottak az általuk leküzdött akadályok: három-négy csapda, amit aktiváltak és alig éltek túl, meg a rengeteg gyomorforgatóan gusztustalan élőholt, amik a kazamatákban ténferegtek, végül a teljes vértet viselő élőholt az alabárdjával, ami az altemplomot őrizte. Tudata tiltakozott az ellen, hogy újra felidézze az őket csapdába ejtő árny képét, de tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni, ahogy a démon csapásától Elister összeesett.

Míg a csapat az altemplomban küzdött, a rabszolgák többségét a katonák lekaszabolták. Néhány tucat túlélő viszont elmenekült és kitört a kazamatákon keresztül. A nyomok alapján párszáz méterig együtt maradtak, aztán szétszéledtek a szélrózsa minden irányába, vérnyomokat és letaposott növényzetet hagyva maguk után. A gorviki határvadászoknak ez jutalomjáték volt: egyesével levadászták őket. …de milyen jól is jött a kalandozóknak ez a csapás! Nem kellett a nyomaikat rejtegetni, csak hagyták, hogy belevesszenek a többi folt közé.

Ugyanazon az úton jöttek ki a város alól, mint az utolsó néhány rabszolga. Háborítatlanul elérték a vadont, ahová a sűrűn álló, terebélyes fák miatt alig szüremlett be a holdfény, és a pernye többsége is fennakadt a lombkorona tetején. Egy percre megálltak, hogy összeszedjék magukat. Bahima résnyire nyitott szájjal, vadászkutyaként körbeszaglászott, de a mindent átható füstön, Corina enyhe levendulaillatán és Elister tömény vérszagán kívül semmit sem érzett. Az ork morrant egyet, aztán amennyire óvatosan csak tudta, lerakta a fűbe a félholt Darton paplovagot, akit eddig futás közben cipelt. A vállaira nehezedő plusz súly miatt a viseltes gladiátorvért itt-ott felhorzsolta a zöldes árnyalatú bőrt, de Bahima – a „Fenevad”, ahogy a dzsad arénában hívták – ezt észre sem vette.

Ideiglenes útitársuk – az elf – rögtön nekilátott álcázni a nyomaikat, mert eddig a vidékig már nem értek el a menekülő rabszolgák, nem tarolták le előttük a növényeket. Lao-Ni vetett egy pillantást Darton mezsgyéjén billegő barátjára, aztán rögtön beállt őrködni, háttal a csapatnak. Neki meg sem kottyant a kilométernyi sprint: még csak a légzése sem lett szaporább. Corina lerogyott Elister mellé, és megpróbálta felmérni, mennyit rontott állapotán a menekülés.

– Szakad… a seb… a rázkódástól. – zihálta. – Lassítanunk… kell… feküdnie kell, különben… elvérzik. – Elistert leszámítva egyértelműen Corina viselte legnehezebben a sprintet: Bahima hiába cipelte az ájult embert, még így is könnyedén megelőzte volna a nőt, ha akarja. A csapat kénytelen volt Corina tempójára lassítani, ami jelentősen megemelte a lebukás kockázatát, de ezt még a dölyfös elf sem emlegette fel, tekintve, hogy Corina oldalán is jókora vérfolt virított. Először egy fejvadász szúrta kis híján szíven, másodjára pedig egy csapda a sodronyingen keresztül döfött egy tőrpengét tövig a nő bordái közé. Ez utóbbi alig pár órája történt, lent a kazamatában. A belétöltött gyógyital nélkül a lány elbúcsúzhatott volna egynémely létfontosságú belső szervétől. …és még csak utána jött a méreg hatása. Néhány kisebb izmából még mindig nem állt ki a görcs.

– El kell érnünk a kordét. – mondta Narden, a félvér dzsad kovács, és kézfejével megdörzsölte homlokát. Véletlenül letörölte az álcázásra használt „smink” egy részét, és hajvonalánál előbukkant jellegzetes bőrhibája: az egyik világosabb folt. – Majd ott le tudjuk fektetni, de itt nem maradhatunk. Azonnal megtalálnának.

Ifraim bőszen helyeselt, miközben Lao-Nihoz hasonlóan az erdőt kémlelte. Idefele jövet több kompánia határvadászba belefutottak és most szembe jöhetnek azok a katonák is, akik a rabszolgákat hajkurászták eddig. A Doldzsah pap a szemét erőltette a sötétben: minden bokorrezzenésben gorviki fejvadászt sejtett. Nem alaptalanul.

– Tovább viszem. Erős vagyok, elbírom egyedül is! – dörmögte az ork. Az altemplom élőholt őre úgy beleállította az alabárdját Bahima mellkasába, hogy a fele ki sem látszódott a pengének. Úgy rezgett a fa nyél, mint valami perverz hangszer. Egy erős gyógyitalt az ork is kapott emiatt, de maradéktalanul nem gyógyult be tőle a vágás.

– Emeld meg, Bahima! …de csak óvatosan. – rendelkezett Narden, mire az ork visszanyalábolta magára – Corina aggodalmas tekintetétől kísérve – a paplovag már-már élettelen testét. A csapat megint hadrendbe állt és lassan, óvatosan, a nyomaikat folyamatosan álcázva továbbmentek az erdőben hagyott szekerük felé.

 

2.

 

Elister ismét összevonta a szemöldökét, ezúttal a fájdalomtól. Ahogy zöttyent egyet a kordé, sípoló hangon szuszogva váltott levegőt. Ájult feje Corina felé lettyent a szekér padlózatán, seblázzal küzdő, fenn- fennakadó szemének fehérjéje, a dartoniták haláli nyugalmával siklott végig a lány kezében szorongatott mirtuszkoszorún. Ismét hörrentett egyet, szemgolyója remegve fordult vissza gödrébe. Szemhéja a helyére csúszott, majd alatta remegve új álmot hozott neki a láz, reménykedve talán a gyógyulásban.

Valakit láthatott álmában, zörgött a szája. Elharapott szavakat sodort nyelvével cserepesre száradt ajkaira. Pár mondatot sikerült az ébren lévők valósága számára is megfogalmaznia:

– Anyám, már halott vagy. Ha akarsz, vegyél egy lila ökröt. Alássan baszok én rá! – Corina halványan, szomorúan elmosolyodott a seblázszavakat hallva. Letette a mirtuszkoszorút és visszaült Elister mellé a kordé padozatára, pont időben ahhoz, hogy a következő nagy zökkenésnél tenyerét rakhassa párnának a paplovag halántékához, ezzel védve ki a következő koppanást. A hűs, puha kéz bizonnyal enyhülést jelentett volna a sebesültnek, ha érzékelt volna bármit is a haláltusa önkívületében… így azonban, ha nem is volt felesleges a gesztus, de kettejük közül csak Corinát nyugtatta.

A nő egy tiszta gyolcsdarabra locsolt egy kis vizet kulacsából, hogy megtörölgesse vele Elister kicserepesedett száját. Itatni nem merte, nehogy félrenyeljen, de néhány csepp vizet belediktálhatott, ha kicsit megemelte a fejét a körülményes művelet során.

Ekkor kukkantott be hozzájuk Bahima, és a plusz súlyra a kordé panaszosan nyikorogni kezdett. Az ork megszaglászta Elister testét, majd megcsóválja fejét.

– Az arénában sok haldoklót láttam, szerintem nem éli meg a reggelt a nyikhaj. – mondta, majd nagy „okosan” folytatta.

– Engem megcsaptak a’bárddal, aztán meg se kottyant, de persze a löttyöd jól esett. Gyorsabb, mint a kínlódás a sebekkel, mint régen… Persze én bírnám simán! – hencegett.

Corina ezen elmosolyodott, kicsit könnyebben, mint az imént. Ha jobb kedvében lett volna, odaszúrt volna valami olyasmit, hogy „Nem élték meg a reggelt, de nem is én ápoltam őket!” – amit persze maga sem gondolna komolyan, de elég arrogáns kiszólás lenne ahhoz, hogy támogassa a mostanában szokásos „kemény vagyok, ne cseszegess, mert megjárod” szerepét. Most azonban nem szólt semmit.

– Corina add ide a löttyöt, majd én beletöltöm. A viadalok után is inkább éltek fél lábbal a harcosok, mint maradtak halva. Én nem’tom mit hablatyoltok Dartonról, de ilyen Istent biztos nem szolgálnék, amelyik hagyja megdögleni papjait…

– Ő maga kérte, hogy ne diktáljuk bele a… löttyöt. – szúrta az ork szavai közé, de szemmel láthatóan Bahimának ez nem volt érv.

– Mi? …hogy félsz, hogy mérges lesz, ha felkel… Áá… Ha sokat ugrál, pár pofon meggyőzi, hogy jobban jár, ha él! – nos, Corina ezen már kuncogni kezdett, pláne, amikor az ork csendben hozzátette:

– Azért engem mindig itass meg, még ha félrebeszélnék is… Nem lenne harcoshoz méltó, hogy vigyetek. – aztán az ork megint ránézett Elisterre és töprengve hozzáfűzte:

– Bár, ha önerőből felépül, akkor nem hívom többet nyikhajnak… csak a többieket! – vigyorodott el, Corina pedig feszülten felkacagott az abszurd helyzeten.

Bahima leszökkent, lendületével úgy meghintáztatva a kordét, hogy még a bakon ülő Narden is morgolódni kezdett. Corina bal kezével ismét megtámasztotta Elister fejét, jobbjával pedig a hátizsákjában kezdett kotorászni valami tiszta ruhadarabért, amit párnának használhatna. Egyik inge akadt csak kezébe, azt hajtogatta a paplovag feje alá. Halvány levendulaillat szüremlett tőle Elister lázálmába.

 

3.

 

Néhány perc múlva újabb, az orknál jóval csendesebb látogató érkezett: ezúttal a niarei nézett be. Corina épp elmélyülten, gyengéd gondoskodással mosogatta Elister lázrózsás arcát a gyolcsdarabbal, s alig hallhatóan dudorászott valamit. Először észre sem vette Lao-Nit.

– Segíthetek? – kérdezte a férfi, mire Corina meglepetten összerezzent, és kicsit el is pirult, mint akit csínytevésen kaptak. Hátrébb húzódott Elistertől, és megköszörülte a torkát.

– Most nem tudsz. Fertőtlenítettem, bekötöztem, az imént kapott lázcsillapítót… most csak várunk, hogy maradni akar-e a lelke, vagy távozni. Ha a következő fertályórában hat a gyógyszer, akkor van esélye.

A kordé oldalába kapaszkodva felállt, hogy helyet adjon Lao-Ninak. Ahogy megemelte a karját, felszisszent, mert belenyilallt oldalába a fájdalom: két szúrt sebet is kapott az elmúlt két napban a bordái közé, mindkettő bivalyerős mérget pumpált testébe. A társainak ezek meg se kottyannának, de Corina – bár szívós kis teremtés a maga nemében – nem harcedzett alkat. Ha nincs a sodronyinge, már halott lenne.

Ahogy Lao-Ni leült barátja mellé, Corina odébb húzta a hátizsákját és kotorászni kezdett benne. Megint kezébe került a mirtuszkoszorú, amit óvatosan, tisztelettel félrerakott, nehogy baja legyen. Utána tovább keresgélt a zsákjában a maradék kötszer után.

– A hazámban is nagy becsben tartják ezt a növényt. Gyógyászati célra, meg… pálinkafőzésre is. – mondta Lao-Ni a maga csendes, nyugodt módján. Közben a mirtuszkoszorút nézte.

Corina már-már meglepődött azon, hogy a zárkózott kardművész beszélgetést kezdeményez: általában elég jó emberismerő, de a niarein egyszerűen nem tud kiigazodni. Meg aztán – mi tagadás – sokáig neheztelt is rá, amiért Lao-Ni adta a lovat Ifraim és Bahima alá, hogy jelentkezzenek az Arascori Futamra. Ha nem áll össze ez a Három Grácia, akkor ő meg Narden a józan ész talaján (Abadanában) tudták volna tartani a csapatot. „Ugyanakkor most nem lenne nálam a koszorú…” – emlékeztette magát újra és újra. Szóval most csak érdeklődve függesztette égszínkék szemeit a niareire, és enyhén félrebiccentett fejjel várta, hogy mi lesz a folytatás.

– Van valamilyen különösebb szimbolikája számodra? – kérdezte a kardművész. Corina eltöprengett rajta, hogy mit válaszoljon… de végül az igazság mellett döntött.

– Van.

Visszaült a szekér padozatára Lao-Ni és a középen fekvő Elister mellé. A paplovag láza kezdett enyhülni: már nem beszélt álmában és nem szaggatott a lélegzete. Néha megrebbent a szeme, egyszer-egyszer ki is nyílt pillanatokra, de nem volt magánál. Corina figyelte őt egy darabig, s közben megtámaszkodott maga mellett jobb kezével, hogy kímélje sebesült bal oldalát. Kis elmélázás után úgy döntött, ad bővebb magyarázatot is:

– A mirtuszkoszorú a kyrek isteneinek egyik jelképe.. Nem tudom, mennyit tudsz a kyrekről… egy ősi nép, akik hosszú évezredekig uralták Ynevet, de aztán bealkonyult nekik. – önkéntelenül a hajához nyúlt bal kezével és ujjaira tekergette a most feketére festett, de eredetileg fehérszőke tincseket.

– A nép szétszéledésével, gyengülésével a Pantheonjuk is erőt vesztett, néhány isten teljesen ki is fakult a világunkból. Mások átmentették hatalmukat az emberi fajon keresztül: például Tharr, aki a Káosz istene, és Sogron, a Tűzkobra.

Talán mondott volna mást is, de a kordé különösen nagyot zöttyent az egyik gödörben, ami nem esett jól se Corinának, se Elisternek. Narden ízes káromkodása és a gorviki útviszonyok szidása zengett a kordé belsejében.

Lao-Ni tisztelettudóan fejet hajtott köszönetképp a válaszért, illemből nem kíváncsiskodott tovább.

– Nem tudok semmit a kyrekről, azon kívül, hogy volt egy Orwella nevű istennőjük, aki káoszt hozott Ynevre. Első itteni mesterem őt követte, visszaélt a bizalmammal és a tájékozatlanságommal. Többé ilyen nem fordul elő. Igazából keveset tudok a világotokról.

– Orwella… na igen. Ő okozta a Kyr Birodalom bukását is. Tőle jobb távol maradni. Nagyon távol.

Lao-Ni csendben bólintott, s mivel tudta, hogy Corina is megsebesült, megkérdezte:

– Tehetek érted valamit?

A segítség felajánlására a nő elgondolkodott kicsit. A gyógyital beforrasztotta ugyan a sebek felszínét, de minden erejét és egészségét nem nyerte vissza tőle. Ráadásul, amikor visszaértek a kordéhoz és kicsit magára csukhatta az ajtót, egyedül küzdötte le magáról a sodronyingét és a véres ruháit. Átöltözött a tartalék „tiszta” gúnyájába. Ez nem tett jót a sebeknek, az egyik fel is szakadt. Nagyjából lekezelte, de a figyelmét és idejét sokkal inkább Elisterre fordította. Megihatna egy gyógyitalt – az övtáskája rejteget két erős „löttyöt”, meg egy erős fájdalomcsillapítót – de még nem értek ki Gorvikból. Jöhet még rosszabb, amire tartalékolni kell. Ráadásul az egyiket… nos, Elister számára tette félre, végső megoldásként. Ha nem tudná megmenteni hagyományos módszerekkel, akkor bizony vállalni fogja a paplovag dühét, a férfi életéért cserébe.

Corina tudta, hogy jobban tenné, ha elfogadná Lao-Ni segítségét… de kissé kínosnak érezte a helyzetet.

– Köszönöm, de én csak… csak nagyon fáradt vagyok. Szörnyen fáradt.

Ültében odébb húzódott, hogy neki tudja dönteni hátát a kordé falának, de ahogy megmozdult, fehér inge rátapadt az oldalára és bele is ragadt a terjengő vörös foltba. Átvérzett a kötés. Corina némi bosszúsággal nézett le a sebre, és sóhajtott egy nagyot.

– Azt hiszem, mégis… jót tenne egy átkötözés.

Lao-Ni szenvtelen arccal (ami meglepő volt Corinának, de Lao-Ninak más a zsánere egyébként is), óvatosan átkötözte a sebet, közben megkérte Bahimát, hogy hozzon friss vizet a gyolcsokra mindkét sebesült számára.

– Pihenj, nemes hölgy, szükséged van az erődre, figyelek Elisterre is. – nyugtatta a kardművész, majd hozzátette. – Úgy látom, nemcsak a tested, az elméd is regenerálódásra szorul. Jól és szépen harcolsz. – zárta le a beszélgetést egy szokatlan dicsérettel.

Corina kelletlen mozdulatokkal húzta ki betűrt ingét az öv szorítása alól, engedély gyanánt. Félrenézett: a kordé deszkafalát fixírozta. Egészen addig zavarban volt, míg a szakszerű, katonás mozdulatok miatt el nem hitte a szenvtelenséget Lao-Ni arcán. Lassan megnyugodott, sőt: kiürült. „Pihenj, nemes hölgy… Jól és szépen harcolsz… Figyelek Elisterre is…” …játszotta újra a szavakat magában. Komolyan koncentrálnia kellett, hogy eszméleténél tudjon maradni a kötözés közben, és utána vissza tudjon bújni vérfoltos ingébe.

– Köszönöm. – suttogta, aztán elnyúlt a padozatra terített pokrócon Elister mellett és ájulásszerű, mély álomba zuhant. Feje már egy ritmusra koccant a paplovagéval.

A kardművész némán őrizte a sérültek álmát, és kémlelte a kordé körüli erdőséget.

 

4.

 

Ifraim fájdalmas és unott arccal ült lova nyergében. Tudta, hogy bár küldetésük eddig sikeres volt, a határig még hosszú az út és még át is kell jutniuk rajta. Élve. Felsejlettek elméjében az elmúlt napok szörnyűségei, és egyáltalán nem jó érzésekkel töltötték el. „Egy küldött” – elmélkedett az elf szavain – „Micsoda erő kellhet ahhoz?”

Meg is szorította lova kantárját, megfordította és visszaügetett a kocsihoz, hogy megnézze a többieket, hogy hogy vannak.

 Amikor átkapaszkodott a batárra és benézett meglepett arccal csak annyit tudott mondani:

– Hogy Ranagol fasza rohadna le tőből! Lao-Ni ezek itt eléggé szarul néznek ki.

Közelebb ment a két eszméletlen társához. Először természetesen a lánykát nézte meg. Nem csak azért, mert lényegesen dekoratívabb volt bárminél, amit eddig valaha látott, hanem azért is, mert emésztette a bűntudat, hogy saját becsvágya miatt kényszerítette Corinát ebbe a helyzetbe. Az élve rothadó hús savanyú bűzétől fintorba ránduló arccal fordult Elister felé majd csak ennyit tudott mondani Lao-Ninak:

– Úgy érzem a „félhulla” kifejezés igen hízelgő az állapotához képes.  – Lao-Ni csak csöndben elmosolyodott.

– Meg kéne állnunk, nem gondolod? Hosszú még az út, és ha esetleg gorvikiakba futunk bele két félhullával nem sokra megyünk.  Bahima is nemrég majdnem elpatkolt, amikor az a halállovag majd kettévágta, most meg itt rohangászik fel alá, mintha semmi se történt volna. Értem én hogy ork, de akkor is! – kidörömbölt a bak felé, majd kiordított:

– Narden! Keresned kell valami rejtekhelyet ahol meg tudunk állni.

Miután megálltak, Ifraim elvonult pár perc magányba, majd Corina mellé kuporodott és elmormolt pár imát. Kis meditálást követően Bahimára is Doldzsah üdvösségét kérte.  Majd napnyugtakor a kocsi tetején telepedett le és ott imádkozott, talán egy órát is, majd annyit szólt:

– Bahima, te őrködsz!

Ezután varázslatos hangok járták be környéket, úgy hallatszott, mintha maguk az angyalok zenélnének.

 

5.

 

Corina a durva padlózat ellenére puha álomba csúszott. Pillanatok alatt lett úrrá tagjain a fáradtság, a kialvatlanság, a túlerőltetés. Hogy mennyit alszik, ki tudja? De nem volt ereje megtörni magától az álmot. Narden bosszús káromkodásai, a meg-megdöccenő kocsi zöreje, a bukkanókon megemelkedő, majd visszazúgó tarkó koccanása sem ébresztette fel. Aludt.

És álmában ismét megjelent neki a füstbetűket húzó öregasszony. Fején hasonló mirtuszkoszorú, arca ráncain ynevi évek, vagy talán évszázadok sorakoztak. Közelebbről megnézve vonásai nem is emberiek, inkább ősibb, kyr vér csörgedezhet ereiben. Vannak egyáltalán erei? Létezik ő? Álom? Varázslat? Visszajáró szellem….

Köd kúszott az asszony köré, és ő betűket kezdett szőni a ködből. Ősi, kyr betűket: „Védelem”, aztán intés, mire szertefoszlanak a betűk. Újabb betűket kezdett formálni ujjaival, ahogy végigtáncoltatta a párán a tenyerét: „Majd érkezik, aki méltó.” Utolsó intésével a betűk, majd nyomukban ő is halványodni kezdett. Mintha járt volna a szája, de hang nem hagyta el, betűk nem formálódtak az egyre sűrűbbé folyó gomolyagból. Maradt a tejfehérbe váltó köd, a sebek nyomán nyugalmat hozó álomtalan álom és valami különös, angyalhangú zene, amibe távoli farkasvonyítás vegyült… pihentető, mély álom jött.

 

6.

 

Corina kinyitotta szemeit és sűrű pislogással, hunyorogva nézte a kordé plafonját. Lassan a tudatába kúszott a szekérkerekek nyikorgása, az áporodott, gennyszagú levegő és valaki másnak az érdes, rendszertelen lélegzése. Oldalra fordította a fejét, hogy Elistert láthassa és ez az apró mozdulat újabb, cseppet sem kellemes érzetekkel jutalmazta: nyakát és hátát elfeküdte a kemény padlón, bal karja elzsibbadt, torka száraz, mint a sivatag… de az oldala nem hasogat minden lélegzetvétellel. Tehát sokat gyógyult. Mennyi időt alhatott? Találgatni is felesleges.

Nyugtázta, hogy Elister még itt van és lélegzik: ez a tudat egyelőre elég is volt neki. Visszacsukta szemeit és várta, hogy kiálljon a zsibbadás a tagjaiból. Eszébe jutott az álma: az öregasszony, a Védelem rúna és az Üzenet: „Majd érkezik, aki méltó!” „Ez itt a Várakozás Ideje. Most várunk és építkezünk, felkészülünk az érkezésére.” – gondolta Corina. Még nem tudta, hol a helye ebben a folyamatban, de nem érzett sürgető nyomást ennek kitalálására. Zsigeri kíváncsisága persze most is a tudás gyors begyűjtésére, a fejlődésre, haladásra ösztönözte volna, de legbelül érezte, hogy ezt a tempót nem „fentről” kapja, hanem csak magának diktálja. Apró porszem ő ebben a folyamatban, akit hatalmas tisztesség ért: istene letekintett rá és bólintott egy nagyot. Megérdemelte? Rá fog szolgálni? Ki tudja… majd Ő oda tolja a sakktáblán, ahová szeretné. Most épp’ Gorvikba.

Eszébe jutott a heves vita Abadanában, amikor arról döntött a csapat, hogy beneveznek az Arascori Futamra. Annyira döbbenetes ostobaságnak tartotta, hogy eleinte nem is foglalkozott a témával: betörni Gorvikba, elhozni egy oltárterítőt Ranagol templomából… azt hitte, Ifraim csak viccel. Egészen elképedt, amikor csapattársai belemélyedtek a tervezgetésbe a csendesnek szánt vacsora felett és komolyan latolgatni kezdték az esélyeket. Corina ünneprontóan viselkedett: ingatta a fejét és bosszúsan összeráncolt homlokkal sorolta:

– Melyikőtök beszél gorvikiul? Az én tudásom a köszönésben és a káromkodásokban kimerül. Valamint: Ismeritek azt a vidéket? Kiigazodtok a szokásokban, az emberek viselkedésében? Nem emlékeztek, mi történt, mikor utoljára besétáltunk egy ranagolita faluba? És az csak egy falu volt, nem egy ország!”

Szóval nem volt nagy barátja az ötletnek. Vakmerő és felesleges kalandnak tartotta. Ifraim azonban lelkesen a futamgyőztes dicsőségéről meg a hírnévről szónokolt, Lao-Ni pedig végig úgy tett, mint aki nem érti Corina szép levezetését és próbálta Bahimát buzdítani a futamra, a nemes megmérettetés kilátásával. Valójában persze lövése sem volt, mi az a Gorvik. Narden epésen megjegyezte, hogy ott is meg akarják majd fogni a fülét, mire Lao-Ni csak mosolyogva simogatta a kardjait. Narden erre egészen bepöccent:

– Azt mondjátok, hogy a mi kis vándorcirkuszunk, ami áll egy orkból, egy dzsad papból, egy bőrhibás féldzsad kovácsinasból, egy niareiből – aki szart se tud a világ ezen részéről, egy túl jó nőből, meg egyetlen egy normálisnak kinéző emberből – itt Elisterre mutatott – akinek viszont komoly mentális zavarai vannak… szóval azon gondolkodunk, hogy bemenjünk-e letolt gatyával Ynev talán legmocskosrasszistább országába kirabolni egy templomot? Mindezt a dicsőség meg a hírnév miatt?! Hát itt mindenkinek elment az esze?

Corina Narden mellé állt és lesújtó pillantásokkal méregette a többieket.

– Nincs az az Isten, amiért én betenném a lábam Gorvikba! – szögezte le a nő akkor, Abadanában. Most ezen csak mosolygott. A tapasztalatok alapján ugyanis: Van az az Isten.

– Ha mentek, én itt megvárom azt, ami visszaérkezik belőletek a futam végén. – ezt az utolsó szavának szánta abban a vitában, de nem úgy alakultak a dolgok. Elister ugyanis felhúzza a szemöldökét és széttárt karokkal közölte:

– Srácok! Nekem életcélom a halál, de Ifraim bosszúja közelebb ér hozzánk, ha meghalunk Gorvikban? Ha nem, engem az sem zavar! Menni akartok, menjünk, de Corinát nem hagynám egyedül ennyi dzsad között. Megnyerjük a futamot, aztán vehetjük a tevéket, hogy őt kiváltsuk valamelyik dzsad háreméből! Má’ bocs Corina, de ilyen kinézettel nem maradhatsz. A zombik között is nagyobb biztonságban vagy, mint ezek között az amúgy általam mélyen tisztelt kurafik között. Narden, te meg ne fossá’! Ha szarban leszünk, akkor mindegy, hogy hajtod a szekeret! Mind osztoztok majd az életcélomban, de páran azért osztoznak majd az acélomban is!” – itt jót röhögött a saját vacak szóviccén, majd folytatta:

– Találjátok ki, mi legyen! Bahima asszem bárkit kettévág. Nekem meg mindegy.

Corina döbbenten pislogott Elisterre és látszott, hogy belészakadt a szó a paplovag eszmefuttatására és jövőképére. Mintha mondani akart volna valamit, de visszanyelte… és inkább ideges kacagásban tör ki. Csak néhány másodperc múlva tudott megszólalni:

– Szóval választhatok, hogy én dzsad hárembe kerülök, és ti mind meghaltok, vagy én áldozóoltárra kerülök, és ti szintén mind meghaltok? Ohh, oly csábító lehetőségek! – színpadiasan széttárta karjait, utánozva Elister iménti mozdulatát, csak kecsesebben.

– Miért nem maradtok inkább itt velem, és vigyáztok rám anélkül, hogy meghalnátok? – az abadanai szerájsarokra pár pillanat hallgatás ereszkedett, míg a csapat ezt megemésztette. Lao-Ni szólalt meg először, megtörve a csendet.

– Mifelénk azt mondják, heves tűzben edződik a jó penge, az kell ahhoz, hogy a salak kiégjen belőle. Az Azúr Tavak Kolostorának legismertebb katekézise szerint néha le kell térnünk az ismert útról, hogy az ismeretlen kihozhassa belőlünk a legtöbbet és kiégesse belőlünk azt, amire nincs szükségünk a tökéletesedéshez. A félelem csak egy lánc, melyet az elménk kreál. – újabb rövid csend következett, ami megszilárdította a helyzet komolyságát. Most tényleg az életük, vagy túl közeli haláluk felett döntöttek. Corina megcsóválja a fejét:

– Lao-Ni… nem csoda, hogy belőletek olyan kevés van. A többségetek a katekéziseitek miatt elégett, mint a… salakanyag.

Ez a mondat volt az utolsó, amire Corina kristálytisztán emlékezett. Az utána következő percekből csak a tehetetlen düh, sőt: a kétségbeesés keserű köde maradt meg benne.

– Ifraim, mi nem ezért jöttünk ide. Azt kérted, segítsünk a bosszúd beteljesítésében. Annak viszont semmi köze Gorvikhoz! – próbálta emlékeztetni a dzsad harcos papot, de süket fülekre talált. Narden állt csak Corina mellé az őrült terv ellen, amitől a nő egészen leblokkolt. Sem a sziklaszilárd észérvek, sem a kérlelés nem hatott Ifraimra és Lao-Nira, akiknek sikerült Bahimát is maguk mellé állítani a korlátlan vérontás és dicsőséges csatározás ígéretével. Elister meg csak csendben hátradőlt és figyelte, mit szavaz meg a csapat. Mit is várhatna az ember a Halál istenének szolgájától, mint azt, hogy nem vétóz meg egy öngyilkos küldetést? Így három-kettő arányban, egy tartózkodással megszületett a döntés: beneveznek az Arascori Futamra.

Corina sokáig azt hitte, azért blokkolt le a vita végén, mert legbelül nem akart – vagy nem tudott? – ellentmondani Ifraimnak. Azóta máshogy látja a helyzetet: úgy tűnik, bármennyire is tiltakozott ellene, ő mégis erre az útra volt rendelve. Ki kellett hoznia a mirtuszkoszorút Gorvikból. „Nem oda való.” – súgta a látomás a nőnek, amikor az altemplomban megpillantotta a szimbólumot. Istene lépett egyet Corinával Ynev sakktábláján. …mint ahogy Ifraimmal és Elisterrel is lépett Doldzsah és Darton. Hogy hová vezet ez, és hogy az előkészítő lépések után lesz-e több szerepük a vezércselben, az majd kiderül később.

 

7.

 

Bahima általában gyalog szokott menni, vagy futni a szekér mellett. Egy ló sem tűrné meg a hátán, de mivel a kordé se haladt gyorsan, így nem maradt le túlságosan sohasem. A menekülés másnapján a csapat dél körül megállt egy kisebb patak mentén, hogy nagyobb pihenőt tartson. Nagyon meleg volt, közel sivatagi forrósággal. A jó idő miatt, és hogy könnyebb lehessen, Bahima csak nadrágot hordott: fegyvereit, ruháit, egyéb felszerelését rendszerint ilyenkor a kordén hagyta, vagy valamelyik lovon. Attól függően, hogy Corina éppen aludt-e a szekéren, vagy sem.

Bahima szemmel láthatóan mérges volt. No nem annyira, mint amikor az ellenfeleit szeli ketté, de dühödt horkantással jelezte Nardennek, hogy most rögtön hagyja abba, amit csinál és figyeljen rá. Oly hangosan rivallt rá, hogy többen is összerezzentek.

– Ez így nem mehet tovább! – harsogta. Narden rögtön csitította, de ránézett Bahimára, aki ezt tévesen biztatásnak vette.

– Már megint elszakadtak a páncélt tartó szíjak!

„Hála égnek semmi komoly.” – gondolták a többiek, akik az imént összerezzentek és most visszatértek eddigi tevékenységeikhez. Nardennek nem volt lehetősége kikerülni a beszélgetést.

– Te kovács vagy, ugye? – hagyta el az ork száját egy felettébb választékos mondat. – Ilyen vértben nem lehet harcolni, most nézd meg! – folytatta anélkül, hogy megvárta volna a másik válaszát.

Bahima gladiátorvértje több kisebb részből áll össze, hogy kellően rugalmas maradjon… de most mintha túl sok darabból állt volna. Fürgén járó keze több repedést és zúzódást mutatott a páncélon. Narden kovács, és magában mindenképp elismerte, hogy Bahimát többször súlyosan megcsapták, nem is kis fegyverekkel. „Ez kész roncs. Persze még használható, de ki tudja meddig.” – ismerte fel Narden. Már amikor megismerték Bahimát, akkor is viseltes volt a vértje, láthatóan korábbi gazdája nem sokat költött Bahima védelmére. Narden, ahogy Bahima határozott nézésére megvizsgálta a neki mutatott alkarvédőket, azt is észrevette, hogy ezek nem Bahima méretére készültek. „Ezek egyszerű, emberi méretekre készült felszerelések.” – döbbent rá. Túlzottan nem lepődött meg, hiszen egy személyre szabott páncél értéke akár 100 arany is lehet. Miközben forgatta a páncélt, már éppen mondott volna valami biztatót, mikor Bahima megelőzte:

– Új vértre van szükségem, így nem tudom ellátni a feladatom. – ekkora határozottságon még Narden is megdöbbent.

– Tudsz nekem készíteni valamit, ami jobban véd? Odaadom a részem abból a pénzből, amit Montisban szereztünk. – Narden a fejét vakarta, hogy mit is válaszolhatna. Végül így szólt:

– Figyelj Bahima! Igen, kovács vagyok, de nem páncélkovács. Eddig ekéket éleztem, kapákat készítettem, ácskapcsokat egyenesítettem, meg ilyenek. A fegyver és páncélkészítés habár hasonló, de egy kicsit igényesebb munka. Na de legyen, add ide a vérted, kicsit rendbe hozom. Szép nem lesz, de jó igen. Aztán ha valami normális helyre érünk, akkor megnézem, hogy mit csinál máshogy egy páncélkovács, aztán összerakom neked a vágyott vértedet. Jó lesz? – Bahima erre elégedetten morrantott egyet, majd odavágta a kordé végébe, Narden elé a vértjét, felé bólint, majd miután szemében hála csillant, szokása szerint elment az erdőbe körülnézni.

Kicsivel később futva érkezett vissza, megállt a beszélgető Ifraim és Lao-Ni mellett, majd valami barnásfekete, szivacsszerű gumót mutatott és adott a két harcosnak:

– Kóstoljátok meg! Finom. – böffentette oda, aztán egyből egy vízzel teli vödörhöz ment, és magára öntötte az egészet, közben pedig ivott is belőle.

– Ez most Bahima szaga, vagy valami más? – kérdezte Ifraim suttogva Lao-Nitól miközben megszagolta a kezébe adott büdös és földes gumót.

– Szerintem valami fura növény. – tette hozzá, a dzsad, majd továbbadta a gumót Lao-Ninak. A kardművész is megvizsgálta az ork ajándékát.

– Ez egy helyi gombaféle. – mondta, miközben Bahima visszaért melléjük.

– Na milyen? – kérdezte az ork.

– Szárítva mennyei fűszer lesz belőle. Ha lesz egy kis időnk meg szerzünk egy szopós malacot, olyat főzök belőle, hogy megnyaljátok az összes ujjatok. – tette hozzá.

– Én annyit nem tudok várni. – mondta kissé csalódottan Bahima, majd társai felé nyújtotta jobb kezét. – Kell az erő! – folytatta.

– Az a mocskos hulla megcsapott tegnap – tette hozzá. Lao-Ni megértve társa türelmetlenségét, egy kis darabot letört és elrakott a gumóból, majd a többit beletette Bahima tenyerébe. Közben a mellettük elsétáló elf egy szó nélkül, de méla undorral az arcán odébb haladt. Nem volt világos, hogy a fintort Bahimának, vagy a gumónak szánta.

Bahimán jól látszott a vágás nyoma, pedig a csatában volt rajta vért és utána gyógyitalt is kapott. …bár, ez a testén csak egy újabb heget fog eredményezni a számtalan harapás és karmolásnyom mellé, mely már most is ott virít mindenfelé. Meg is jegyezte, miközben majszolta a gombát:

– Mikor kicsi voltam és kutyák ellen harcoltam, még nem volt vértem. Számtalanszor megharaptak. – közben lepiszkálta a nagyobb földdarabokat a gombáról.

– Egyszer aztán én is átharaptam az egyik torkát. – mondta röhögve, aztán bekapta egészben a maradékot, és jóízűen nyammogva megette.

– Bárcsak láttátok volna… – mintha eszébe jutott volna valami – … a tömeg őrjöngve ordította, hogy Bahima, Bahima!

Ezután hirtelen teljesen más témába kezdett.

– Futás közben gondolkodtam. – folytatta teljesen komolyan, még ha vicces is volt ez egy ork szájából.

– Az jó, ha én a’bárddal vagyok, de az ellenfelem nem. – mosolyodott el. – De biztos lesz még pár rohadék, aki olyan erős, mint én. Ti más fegyverekkel harcoltok… – nézett rá Ifraimra és Lao-Nira. Látszott, hogy valami kifejezésen gondolkodik, csak nem jut eszébe.

– … izé, taktikásan vagy hogy. Ti mit tennétek egy alabárdos ellen? Vagy, ha rátok támadnék mondjuk, mikor elönt a gyilokvágy? – tette hozzá teljesen komolyan. Közben továbbfűzte a gondolatot.

– Lehet, hogy egy hozzám hasonló ellen a puszta kezemet kéne használni. – közben megvillantotta méretes bicepszét. – Olyan vagyok, mint a villám, számtalanszor láttam, hogy elsőnek mozdulok a harcban, még benneteket is lehagylak.  – hencegett.

– Bár az a’bárd lelassít, nehéz vele jó támadási pozíciót találni, ti kétszer is csaptok, míg én egyet lendítek. – tette hozzá.

– Ha mondjuk megpróbálnám elkapni a másik a’bárdját, kiránthatnám a kezéből? Vagy el tudnám törni esetleg a fegyverét, puszta kézzel? – közben megszemlélte izmoktól dagadó karjait.

– Lao-Ni, edzhetnénk puszta kézzel, ha lesz időd, minden nap. Ifraim, te nem mindig lándzsáról beszélsz? Küzdhetnénk úgy, hogy például odaadom az a’bárdomat – a régit persze – én meg puszta kézzel mennék rád! Látszott az orkon, hogy már alig várja a gyakorlást.

– Gyors vagy, Bahima – bólintott Lao-Ni, – és hatékony.

– Néztem a technikád harc közben, ösztönösen jönnek a mozdulataid. – Elővonta kardjait, kicsit összpontosított, aztán szemmel alig követhető sebességgel megpörgette őket, egy Shien-su alap mozdulatsorral két odaképzelt ellenfél közül egyiknek fejét, másiknak a feleslegesnek ítélt jobb karját távolítva el.

Ifraim és Bahima elismerően nézték a kardművészt.

– Mifelénk chi-nek hívják ezt, mikor eggyé válunk a belső rezgésünkkel és fegyverünkkel, így találjuk meg a harmóniát a világgal. – Tette hozzá érzelemmentes hangon, majd látva Bahima értetlenre görbülő képét az utolsó mondatnál, sietősen folytatta:

– Ezt nem tudom neked megtanítani a maga teljességében, de segíthetek, hogy jobban használd az ökleid és ne csak egy harci eszközként tekints a bárdodra. – folytatta.

Újabb értetlen grimasz látott az Oni pofáján.

– Hö? – nézett bután az ork.

 – Megmutatom, hogy tudsz könnyebben ölni vele, hm? – sóhajtott lemondóan Lao-Ni.

Ezt már Bahima is értette. Boldog vigyorral mutatta meg agyarait.

– Nekem nincs most időm játszadozni, enyém az őrség – mondta Ifraim, majd biccentett társainak és elindult kiszemelt őrhelye felé. Ahogy elfordult társai felől, szeme elé tévedt Bahima megtépett jobb füle.

Már nem láthatták a többiek, de egy pillanatra megmarkolta mindig keze ügyében lévő fegyverét – mely szent szimbóluma is volt -, mert abból a fülből ő tépte ki még Montisban az ork tudatát befolyásoló fülbevalót.

Mindenki megbocsátott azóta Bahimának, de képtelen volt elhessegetni magától az ork szavait, amikor azt kérdezte tőlük, hogy mit tennének, ha vele kellene harcolni…

 

8.

 

Elérkezett a menekülés második estéje. Eddig eredményesen bujkáltak, de mindannyian tudták, hogy ez csak a vihar előtti csend. A nappali forróság enyhült már: kellemesen hűs, friss levegőt lehelt magából az erdő. Tábortűzre nem volt szükség, de Corina egy aprócskát mégis rakott magának, hogy teát tudjon főzni. Ha csak tehette, élt ezzel a luxussal. Persze nem mindenáron.

Ráült összehajtogatott pokrócára a tüzecske mellé és kikészítette kis vaskannáját, bögréjét és azt a marék gyógyfüvet, amit az imént szedett a fák között: szederlevél, menta és néhány zsenge csalánhajtás. A holmija között kikereste a porított édesgyökeret és szórt a bögrébe egy kiskanálnyit. Amikor felforrt a kannában a víz, beletömködte a növényeket és azonnal lehúzta a tűzről a teát. Amíg hagyta, hogy álljon és hűljön az ital, a társait nézte.

A csapattagok a szokásos módon tettek-vettek. Narden épp’ a kordé megviselt kerekeit ellenőrizte, Lao-Ni meditált egy fa tövében, Ifraim falatozott a hátizsákjából elővett úti elemózsiából. Elistert nem látta, hiszen ő most is a kordéban feküdt, hogy gyógyulhasson: a nehezén talán túlvan, de még napok telhetnek el, míg magához tér. Az elf, aki csak a menekülés idejére csatlakozott hozzájuk, most őrségben állt és szúrós szemmel figyelte az apró tüzet Corina előtt. Igaza lehet… a nő gyorsan eloltotta, aztán tűnődve figyelte a társaságot.

„Te jó ég, micsoda alakok!” Hihetetlennek tűnt az egész: mintha nem is lenne valódi, csak egy színjáték részletét nézné a távolból. Egy mese díszletei az elnyűtt kordé, a savanyú szagú lovak, az imént még vidáman pattogó tüzecske és a gőzölgő gyógytea. Fél éve még legmerészebb álma legfeljebb az volt, hogy beköltözik Montisba és maga mögött hagyja az erdei kunyhót. Nos, a kunyhót és benne a zsörtölődős Moranni anyót tényleg otthagyta, de hogy ilyen messzire jusson ezekkel az alakokkal… Ez lenne életének következő állomása? …de mégis meddig? Meddig maradnak együtt? Ha visszaérnek Abadanába, vajon rögtön szétszélednek? Morfondírozott magában. Eszébe jutott Elister, amikor a Futam előtti heves vitában megvonta a vállát és fapofával megjegyezte, hogy neki mindegy, hogy mennek vagy maradnak, de nem hagyhatják Corinát egyedül a dzsadok közt. A lány úgy meghökkent, hogy csak feszült kacagással és pár szúrós mondattal tudta leplezni, mennyire jól esett neki ez a mondat.

 

Corina figyelmét most Narden vonta magára, mert a kovács újabb káromkodást eresztett el a pokol démonjainak ajánlva a kordé előző gazdáját. Az illető azzal idézte elő lelke biztos kárhozatát, hogy hagyott kicsit elrozsdállni egy kevésbé fontos alkatrészt. Narden gyakorlati érzéke, praktikus tanácsai sokszor húzták már ki őket a csávából: most is azzal törődött, hogy minél zökkenő mentesebb legyen az útjuk és azért lett csak ideges, mert porszem került a gépezetbe. Corina kicsit furcsállta, hogy a félvér dzsad főállású kovácsnak mondja magát, de mégis mintha fél életét a tolvajok közt töltötte volna. Nem mintha neheztelne rá ezért, hiszen tudja ő is, hogy vannak dolgok, amiket nem kifizetődő a kirakatba tolni.

A lány tekintete átvándorolt Ifraimra, aki eddigre befejezte a vacsoráját és a maradék szikkadt kenyeret, szárított marhahúst visszapakolta a vászonzsákba. Corina nehezen tudná meghatározni, mit érez a harcos pappal kapcsolatban: afféle „húzd meg – ereszd meg” viszonyban állnak. Néha legszívesebben tűzgejzírt fakasztana alatta, annyira dühös rá… máskor meg csókkal forrasztaná be a vitasebeket. Ahogy azt az amund pap legyőzése után tette határtalan megkönnyebbültségében. A nő ennél az emlékmorzsánál elpirult és elkapta tekintetét Ifraimról. Másra próbált koncentrálni, és a forró teát hívta segítségül, hogy elvonhassa tekintetét a pimaszul jóképű harcos papról. Kapaszkodót keresett inkább egy másik emlékben, mert a dühöt és bosszúságot könnyebben kezelte, mint a másik végletet: felidézte hát az odahaza, a montisi Őrjöngő Kosban kiprovokált kocsmai verekedést. A hóhérpalánta Elister és a dzsad harcos Ifraim, kontra kéttucat gorviki. Még most is megcsóválta a fejét: Elisterrel kapcsolatban megérti Darton, a Sötét Tréfák és a Halál istenének választását, de ha ez a Doldzsah – vagy kicsoda – Ifraimot jelölte ki papjául, akkor minden bizonnyal csak az Esztelen Önpusztítás Istene lehet. „Eszementek, de mégis kimásztak a csávából.” – gondolta, és halványan elmosolyodott, mert mégsem tudott már haragudni rájuk emiatt. Az idő minden emléket megszépít. Vajon mi alapján választ kegyeltet egy isten? És mit gondol erről Ifraim? Corina itt nem tudott még csak tippelni sem. Sokat töprengett már azon, hogy felhozza-e ezt a témát a paplovag és a pap előtt, de még nem talált rá megfelelő alkalmat. Meg aztán abban sem biztos, hogy ki kellene teregetnie az ő védőistenének ügyeit a csapat előtt. Nem mintha nagyon aggódna, hogy rosszul fogadják, – Elistert például valószínűleg a legcsekélyebb mértékben sem érdekelné – csak hát… jobb az elővigyázatosság. A Hollóasszony egyébként sem szereti a rivaldafényt.

Lao-Ni közben végzett a meditálással, de még nem mozdult meg, csak fürkészte a csapattársakat ugyanúgy, mint eddig Corina. Hát igen. Corina sokáig vele volt a leginkább távolságtartó… vagy inkább a férfi volt ővele? Fene tudja… A napokban mégis mintha megtalálták volna a „közös hangot” …vagy legalább annak egy szólamát. A lánynak eszébe jutott a montisi remete, akinél Lao-Ni hónapokig edzett. Fura egy alak, Moranni szerint jobb kerülni az ilyet. Az a hír járta róla, hogy évtizedekig sanyargatta magát valami hegyi kolostorban messze északon, könyörtelen körülmények között. Ha Lao-Ni is hasonló életet élt, nem csoda, hogy ilyen lett a természete. „Orwellitákról mesélt.” – jutott eszébe. Tőlük Moranni anyó óva intette. Corina oldalát egy harmadik lyuk is furdalta a két seben kívül: a kíváncsiság. Szívesen hallott volna többet is Lao-Niról: hogyan került ilyen messzire szülőföldjétől, hogyan került Orwella karmai közé és hogyan szabadult ki onnan… de nem akart tolakodó lenni. Reménykedett benne, hogy a romlásistennő már nem befolyásolja a kardművészt.

Ahogy így elmélkedett magában, Bahima mély hangja riasztotta meg, aki Nardennek magyarázott valamit szíjakról meg pántokról. Most térhetett vissza a környéken tett felderítőútjából. Corina az ork arcát fürkészte és próbálta kitalálni, hogy mennyire van feldúlva a zöldbőrű. „Bahima sokat változott.” – jutott eszébe. Mikor először látta, nem volt más, csak maga a megtestesült Düh és Agresszió. Méltó volt arénabeli híréhez, amely még Moranni anyó kunyhójába is eljutott a két „testvérének” köszönhetően. Tőlük hallott először a vérszomjas orkról, aki mindenféle állatot mészárol le. Akkoriban, ha Bahimára nézett, enyhe undor fogta el: egy állatnak, szörnynek tartotta, mint a legtöbb ember a városban. Szerencsére mindenki változik. Corina is. Manapság már nem esik nehezére, hogy rövid beszélgetést váltson az orkkal úgy, hogy őszinte érdeklődéssel figyelje. Mióta velük van, sok mindent megtudott Bahimáról. Még mindig nem tudja, hogyan kezelje őt, de egyre jobban kezdi megismerni a khm… hímet. Nem mintha kétségei lettek volna az ork nemi identitásáról, de a múltkori esettel Bahima egyértelműsítette a tényállást. Enyhe pír öntötte el arcát, de gyorsan továbbhessegette a kínos emléket. Őszinte megnyugvással töltötte el, hogy Bahima soha nem néz rá úgy, mint más férfiak. Bár párszor észrevette, hogy a városokban megbámulja a testesebb hölgyeket.

Az orknak nehéz sorsa volt: Corina nem tudja, hogy kerülhetett a montisi arénába, de azt hallotta, hogy kiskorában kutyákkal kellett élet-halálra küzdenie. Aztán meg vadkanok, farkasok, medvék… felesleges is sorolni. Ennyi év küzdelem után mégis szépen beilleszkedett a csapatba, ami elképesztő teljesítmény. „Mégis hány éves lehet az ork?” – jutott eszébe. „Látszólag felnőtt, de mégis, valahogy olyan… gyerekes.” A többiekről könnyű megállapítani korukat, hisz’ emberek. Corina az emlékeiben kutatott, miket mesélt neki Moranni anyó, vagy mások a városban. Úgy rémlett neki, hogy talán 7-8 éve tűnhetett fel Bahima Montisban, mintha a bátyjai pletykáltak volna valami arénabeli kölyök szörnyről. Beleborzongott, hogy Bahimának milyen szörnyű sors jutott kicsi gyerek korától kezdve. Csoda, hogy nem borult el az elméje teljesen! Sosem volt családja: egy gyerek volt, aki gondoskodás, a legminimálisabb szeretet nélkül nőtt fel. Corina hálás szívvel gondolt hirtelen Moranni anyóra és a fogadott testvéreire, akik részesei voltak felcseperedésének. Így belegondolva, neki kifejezetten békés és gondtalan gyerekkora volt! Tűnődve nézte az orkot, aki heves gesztusokkal magyarázott éppen Nardennek. Corina most döbbent csak rá, hogy Bahima minden bizonnyal őket tartja a családjának! Ragaszkodik hozzájuk, ennek sokszor tanúbizonyságát adta, oly hévvel védte a csapat tagjait. Bahima lelkileg még nem felnőtt, csak ifjú. Nem változik, hanem alkalmazkodik, beilleszkedik.

Visszapergette magában az elmúlt hónapokat és feltűnt neki, hogy milyen szembetűnően megváltozott Bahima beszéde, viselkedése. Sok szót átvett a többiektől, hasonló kifejezéseket használ, mint ők. Felsejlenek mozdulataiban Ifraim és Elister gesztusai, beszédében Lao-Ni szófordulatai, olykor ábrázatára kiülnek Narden arckifejezései. Mint egy önmagát kereső fiatal, figyeli a környezetét és abból von le következtetéseket saját magára. „Minek tartják a többiek? Egy két lábon járó alabárdnak.” – komorodott el egy pillanatra, pedig Bahima többször is jelzését adta, hogy érdekelné a másfajta élet lehetősége. „Ó, persze férfiak!” – fortyant fel magában. „Vakok mind az ilyen dolgokra.” Emlékképek villantak be neki, ahogy Bahima hosszasan nézi a boldog városi embereket, a családokat. A pillanatot, mikor a bankban kiderült nem tud írni, a szégyent Bahima arcán. Az őszinte sajnálatot és félelmet, mikor megbűvölve a csapatra támadt a múltkor. Utána napokig bánatos volt tette miatt, még a harci taktikáját is megváltoztatta volna, nehogy bántson valakit a csapatból. Corina kicsit bosszús lett, de nem tudta hirtelen, hogy mire. Most mit csináljon? Megérné foglalkozni egy orkkal, vagy keressen számára tanítót? Tényleg erre lenne szüksége a csapatnak? Látszólag jó, ha egy vérszomjas ork tart velük, akinek a legnagyobb értéke a szálfegyverek képzettsége és a testi ereje, de vajon az orknak tényleg ez az élet lenne kedvére? Vagy csak azért csinálja, mert mindenki ezt várja el tőle? …de, ha változtatni is akarnának rajta: ugyan mit csináljanak? Mondják meg neki, hogy maradjon egy városban és éljen békés életet?! Á, dehogy! Ki fogadná be? Készen állna egyáltalán Bahima egy ilyen változásra?

 

Corinára nyomasztó súlyként nehezedtek ezek a kérdések. Egészen belefáradt. Sóhajtott egyet, és úgy döntött, lepihen inkább. Nem kell mindent egy szuszra megoldania, majd máskor foglalkozik a dologgal. Kortyolt egy jót teájából, de sajnos az már teljesen kihűlt. Bosszúsan szusszantott egyet, aztán felkelt, karjára vetette pokrócát, magához vette a kis vaskannát és elindult a kordéhoz. Útközben rálöttyintette a maradék teát és ázott gyógyfüvet az egyik bokor tövére. Narden és Bahima már nem a vértjavításon egyezkedtek, hanem az őrséget osztották fel a csapattagok közt. Corina szokás szerint most sem vállalt önként részt ebből, csak elvonult mellettük egy szó nélkül, és eltűnt a kordéban. A többiek nem nyaggatták emiatt: tudták, hogy mindenki jobban jár, ha a lány kipihenheti magát éjszakánként.

9.

 

Lao-Ni befejezte a meditálást, majd kanzanját is. Mosolyogva idézte fel Ifraim kirohanását, mikor az meglátta sebesült társaikat. Corina és Elister állapota is stabil volt, rendbe fognak jönni. Fogalma sem volt, ki lehet az a Ranagol, de tetszett neki a pap hevessége. És ez új volt számára, itteni mestere hagyománya. Niarében senki nem volt ilyen harsány, most meg ez a három férfi – akiket sokáig összetévesztett, olyan egyformák ezek a Császárságon kívüliek – a heves stílusával ismét felforgatta a megszokott életrendjét. Belső csendjében elmerülve be kellett ismernie, hogy határozottan tetszik ez neki! És bár ez a stílus határozott ellentétben állt az Azúr Tavak Kolostorának leendő kardmesterével szemben elvárt viselkedésnek, de rájött, hogy a csendes hegyi patak is néha őrült habokat vetve forgácsolja a sziklát, hogy később csendesen, méltóságteljesen haladjon tova megszabott útján. Magába mélyedt, s rájött, hogy nemcsak kezdi megkedvelni társait, de ismét tudna bízni idegenekben. Hiszen már nem is olyan idegenek!

Az oni-t még tisztelni is kezdte, mert a maga állatiasan egyszerű, de mégis tiszta módján hasonlóan viszonyult a harchoz, mint a Niare bércei közt tanuló kardművészek. Persze sose válhat belőle slan, de Lao-Ni számára csábító volt, hogy megpróbálja átadni neki azt a keveset, amit képzése során a pusztakezes harcból megtanult.

Elister többször bebizonyította, hogy számíthat rá, még ha stílusában néha felfedezhető is volt az átkos emlékű Conrad mester egy-egy vonása.

Ifraimmal jó volt együtt harcolni. Szóba is került, hogy kimunkálnak egy közös harcmodort. Ez egy kardmesternek nem okozhat gondot! Volt valami kiszámíthatatlan őrület a papban, de olyan tüzet látott benne, ami felkeltette figyelmét. Nemcsak a pusztító tűz, hanem a hideg kunyhóból barátságos otthont varázsoló láng is benne égett, ha rányitotta harmadik szemét.

Narden filozófiáját nem értette. Magában néha már-már gyávának gondolta, de el kellett ismernie, hogy a foltosbőrű ért a túléléshez. És megvan a magához való esze, ha eszméje nincs is. Így magában bocsánatot is kért tőle.

És a nő. Corina. Őt végképp nem tudta hova tenni. Hazájában kevésbé megszokott látvány volt, hogy egy nő ennyire egyenrangú legyen a harcosokkal. Tisztelték a nőket természetesen, a munkájukat, az anyaságukat, de női harcost keveset látott otthon. Idegenkedett is tőle sokáig, aztán rá kellett jönnie, hogy most ő a „vendég”, neki kell alkalmazkodnia az itteni szabályokhoz. Ráadásul szépen harcolt Corina, hasznos tagja a csapatuknak. Ugyan nem túl szép, meg nagyon magas is volt a szemében, de ember-társai sóvárgó arcát látva mindig elmosolyodott magában. Más hely. Más szokások. Más világ. Az élet tanulás, örök körforgás. A Zamsza kereke sose áll meg.

 

10.

 

Három napig sikeresen rejtőztek a vadonban, ami nagyrészt az elf erdőjáró szakértelmének volt köszönhető és annak, hogy Bahima kiszagolta az őrjáratokat körülöttük. Tudták mindannyian, hogy a kordét el kellene hagyniuk, de nem tehették: Elister még mindig nem tért magához, és bármennyire is lassan döcögnek az úttalan utakon, annál még mindig gyorsabban haladnak, mintha gyalog caplattak volna és húzzák-vonják a súlyos sérült paplovagot. Az a démon a kazamatában csúnyán felnyársalta… viszont úgy tűnt, Darton még nem akarja őt fogadni. Hosszas taktikázás és néhány vargabetű után a csapat kényszerűségből északra fordult, mert máshogy nem tudták kikerülni a gorvikiakat, akik – mint az várható volt- szabályos hajtóvadászatot rendeztek értük. Egyre szűkült a mozgásterük.

Tovább északra a kereskedőút szelte keresztül az erdőt, mögötte pedig 15-20 mérföldes sáv után ott húzódott az abadanai határ. Csábítóan közel és mégis elérhetetlenül. Ezt a részt eddig minden igyekezetükkel kerülni próbálták, mert itt ezrével rajzottak a Kosfejes határvadászok… de mivel déli irányból is egyre nagyobb volt a nyomás, kényszerűségből egyre közelebb kerültek hozzá. Nyugat felé a Seira, ez a nem túl széles, de most mégis áthatolhatatlan folyó. Esélytelen útvonal. Ha keletnek fordulnak, talán nyerhetnek egy kis időt, de előbb-utóbb arrafelé is őrjáratokba, boszorkánymesterekbe, Ranagol-papokba futnak. Rossz és rosszabb útvonalak közül választottak óránként.

A harmadik éjjelen egy kisebb határvadász csoportot likvidáltak, de nem elég gyorsan: abban sajnos nem tudták megakadályozni őket, hogy jelezzenek a társaiknak az égre lőtt tüzes nyilaikkal. A sivító, fénylő jelzővesszők arra hivatottak, hogy mérföldekről odavonzzák a gorvikiakat. A csapatnak csak szekundumai maradtak a választásra: hogyan tovább?

Corina elcsigázottan nézte az immár visszafele hulló, de még mindig pislákoló nyilakat, míg Bahima a bokrokat tépázta egy sebesült gorviki íjász után kutatva. Ifraim, Lao-Ni és az elf újabb ellenfeleket keresett a sötétben, Narden pedig megpróbálta összerántani az eddigre már darabjaira hullott bandát.

– Észak, vagy kelet? – kérdezte a kovács először kimérten és viszonylag nyugodtan. Amikor nem kapott választ senkitől, feszültebben és hangosabban megismételte. Annyit elért, hogy mindenki visszasietett a kordéhoz, de gyors választ csak Ifraimtól kapott, aki északot jelölte meg. Bahima csak vállat vont, az utolsó íjász vérét törölgetve alabárdjáról. Lao-Ni némi töprengés után szintén északot választotta. Narden ezt nyugtázta, de még nem pattant a bakra: lendüles léptekkel Corina előtt termett, és egészen közelről szinte az arcába ordított, hogy kizökkentse a nőt a kimerültség és reményvesztettség miatt már-már katatón állapotából.

– Észak, vagy kelet? Észak, vagy kelet?! – kiabálta a kovács. Ez hatott. Corina álmatag tekintettel, de végre ráfókuszált Nardenre.

– Kelet. – suttogta. – Keletre hosszabb, de arra számítanak, hogy északon akarunk áttörni. Ott várnak ránk.

Narden mérlegelte a helyzetet, hátrapillantott Ifraimra és Lao-Nira, majd a kordéra.

– Észak. – adta le ő is a szavazatát és rásandított a lányra, mert fogalma sem volt róla, hogy erre mit fog reagálni. Corina azonban csak vállat vont és végre elindult a kordé felé, „úgyismindegy” ábrázattal.

A kereskedőúton teljes gőzzel keresztülrobogtak, míg Bahima kissé lemaradva próbálta – hátvédként – felmérni az üldözők erejét, mikor ráeszmélt az ellenséges csapat taktikájára.

– Ezek bekerítenek bennünket! – üvöltötte, de a kalandozóknak ekkor már sem idejük, sem lehetőségük nem nyílt új hadicselre. Néhány mérföldre a határtól kritikus ponthoz érkezett a hajsza: annyira közel értek hozzájuk a határvadászok, hogy ki tudták lőni a kordét húzó lovakat. Ettől kis híján felborultak, de a bent tanyázó Corina és a még mindig ájult Elister szerencséjére megálltak négy kerekén. Narden leperdült a bakról, de nem esett baja.

A csapaton a kétségbeesés lett úrrá. Először csak a nyomaikat követő, legalább kéttucat íjász bukkant fel aggasztó távolságon belül, majd a csapat figyelmét hamar magára vonta egy páncélos ranagolita, amint nagy magabiztosan közeledett, lovagi kardját lóbálva. A helyzet abszurditását növelte, hogy etikett szerint bemutatkozott, mintha egy nemesi bálteremben találkoznának: Cornello Ramura del Arascor – az Arascori várúr öccse. Ő állította a csapdát nekik, és most jött a jussáért. Kimért, gőgős hangon küzdelemre hívta őket. Bahima ezt komolyan is vette, de hiába akarta személyes élet-halál párbajra kihívni a tetovált, kopasz ranagolitát, ellenfelük az orkot válaszra sem méltatta. Narden, Lao-Ni és Bahima összenéztek, majd megrohanták Cornellot, aki – mire odaért hozzá a három harcos – villámokból hálót szőtt saját teste védelmére, és olyan precíz mozdulatokkal védte ki a támadásokat, hogy arra még Lao-Ni is csak elismerően hümmögött volna békésebb élethelyzetben.

– El vagyunk átkozva… – morogta Bahima, amikor sorozatban a harmadik csapását védte ki a ranagolita. Az ork nem ehhez volt szokva. Talán a szerencse pártolt el mellőlük, vagy a Cornellóból áradó magabiztosság bénította meg a csapat harcosait, de sorra tévesztették el célpontjukat.

Ifraim közben a bekerítést végző íjászokkal foglalkozott. Doldzsahhoz fohászkodott, aki meg is hallgatta őt: az aljnövényzet megelevenedett és az indák, gyökerek, de még a fűszálak is rátekeredtek a közelebb álló lövészekre, többet is ártalmatlanítva. A pap elégedetten mondott hálát istenének, aztán sarkon fordult és rohant, hogy ő is kivehesse a részét a Cornello elleni küzdelemből. Ahogy elhaladt a kordé mellett, bekiáltott Corinának:

– Gyere ki és hozd az oltárterítőt!

– …és Elister?! – érkezett a dacos válasz odabentről, de a papnak ezt már nem volt ideje megválaszolni, csak rohant tovább a villámvértes alak felé. Azt sem láthatta, ahogy gyötrő rovarfelhő gyűlt a kordé túloldalán, és ez a szúró-csípő, mérgező minihadsereg pillanatokon belül kitinködbe borította a megmaradt íjászok nagy részét. Célt tévesztett gorviki lövedékek csapódtak a kordé oldalába és Ifraim háta mögött a földbe. Közben a velük tartó elf a szekér mellől lőtte a ranagoliták vezérét: eddig egyedül neki sikerült megsebeznie a lovagot. Mivel az elf maradt leghátul, csak neki tűnt fel az erdőben hangosan dongó rovarfelhő. Felvont szemöldökkel besandított Corinára a kordé falának egyik repedésén keresztül, mire a nő ártatlan ábrázattal rávillantotta égszinkék szemeit. Az elf morrantott valami olyasmit, hogy „…úúúúgy tudtam!”, de több időt nem fecsérelt erre, és lőtte tovább Cornellót.

A ranagolita jó érzékkel Bahimát akarta megölni először és minden egyes lendítése talált is. Bahima viszont hiába lovalta harci lázba magát, még így sem találtak csapásai. Lao-Ni és Narden is derekasan küzdött, de mégsem bírtak kritikus sérülést okozni a gorviki nemesnek. Őket viszont rázta és pirította a boszorkánymester-lovag villámvértje… nomeg vágta a kardja. Egyedül az elf íjász lövedékei okoztak súlyosabb sérüléseket a ranagolitának, akinek parancsára a megmaradt íjászok az elfet kezdték lőni, aki így a kordé fedezékbe kényszerült. Figyelmét arra a pár íjászra fordította, akiket nem fojtogattak ágak és indák, és akik nem a kiterjedt rovarfelhő elől menekültek éppen. Elkezdte őket kilövögetni.

Narden közben taktikát és fegyvert váltott. Kibontakozott a közelharcból és megpróbálta az Arascorban zsákmányolt mágikus lövedékekkel eltalálni a gorviki vezért, de hiába. Mintha egy láthatatlan pajzs védte volna Cornellót: sorra elkerülték a nyílvesszők. …persze az is lehet, hogy Narden volt óvatosabb a kelleténél, hiszen nem akart egy balszerencsés lövéssel megsebezni valakit harcoló társai közül.

A kézitusának Ifraim érkezése adott új lendületet. Lehet, hogy az ő küzdőszelleme adta vissza a csapat önbizalmát, mindenesetre társai néhány jobb támadása után Bahima egy nagyobb alabárdlendítéssel végre földre küldte a ranagolitát, aki nem mozdult többet. A villámvért utolsó szikrái fehér békákként ugráltak le mellkasáról a letaposott fűre.

Mindenki fáradt volt már és sérült, mégis jó pár íjász maradt még, akik lövedékei még mindig halálos veszélyt jelentettek. Éppen egy kirohanáson gondolkodtak a szekér fedezékéből, amikor váratlanul egy ismeretlen gorviki érkezett a közelükbe egy égi szekéren. A földöntúli jelenség susogva-sisteregve ereszkedett alá, és a kalandozók szinte magukon érezték Ranagol perzselő tekintetét, ahogy a fekete-vörös reverendás papra néztek. A csapat tagjaiba költöző végső kétségbeesést zavart értetlenkedés váltotta fel, mikor a pap mágiával semlegesítette a megmaradt gorviki íjászokat. A csapat újabb csapdát sejtett, így felkészült a harcra, az idegen azonban köszöntötte őket.

A „warviki bíboros kanonokja” – jelentsen ez bármilyen méltóságot – felhívta az elképedt csapat figyelmét, hogy több tucat lovas közeledik egy újabb ranagolita lovag vezetésével. Alkut ajánlott. Egy bonyolult politikai összeesküvés miatt hajlandó lenne az égi szekéren átjuttatni a csapatot a határon, ha később elvégeznének számára egy gyilkosságot Shadonban. Egy főrangú papot akart eltetetni láb alól! A ranagolita kanonok egy szűk fertályórát jósolt a csapatnak az újabb katonák megérkezéséig, majd kijelentette, hogy ennek a felét hajlandó kivárni. A csapat – percekig tartó gondolkodás után – kezdetben hajlott arra, hogy elfogadja a gorviki segítségét. Lao-Ninak és Bahimának fogalma sem volt, mi az a Shadon. Narden, Ifraim és az elf tudta ugyan, de nem különösebben érdekelte. Corinát pedig egyáltalán nem zavarta, hogy Domvik felkent szolgáját kellene megölni saját életükért cserébe. A mestere, Moranni anyó még örülne is neki: apró revans az inkvizítorokon egy évtizedekkel ezelőtt levágott bal kéz miatt. Miután kiderült azonban, hogy a Ranagol-pap vért is kér a csapattól, hogy a későbbiekben „biztosan elvégezzék a feladatot”, a misztériumokban kicsit is jártas csapattagok mereven ellenálltak a javaslatnak.

Ifraim alkudozni kezdett: pénzt, kincset, amund fejet ajánlott a menekülés érdekében, de a ranagolita nem állt kötélnek. Corina az oltárterítőt is átadta volna, de mindenki meglepetésére a Ranagol-papot az sem érdekelte. Valami olyasmit mormogott a kanonok ördögi mosollyal, hogy anyagi javak helyett jobban érdeklik más természetű fizetségek… és ezután a mondat után Corina megdermedt, hátralépett és meg se szólalt a továbbiakban. Feszülten körbenézett és nagyban megkönnyebbült, mivel úgy tűnt, a többiek nem gondolták tovább ezt az ajánlatot. Újabb percek teltek el meddő vitával, majd Narden szavazást próbált kicsikarni a csapat tagjaitól a kérdésben.

Bahima nem bírta már a feszültséggel teli várakozást: előbb csak idegesen dülöngélt egyik lábáról a másikra, majd türelmét vesztve elindult a kanonok felé. Azt harsogta, hogy ő vállalja a vére átadását és a feladat elvégzését.

– Bahima, megvesztél? Gyere vissza! – morogta Narden.

– Nekem mindegy, úgysincs lelkem – felelte szomorúan társainak Bahima, és tovább haladt az eddig tisztes távolságban várakozó ranagolita felé.

Mivel az ork az alabárdját is vitte magával, a gorviki elhátrált előle, majd felszólította a csapat többi tagját az azonnali válaszadásra. Hiába dobta el Bahima az alabárdot és haladt felemelt kézzel a ranagolita felé. Közben Elister – mindenki megdöbbenésére – felküzdötte magát a szekéren és odaharsogott a csapatnak:

– Ha bárki eladja magát egy mocskos ranagolitának, magam fogom kettévágni az illetőt. – erejéből egyelőre ennyire futotta: visszarogyott fekhelyére.

Az erős meggyőző erővel ható dartonita kinyilatkoztatása után a csapat egyértelmű nemleges válasza következett. A kanonok egyedül repült el az égi szekéren, magukra hagyva a kalandozókat. Mivel értékes percek teltek el, mindenki sebtében magához vette a legszükségesebb felszerelését a kordéról és futva igyekeztek a határ felé.

Bahima cipelte Elistert, Narden a többieknek kiosztott pár lopott aranyrudat Corina kivételével. A nő vitte a mirtuszkoszorút és az arascori Ranagol-pap skalpját. Sajgó szívvel ugyan, de lerángatta magáról a sodronyinget és eldobta az erdőben, mert nem lett volna képes a határig eljutni ekkora plusz súllyal.

Az első néhány mérföldet simán lefutották, de aztán Corina egyre lassult, és vele együtt a többiek is. Az adrenalin viszont nagy segítség: amint meghallották mögöttük a katonák csörtetését, csodával határos módon a csapat tempója visszagyorsult. Bár Corinát már csak vasakarata hajtotta előre és nem a fizikuma, azért mégiscsak tartotta az iramot a többiekkel. (Igaz, leghátul maradt volna, ha Ifraim szándékosan le nem lassít és marad mögötte.) Pár száz méterre voltak már csak a határtól, amikor világosodni kezdett, és a gyalogos határvadászok mellé lovasok is csatlakoztak: eddig is a közelben ügettek, de már nem kellett a kalandozók nyomai után keresgélni a sötétben, hanem észrevették a csapatot és vágtázva a nyomukba eredtek.

– Füstbombát! – kiáltotta Narden, és a háta mögé is dobta a sajátját, amit Lao-Nitól kapott még Abadanában. A többiek is sorra elhajigálták a sajátjukat. Egészen csinos, több méter széles füstfelhő született mögöttük, de az első lovasok lassítás nélkül vágtattak bele, és már csak méterekre voltak a kalandozóktól. Corina sípoló tüdővel nézett hátra, és kapkodó levegővételén keresztül valami kyr káromkodást eresztett meg a gorvikiak felé egy vízszintes karlendítéssel megtoldva. Mély morajlás, recsegés-ropogás hallatszódott ki a füstből, és mintha megremegett volna a föld. Utána néhány puffanás, ordítás, lónyihogás, gorviki kiabálás következett. Az utolsóként futó Ifraim homlokráncolva nézett a nőre, majd hátrafelé a füst irányába, de nem reagált mást… Elister pedig – aki Bahima hátán zötykölődött – halkan, szaggatottan röhögni kezdett.

Ezzel az akcióval a csapat nyert néhány percet: a lovasok egy része sosem jött ki a füstből, más részük óvatosan, nagy ívben megkerülte. A nap első sugarai már felkapaszkodnak a határt jelző faragott kőoszlop csúcsára, amikor az első menekülő átlépte a határt, mire az Abadanai oldalon várakozó pajzsfal megnyílt, és lövészek léptek elő társaik takarásából. A csapat úgy rohant át a határon, hogy az utolsóként szaladó Ifraim még érezte az egyik lovas pengéjének suhintását a tarkója mögött. Ezután az üldözők dühödten vágtáztak fel s alá a határvonalon, de nem merték átlépni.

Az abadanai katonák fedezték a kalandozók hátravonulását, majd fegyvereikkel pajzsaikon dobolva jelezték elismerésüket. Páran megveregették Ifraim vállát, itallal kínálták a kimerült kalandozókat, majd felbukkant egy különös alak, aki Szihulat al Musszabi néven mutatkozott be. Az emíri testőrség kapitánya, és állítása szerint beszélnie kellett a csapattal.

 

11.

 

Narden az elsők között ért át a gorviki – abadanai határon, és mikor látta, hogy a többiek is átjutottak, leeresztette a sebtében felhúzott számszeríját. Végignézett a megtépázott csapatán, és elgondolkodott rajtuk: Bitang nagy menet volt ez a végén! Igaz, voltak veszteségek. A lovakat lelőtték, a kordé elveszett, Elister páncélja szintén a múlté, de ezeket lehet pótolni, még ha drágán is, de legalább mindenki túlélte. Pedig Elister esetében nem rakott volna túl nagy összeget az életben maradására, de úgy tűnik, Dartonnak még tervei vannak vele. Mondjuk furcsa egy Isten az, akinek ilyen szolgái vannak. A halál Istene már maga egy paradoxon, elvégre ha valaki igazán jó hívő akar lenni, akkor sietnie kell Istenének kegyét keresni, tehát az ő esetében meghalni, nem? Mondjuk, így hamar kipusztulna a gyülekezet. Jó, persze ők ezt máshogy magyarázzák, de ez legyen az ő dolguk. A lényeg, hogy Elister strapabíróbbnak bizonyult, mint elsőre gondolta az alkoholista hóhér fogadott gyerekéről.

Ekkor Elister odament Nardenhez, miközben fogta sérült oldalát, és még az úttól újra felszakadt sebeivel, kicsit véres szájjal, de röhögve azt mondta, hogy vesz egy új kordét, mert az előző kényelmetlen volt neki a haldokláshoz! Hát ez a Dartonita tényleg nem normális, hogy ilyen állapotban erre gondol, de hát nem fog ő ellenállni az ilyen szép felajánlásnak, főleg, hogy Ifraim is megígérte már ugyanezt. Lassan elég jó kis luxushintó lesz ebből. Viszont inkább nem mondott neki semmit, elég volt, ha mosolygott. Elister így is tudta, mire gondol.

Innen jutott eszébe, hogy merre is van Ifraim, majd egy gyors körbenézés után meg is pillantotta. A másik dzsad, csak ő nem foltos. Jó neki. Nehezen lehet megérteni a motivációit, ez a gorviki kirándulás kimondottan öngyilkos vállalkozás volt, egy olyan oltárterítőért, – itt közben elővette a terítőt és jól megnézte – ami nem is különösebben szép. Mondjuk elég értékesnek és egyedinek tűnt, nem is mai darab, de ez akkor is hülyeség volt. Jobb lett volna, ha Corina nem blokkol le, amikor meg kellett győzni a többieket arról, hogy nem kéne ide jönni.

Szóval Ifraim találta ki ezt az egészet, és van egy olyan érzése, hogy nem ez volt az utolsó ilyen marhaság, amibe belerángatta őket. Viszont izgalmas volt, ezt el kell ismerni. Úgy, ahogy Ifraim ötletei általában. Főleg, ha ezzel a hasonlóan idióta dartonitával egymásra találnak.

Lao-Ni viszont más, mint ez a kettő. Sokkal megfontoltabb, visszafogottabb. És zárkózott, mint önmaga is. Mondjuk valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy nem volt még egy normális beszélgetésük, nem is tudta hova rakni. Harcolni jól tud, amikor igazán koncentrált, alig lehetett követni a mozdulatait, olyan pontosan és gyorsan vágott, mint talán senki, akit valaha ismert. Olyan kifinomultan bánt a pengéivel, mint festő az ecsettel.

Erről ismét új dolog jutott az eszébe: Megint kéne rajzolni. A partraszállást, az égő várost, a templomot, az erdei pihenést, ahol kicsit összeszedték magukat, az utolsó csatát, az égi szekeret. Lesz téma az útra, mire Al Abadanába érnek. Vajon onnan merre mennek tovább? Shibara onnan már szinte csak egy ugrás. El kéne menni…

Corinára tévedt a szeme, most, hogy a nő nem figyelt, csak próbálta összeszedni magát a nagy futás után, kicsit jobban megnézte, mint az illendő lett volna. Gyönyörű teremtés. Az arca, levéve sápadtságát, olykor kimondottan hasonlított Mirzel arcára. Mondjuk Mirzel nem volt ilyen titokzatos, nála tudta az ember, hogy hányadán áll vele. Corinára ez nem volt igaz. Kedves, odafigyelő, de rejteget valamit. Az a mirtuszkoszorú is úgy tűnik, hogy sokkal nagyobb örömmel töltötte el, mint indokolt lett volna. Bár a nők szeretik a mindenféle növényeket. Majdcsak kiderül, miért olyan fontos neki.

A titokzatosság ellenére úgy érezte, hogy talán Corina az, akivel a legjobb kapcsolatban van a csapatból. Vele már többször mentek el kettesben ügyeket intézni, volt több beszélgetésük, és talán lehet azt mondani, hogy kedvelik egymást. És mennyire örültek a szülei, mikor az egyik közös dolguk után náluk aludt! Azt hitték, hogy van köztük valami, és ő meg nem tagadott semmit, hagyta, hogy azt gondoljanak, amit akarnak. Ez azért jó érzés volt. Ahogy ismét megnézte Corinát, már teljesen biztos volt benne, hogy ilyen fáradtan kimondottan hasonlít Mirzelre. Vajon mi lehet vele? Akkor hallott utoljára róla, amikor másfél éve elköltözött Shibarába. Azóta is nagyon gyakran eszébe jut, hogy milyen jó is volt vele. És főleg az, amikor az apja, az egyik leggazdagabb montisi kereskedő megjegyezte: – Te csak egy kovács fia vagy.

Hát igen, soha nem szerette, ha együtt látta őket, ez is oka volt, hogy elköltöztek Shibarába. Vajon mi lenne, ha gazdagon térne vissza Mirzelhez? Az biztosan meglágyítaná az öreg szívét. Jó úton halad, már most is a város egyik tehetős polgára lehetne, de lesz itt még lehetőség, és nem szeretné elszalasztani.

Gyönyörű ellenpontozásként a kellemes gondolatokra, megcsapta az orrát Bahima szaga. Bahima, a Fenevad, az ork, az alabárdos szörny. Furcsa módon pont vele érzett egyfajta hasonlóságot, nem pedig a többiekkel. Elisternek és Ibrahimnak ott volt az Istene támaszul, Lao-Ni és Corina pedig mindketten sokkal jobban uralták az elméjüket, mint az átlagember. Viszont Bahimával ők ketten… ők egyedül vannak, csak magukra, és a nem túl vonzó testükre, valamint a tudásukra számíthattak. Bahima eddig nyers, célirányos, de kétségtelenül hatékony volt. Valamint kezdett egész jól beleilleszkedni a csapatba. Sokkal könnyebben elboldogult mostanában, mint mikor megismerkedte. Persze mindenhol megbámulták, de ezzel nem lehet mit tenni. Ahol fontos volt a megjelenés, ott Corina mindig jobb volt és jobb is lesz, mint bármelyikük.

Na de elég volt ez a kis pihenés, menni kell tovább – fejezte be a gondolatmenetet. Majd körbenézett, és rájött, hogy ennyi katonával körülvéve nem lesz egyszerű, ráadásul egy tiszt is beszélni akart velünk. Ez ritkán jelentett eddig jót.

 

12.

 

Hallgatag Úr, te vagy a lelkek lemérője!

Életem súlya engem nyomaszt,

de a te tenyeredben csak tollpihe csupán.

Méltatlanul rogyok szentséged tövébe,

s hallgatok ítéleted nyomán.

Ellenség szorongatott, megtört kard,

lándzsa és izom.

De nem köszöntött be a halál,

mert döntésed okán még

Ynev sarába tartozom!

Elister félhangosan mormolta az ősi, dartonita zsoltár sorait. Szemével a pirkadatot fürkészte, mellkasán a súlyos csatabárdot ölelve fonta össze fohászra az ujjait. A szeme sarkában alig észrevehetően remegett egy könnycsepp. Örült, hogy az oldalán felszakadtak a sebek, hogy nehezen kap levegőt, mert így esélye nyílt elhitetni az esetleges fürkésző szemekkel, hogy ez csak a fájdalmai miatt van.

A gorviki határt fürkészte, a faragott kőoszlopokon túl fel s alá nyargaló lovasokat, akik dühödten forgatták a lovaikat. A mögöttük rendre érkező erősítést. Egy tagba szakadt lovagon akadt meg a szeme. Nehéz ménjén az üldözők negyedik, vagy talán ötödik hullámával érkezhetett meg. Most a határ túloldalán rohangált gyalogszerrel fel s alá. Gorvikiul kiabált, az üldözést vezető lovasok oldalába öklözött, az egyiket még a lováról is lerángatta. Valami úr lehetett ez a lovag, mert senki nem szólt egy ijedt szót sem, mikor nehéz pallosát előrántva lemetszette a földre került férfi fejét.

Darton érdekesen rendel.

 

Elmélázott azon, hogy a lefejezett gorvikinak is anyától kellett születnie, vér csorgott az ereiben, talán barátai is voltak, szerelme, testvérei. Ha nem Ranagol országában születik, akkor talán még barátok is lehettek volna. Ha mondjuk Montisban születik, ha mondjuk a temető mellett a kunyhósoron nő fel, vagy a Túlvilág kocsma háta mögötti kis utcák valamelyikében. De nem. Ranagol a magáénak ragadta el a lelkét, már akkor, amikor az anyaméhben megformálódott. Most Darton rendeléséből meghalt, mert nem végezte jól a feladatát. Nem végezte jól, mert szökni hagyta őt és a többieket.

Illetve csak nem érte őket utol…

Csak… csak egy lóugrásnyi, csak egy méter, csak egy hajszál, csak egy apró momentum, amit a hitetlenek szerencsének, ő Darton gondviselésének lát. Miért nem ért utol minket a lovával? Mert Darton nem akarta! Még élniük kell. Még nincsenek készen arra, hogy a Döntnökök elé álljanak. De miért? Mi van ebben a csapatban, ami miatt még élniük kell, vagy élniük szabad. Ez talán Darton humora…

Egy gyülevész csapat, egy térképekről is rendre lefelejtett városkából. Ő, a temetőgondok, a póthóhér, a maremita kiképzést kapott lovag, aki soha semmilyen rendi alkalmon nem vehetett részt, csak a lovaggá ütésén, amikor három maremita és a mestere átadták neki a vértjét. A vértet, ami most Gorvikban maradt. Mintha a mesterét hagyta volna ott a Kosfejeseknek. Az az alkoholista szemét az apja volt. Minden rossz tulajdonsága ellenére ő volt az egyetlen ember, aki nem mondott le róla akkor, amikor a vajúdásban elhunyt anyját a temetőbe vitték, hogy hantolja el. Konrodin csak a halott anyát dugta föld alá, a hasából előbb még kimetszette az akkor még csak csenevész gyermeket. Konrodin nem volt jó ember. Nem volt jó paplovag. Pocsék volt hóhérnak. De az apja volt Darton rendeléséből. És az utolsó, ami maradt utána az a vért volt, melynek viselésére tanította, melynek szíjait az avatási ceremónián ő húzta meg elsőként a paplovag oldalán. Most már Gorvikban maradt. Konrodin pedig Montis temetőjében nyugszik, a lelke már rég a Döntnök elé került.

Egy apró dolog nyugtatta csak a lovagot. Ő tudta, hogy miért hagyta hátra a vértet. Túl nehéz volt. Ha harcolni kellett volna, csak fölösleges súly lett volna valakinek a hátán. A démontól kapott seb miatt napokig félholtan feküdt, ha pedig olykor felkelt, járni alig tudott, nem hogy harcolni. De úgy kapaszkodott fel még gorviki földön Bahima hátára, hogy szent fogadalmat tett magában: ha kell, feláldozza magát a csapatért, és akkor legalább még egyet a kosfejű csicskái közül magával visz a halálba. Erre nem került sor.

Szemét lecsúsztatta a felkelő nap sugaraival a földre. Abadana harmat áztatta földjén Corina zihált tőle pár lépésre. Érdekes ez a lány… Sokkal több titok él benne, mint elsőre gondolta. Moranni lehet, hogy tényleg boszorkány?

Konrodin mesélt neki a titkos, mágikus fortélyokat ismerő nőszemélyekről. De Morannit a helyi gyerekszájak inkább vélték egy mesebeli banyának, mint egy olyan nőnek, aki Ynev egyik legritkább misztériumának ismerője. Ő sem hitte, hogy Moranni boszorkány. Márpedig Corina biztos, hogy az, és biztos, hogy nem a két bátyja tanította meg erre.

Minden egybe vág nála. Titkos, érthetetlen események, megmagyarázhatatlan képességek, csábos, férfi szemmel nézve már-már ellenállhatatlan külső. Konrodin mindig azt mondta, soha ne bízzon a nőkben! A boszorkányokra az nyilván fokozottan igaz lehet, és mégis, Elister valamiért megbízott a lányban. Még nem tudta eldönteni, hogy ez azért van, mert a lány már megbűvölte, vagy azért mert kiérdemelte. De hamar rájött eszmefuttatása csapdájára is: mindegy, hogy miért bízik meg benne. Ha mágia, ha nem, ő igazinak véli ezt a bizalmat. Így kételkedni sem fog benne!

És bármit is akar a lány, bármilyen titkot is őriz magában a démon ütötte sebet ő és Lao-Ni kötötték be. Szóval Darton úgy döntött, hogy neki még maradnia kell, és ehhez a maradáshoz úgy néz ki társakat is adott.

Szeme tovább csúszott a térdein támaszkodó karművészre. A nagy rohanás után a férfi most csukott szemmel igyekezett rendet tenni kapkodó tüdeje, és minden bizonnyal a cikázó gondolatai háza tájékán is. Na, ez a srác – gondolta magában a lovag, – ez tényleg Darton sötét humora. Fegyelmezett, gyors, kiváló harcos. Amilyen jó harcos, annyira naiv, vagy inkább gyermekien ártatlan a világ dolgaiban. Nem ismeri Ynevet. És nem ismeri igazából az embereket sem! Erre a legjobb példa az a félkegyelmű Konrad volt. Az a koszos orwellita féreg kihasználta ennek a szerencsétlennek a bizalmát. Bárcsak ő csaphatta volna le a fejét, de nem… Ő börtönbe ment Lao-Nival. És a börtönben igazán megkedvelte a niareit. Csak ő tudta a legféltettebb titkát, és Dartonnak küldött fohászban erősítette meg most magában Elister a kardművésznek tett ígéretét: ő nem mondja el honnan jött!

Örült, hogy az oldalán tudta ez a furcsa, minden bizonnyal Darton humorának szánt figurát. És lassan kezdte azt érezni, hogy Lao-Nit akár barátnak is tekintheti.

Ifraim a dzsad határőrökkel rázott éppen kezet. Fáradt volt, elnyűtt. De ha az Istene a dicsőség istene, akkor most minden mennyei figyelmével a harcost kellett néznie! Semmi értelme nem volt a futamnak, de megcsinálta és túlélte! Győzött. Gorvikra szégyent, Abadanának és magának dicsőséget hozott.

Vigyázni kell majd vele. Ez az állandó dicsőség hajhászat még visszaüthet, de tény, ami tény: Elister értékelte, hogy Ifraim hozzá hasonlóan tud őrült lenni.

– Hé, Ifraim – szólt oda a harcos papnak. – Gorvikban tudsz mellettem verekedni, egy kurva gorvikiak által látogatott montisi kocsmából meg az ablakon ugrasz ki? Te pöcs, ha egyszer hazaérünk, akkor szét kell verned velem azt a helyet!

Egy kevés vért köhögve felnevetett és barátilag az öklét nyújtotta a harcos pap felé.

A másik oldalán Narden szuszogott. Egy kisváros kapzsi, aranymániás kovácsinasa. Darton tényleg érdekesen rendel. Az ilyen aranyközpontú embereket Elister nagyon nem szerette, de Nardenben mégis volt valami. Soha nem hátrált ki a csapat mögül, pedig már volt pár necces helyzet, ahol ő simán megléphetett volna, mindenki mást pedig ott veszhetett volna. Még azzal a fogpiszkáló szablyájával is szokott hadonászni, ha kellett. Inkább volt vicces, mint harcászatilag értékelhető, de a szemében égő tűz, ami a markolatot tartó kéz mögött lángolt, az értékesebb volt minden aranynál!

– Figyelj, cimbora – fordult felé mély sóhajjal, de nagy vigyorral – Veszek neked egy új kordét. Olyan nagy lesz, mint a montisi városháza nagyterme. De baszd meg! Veszek bele egy ágyat is. Az a kurva démon felnyársalt, neked, meg a szar kordédnak köszönhetően meg elfekszem a hátam? Ha már megmented a halál istenének szolgáját, nem csinálnád rendesen? Kurva híres kalandozó leszel, és nincs egy tetves kanapé a kocsidban? Van egyáltalán neked szíved?

– majd ismét röhögött, és megütögette a kovácsinas vállát.

– Amúgy van benned fantázia – röhögött tovább. – Tényleg! Ha nem jön be ez a kalandozósdi, akkor szólj! Van egy haverom, aki rönköket szállít Sedrak mellől a Pentádba szekérrel. Lehet, hogy kell neki egy hajtó. Félig dzsad vagy, elég könnyű is, biztos nem eszel sokat. Szekeret hajtani tudsz, szóval ha a sedraki gorvikak kinéznek maguknak, akkor szaporán hajtod majd a rönkös kordét is, nem csak azt, amit ott hagytunk! – röhögött még egyet és végül ránézett az orkra.

Ezúttal nem jött ki szó a száján. Egy darabig csak nézte a nagydarab bestiát. Bahima kilométereken keresztül húzta magával. Szó nélkül. Taktikailag nem volt átgondolt manőver. Már a barlangban ott kellett volna a hagyni őt. Ájult volt, sérült. A csapat lelkére kötötte, hogy sem Corina, sem Ifraim kegyeleti mágiája nem gyógyíthatja meg. Ha meg kell halnia, akkor meg kell halnia és kész!

A csapat ezt nem csak tiszteletben tartotta, de még csak hátra sem hagyta! Funkcionálisan halott volt, és ők mégis küzdöttek érte! Az ork pedig vagy tizenöt mérföldön át rohant vele, hogy biztonságba vigye!

A Bahima, egy dzsad szó. Azt jelenti Fenevad. De miféle bestia kockáztatta volna az életét egy Darton paplovagért? Miféle bestia ajánlotta volna fel a vérét egy ranagolita papnak, hogy mentse a csapat életét? És az a mondat, ami ott elhangzott: „nekem nincs lelkem”?

Elister fejében sok gondolat tódult fel egyszerre. Az orkok teremtésének története, úgy, ahogy minden maremitának megtanítják a pyarroni vallásismeret alapjai okán. Azt nem egészen értette, hogy mik azok a lélekcsírák, meg héjak, amiből minden fajnak elég van ahhoz, hogy haláluk után istene síkjára, vagy a körfogásba visszakerüljön. És azt végkép nem értette, hogy az orkoknak miért nincs ezekből ehhez elég. Azt viszont értette, hogy ez esetben a halál az tényleg a történet végét jelenti.

Ő nem félt a haláltól. Nem félt, mert a halál istenét szolgálta és tudta, hogy van túlvilág. De ha az ork lelke nem egész, akkor neki nincs! Mi lesz vele?

Elister nem értette ezt az egészet, de azzal tisztában volt, hogy tartozik az orknak. És elszomorodott egy pillanatra. Ha Bahima meghal, akkor az ő temetése tényleg a temetése lesz. Semmi külső sík, semmi újraszületés. Csak a szertefoszlás és a megszűnés.

Hirtelen nagyon mérges lett Orwellára. Hogyan lehetett így egy egész fajt megteremteni? Megadni nekik a gondolkodás képességét, a döntések lehetőségét, a lelküket pedig örök kárhoztatásra ítélni már a születésük előtt!

Eddig sem szerette, de most igazán gyűlölni kezdte a Kárhozat nagyasszonyát. Az oldalát maró seb sem zavarta volna, ha most indulni kellett volna kiirtani az Elátkozott Vidéket.

Bahima végigcipelte az ellenséges területen, megmentette, és hiába minden földi tett, mert neki a halál csak a megszűnést jelenti majd. Sajnálta az orkot.

– Meg akarsz még tanulni öklözni? – kérdezte a bestiát nézve. – Én tudok. Ha nem leszel ilyen kibaszottul büdös, meg is tanítalak rá.