Végére érünk Caleb D’Avrem mellékküldetésének és közös kalandjának Isidor de Sedierta lovaggal. Aki szemfüles felfedezheti a korábban már megírt finálé egy epizódját az egykori Elveszett Mesék táborainak háttéranyagaiból, de remélem, (így tíz év távlatából) hogy sikerült a korábban megírt részlethez hozzáírnom a novella szövegét, hogy ne okozzon nagy(obb) zökkenést (mint amit a 8 éves hézag okoz).

Időközben feltűnt, hogy a korábban linkelt zenék és „multimédiák” egy része elérhetetlenné vált a világháló Streisand-effektet sem tűrő, törvénytelen tengerén. Legyen hát. Egy későbbi időben még majd igyekszem a novella különálló részeit összeszerkeszteni egy pdf-be, ahol szövegesen pótolom majd az illó aláfestéseket. Hátha lesz, aki hiányolná őket. Az „összeszerkesztés” alatt valódi(bb) szerkesztést is gondolok majd, mert hát néhány mondat nem azt jelenti újraolvasva, mint amilyen célt szántam neki eredetileg a korábbi részekben.

Addig viszont álljon a Nap papok titkáról mindent(?) lerántó fejezetegyüttes ami, ha csak egy mosolyt vagy nevetést kivált az olvasóból (bármilyen előjellel is) akkor eléri az alkotó által kitűzött célját. Jó szórakozást hozzá.

***

XVI.

Vannak éjszakák, mikor a csillagok kioltják egymás fényét. Talán ez is egy ilyen. Davalonban sohasem lehet tudni. Az alkonyat sohasem jön el, az éjszaka nem teríti megnyugtató palástját a házak fölé. A város közepén meredező, mint kiderült első számú, naptorony csúcsán lobogni látszó kristályból ömlő fény megfojtja a sötétséget. A helyiek persze nem így érzik. Imáikba foglalják és úgy hiszik, hogy hitük ereje táplálja az örök napvilágukat, ami elpusztít minden árnyékot és annak minden lakóját.
Ma éjjel sokuk egyszerre ébredt rá, hogy tévedtek. Hogy van az a gonosz, amit az imák és a mágikus fény sem tart kint a falakon. Van az az ármány, ami két Ranil papot emészt el egyetlen óra leforgása alatt és az árnyékokhoz nem szokott szemük körbetekintve az első külvilágin állapodik meg, hogy haragjuknak célt találjon. Ezért nem tudom hibáztatni őket. Isidor sem tudta megfékezni őket, amikor ránk találtak és a hullakoszorúra, ami körülvett minket.

Mivel a város magasabb, gazdagabb részén jártunk itt már nem a kapuk és az obeliszkek védelmére rendelt egyszerű, árnyékuktól is megrettenő városőrök szolgáltak ki az ütlegekkel. Ezek már igazi naplovagok voltak, a dwoon nép legderekabb fiai, a krémek-krémje, akik talán még a toroniaknál is jobban vágyták már a küszöbön álló háborút. Legalábbis így éreztem, mikor a harmadik vagy negyedik csapásukkal térdre kényszerítettek, hogy acélbetétes bakancsaikkal folytassák a közmunkát.
Nem sikerült elájulnom, Tharr átkozza meg a kiképzésemet. De ez sem tartott örökké. Érces kiáltás zengett és a naplovagok támadógyűrűje levált rólam. Díszes vértezetű alak jelent meg, láthatóan egy másik lovagrend tagja, nyomában azonban olyan katonák, akiket Ral da Ranga testőrségében láttunk korábban. A napkorongot mintázó, bizonyosan történelmi hőst ábrázoló maszkos sisak lekerült, de a nagymester helyett egy fiatal, nem kevésbé dwoon, szalmaszőke hajú férfi fedte fel az arcát, akinek láttán sokan a falig, de legalábbis a foglyok mellé hátráltak és volt, aki meghajolt.
– Druhil ag Anasse lovag vagyok, a naptorony gárdájából és ma estétől a napkegyeltek akaratából a Szem őrségének parancsnoka – felszegte állát és hagyta, hogy a sok, vidéki lovagrendből szalajtott kisnemes a teljes vértezetek mélyén felfogja a mondandója súlyát – Ezeket a külországiakat átveszem tőletek megőrzésre a saját felelősségemre, s az itt történteket a toronygárda harcosai kezelik eztán. Ti úgy viselitek magatokat, Ranil és a Hadúr nevében, mint akik sohasem jártak itt, semmit sem láttak, semmit sem hallottak és legkevésbé nem TETTEK semmit … atyjuk becsületével adózva ellenkező esetben.
A naplovagok összenéztek és volt, amelyikben még lett volna kedv és erő pár pofonra, de úgy tűnt a naptorony küldöttének fellépése, a mögötte felsorakozott túlerő és talán a kardja markolatán pihenő szarvasbőrkesztyűs kezének megfeszülése jobb belátásra térítette a 200 fontnyi fémbe öltözött duhaj suhancokat. A megfelelő tiszteletadást követően (előbb a lovag, majd a naptorony fénye felé) csattogva távolodtak, hogy átadják a terepet és a maradványokat a gárda tagjainak.
Egyedül ag Anasse nem rezdült meg. Sisakját sem vette fel újra, haját hátulról lobogtatta a langymeleg szél és előbb Krad lovagját mérte végig majd a nem messze lábai előtt összetört valómat. Felém lépett és kezét nyújtotta. Valószerűtlen kék szemében magam sötét képmását pillantottam meg kiakadt állkapoccsal és véres homlokkal, csomós hajjal. Elfogadtam a kinyújtott kezet és hagytam, hogy talpra rándítson. Különös érzés fogott el. Nem volt értelme a színjátéknak, s magamat is megleptem, hogy a földön fekve vérzett meditáció után mennyi fájdalmat sikerült kisöpörnöm a testemből.
– A börtöneink ilyenkor már, akár hiszek akár nem, bezártak. – folytatta kenetes, cizellált és udvarias stílusában – Az otthonom nem messze van ide és arra a pár órára, ameddig veszélyt jelenthetnek a városra szívesen látom vendégül magukat. Mióta itt vannak sok helyről hallottam már a munkálkodásukról és szeretném … személyesen megérteni, hogy mi folyik Davalonban, mielőtt hajnalban a Szem eléri rendeltetési helyét és megkezdem szolgálatomat az őreként.
– Isidor de Sedierta – adott kezet az erigowi – tisztelettel elfogadjuk a meghívását, ami ha jól gondolom kötelező erejű és nincs mód a fogadónkba visszatérni, hogy egy kicsit … rendbehozzuk magunkat és ruhát cseréljünk.
– Tökéletesen gondolja, lovag. – válaszolt mosolytalanul a dwoon és a mélyben fekvő Ranil pap körüli nedves árnyékkörre nézett – Fogytán az időnk.

XVII.

A lovag házáig tartó úton minden sarkon újabb rajtaütéstől tartottam. De csak a saját lelkiismeretemmel nem akartam szembenézni, ezért tartottam magamat inkább készültségben. Gondolhattam volna rá, hogy ha felfedezi a kard eltűnését, akkor ő még több karddal fogja azt tudomásomra hozni. Ilyen egyszerű volna? Az acélhálóihoz hasonló szálakkal fonta be a várost mire ideértünk: információk és hazugságok, fanatikusok és árulók bonyolult szövedéke, akiket a szükségállapot és a háború közelsége olyan veszedelmessé tett, mint az afrodiziákummal feltüzelt csődört.
Ő pedig ott ült ennek a pókhálónak a közepén és figyelte a rezdüléseket, válaszul megrángatott szálakat, elmetszett utakat és ha kellett áldozatokat hozott a küldetésért. Önmagát persze nem, mindig is úgy gondoltam, hogy ez a gyengesége. Egyszer a határvidéken teljesítettünk szolgálatot az egész csapattal. Egy nemesi belháború nyomán követtük a csapatokat csatáról csatára. A feladatunk kettős volt: nem engedhettük, hogy a dögmadarak nyomába járó csőcselék a halottaktól értékes családi értéktárgyakat emeljen el fontosabb vérvonalaktól és … hogy a haldoklóknak megadva a gyors halál kegyét magunk is megízleljük az élet elvételének áfiumát.
Mindenki a maga üteme és képességei szerint járt el, térdig gázoltunk a haza hőseinek roncsaiban, hajók árát érő mének hegynyi tetemeinek árnyékában és olykor megadtuk a végső döfést. Talán annak is, akin még lehetett is volna segíteni ha papok vagyunk vagy hozunk felszerelést ilyesmihez. De csak acélt kaptunk. Egy csenevész bokor mögött különös módon üres árkot leltem és nyomokat, mintha húztak volna valamit, valakit és nem csak egyet. Kimásztam a túloldalon, meglazítva combtokomban a pugossokat és igyekeztem felkészülni valami újabb szörnyűségre. Nem csalódtam, de azért … meglepődtem.
Ott állt egy halom kiterített haldokló gyűrűjében. Körülötte vonaglottak és szenvedtek. Ő pedig középről bámulta a művét. A Tharr pap apja biztos nagyon büszke lett volna rá. Rákiáltottam, hogy mit csinál. Nem hiszem, hogy észrevett, hogy felfogta e a jelenlétemet. A kardja őrült jeleket írt a levegőbe, mintha csak egy karmester volna, ami a Lindigassba indulók kórusának jelez. Most már üvöltöttem neki kérdőn és magam is kivontam a kardokat. Talán csak az zökkentette ki, hogy az áldozatai fölött állok pengéimmel. Rám vigyorgott és a szemében nem láttam már semmi emberit. „Ők az enyém!” – sziszegte Merub és én kihátráltam a testek hálójából. Már az emelkedőn jártam, mikor elkezdte. Visszatekintve annak láttam, ami, s aminek később neveztük mert neveztette magát: Póknak, ami a sáros hálójába ragadt szenvedők között szaladgál, hogy elvegye tőlük az élet utolsó pillanatait.
S most, ez a gyilkos ember-állat vadászik ránk, most az ő hálójában szenvedünk mindannyian és várjuk, hogy valahol odafent megvillanjon egy keresztvas nélküli penge-pálca és az őrült karmester megunja a nyöszörgéseinket, hogy más hangunkkal szórakoztathassa magát. A kérdés csak az, hogyha legalább egy Ranil papot mozgatott milyen trükkjei lehetnek még a tarsolyában. S nekem? Talán túl kiszámítható lettem Elya óta, talán ellustultam Tiadlanban. Vissza kell szereznem a meglepetés erejét.
– Ha ennek vége lesz és valahogy túléljük – hajolt hozzám közelebb Isidor út közben, mikor a mögöttünk haladó két katona és az előttünk haladó lovag nem hallhatott – elmondhatnád, hogy hogyan került hozzád az a kard. Északon embervadászok is használnak ilyet, de errefelé inkább…
– Ikrek forgatják – biccentettem halkan válaszolva. A mágiája nemrég összeforrasztotta az állkapcsomat, de nem csak ezért tartoztam neki őszinteséggel – Ráakadtam egy helyi tanyára, és már sejtem, hogy kivel állunk szemben.
– Jobb nálad? – villant a szeme rám. Látszott, hogy sohasem bírhatta a mellébeszélést.
– Gyorsabb, erősebb … és ha nem hagyott ki edzést azóta, akkor technikásabb is – mosolyogva viszonoztam pillantását – de jobb az nem lehet sohasem.
– Ajánlom is – vette tudomásul Isidor és a válla felett átsandítva megbizonyosodott, hogy a katonák lemaradtak pár lépéssel tőlünk – Mielőtt az utolsó pengeművész kinyuvadt a kezeim között a hídfőnél mondott valamit ervül. Úgy sejtem pénzért bérelt fejvadász volt és a banda irányítója. Azt hittem csak káromol és átkozódik, de annak elég egyedi.
– Mit hörgött? – kérdeztem vissza előre lépkedve egy lépcsősoron, hogy az előttünk haladó lovag mégannyira se hallja. Valamit megérezhetett, vagy csak nem szívesen tudott egy toronit maga mögött, mert hátranézett, de azután elgondolkodva továbbindult.
– „A kilenc ujjú majd ellátja bajotokat!” – suttogta – Furcsa egy átok volna.
– Az – értettem vele egyet és a szőke lovag válla fölött kirajzolódó villa falait bámultam.

XVIII.

Az Unió konyhája nem mondható világhíresnek, de az istállóban lefürdés után és váltás ruhákba öltözve könnyen feledtette velünk az alig egy órája lezajlott vérontás emlékeit. Ha valaki betekint az ablakon, úgy láthatta volna, amint egy jó dwoon házigazda megvendégel néhány vándort. A saját asztalához ültet bennünket, fegyvertelenül persze, és bemutat diószín hajú kedvesének, aki jól láthatóan az ötödik hónapban jár, s ennek megfelelő bővebb öltözéket visel. A szolgák büszkén sürgölődnek és hozzák az újabb fogásokat.
Mégis a Krad lovag az, aki előbb vét az illem ellen és megtudakolja van e só a háznál, mikor a húsokhoz érünk. A feleség elpirul, én elnevetem magamat, de mielőtt a házigazda válaszol Isidor is végiggondolta a kérdése képtelen voltát. Az előételek lédús gyümölcsökben gazdagok, mézzel édesített sütemények illata vegyül az aromás ileki-bor diós zamatába. Minden, ami az asztalra kerül magán és magában hordozza Ranil napfény-erejét és ízeit. Az, hogy sötét bányák mélyéről hozzanak fel bármit és aztán szentségnek tartott testük templomába fogadják, mint amilyen a só, az nehezen elképzelhető.
A vacsora után előbb a szolgák tűnnek el, majd a ház asszonya emelkedik távozásra, s ura előbb neki, majd a gömbölyű hasának ad csókot. Mi pedig felállunk a távozó tiszteletére. A két katona nem tágít persze, de legalább hasznossá teszik magukat, amikor az úr kesztyűs kezének intésére fémszelencét hoznak elő és feltárul Ranil újabb fényérlelte ajándéka, dohánylevelek formájában. Majd megkezdődik a kihallgatás, s mi két óra alatt számot adunk arról, hogy miért érkeztünk a Dwyll-Unióba és Davalonban eddig mit csináltunk. Nincs okunk hazudni, a lovag rangja és bizalma a korábbi tapasztalatokhoz képest lehengerlő.
Mikor az Iker tanyájával kapcsolatos részhez érek Isidor halkan köhint, de én folytatom. Ag Anassel bölcsen végighallgat, majd saját nyelvén elküldi egyik katonáját, aki mögött hangosan csapódik a bejárati ajtó a sietségtől. Mondandónk végére érve az asztalra könyököl a félig teli hamutál és félig üres borospohár közé.
– Amit elmondtak nekem – kezdte zengve – az mind igazságnak bizonyult. Vannak részletek, amiket nem ismernek és vannak, amiket még mi sem, hogy az egész kerek lehessen. Egy ideje már figyeltünk egy Bagoly nevű bűnözőt, aki az ország különböző részein okozott kisebb galibákat. Davalonban elvesztettük őket a szemünk elől, úgy tűnt új megbízót talált üzelmeihez. Társaságához csatlakozott néhány északi bajkeverő, akik a szövetségi törvények védelmében bírták a „vendégbarátság” védelmét. A két lecsúszott harcosuk mellett egy szabadúszó fejvadász és egy szerencsétlen igric alkotta bandájukat, akiket tegnap a sziklák tövében és ma a hídon összekanalaztunk. Ami megőrzésre érdemes belőlük a börtönben rohadhat majd kivégzésig vagy háborús amnesztiáig – mélyet szívott a sodort ranil levelekből – az igazán aggasztó az a két új halott a hídon. Netsi Bergassi atya – nézett mélyen a szemembe – és Ughnettiss ügynök – vándorolt a tekintete Isidorra – halála merőben új fényben fürdeti az Iker fejvadászról szóló történetüket. Már utasítottam az embereim, hogy öntsék ki az ürgét és fésüljék át a csatornákat, de mivel … dwoonok vagyunk … ez reggelig kimerül annyiban, hogy a víztározóból megemeljük a lenti vízsszintet.
– Ügynököt mondott? – kapott a kifejezésen Isidor.
– Pontosan Sedierta … ügynök – dörzsölgette szarvasbőr ujjait a lovag és végül eltolta magától a boros poharat – Mint maga és akik ideküldték, Ughnettiss is az Északi Szövetség titkosszolgálatának … megbízottja volt. Úgy képzelem ez olyasmi, ami a maga feletteseit is érdekelheti. – a Krad lovag elkomorult, a dwoon pedig asztalt bontott – Maguk most itt maradnak. Én pedig elébe megyek az ereklyehordozóknak. Ne aggódjanak, viszek magammal annyit Ranil lovagjaiból, hogy ne maradjon árnyék sem … amerre járunk. Hajnalban a Hadúr személyesen dönt a további sorsukról, ami sokban függ attól, hogy a Szem célba ér e a tervezett időben. A maguk által kiderített üzenet jelentése és az, hogy kiugrasztották az árulókat bizonyosan jó benyomást fog tenni rá. Most pedig ha megbocsátanak…

Megbocsátottunk neki. Isidor visszavonult az egyik vendégszobába imádkozni és kétségkívül felvenni a kapcsolatot a feletteseivel tisztázni egyet s mást. Egyszerre irigyeltem és sajnáltam. A folyosónkon strázsáló őr nem beszélt dwoonon kívül semmit, így sejtettem, hogy érdemes két ágytálat is pantominezve bevinnem a szobámba. Egyet az ajtó elé támasztottam és félig töltöttem. Az ileki gyorsan rohant végig rajtam. Miután megbizonyosodtam, hogy Isidor a fal túloldalán meditál csendben kinyitottam az ablakot és kimásztam a tetőre, ahová nem ért el a naptorony fénye.

XIX.

Hemora Gagris arcát a másik, kisebb naptorony fénye ragyogta be. Kezében egy kis kapcsolóval kattintgatta fel és le elgondolkodva. Gondolatban bebarangolta az utcákat, a keleti kaputól a sziklasoron át a belsőváros faláig. Nézte az apró házat, annak a mását, amiben most volt és a közelében gyufaszálként átívelő gyaloghíd mását. Hallott az eseményekről, s nemcsak mert naplovagok jártak nála korábban, hogy beszámoljanak. Az erkélyéről saját ügyes lencséivel végignézte a harcot. De nem tett semmit. A fejvadásznak persze igaza volt korábban, de az érzéstől ez sem szabadította meg, hogy a vért az ereiben pornak érezte évek óta már.
A torony fényének következő bekapcsolásakor átellenben az asztalon túl feltűnt neki a fajvadász arca. Kahreinak született, nem lepték meg a váratlan fordulatok. Nehéz volt meglepni. S valahol a szíve mélyén számított erre. Vagy inkább vágyott rá? A toroni ismét a szakadt bőrkabátját viselte, alatta azonban friss dwoon öltözetet. Jóllakottnak és meggyötörtnek tűnt. Persze, ebben a városban először az időérzékét veszíti el az ember.
– Miben segíthetek? – mosolyodott el egy olajoskanna kifinomultságával.
– Amikor nemrég nálatok jártam – kezdtem – láttam néhány érdekes és hasznos eszközt.
– Akkor szerintem – emelkedett fel kioltva a terepasztal fényeit – kezdjük mindjárt a hasznosakkal.

XX.

Mikor visszaértem a ház még csendesebb volt, mint korábban. Az ágytál sértetlen volt az ajtó mellett és a szőnyeg száraz. A folyosón a jó dwoon katona édesdeden aludt egy gyertya fényében. Hangtalanul húztam be magam mögött az ajtót és óvakodtam le a földszintre. Az étkezőből korábban rálátásom volt egy elegánsan berendezett kandallós társalkodóra két fotellel. Meg kellett bizonyosodnom, hogy …
– Maga sem tud aludni? – kérdezte csupasz pengével a torkomat célba véve Druhil ag Anasse – Feltételezhetem, hogy szakmai ártalom? Vagy kábítószer hatása netán?
– Inkább az utóbbi. Reméltem maradt még az ilekiből. – vigyorogtam és aznap először a lovag is.
– Szerencséje van – engedte le a széles pengéjű egykezes kardot – mióta az asszonyom nem iszik mindig akad még egy kis szíverősítőnek való.
A lovagkardot akkurátusan a kandalló párkányán álló pengetartóra helyezte a gyertyatartók közé és vértezetét megoldva a közeli asztal kristálybutéliájához lépett. Töltött két pohárba és a fotelekhez hozta, ahol helyet foglaltunk. A tűz nem ropogott, de ahogy szétáradt ereimben a melegség hozzáképzeltem.
– Kevesen tudják a külföldiek közül és sokan tévesen diónak vagy mandulának érzik – kezdte az ízlelgetés közben – de valójában a napraforgó adja a különleges ízét. Pedig … adja magát.
– Történt valami említésre méltó a védtorony árnyékában? – kérdeztem kíváncsian.
– Időben csatlakoztunk a napkegyeltekhez, mondhatni ideje korán. A sziklák között jelezték, hogy figyelnek minket, de valószínűleg a kéttucat naplovaggal megerősödve már nem voltak olyan bátrak. Zavartalanul értük el a naptornyot. A Szem-avatási szertartás napkeltekor lesz. Addig a gárda védelmezi az ereklyét és hordozóit, papok és paplovagok kisebb serege, szomszédjában a Hadúrral és a Lobogóval. Toron ma éjjel veszített.
– Köszönöm, lovag. Azt hiszem igaza van. – a borital jól esett, zsebeimben tapogattam a dohány után. Szerettem volna viszonozni a házigazda vacsora utáni szívességét. Elfogadta.
– Meg kell, hogy mondjam – szívott mélyet a cigarettából – nem sok alkalmam van hazám ellenségeivel találkozni, eszmét cserélni. Ne vegye magára.
– Nem teszem – magamnak is gyújtottam egyet – nem vagyok az.
– Nagyapám kitüntethette magát az előző Zászlóháborúban és sokat hallottam tőle a toroniakról – folytatta zavartalanul – nálunk a mesék mindig naplovagokról szólnak, amik elsodorják a vihargárdát a kertjeink alól. Sokáig elhittem őket. Láttam apámat, akinek sem hőstettek, sem mesék nem jutottak. Egy előnyös házassággal a legsavanyúbb, legmagasabb rangú családba házasodott, ami a neve előtagjából kitelt. A kötelesség … mindannyiunktól mást és mást követel meg különböző helyzetekben, de attól még …
– … kötelesség marad. – fejeztem be a gondolatát – „Ezrek halnak meg, hogy nagy legyen a császár!” egy toroni mondás. Talán hallotta már.
– Ezrek – morzsolta a szót fogai között a lovag – S maga mit gondol, Farkas? Hisz benne?
– Hogy az uralkodók hatalmát olyanok áldozata hízlalja, akik még az arcát sem látták soha és a nevét sem tudják? Tudom, hogy így van. Én is a császárnak esküdtem fel. Nem tudom ki az.
– Áldozat – dőlt hátra ag Anasse tarkóján kulcsolva össze kesztyűs ujjait – egy történet nagyon megmaradt bennem viszont. Talán több igazság szorult bele, mert kivételesen nem a dwoonok derekasságáról szólt. Tiadlanban szálltak partra a másik császár katonái. Különös harcosok Enoszuke szigetéről. Megállíthatatlanul meneteltek, a tiadlaniak nem tudták csatában feltartóztatni őket. A szövetségeseik csapatai messze voltak, nagyapám tanácsadóként Elyában volt éppen. Részt vett a haditanácson ahol eldöntötték, hogy tárgyalni fognak. Kétségbeesett terv volt. Nagyapám sem volt biztos abban, hogy kezdettől ez volt e a terv vagy valami rosszul alakult, de az enoszukei seregvezér a megbeszéltek szerint eljött a találkozóra, ahol megölték.
– Egyedi taktika, nem vall a tiadlaniakra.
– Szerintem sem. Ami utána történt, az megrázta nagyapámat. A sereg továbbment, a császáruk és a Fekete Lobogó parancsa ellenére. De nem a fővárosba, hanem a haditanácson részt vett hadvezérek és nemesek irányába. Nagyapám is a listájukon volt, az utolsó pillanatban tudták csak kimenteni az érkező szövetségesek a Hármas Királyságból. Azok az emberek, úgy mondta, elvesztettek valamit, amit csak a bosszújuk beteljesítésével érhettek el újra és ha azzal sem, maguk vetettek véget az életüknek még a toroni torokmetszésnél rémesebb módon – kezével sokat sejtetően végighúzta ujját vízszintesen és függőlegesen a hasán, hogy a képzeletbeli egyenesek metszették egymást – ragaenek lettek, úr nélküli harcosok, akiknek többé halandó ember, hatalom, uralkodó nem parancsol, csak a becsület szavát követik.
– Úgy tűnik a nagyapját lenyűgözték ezek a ragaenek.
– És nemcsak őt – itta ki a poharát Druhil ag Anasse, majd újratöltött mindkettőnknek – irigylem őket. Egy képtelen helyzetben mindannyian tudták, hogy mi a helyes és szabadon dönthettek a lelkükről. Olykor úgy tetszik, hogy születésünk előtt leróják életünk jeleit valahová … talán Ranil maga … a szentjei … más istenek … vagy hatalmasságok. Nem marad döntés, jó választás … csak a szolgálat … csak a kötelesség … az áldozat. Nem ilyen életet kívánok a fiamnak, s minden éjjel imádkozom … talán hiába.
A hangja elcsuklott, a pohár kihullott a kezéből. A zajra megjelent a katona és miután átlátta a helyzetet szúrós pillantással irányomban támogatta fel a lovagot a lépcsőn. Én is megittam a napraforgó-borom végét és felkerekedtem. Egy kicsit megszédültem, nekitámaszkodtam a párkánynak. Végignéztem a makulátlan lovagi kard pengéjén a gyér fényben és figyeltem, ahogy a hegye a göcsörtös gyertyatartóra szegeződött. Nem csodálkoztam, hogy nincs benne viasz. Keveset láttam belőle, amit valóban rendeltetésszerűen használtak volna az „áldozatai”.
Elképzeltem, vajon hány nemzedék kellett ag Anasse őseinek, hogy tisztavérű dwoonoknak látszódjanak? Vajon elgondolkodtak azon, hogy a vakbuzgó Ranil hitük mellett miért nem lehet belőlük sohasem pap vagy paplovag? S a nagyapa vajon sohasem álmodott a félresikerült követjárással? Vajon talált valaha is elfogadható választ magában arra, hogy miért támadt rá az enoszukei seregvezérre? És Druhil vajon mennyit érzékel a hatalmából? Eleget ahhoz, hogy a Pók útját egyengesse a Szemig? Pontosan tudja, hogy milyen sors vár a fiára. A kézfogásának emléke ezek után meg sem lepett.
Véreres szemmel csapom ki a kahrei egyik ajándékát, a fémforgácsból készült hamis pugosst. Dühödten vágom ketté a gyertyatartót, aminek gyenge mágiája épp elkerüli a lelepleződést nemzedékeken át, de cserébe nem válik tőle sebezhetetlenné a hagyományos acéllal szemben. Több darabra hasogatom és kabátom zsebeibe gyűjtöm a maradványait. Nagyon remélem, hogy valaki otthon most felkapja a fejét, kívánom, hogy lássák az arcomat ahogyan bakancsommal a szemet formázó fémdarabba taposok. Jogom van a kicsinyességhez a pók hálójában.

XXI.

Isidor de Sedierta nem úgy tűnt, mint aki álomból ébred. Érzékei látványosan tértek vissza a meditációból. Vértje nélkül valamivel kisebbnek tűnt, de nálam még így is magasabb volt, ahogy a város összes nyamvadt dwoonja. Biztos nem megnyugtató a szétszabdalt és fehér hegekkel visszagyógyított arcomra ébrednie, de odakint már a valódi nap kezdett emelkedni a horizonton és kényszerű pihenőknek hamarost véget kellett vetnünk.
– Nagy bajban vagyunk, lovag – közöltem vele.
– Tudom. Lassan nem vagyok benne biztos, hogy van e valaki ebben a városban, aki nem vágyja a háborút és a véremet ontani.
– Épp rá nézel.
– Új kard? – kérdezte az oldalamon függő hamis-puggost vizsgálgatva.
– Kölcsön darab, ameddig nem látom, hogyan vágjuk ki magunkat innen élve.
– Kivisznek – emelkedett fel ültéből és komótosan a vértje darabjait kezdte összeilleszteni és magára ölteni – Neked sem ártana a kabátodnál erősebb védelem.
– Sokat vesztenék a gyorsaságomból – mellébeszéltem, nagyon jól jött volna most az Ikreknél rendszeresített láncing. Eltereltem hát a témát –A házigazdánk …
– A szövetség és az Unió árulója – villant felém bölcs tekintete – már a kézfogásunknál biztos voltam benne, hogy ő az emlegetett „kilencujjú”, aki a haramiákat ránk eresztette.
– Ennél mélyebb a gond – bólintottam elismerően észrevételére – a családja birtokában volt egy varázstárgy, amit toron boszorkánymesterei helyeznek el az ügynökeik közelében és lassan, de biztosan ráterheli akaratát a kiválasztottra, akinek ereiben elegendő ősi vér csörgedezik.
– Akkor … talán ő maga sincs vele tisztában?
– Sohasem álltam még a hatása alatt – ingattam a fejemet – de el tudom képzelni, hogy nem a szabad akaratot töri meg, hanem egy állandó nyomás alatt tartja az áldozat elméjét sugallatokkal, álmokkal és kényszereket ültet el benne. Idővel a legacélosabb elmét és kikezdi ez a kettőség, hogy akaratlanul több urat és akaratot kell kiszolgáljon és megőrül.
– Alattomos, kegyetlen módi …
– …toroni – értettem vele egyet – de már hatástalanítottam. Az utódjára nem lehet később hatással. Ő viszont a legjobb helyen és időben van ahhoz, hogy a Birodalom itteni céljait sikerre vigye.
– Azt hittük, hogy a Hadúr a célpontjuk. Ezek szerint a Szemet akarták kezdettől fogva. Tévedtünk.
– De még élünk – sejtettem, hogy a királyi többes azokra vonatkozik, akikkel az éjjel a messzeségben tárgyalt – és itt vagyunk, hogy útját álljuk az események folyásának.
– Mi a terved?
– Most először tudjuk, hogy kitől számíthatunk a legrosszabbra. Be kell jutnunk az ereklyeterembe, ahol a Szemet őrzik és az avatási ceremónia előtt meg kell találnunk az Iker fejvadászt, akit érte küldtek. Előnyben van, Druhiltól megkaphatott minden szükséges információt a hely tervrajzáról és gondoskodhatott menekülőútvonalról is.
– Mennyire bízol a magad erejében és, hogy időben le tudod leplezni?
– Semennyire. – vallottam be – Azóta, hogy nem egy ösvényen járunk sokkal többet elsajátíthatott a klánom tudásából.
– Tehát … ismered – szögezte le Isidor, akinek szemében csillanó tűzről tudtam, hogy elkezdett Aranykör lovag helyett kalandozóként gondolkodni – Ez nem jelent majd problémát?
– Nem – csaptam le a kérdésre – amikor letértem arról az útról számítottam erre az eshetőségre.
– Akkor jó. Hamarosan érkezik értünk valaki és elvisz minket az ereklyéhez. Ameddig odakint jártál – villant pillantása a kardra – megrángattam néhány fület és behajtottam néhány régi tartozást. Úgy látszik, hogy a háborút nem tudjuk elkerülni. Akkor legalább itt, ezt a csatát nyerjük most meg.
– „Vita del a morto – Életünket és vérünket // griabaza emperatur – Ajánljuk fel császárunkért // martan kalba Lindigass – Anyaméhtől a Vértengerig!” – suttogtam az Ikrek szektájának hűségesküjének első versszakát.

XXII.

A hajnal előtti sápadt fényben értünk küldött személy nem volt más, mint egy valódi fakónarancs színű csuhába csavart napkegyelt. Jelenléte a helyiekben szöges ellenkezőjét váltotta ki, mint külseje megkívánt volna. Híján volt a Ranil papok arany és napkorongos hivalkodásának. Arcát mintha a Jövőlátók sivatagának szelei cserzették volna repedt bőrvértté és világtalan szemeinek sötét üregébe tekintve nem tudtam eldönteni, hogy az öncsonkítás népszerű eredményét látom vagy istenének áldását, amiben a kiválasztottját részesítette.
Dwoon nyelvű szavai úgy peregtek, mint roskatag polcokról levett , szakadt tekercs kitekerése utáni porszemek a dohos napfényben. Ha tudott is a közös nyelvek valamelyikén nem részeltetett benne minket, úgyhogy tudálékosan és illedelmesen bólogattunk és mondandója végére érve megfordult, azzal a gesztussal, amiből kiérthettük, hogy vágyja, hogy kövessük. Mindketten így cselekedtünk. A szeppenten mellénk szegődött Druhil ag Anasse is lehajtott fejjel a napkegyelt után indult, miután testőrkatonáival visszaadatta a fegyvereinket … még a korábban lopott pugossomat is. Ez a dwoon vendégszeretet csúcsa azt hiszem. Fél szemmel még hátrapillantottam a távolodó épület irányába, hogy meglássam az ajtóban álló terhes diószőke hajú nőt. Kiismertem magamat toron khynnái és tiadlan dorchái között, de hogy mit tükrözött ennek az asszonynak a tekintete, arról fogalmam sincsen.
A központi naptorony irányába meneteltünk. Egyre feljebb hágtunk a lépcső-utakon az ébredni készülő város díszletei között. Majd kiértünk az egyik fő sugárútra és láttuk, hogy a távolban kelő nap fénye hogyan törik meg a torony csúcsán ágaskodó kristályon és lobogva fröcsköli szét arany kévéit az utak terén, amelyek mintha befolytak volna a mellékutcákba is, nemes nedvességgel töltve fel a macskakövek közötti réseket is. Utunk azonban mégsem a város közepére vezetett, hanem az utolsó előtti sarkon befordulva a hozzá legközelebbi, az újévi templomhoz képest arányaiban eltörpülő, Ranil szentélyhez.
Itt azonban már a bejáratnál naplovagok tisztelegtek nekünk, majd egyikük előttünk haladva, másik sorainkat zárva a templom oszlopai között vezetve, elkerülve a központi parázstartót, egy csigalépcsőre tereltek. Hallottuk, hogy felettünk az utolsó naplovag egy nehéz kőlapot húz és illeszt a lépcső bejáratára, ami minden fényt elorzott tőlünk. Engem nem zavart, a Krad lovag nem mert reagálni másik isten templomában, de becsületükre váljon, hogy kísérőink sem csuklottak tőle. A napkegyelt pedig valószínűleg mást sem látott maga előtt már jó ideje, mint Ranil fényességét. Süllyedtünk.
A lépcsőt egy természetesnek ható barlangjárat követte kevéske dérrel és nyálkás falakkal, amelyekbe a tapintásból ítélve durva jeleket rótta évszázadokkal ezelőtt. Bármi is volt a rendeltetésük, nem zavartuk meg a bennük rejtőző mágiát és párszáz lábnyi vakondkodás után pislákoló foltokra lettem figyelmes. Valaha ciszterna lehetett, mára azonban üres kürtő, melyen egy kecsesen kiszélesedő kőlap ívelt át hídként. Nem láttam be minden irányban a peremét, de csalódtam volna, hogyha nem napot formáz.
A fény azonban a kőlap kerületén kívül, a semmiben lebegő hatalmas kőtáblákból áradt, gyér félhomályba fürösztve a ránk várakozó társaságot. Legszívesebben kapkodtam volna a fejemet, de csak az egyik, legközelebbi táblát volt alkalmam jobban megvizsgálni. Feltűnt, hogy nem a kő maga, hanem a belevésett írásjelek izzanak kékes fénnyel, ahogy a hatalmas test komótosan körbeforgott. Talán egy tucat lehetett belőlük körbe a csarnok éjbe vesző falai között.
– Nem írás, sem nem ék, sem nem rovás – morajlott mellettem a lovag, aki láthatóan nem szorítkozott csak az egyik vizsgálatára – hanem képfolyamok. Ez itt északon kifejezetten ritka, sőt példátlan, s délen is csak …
Mennydörgésként hatott, amint az egyik várakozó napkegyelt fémbotját, ami egyes helyeken kocsitengelynek is megfelelt volna földhöz csapta és ezzel magára vonta az érkezők figyelmét. Majd elkezdték a rituálét. Vagy megbeszélést? Úgy sejtem, akkor sem érteném meg őket, hogyha beszélném a nyelvet: hajlításaikból kivettem, hogy a dwoonnak is valami sokkal ősibb, valószínűleg liturgikus dialektusát beszélik. De volt sok hajlongás, összeállás, szétválás és csoportosulás, búzamag szórás és forrásvíz locsolás arany köcsögből. Szerintem azért néha vitáztak és énekeltek is.
A tetőponton előkerült maga a Szem. Már nem tudtam volna megmondani, hogy a mi vak kísérőnk csuhája alól e, bár annak lett volna szimbolikája, viszont megláthattuk végre: Hemora Gagris mechanomágikus mesterműve megérte a pénzét. Távolból úgy tetszett, hogy a bronz(?) foglalatos kristálytartó, melyben szem formájú azúr szem trónolt, a belsejében kisebb örökmozgók jártak körbe és körbe, két oldalán pedig hasonlóan szem mintás csápokként csavarodtak a hordozó kezére. Kahreiak … az a sok higanygőz teheti. A Szem kiválasztottja a hatalmas kőlap kellős közepére vitte a varázstárgyat és egy pontosan neki előkészített foglalatba helyezte, ahová a csápok, mintha valódi polipé lennének, meg tudtak fogódzkodni a kőaljzatban. Mikor a Szem megpihent, az égnek meredő írisze elé egy lencsét hajtogattak az aljzat mellől, ami a mélyére zárt örökmozgóknak hitt képeket kinagyította és vetítette körénk.
A fényből szőtt jelenés beterítette a rendelkezésünkre álló tíz láb átmérőjű teret és színesen pulzáló alakzatokat és formákat varázsolt körénk. Bevallom, időbe telt, ameddig felfogtam, hogy amit látok, az a Dwyll-Unió határ menti végvárrendszerének valós idejű ábrázolása volt. Hogy a színek és a villódzás pontosan mit jelentenek, az nekem nem volt világos, de felfogtam, hogy az erekként száguldó csövek azok földalatti járatok, amelyek összekötik az erek metszéspontjaiban szervekként lüktető erődöket. Ez nem csupán tervrajz volt: valós időben tudósított a várak és az alagutak állapotáról, a csapatok és őrjáratok mozgásáról. Hemora, te egy zseni vagy …
A hatodik érzékem egyszerre figyelmeztetett Isidorral. A veszély forrása nem a hátunk mögül érkezett, hanem a kegyeltek irányából. Akik időközben valahogy megszaporodtak eggyel. Veszetten kapkodtam a fejemet, hogy a fakószínű csuhák közül kiválasszam azt, amelyik kilóg a többi közül, kevesebb rajta az út pora, a gyűrődés, másképp van kötve és hajtogatva valami rangjelzése, de nem jártam sikerrel és mivel a Pók tudott az ittlétemről ahhoz is volt elég esze, hogy ne közvetlen támadással leplezze le magát az irányomban.
A Szem fényjátéka hirtelen szűnt meg a szent emberek meglepett rökönyödésére. A varázstárgyra magára lecsapó sötét mágikus árnyak úgy tetszett a csarnok minden szegletéből folytak középre. Kiugrottam, ha ez a nyomorult varázsolt, akkor annak jele kell legyen valamelyikükön. S megtaláltam: a meglepettség hiánya egy rojtos csuklya alatt, sötéten villanó szempár és kaján félmosoly. Kiáltani akartam, mintha ezzel elnyomhattam volna halk kántáló szavait, de a varázslat még nem fejeződött be.
Az árnyékörvény lecsapott a szemre és minden fényét kioltotta, ezzel azonban kaput nyitott a sötétségből font hálóval a Quars mágia csahos kutyáinak is. Homályból születő fenevadak vetették fel fejüket a kegyeltek között nyílt kapukon és egymás után ugrottak ki, hogy birokra keljenek a fény legderekabb harcosaival. Sajnos ők, pontosan úgy reagáltak, ahogyan az elvárható volt és Isidort is csak az fogta vissza, hogy a szent szimbólumára tettem a kezemet. Ranil fiai egy módját ismerik a Driegde, a sötétség lényei elleni harcnak: a fényt.
Azonban, hogyha egy rosszul és egyre rosszabbul megvilágított sűrű helyen egyszerre egy tucat napkegyelt kiált fel istenének az áhított napvilágért ott … nos. Ki lehet találni. A valósága berobbanó isteni szent fények a Lindigass égboltjának vörösével árasztották el a kőlapon állók közötti teret és minden látót megvakítottak. Már azt, aki nem volt felkészülve rá vagy nem volt járatos a vakharc fortélyaiban. Jelen.
Mire a valódi érzékeim kitisztultak már azon kapom magamat, hogy ag Anasse nyomában rohanok, aki nem sokkal van lemaradva egy lobogó csuhájú ál-napkegyelttől kezében a Szemmel. Hallottam, ahogy nyomomban a vértezetében tíz lábbal Isidor zörög zihálva és szédelegve, varázshatalmát az én követésemre használta el a saját szent fénye helyett. Okos. Mögöttünk az ocsúdó őrzők a maguk nyelvén bíztató indulatszavakkal kiabálták és kántálták Druhil lovag nevét. Bizonyára meg vannak győződve róla, hogy a tolvajt üldözi. Drága, dolgos dwoonok …
A kőlapról leérve a hajsza a híd ívén folytatódott, ami egy újabb barlangjárathoz vezetett. Ag Anasse visszafordult felém és közeledve hozzá tekintetében fájdalmat láttam, majd újra nekiveselkedett. Isidor egyre jobban lemaradt. Nem késlekedhettem. Egy fáklyákkal kivilágított emelkedőn rohantunk. Egy kanyarban újra feltűnt a szőke lovag, majd hatodik érzékem pislákoló maradékára összpontosítva a következő fordulót csúszva vettem be, így a cirádás lovagkard a fejem helyén a kőből metszett ki egy sasorrnyi darabot.
Nekicsapódtam a lendülettől egy mélységi kút kávájának. Fentről a kora reggeli fény sugara folyt le rám, amikor szembefordultam Druhillal a pugossok markolatára kulcsolva ujjaimat. Küzdőállásba fordult velem szemben, pengéjét az arca előtt hátrahúzva tartotta, vadonatúj ereklyeőri köpönyege meglebbent és beterítette mellvértje oldalát. Szalmaszőke haja szabadon omlott vállaira és pengéjére, szemében a halálba indulók eltökéltségével méregetett.
– Nem kell így lennie – suttogtam neki a tőlem telhető legőszintébben – lehetsz hős …
– Ne sérts meg azzal, hogy ostoba dwoonnak nézel – köpte a szót verejtékező ajkairól – ha ma és itt most nem fejezem be, akkor a következő küldetésen és azután sem. A kötelesség fejvadász … te tudod, hogy miről beszélek.
Támadott és kardjaim kirepültek a hüvelyből. Körbetáncoltuk a kutat. Reménykedtem Isidor közeledésében, de semmit nem hallottam a távolban a fülemben dobogó szívverésem emelkedésén kívül.
– A fiad biztonságban van tőlük, a gyertyatartó elpusztult – ordítottam rá, mikor csak nehezen hajoltam el egy mesteri vágása elől.
– Köszönöm neked – toldotta meg a kardvágást egy vaskesztyűs ökölcsapással, hogy kútkáva adta a másikat – de itt és most a saját átkozott lelkem a tét! – rivallta és tovább rohamozott.
– Miért pont egy hitszegő toronival akarod befejezni? – kérdeztem elgurulva előle.
– Mert semmit sem gyűlölök jobban, mint a hitszegést … és Toront! – fröcsögte én pedig egyetértettem vele – Gyerünk Farkas! Lássuk melyikünk az igazabb ragaen!
Felemelkedtem és közelebb léptem hozzá. Nem erre számított ennyi védekezés, hátrálás után. Mélyen a lovagkardja hegyén belül jártam, amikor mellvértjét a pugossal megtaláltam a napkorong puhább, aranyból készült mását. Bal kezem hamis-pugossával a lovagkard élét tartottam távol magamtól, ameddig a bordák között a tüdőt felsértve a szívét érte a toroni acél hegye. Teljes súlyával rám dőlt lassan de sem őt, sem a tekintetét nem engedtem el az utolsó pillanatig. Néztem, ahogy a büszke őrült miképp adja át helyét benne az űzött vadnak, amelyik megértette, hogy a vadászat véget ért. S mikor már minden fény kihunyt benne Ranil kék ege alatt lehúztam a rövid kardról és hagytam a földre esni.
Önző időpocsékolás volt, de azzal nyugtattam magamat, hogy ennyi pihenőre szükségem volt mielőtt továbbrohanok. Nagy levegőt vettem, hogy újra elrigaszkodjak a továbbvezető útnak, de egy erős acélmarok hátulról megragadott és a földre ültetett. Őszinte ijedtséggel néztem fel, de az élőhalott ag Anasse helyett a bölcs tekintetű Sedierta lovagot ismertem fel fékezőmben. Hogy nem izzad tengert abban a vértben?
– Többet ésszel, d’Avrem uram – kezdte és másfélkezes kardjával a továbbvezető út homályába vágott és pengve átmetszette a csapdának állított acélhuzalokat, amik így felpenderedve már jól láthatóan csillogtak a kút felett áradó fényben – most pedig ha javasolhatnám … kivételesen … ácsoljunk végre egy tervet, amihez tarthatjuk magunkat a közös és erőben felettünk álló ellenséggel szemben.
Bólogatva jeleztem, hogy javasolhatja.

XXIII.

Davalon, a Dwyll-Únió fővárosa, az égszínkék szemű dwoonok hazája és utam vége. Sebesen szedtem a lépcsőfokokat, már régen nem számoltam őket, onnantól, hogy az utolsó toprongyos késelő a nyakamba szakadt egy Ranil-szentély homályából. A főtemplom külső lépcsőjén rohantam, korlát nélkül egyik oldalon a baljósan lüktető épület fala, másikon a rettenetes mélység és a lassan éledő város harcias zaja.
Bármit is tesznek már, nem lesznek közelebb a megoldáshoz, mint most én. A Kilencujjú és az emberei halottak a torony tövében. Az embervadászok úgyszintén odalent várják értetlen szemekkel, hogy a városőrök rájuk találjanak. Már csak én maradtam ebből a kárhozatos morális játékból és a Pók odafent.
Éreztem, hogy nem megy el, éreztem, hogy gőgösebb annál, hogy küldetését bevégezve a megrontott lángok közé vesse magát és hazánkba, Toronba érkezzen zsákmányával. Engem akart, a dicsőséget akarta és hitt benne, hogy meg is szerezheti. Nos hát, tapogattam végig a kabátujjamban hordott meglepetéseket, ehhez még nekem is lesz néhány keresetlen szavam…
Valóban ott volt, a lépcső tetejéről induló gyilokjáró közepén járt már, félúton a hihetetlenül forrón lobogó három ember magas lángoszloptól. Úgy tett, mintha éppen futás közben értem volna és színpadiasan felém fordult, nyájas mosollyal tárta szét karjait és jelezte, hogy ennyi előnyt még nekem is ad. Legutóbb adtam neki okot, hogy elbízza magát. Ilyen okos fiú vagyok.
Valaha úgy tanultam, hogy semmi sem hatásosabb a megfelelő pillanatban eleresztett slan-csillagoknál. Ezért hát magam is széttártam a karomat, hogy közben a felkarokra szerelt pengevetők mechanikája halálos erővel repíthesse ki a slan-csillagokat a kabátom anyagán keresztül. Szerettem ezt a kabátot. A Pók arcán egy pillanatra döbbenet futott végig és ösztönösen ellépett az első élezett korong elől, majd kitartotta lagossát, hogy védje a másikat.
Egy elhajított slan-csillag annak rendje és módja szerint lepattant volna róla és ennyi. Azonban a mechanika hozzáadott lendületével a pengén felszánkázva roncsolta végig a védetlen ujjakat a keresztvér nélküli kardon és mélyen beleszántott a Pók karjába, hogy csak a vállcsont állította meg. Tiszteltem a Pókot érte, hogy nem sikoltott, csúnya sebnek látszott.
Az alkarom felől hidegséget éreztem, hogy a két pugoss a jól megszokott helyére, a tenyerembe siklik és kipörgetve őket szúrásra rohamra indultam lobogó, szakadt bőrkabátomban. Nekem elfogytak a trükkjeim, de a Póknak még nem. Kövek repedései közül árnyékcsíkok emelkedtek fel és végtagjaim felé kapdostak, próbáltam nem tudomást venni róluk, de érzékeim ösztönösen feléjük kaptak. Nehéz megszabadulni a régi szokásoktól, főleg ha az élet az.
Lelassultam, a lendületem megtört és a Pók nemhiába volt kétkezes, másik oldalára helyezkedve három gyors vágással fegyverezett le és szúrt lábon, hogy az árnyékkígyók a nyakamig érhessenek. A hamis fájdalom legyűrésére koncentráltam, mikor bűzös képét az arcomba nyomta a lagoss pengéje mellett.
– Mik az utolsó szavaid az otthoniaknak, Caleb?
– Mindenkit ölelek – lerázva a kígyók jelenlétét tudatomról előrelendültem két kezemet ölelésre indítva a Pók felé, aki ösztönösen hátrahőkölt és dühödten előreszúrt.
A takarásomból ekkor robbant ki Krad lovagja istene és elméje minden hatalmát egyetlen támadásba sűrítve. A terv nagyszerűsége és egyszerűsége meg ilyenek. Minden tudásom és cselem kevés lett volna Merub legyőzéséhez, de feltartani ameddig megérkezik a lovagság … éppen elegendőnek bizonyult.
Ha a Pók számított is rá, mostanra minden energiatartalékát fel KELLETT élnie. Én alulról metszettem el a lábait, Isidor felülről aprította és mire átértünk a teste vonalán a második napként lobogó kristály felé őszintén kevesen mondhatták meg volna, hogy egészen pontosan hány végtagja is volt eredetileg. Összenéztünk Isidorral a szörnyű tettünk eredménye láttán és összekacagtunk. Szilaj kedvünket messzire repítette a korai davaloni szél.
– Mintha azt mondtad volna, hogy „a Vértengerig…” nemde? – kajánkodott a lovag.
– Pontosan – mosolyogtam rá majd a naptorony kristályában nyílt mágikus kapu felé biccentettem – de ez még itt van … és várják hogy valaki átmenjen. Ellenkező esetben még több ilyet szalajtanak és ha ez itt van, amikor a háború kitör az égből ejtenek a jó dwoonok nyakába egy Tharr hitű légiót.
– Arra gondolsz, hogy talán át kellene mennünk rajta? – kérdezte a lovag elértve a gondolatom fonalát.
– Áh, nem – hagytam rá – odaát nem értékelnék a régies modorodat és érces viseletedet. – Meg aztán, valakinek gondoskodnia kell róla, hogy ag Anasse özvegye hősnek méltó módon búcsúzhasson el férjétől.
– Elvégre, remek házigazda volt – dünnyögött a lovag – Rendben leszel, Caleb?
– Nem – nyújtottam kezemet búcsúzóul Isidornak – de vigasztal a mondás, hogy sohasem mehetünk haza igazán.
Megrázta és keblére ölelt. A fodrozódó kapu felé fordultam és kiropogtattam a vállamat. A hamis- és valódi pugosst támadó állásban a túloldalnak szegeztem és mély levegőt vettem. Nem hallottam még Isidor lépteit, ezért elkiáltottam magamat miközben a lobogó kristály felületébe ugrottam. Úgy sejtem ő és a talizmánom eredeti gazdája is valahol elmosolyodtak.
A’frad!
Sós vízpermet fröcsköl az arcomba, rútcsuklyás suhancok spriccelnek szét az utamból. Céltudatosan török közöttük utat a nedves fedélzet deszkáin a magiszterük felé. Kihasználom az általuk imádott káoszt, hogy mást vártak. Az elitharcosok vértvasai összecsengenek, de túl messze vannak, hogy időben beavatkozzanak. A toroni varázsló védelmező rúnákat kezd a levegőbe karcolni mágiájával, de döbbenete túl nagy és ujjait lehúzza az aranygyűrűk súlya. Elkésik. A záró varázsjelet én teszem rá a hamis-pugoss szúrásával, vállból nyomom le csoffadt testét, hogy térdre esik és igazi toroni acéllal választom el fejét a testétől. Forró vérforrás lövell ki a nyakából. De nem állok meg élvezni a hazai ízeket.
Igyekszem annyit magammal vinni a csuhások közül, amennyit még tudok a harcosok érkezése előtt. Jól haladok, de mikor a második védekezésre csengve elpattan a hamis-pugoss már látom, hogy az egyik boszorkánymester palánta kimaradt és bal kezével dühödten felém kalimpál. A parancsnoki lánc gyorsabban helyreáll, mint vártam. Hiába, háborús készülődés. Már azelőtt utálom a sisteregve felém cikázó mágikus villám zamatát, hogy elérne. Minden porcikámat átjárja és megtáncoltatja, elég időt adva az elitharcosoknak, hogy óvatos félkört képezzenek körülöttem és minden irányból csapjanak és vágjanak. Pár pillanat és térdre esem a vérveszteségtől. A tengervíztől és saját véremtől csúszóssá válik a megmaradt pengém markolata. Még felnézek, hogy lássam a felém sújtó alabárd nyelét. Azt már nem látom, mikor szőrt és karmokat növesztek, csak az átváltozás kezdetéről maradnak meg fájdalmas emlékeim.
Megjöttünk. Itthon vagyok …

XXIV.

Isidor harmadik napját tölti az özvegy otthonában. Végigállta a temetési szertartást és a tort is. A hős Druhil ag Anasse emlékét a nap hőseiével együtt viszik tovább a papok legendáriumai és néhány jól megfizetett bárd zenei repertoárjába is beférkőztek. Már éppen megszokja a sótlan ételeket, amikor parancs érkezik északról és nem maradhat tovább. Összeszedi a vendégszobákban maradt apró tárgyakat és alaposan elcsomagolja. A térkapuhálózat nélkül talán hetekbe is telik, mire lóval eléri az Unió határát. Azonban már nem kétséges, hogy a háború kitört és a végvárrendszer igazi próbája megkezdődött.
– Sajnálom a barátját. Az uram is jó véleménnyel volta róla … annak ellenére is, hogy … tudja.
– Igen, tudom. – csatolja fel a kardövet – Ismertem az apját. Ő is jó ember volt.
– Mint apa, mint fiú – mosolyodik el az asszony és kezével végigsimít terebélyesedő hasán – Ugye megígéri, hogy visszatér hozzánk és mesél majd neki az apjáról, hogyan harcolt és győzött Ranil ellenségei felett.
– Megígérem – válaszolt elgondolkodva Isidor.
– Tudom, hogy a barátja nem volt a Napisten híve – merengett el az asszony – Maga szerint jó helyen van már?
– Imádkozom érte, asszonyom. – válaszolt Krad lovagja és kilépett az ag Anasse ház ajtaján, s a távolban elterülő Sagrahas mezejét nézve elindult lefelé a hegyvárosból.

Epilógus

A Láncbarátok a Quiron-tenger minden szegletében megfordulnak. Sehol sem látják őket szívesen, de sehol sem tagadják meg tőlük kikötőhasználatot. Rabszolgavadászaik Ediomad hegyeitől a Keleti Barbárok völgyéig mindenhonnan szedik össze azokaz a szerencsétleneket, akik fölé senki védelme sem terjed ki. A Zászlóháború kitörése óta a számuk pedig csak gyarapodik a rabszolgáknak, akiket a tenger mindkét partján nyilvános piacokon értékesítenek.
Az üveggolyó. Fennhéjázó luxus egy láncbarát rabszolgaszállító bárkán, különösen a rakománytérben. A színes jószág a hullámok hánykolódásának ritmusában gurul végig a durva, gyalulatlan padlódeszkák között. Fiatal gazdája csak addig tudja üldözni, ameddig a támoszlopok között kígyózó bilincslánca engedi neki. Sírástól vörösre mart arcú anyja kétszer is rászólt, hogy ne játsszon többet, de Antoh, a tengerúrnő kegyelméből a következő hullám mindkétszer visszagurította neki a máshol és máskor értéktelen játékszert.
Harmadszor a kislány nagy riadalmára raktér egy sötét sarkába gurult be, ahová csak egyetlen rabot láncoltak. Őt viszont alaposan, minden végtagján és nyakán bilincsekkel. Most megmozdul a sötétség és a méhéből egy gubancos, kócos alak mászik elő. Először négy, majd két lábon állva. Pőreségét csak egy szakadt bőrkabát rejti, de a kezében ott csillog az üveggolyó és benne a gyér világosság minden színe. A férfi szemében csak sötét fellegek úsznak végig, amikor a lány összeszedve minden bátorságát, mert mi rosszabb jöhet még, láncait csörgetve odalép és elveszi a tenyérből a játékát.
– Mit kérsz cserébe? – kérdezte kitágult szemekkel.
– Semmit, mert szerintem nálad sincs cigaretta.
– Te nem félsz ott a sötétben egyedül?
– Nem, igazából nem.
– Te tudod, hogy hová megyünk? – kérdezte a lány, éledező mersszel.
– Igen, tudom. – sóhajtott a férfi – Shulurba.
– És az milyen hely?
– Hát, obsoroknak elég siralmas és ahogy nézem, legtöbbünket annak szánják.
– Mi az az obsor?
– Ne aggódj, nem fogod megtapasztalni. – a férfi fáradtan leroskadt egy oszlop tövébe és a fedélzet felől egyre hevesebben ömlő vízesést figyelte. Kócos hajába olykor belekapott a réseken utat találó tengeri szél és szabad kezével a nyakában lógó megfeketedett sólyom medált forgatta.
– Neked nem voltak bilincseid? – kérdezte a lány kérdő tekintettel, de mostanra egyre többen figyelték a beszélgetésüket meglepetten.
– Hogyne lettek volna – hunyta le a szemét álmatagon Caleb d’Avrem – csak már kinyitottam őket…

VÉGE

John W. Castle: A nap papok titka – 4. rész (M.A.G.U.S. novella)

Vélemény, hozzászólás?